MÚLT
A Rovatból

10 titokzatos rejtély az I. világháború korából

Kik mozgatták Gavrilo Principet? Mennyi igaz Arábiai Lawrence hőstetteiből? Tényleg kém volt Mata Hari? Kik gyilkolták meg Tisza Istvánt?


Száz évvel ezelőtt, 1914. június 28-án dördültek el Szarajevóban Gavrilo Princip lövései, amelyek következtében kirobbant az első világháború. A honvédelem.hu összeállításában homályos, teljes egészében tisztázatlan vagy részben megoldatlan kérdéseket veszünk sorra a korszakból. Ezek széles skálán mozognak ugyan, ám egy pont közös bennük: valószínűleg soha nem kapunk rájuk megnyugtató választ.

1. Kik mozgatták Gavrilo Principet?

Minden bizonnyal a világtörténelem legsúlyosabb következményekkel járó merénylete volt a Habsburg trónörökös, Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása 1914. június 28-án. Máig kérdéses ugyanakkor, a szerb politikai elitből pontosan ki tudott Gavrilo Princip és társai készülő akciójáról, és az is, hogy mennyire voltak benne érintettek. Tény, hogy az Ifjú Bosznia nevű szervezetben aktivistáskodó Princip eleve a szerb katonai hírszerzés főnökének egyik közeli munkatársától értesült a látogatás paramétereiről, ám a szerb hadsereg magas rangú tagjai direkt módon bizonyosan nem támogatták a készülő akciót.

Ugyanakkor nem pontosan tisztázott, mely szervezetek vállaltak háttér- vagy tevőleges szerepet a merényletben: a főleg egykori hivatásos katonákból szerveződő Fekete Kéz – amelynek a közhiedelemmel ellentétben Princip nem volt tagja – közrehatásának mértéke például máig rejtély. Az azonban tény, hogy utóbbi szervezet alapítója, Dragutin Dimitrijeviç ezredes 1917-ben – amikor egy másik merénylet miatt perbe fogták – vallomásában azt állította: nemcsak fegyverekkel segítette a merénylőket, hanem a háttérből egyenesen ő mozgatta a szálakat 1914. június 28-án. Hogy tényleg így volt-e, valószínűleg sosem fog kiderülni. És végső soron talán ma már nem is számít sokat...

h1

2. Miért kellett pusztulnia a Lusitaniának?

1915. május 7-én, az ír partok közelében egy német tengeralattjáró támadását követően elsüllyedt az RMS Lusitania nevű óceánjáró, ami óriási nemzetközi felháborodást váltott ki, és több mint ezerkétszáz utas veszett oda a tragédiában. A hatalmas hajó kevesebb mint húsz perc alatt süllyedt el, a rajta utazók többségének esélye sem volt arra, hogy megmeneküljön. A szakértők évtizedekig vitáztak azon, pontosan mi is váltotta ki az U−20 tengeralattjáró támadását – már akkoriban is az volt a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy az angolok valójában hadianyagokat csempésztek az akkor még harcban nem álló Egyesült Államokból a fedélzeten, és ez azóta gyakorlatilag be is bizonyosodott. Azt azonban a mai napig nem tudni, mi okozta a fedélzeten azt a második robbanást, amely végül a szokatlanul gyors pusztuláshoz vezetett. A németek ugyanis szilárdan kitartottak azon álláspontjuk mellett, hogy a tengeralattjáró csak egy torpedót lőtt ki a hajóra.

Mi robbanhatott be a fedélzeten: a kazán, a titokban szállított robbanásveszélyes anyagok, vagy valami más? És hogy lehet, hogy a brit kormány és a haditengerészet megkockáztatta a rendszeres szállítást a hajóval, amikor a németek előre közölték, hogy felfegyverzett kereskedelmi járműként a Lusitania nem számíthat polgári hajókat illető elbánásra? Netán volt ehhez valami közük a hajón százával utazó amerikai állampolgároknak is, akiknek halála előre kiszámíthatóan felbőszítené Washingtont Berlinnel szemben? A kérdésekre továbbra sincs megnyugtató válasz, legfeljebb sejthetjük a hátteret. Mindenesetre akárki is küldte szándékosan vagy gondatlanságból a Lusitaniát a biztos halálba, az amerikaiak hadba lépését végül nem ez az incidens váltotta ki.

h2

3. Mi lett az 5. Királyi Norfolk Zászlóalj sorsa?

Az 5. Királyi Norfolk Zászlóalj nyomtalan eltűnése a mai napig az első világháború leginkább zavarba ejtő eseménye, amely ráadásul nem legenda, hanem bizonyíthatóan megtörtént. 1915. augusztus 12-én délután, Anafarta közelében kétszázhatvanhat brit katona vált kámforrá a szó szoros értelmében, egy törökökkel vívott csata kellős közepén, miután megindultak felfelé egy domboldalon. A korabeli beszámolók egyöntetűen állítják, hogy a vidéket köd borította, majd miután az kissé feloszlott, a norfolki egységnek egyszerűen nyoma veszett: sem a katonákat nem látták, sem felszerelésük nem került elő soha többé.

A helyzet annál is inkább zavarba ejtő, mert az angol, ausztrál, új-zélandi és a velük szemben álló török erők mind pontosan ugyanazt látták, és a beszámolók oldaltól függetlenül egybecsengtek. A britek sokáig arra gyanakodtak, hogy a törökök foglyul ejtették a katonákat, ezt azonban Kemál Atatürk már akkor is cáfolta, és ebben az esetben is lett volna valami nyoma a dolognak – az ugyanis valószínűtlen, hogy egy csata kellős közepén, néhány perc leforgása alatt kétszázhatvanhat felfegyverkezett katonát csak úgy foglyul ejtsenek. De akkor hová lettek? A válasz azóta is a levegőben lóg.

h3

4. Mennyi igaz Arábiai Lawrence hőstetteiből?

Thomas Edward Lawrence a 20. század egyik legizgalmasabb személyisége, életútja filmbe kívánkozott – David Lean nem véletlenül forgatta le róla a 60-as években a filmtörténet egyik leggrandiózusabb eposzát. Bizonyos, hogy Lawrence brit kémként rengeteget tett azért, hogy az Oszmán Birodalom meggyengüljön és az arab függetlenségi mozgalmak erőre kapjanak Ázsia arab területein, illetve Észak-Afrikában. Kortársai leírása alapján az is biztosra vehetjük, hogy nagyon bátor, talpraesett, éles eszű férfi volt.

Ám némiképp árnyalja ezt a képet, hogy nehezen ellenőrizhető, mi mindent hajtott végre tényleg ő maga mindabból, amit neki tulajdonítanak. Cselekedeteinek java részét ugyanis saját elbeszéléseiből ismerjük, a mindenki által ismert film pedig még alaposan ki is színezte ezeket. Motivációi úgyszintén csak részben ismertek: életének egyes kutatói szerint a brit érdekek előmozdítása mellett igen nagy szerepet játszott arab-párti tevékenységében egy szerelmi kapcsolat is egy Dahoum nevű fiatal arab férfival (egy bővebben nem részletezett személyes szálat maga Lawrence is emleget A boldogság hét pillére című emlékirataiban). Akárhogyan is, egy dolog biztos: rendkívüli figura volt.

h4

5. Valóban kém volt-e Mata Hari?

A válasz egyszerű: száz százalékos biztonsággal a mai napig nem tudjuk, de valószínűleg nem. Margaretha Gertruida Zelle néven született 1876-ban, Hollandiában, s igen hányattatott, családi tragédiákkal terhelt évek után lett táncosnő és kurtizán Párizsban a 20. század elején, Mata Hari („A Hajnal Szeme”) művésznéven. Előéletének legendáriumát ő találta ki, titokzatos imázst teremtett maga körül, és gyorsan bejáratos lett a legmagasabb politikai és katonai körökbe: mindez együtt vezetett oda, hogy 1915-ben, Párizsban egy füles alapján őrizetbe vették, mondván: valójában a németeknek kémkedik. A francia titkosszolgálat ultimátumot adott neki és beszervezte, ám bizonyos egybeesések miatt később sem bíztak meg benne, és 1917-ben ismét letartóztatták, ezúttal végérvényesen.

Franciaországban komoly politikai viharokat kavart a táncosnő pere, a bíróság nyomás alatt tevékenykedett, hiszen egy bűnbak ideális szelep lehetett a közvélemény csalódottságának, indulatainak levezetésére. Maga Mata Hari végig, következetesen tagadta, hogy kémkedett volna a németeknek a franciákkal szemben, a bizonyítékok pedig távolról sem voltak minden kétséget kizáróak. 1917 októberében ennek ellenére kivégezték. Az életére vonatkozó utólagos kutatások szinte mindegyike arra jutott: a világtörténelem leghíresebb kémnője valójában egy koncepciós per áldozata volt, nem pedig kém.

h5

6. Miért nem hallgattak Raszputyinra épp a legfontosabb kérdésben?

Az első világháború egyik, önmagában is világformáló mellékeseménye az oroszországi bolsevik forradalom volt, amely nem arathatott volna ilyen átütő sikert, ha Oroszország nem rohan fejjel a falnak, és nem gyengül meg kritikusan a háborúban. Kevéssé ismert tény, hogy a cári udvarban voltaképpen egyetlen ember ellenezte mereven az orosz részvételt a világégésben: Grigorij Jefimovics Raszputyin, a cár rejtélyes udvari tanácsadója és gyógyítója.

Tulajdonképpen rejtély, miért nem hallgattak rá éppen ebben a kardinális kérdésben, miközben az udvarban egyesek által szélhámosként, csalóként gyűlölt, mások által veszélyes, természetfeletti képességekkel rendelkező varázslóként rettegett „szerzetes” minden más kérdésben a markában tartotta II. Miklóst és családját, és az államügyekre is komoly befolyással bírt. Furcsa véletlen – a konspirációelméletek hívei szerint persze nem az... –, hogy Raszputyint Ferenc Ferdinánd meggyilkolása előtt egy nappal hasba szúrta egy elmeháborodott nő, így amikor besűrűsödtek az események, épp nem tudott ura mellett lenni. Később ugyanakkor egy rövid üzenetet írt a cárnak, benne a figyelmeztetéssel: mindenáron el kell kerülni a vérözönt hozó háborút, és Oroszországnak nem szabad abba belekeverednie.

Jóslatát azonban II. Miklós valamiért nem vette figyelembe, később pedig már nem lehetett visszakozni. A cár bukását ugyanakkor a szerzetes már nem érte meg: 1916 nyarán – szintén meglehetősen bizarr körülmények között – az orosz főurak meggyilkolták. Élete utolsó hónapjában azonban kísérteties módon még írt egy levelet Alekszandra cárnőnek, amelyben leszögezte: egyik Romanov sem éli őt túl két évvel. Ami aztán be is igazolódott.

h6

7. Áruló vagy hős volt-e Sir Roger Casement?

Az angolok hazaárulásért végezték ki Sir Roger Casementet, miközben Írországban a mai napig a függetlenségért harcoló hősnek tekintik – feloldhatatlan dilemmáról beszélünk, amelynek lényege akkor érthető meg, ha kiemeljük: az első világháború kitörése Dublin számára elsősorban a több mint hétszáz éve hajszolt függetlenség reményével kecsegtetett. A korábban gyarmati humanista tevékenysége miatt a brit korona által lovaggá ütött Casement ahelyett, hogy hadba vonult volna a németek ellen, inkább az Egyesült Államokban igyekezett fegyvert szerezni az ír függetlenségi mozgalom számára, és természetes szövetségest látott a németekben is az ügy érdekében. (Döntésében ugyanakkor az is szerepet játszott, hogy azok után, amit Afrikában tapasztalt tőlük az őslakosok elleni kegyetlenkedésekben, sosem állt volna a belgák szövetségébe London oldalán.)

A németek elfogadták a feléjük nyújtott kezet, ám épp lovagsága és háttere miatt nem bíztak Casementben, majd miután egyeztetési problémák miatt nem sikerült időben Írországba szállítania egy német fegyverszállítmányt, a brit hatóságok lefogták, és 1916 augusztusában felakasztották (részben kétes eredetű, magánéleti vonatkozásokat is előcitáló dokumentumokkal gyengítve ügyét). Megítélése a két szigetországban a mai napig homlokegyenest eltérő.

h7

8. Hová tűnt a cár aranya?

Európában már végéhez közelített a háború, Oroszországban pedig már átvették a hatalmat a bolsevikok, amikor 1918 augusztusában Alekszandr Kolcsak admirális, számos tengeri csata nagy győztese úgy döntött: nem hagyja, hogy a cári birodalom stratégiai aranytartalékának nagyobbik része, illetve mintegy további 750 millió rubel a kommunisták kezére kerüljön. Az értékek egy részét az admirális tisztázatlan időpontban Franciaországba szállíttatta, ám nem járt szerencsével: Párizs kiegyenlítetlen háborús tartozások fejében lefoglalta a mintegy 400 millió rubelnyi értéket, és azóta sem szolgáltatta vissza az összeget Oroszországnak.

A további kincsek sorsa azonban izgalmasabb: Kolcsak néhány nappal az első világháború befejeztét követően „aranyvonatokat” indított Omszkba, és ugyan menet közben így-úgy mintegy 400 millió rubelnyi arany a bolsevikok kezébe került, a szállítmány fennmaradó részének további sorsa máig tisztázatlan. Bizonyos kutatások szerint Kolcsak százmilliós nagyságrendű összegeket helyezett el különböző nemzetközi bankokban, illetve a summa egy részét korábban fegyverekre költötte, de így sem áll össze a kép. Bizonyos feltételezések szerint a felbecsülhetetlen értékű kincsek a mai napig a világ egyik legmélyebb tava, a Bajkál mélyén pihennek, míg mások úgy vélik, Szibéria kietlen vadonjában rejtették el a kincseket. Egy biztos: Kolcsak 1920-as kivégzése előtt nem volt hajlandó elárulni a bolsevikoknak az olyannyira áhított titkot.

h8

9. Túlélte-e a nagy háborút Kiss Béla?

A pszichopata sorozatgyilkosokat a közhiedelem általában Észak- és Dél-Amerikához, illetve kisebb mértékben Nagy-Britanniához köti, pedig Magyarországon is élt egy ember, aki ebbe a körbe tartozott. Kiss Béla cinkotai bádogosként dolgozott, és a hatóságok szerint több mint húsz fiatal nőt tett el láb alól az 1910-es évek első felében. Köztük saját feleségét is, illetve annak szeretőjével is végzett: áldozatainak holttesttét faszeszben tartósította, és fémhordókban tárolta háza udvarán. Minderre azonban csak akkor derült fény, amikor Kiss Béla már a fronton szolgált: noha a háború kitörésekor már 37 éves volt, tehát nem sorozták volna be, önként jelentkezett a szolgálatra – okkal feltételezhető, hogy így látta a legegyszerűbbnek megelőzni a felesleges kérdezősködéseket, majd az óhatatlan lebukást.

Sorsát innentől kezdve homály fedi: bizonyos adatok szerint 1915-ben hadifogságba esett, majd tífuszban halt meg Szerbiában. Ám miután 1916-ban megtalálták egykori otthonában a holttesteket, és híre bejárta az egész világot, az utána eredt nyomozóhatóságok azt feltételezték, valójában új személyazonosságot vett fel, és megszökött. 1919-ben látni vélték Budapesten, de később érkeztek róla hitelesnek tűnő információk a Francia Idegenlégióból is. A 30-as években pedig többen is felismerni vélték őt New Yorkban, köztük egy rendkívüli memóriával megáldott nyomozó is szentül hitte: a hírhedt magyar fojtogatós mészárost látta a Times Square-en.

h9

10. Pontosan kik álltak Tisza István meggyilkolásának hátterében?

Tisza Istvánra, a 20. század elejének egyik legmeghatározóbb magyar politikusára az Országgyűlésben is rálőttek egyszer, és további két sikertelen merényletkísérletet követtek el ellene. A negyedik próbálkozás végül sikerrel járt: Tisza életét golyók oltották ki az őszirózsás forradalomként emlegetett eseménysorozat közepette, a Hermina úti Róheim-villa bejáratánál. Katonák és matrózok csoportja végzett vele, ám a mai napig nem sikerült tisztázni, pontosan kinek a megrendelésére és miért ölték meg a volt miniszterelnököt, aki hivatali idejének letelte után is a dualizmus és a háborús politika jelképeként élt a köztudatban, és számos ellenséget szerzett magának két kormányfői ciklusa alatt. Noha a Károlyi-kormány nyomoztatott az ügyben, a gyilkosságot végül nem sikerült pontosan felderíteni: még a pontos indítékról is csak találgatni lehet a mai napig – annak ellenére, hogy a feltételezett tettesek és felbujtók közül többet is börtönbe zártak.

h10

További érdekes top 10-es összeállításokért a Honvédelem.hu-ról katt ide!

Ha érdekes volt, nyomj egy lájkot!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A buborékfiú tragédiája: 12 évet élt teljes elszigeteltségben, halála mégis forradalmasította az orvostudományt
A halálos kór miatt egyetlen baktérium is végzett volna vele. A NASA még egy űrruhát is készített neki, hogy érezhesse a külvilágot.


A redőnyök résein átszűrődő fényben apró porszemek lebegtek, amiket a fiú, aki egész életében steril műanyag falakon keresztül nézte a világot, csodálkozva figyelt. Hópelyheknek nevezte őket, mert soha korábban nem látott még hasonlót. Tizenkét év után először lélegzett szűretlen levegőt egy kórházi szobában, és először érezhette édesanyja érintését.

Néhány nappal korábban, amikor orvosai a kockázatos lépésről, a buborék elhagyásáról kérdezték, csak ennyit mondott édesapjának: „Apa, bármit elfogadok, csak jobban legyek” – ahogy a PBS American Experience dokumentumfilmje felidézi. Ez a két hét szabadság volt David Phillip Vetter életének utolsó fejezete, egy olyan tragédia, amelynek tudományos hozadéka ma csecsemők ezreinek életét menti meg.

A Vetter család első fia, David Joseph III, hét hónaposan hunyt el súlyos kombinált immundeficienciában, röviden SCID-ben. Amikor Carol Ann ismét fiúval lett terhes, az orvosok 50 százalék esélyt jósoltak a betegség megismétlődésére.

A mélyen vallásos katolikus szülők az abortusz helyett a küzdelmet választották.

David Phillip Vetter 1971. szeptember 21-én született, és a születése utáni másodpercekben egy előre elkészített, steril műanyag izolátorba helyezték. Életének első éveit a houstoni kórházban, később pedig egy otthonukban felállított, hasonló rendszerben töltötte.

Minden, ami bejutott hozzá – levegő, étel, játékok –, aprólékos sterilizálási folyamaton ment keresztül. A NASA által fejlesztett mobil ruha jelentett számára egy rövid ablakot a külvilágra.  Amikor először felvette, csak annyit mondott: „Tetszik.” Édesanyja így emlékezett vissza a pillanatra: „Amikor először megpróbált járni a ruhában, úgy imbolygott, mint egy matróz, aki épp most szállt partra.”

A ruha használata azonban körülményes volt, és David hamar ki is nőtte.

Ahogy David cseperedett, egyre inkább tudatára ébredt helyzete korlátainak. A külvilággal egy beépített kesztyűpár és a buborék falán keresztül kommunikált. Mary Ada Murphy pszichológus segített neki feldolgozni az elszigeteltség okozta frusztrációt. Egy alkalommal David őszintén megkérdezte tőle: „Miért vagyok állandóan dühös?” – idézte fel a pszichológus a Houston Pressnek adott interjújában.

12 éves korára az orvosok és a család számára is világossá vált, hogy a helyzet hosszú távon tarthatatlan. Dr. Shearer így foglalta össze a dilemmát egy 2015-ös visszaemlékezésben: „Mi mind tudtuk, hogy eljön a nap, amikor dönteni kell: bent vagy kint.”

A megoldást egy csontvelő-transzplantáció jelenthette volna, amelyet nővérétől, Katherine-től kapott. Mivel a szöveti egyezés nem volt tökéletes, a beavatkozás kockázatos volt. 1983. október 21-én David megkapta a körülbelül 59 milliliter, kezelt csontvelőt.

A beavatkozás után hetekig minden rendben lévőnek tűnt, de karácsony után David állapota rohamosan romlani kezdett. Magas láz gyötörte, amely elérte a 40,6 Celsius-fokot, és belső vérzései lettek. A donor csontvelőben egy rejtett vírus, az Epstein–Barr-vírus (EBV) lappangott, amely David legyengült szervezetében elszaporodott és daganatokat, Burkitt-limfómát okozott.

A tudomány számára ez a tragédia egy fontos felfedezést hozott: bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy egy vírus rákos megbetegedést idézhet elő. A fiú számára azonban a folyamat a véget jelentette. Orvosai 1984. február 7-én meghozták a végső döntést. Kiemelték a buborékból, és egy steril kórházi szobába fektették.

Életében először érintkezhetett közvetlenül a szeretteivel. Ám állapota nem javult. Egyik utolsó, tiszta pillanatában így szólt: „Ez nem működik… Fáradt vagyok. Miért nem húzzuk ki az összes csövet, és engedtek hazamenni?”

Február 22-én, tizenöt nappal a „szabadulása” után, David elhunyt.

A története bejárta a világot, és a „buborékfiú” fogalma beépült a popkultúrába, több film is készült, amit ő ihletett. Conroe-i sírkövén egy egyszerű, mégis mindent összefoglaló mondat áll: „Ő soha nem érintette meg a világot, de a világot megérintette ő.”

A NASA mérnökei által 1977-ben készített, mintegy 50 000 dollárba (mai árfolyamon körülbelül 16,5 millió forintba) kerülő steril „űrruhát”, amelyben David néhány lépést tehetett a külvilágban, ma a Smithsonian Intézet őrzi. Ez a ruha szimbolizálja azt a hatalmas technológiai és pénzügyi erőfeszítést – a 12 évnyi gondozás teljes költségét több mint 1,3 millió dollárra, vagyis közel 430 millió forintra becsülték –, amelyet egyetlen gyermek életben tartására fordítottak.

Ez a befektetés azonban komoly etikai kérdéseket is felvetett. „Csodálatos, hogy képesek vagyunk erre. De talán túllépjük a tudásunk határait, amikor ennyire kockázatos kísérletekbe vágunk” – fogalmazta meg a kételyeket Bruce Jennings orvosetikus a PBS dokumentumfilmjében. James H. Jones orvostörténész szerint a helyzetet az akkori kontextusban kell értékelni: „Az eljárás kísérleti volt; hatásossága nem volt bizonyított, mégis ez volt az első reménysugár.”

Negyven évvel David halála után az Egyesült Államok mind az ötven államában rutinszerűen szűrik az újszülötteket súlyos kombinált immundeficienciára. A korai diagnózisnak köszönhetően a 3 hónapos kor előtt elvégzett csontvelő-transzplantációval a gyógyulási arány ma már 90-95 százalékos.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Vincent van Gogh-ot a bátyja felesége tette naggyá
A festő csak egyetlen képet adott el életében, Johanna van Gogh pedig posztumusz emelte őt a legnagyobb művészek közé. Mindezt egyedül egy kisbabával, rengeteg munkával és kitartással.


Te megtennéd az elhunyt férjedért, hogy a szintén elhunyt bátyja életművére teszed fel a saját életed – mindezt alig két év házasság után? Johanna van Gogh megtette, nem is akárhogyan. A fiatal és ambíciózus nyelvtanárnő elég hamar megtanulta, hogy a szerencse forgandó. Házassága a műkereskedő Theo Van Gogh-gal mesebelien indult (ő látható a fenti festményen), hiszen a fiú két találkozás után megkérte a kezét. Az esküvő után Párizsba költöztek, a művészeti elit sűrűjébe, és az elsöprő szerelem közepette hamar jött a gyermekáldás is, ám az ifjú feleség két éven belül duplán gyászolhatott.

Először Vincent, a férje bátyja követett el öngyilkosságot, aztán az emiatt teljesen megtört Theo is követte őt a túlvilágra egy régebben, bordélyházban elkapott szifilisz következtében – mindössze fél évre rá, 33 évesen. Johanna (becenevén Jo, lánykori nevén Johanna Gezina van Gogh-Bonger) nem csupán egy űrrel a szívében és egy félárva babával maradt magára mindössze 28 évesen, hanem sógora, Vincent van Gogh több mint 400 festményével is.

Amelyeket elhunyt férjével együtt rendkívül nagyra becsült, és szeretett volna megismertetni a nagyvilággal – annak ellenére, hogy Theónak minden igyekezete ellenére sem sikerült befuttatnia őt, és Vincent is csak egy képet adott el kudarcokkal tarkított karrierje során.

Érdekesség továbbá, hogy Jo a szintén Vincentnek elnevezett fia születése után látta először sógorát, Vincent van Gogh-ot, amikor babanézőbe érkezett hozzájuk. Az egyre csak romló elmeállapotú festő addigra már megcsonkítva élt, hiszen nem sokkal testvére eljegyzése után levágta a saját fülét, miután veszekedett Gauguinnel.

Joannára teljesen átragadt Theo lelkesedése testvére művészete iránt, ezért haláluk után elszánta magát. Személyes küldetéséhez feladta a párizsi lakást, ahol addig élt Theóval, és egy Bussum nevű holland faluba költözött, ahol otthonából panziót teremtett, hogy eltartsa magát és pici gyermekét. Közben nekiveselkedett a Gogh-életmű feldolgozásának és rendszerezésének. Sőt, a két testvér levelezését is feltárta, amelyből a festő mély érzelmi világa és pszichés betegsége is kirajzolódott. Néhai férje ugyanis megőrizte a Vincenttől kapott összes, pontosan 651 levelet.

Az özvegy beleásta magát a műkereskedelembe, és elkezdett a szakma legjavának nyakára járni. Kapóra jött, hogy tudott franciául, németül és angolul, hiszen így hatékonyabban tudott a berlini, párizsi és koppenhágai galériákkal tárgyalni. Ösztönösen jó érzéke volt a kereskedelemhez: a legjobb festményeket csak kölcsönbe adta a múzeumoknak, de a kiállításokra mindig küldött megvásárolható alkotásokat is.

A fordulópont 15 évvel Vincent van Gogh halála után, 1905-ben jött el Jo életében, amikor egy nagy retrospektív kiállítást szervezett a festő életművéből – majdnem ötszáz alkotással – az amszterdami Stedelijk Múzeumban. Mindent ő szervezett meg a képkihelyezésektől a vendéglistáig, és akkorra már tinédzser fia írta a meghívókat. A bemutatkozó tárlat elsöprő siker lett: felkeltette a gyűjtők, múzeumok és műkritikusok figyelmét, a Gogh-művek árai pedig az egekbe szöktek. 1891 és 1925 között Jo összesen közel 200 festményt és 50 rajzot adott el, de a kedvencein nem volt hajlandó túladni.

Jo bebizonyította, hogy veszteségből is lehet nyereség: eltökélt és kitartó munkájával elérte, hogy Vincent van Gogh tragikusan zseniális munkásságát elismerjék az egész világon. Annak érdekében, hogy Amerikát is meghódítsa, 1915-ben New Yorkba költözött, ahol angolul tanult, hogy lefordíthassa a két testvér levelezését – sőt, még bemutatót is szervezett a Fifth Avenue-n. Az első világháború után, 1919-ben tért csak vissza Amszterdamba.

Bár Jo kétszer is újraházasodott (mindkét esetben festővel, és a harmadik férje is nagyon fiatalon hunyt el), de az első helyen mindig a Gogh-hagyaték állt az életében. Egyik legszebb gesztusa az volt első igaz szerelmének emlékére, hogy Theo maradványait Utrechtből Auvers-sur-Oise-ba költöztette Vincent nyughelye mellé, hogy örökre együtt lehessenek. Jo halála után mérnökké lett fia a műkincsek örököseként megalapította a Vincent van Gogh Alapítványt és az amszterdami Van Gogh Múzeumot – benne az összes olyan képpel, amelytől édesanyja sosem akart megválni.

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk