MÚLT
A Rovatból

10 titokzatos rejtély az I. világháború korából

Kik mozgatták Gavrilo Principet? Mennyi igaz Arábiai Lawrence hőstetteiből? Tényleg kém volt Mata Hari? Kik gyilkolták meg Tisza Istvánt?


Száz évvel ezelőtt, 1914. június 28-án dördültek el Szarajevóban Gavrilo Princip lövései, amelyek következtében kirobbant az első világháború. A honvédelem.hu összeállításában homályos, teljes egészében tisztázatlan vagy részben megoldatlan kérdéseket veszünk sorra a korszakból. Ezek széles skálán mozognak ugyan, ám egy pont közös bennük: valószínűleg soha nem kapunk rájuk megnyugtató választ.

1. Kik mozgatták Gavrilo Principet?

Minden bizonnyal a világtörténelem legsúlyosabb következményekkel járó merénylete volt a Habsburg trónörökös, Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása 1914. június 28-án. Máig kérdéses ugyanakkor, a szerb politikai elitből pontosan ki tudott Gavrilo Princip és társai készülő akciójáról, és az is, hogy mennyire voltak benne érintettek. Tény, hogy az Ifjú Bosznia nevű szervezetben aktivistáskodó Princip eleve a szerb katonai hírszerzés főnökének egyik közeli munkatársától értesült a látogatás paramétereiről, ám a szerb hadsereg magas rangú tagjai direkt módon bizonyosan nem támogatták a készülő akciót.

Ugyanakkor nem pontosan tisztázott, mely szervezetek vállaltak háttér- vagy tevőleges szerepet a merényletben: a főleg egykori hivatásos katonákból szerveződő Fekete Kéz – amelynek a közhiedelemmel ellentétben Princip nem volt tagja – közrehatásának mértéke például máig rejtély. Az azonban tény, hogy utóbbi szervezet alapítója, Dragutin Dimitrijeviç ezredes 1917-ben – amikor egy másik merénylet miatt perbe fogták – vallomásában azt állította: nemcsak fegyverekkel segítette a merénylőket, hanem a háttérből egyenesen ő mozgatta a szálakat 1914. június 28-án. Hogy tényleg így volt-e, valószínűleg sosem fog kiderülni. És végső soron talán ma már nem is számít sokat...

h1

2. Miért kellett pusztulnia a Lusitaniának?

1915. május 7-én, az ír partok közelében egy német tengeralattjáró támadását követően elsüllyedt az RMS Lusitania nevű óceánjáró, ami óriási nemzetközi felháborodást váltott ki, és több mint ezerkétszáz utas veszett oda a tragédiában. A hatalmas hajó kevesebb mint húsz perc alatt süllyedt el, a rajta utazók többségének esélye sem volt arra, hogy megmeneküljön. A szakértők évtizedekig vitáztak azon, pontosan mi is váltotta ki az U−20 tengeralattjáró támadását – már akkoriban is az volt a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy az angolok valójában hadianyagokat csempésztek az akkor még harcban nem álló Egyesült Államokból a fedélzeten, és ez azóta gyakorlatilag be is bizonyosodott. Azt azonban a mai napig nem tudni, mi okozta a fedélzeten azt a második robbanást, amely végül a szokatlanul gyors pusztuláshoz vezetett. A németek ugyanis szilárdan kitartottak azon álláspontjuk mellett, hogy a tengeralattjáró csak egy torpedót lőtt ki a hajóra.

Mi robbanhatott be a fedélzeten: a kazán, a titokban szállított robbanásveszélyes anyagok, vagy valami más? És hogy lehet, hogy a brit kormány és a haditengerészet megkockáztatta a rendszeres szállítást a hajóval, amikor a németek előre közölték, hogy felfegyverzett kereskedelmi járműként a Lusitania nem számíthat polgári hajókat illető elbánásra? Netán volt ehhez valami közük a hajón százával utazó amerikai állampolgároknak is, akiknek halála előre kiszámíthatóan felbőszítené Washingtont Berlinnel szemben? A kérdésekre továbbra sincs megnyugtató válasz, legfeljebb sejthetjük a hátteret. Mindenesetre akárki is küldte szándékosan vagy gondatlanságból a Lusitaniát a biztos halálba, az amerikaiak hadba lépését végül nem ez az incidens váltotta ki.

h2

3. Mi lett az 5. Királyi Norfolk Zászlóalj sorsa?

Az 5. Királyi Norfolk Zászlóalj nyomtalan eltűnése a mai napig az első világháború leginkább zavarba ejtő eseménye, amely ráadásul nem legenda, hanem bizonyíthatóan megtörtént. 1915. augusztus 12-én délután, Anafarta közelében kétszázhatvanhat brit katona vált kámforrá a szó szoros értelmében, egy törökökkel vívott csata kellős közepén, miután megindultak felfelé egy domboldalon. A korabeli beszámolók egyöntetűen állítják, hogy a vidéket köd borította, majd miután az kissé feloszlott, a norfolki egységnek egyszerűen nyoma veszett: sem a katonákat nem látták, sem felszerelésük nem került elő soha többé.

A helyzet annál is inkább zavarba ejtő, mert az angol, ausztrál, új-zélandi és a velük szemben álló török erők mind pontosan ugyanazt látták, és a beszámolók oldaltól függetlenül egybecsengtek. A britek sokáig arra gyanakodtak, hogy a törökök foglyul ejtették a katonákat, ezt azonban Kemál Atatürk már akkor is cáfolta, és ebben az esetben is lett volna valami nyoma a dolognak – az ugyanis valószínűtlen, hogy egy csata kellős közepén, néhány perc leforgása alatt kétszázhatvanhat felfegyverkezett katonát csak úgy foglyul ejtsenek. De akkor hová lettek? A válasz azóta is a levegőben lóg.

h3

4. Mennyi igaz Arábiai Lawrence hőstetteiből?

Thomas Edward Lawrence a 20. század egyik legizgalmasabb személyisége, életútja filmbe kívánkozott – David Lean nem véletlenül forgatta le róla a 60-as években a filmtörténet egyik leggrandiózusabb eposzát. Bizonyos, hogy Lawrence brit kémként rengeteget tett azért, hogy az Oszmán Birodalom meggyengüljön és az arab függetlenségi mozgalmak erőre kapjanak Ázsia arab területein, illetve Észak-Afrikában. Kortársai leírása alapján az is biztosra vehetjük, hogy nagyon bátor, talpraesett, éles eszű férfi volt.

Ám némiképp árnyalja ezt a képet, hogy nehezen ellenőrizhető, mi mindent hajtott végre tényleg ő maga mindabból, amit neki tulajdonítanak. Cselekedeteinek java részét ugyanis saját elbeszéléseiből ismerjük, a mindenki által ismert film pedig még alaposan ki is színezte ezeket. Motivációi úgyszintén csak részben ismertek: életének egyes kutatói szerint a brit érdekek előmozdítása mellett igen nagy szerepet játszott arab-párti tevékenységében egy szerelmi kapcsolat is egy Dahoum nevű fiatal arab férfival (egy bővebben nem részletezett személyes szálat maga Lawrence is emleget A boldogság hét pillére című emlékirataiban). Akárhogyan is, egy dolog biztos: rendkívüli figura volt.

h4

5. Valóban kém volt-e Mata Hari?

A válasz egyszerű: száz százalékos biztonsággal a mai napig nem tudjuk, de valószínűleg nem. Margaretha Gertruida Zelle néven született 1876-ban, Hollandiában, s igen hányattatott, családi tragédiákkal terhelt évek után lett táncosnő és kurtizán Párizsban a 20. század elején, Mata Hari („A Hajnal Szeme”) művésznéven. Előéletének legendáriumát ő találta ki, titokzatos imázst teremtett maga körül, és gyorsan bejáratos lett a legmagasabb politikai és katonai körökbe: mindez együtt vezetett oda, hogy 1915-ben, Párizsban egy füles alapján őrizetbe vették, mondván: valójában a németeknek kémkedik. A francia titkosszolgálat ultimátumot adott neki és beszervezte, ám bizonyos egybeesések miatt később sem bíztak meg benne, és 1917-ben ismét letartóztatták, ezúttal végérvényesen.

Franciaországban komoly politikai viharokat kavart a táncosnő pere, a bíróság nyomás alatt tevékenykedett, hiszen egy bűnbak ideális szelep lehetett a közvélemény csalódottságának, indulatainak levezetésére. Maga Mata Hari végig, következetesen tagadta, hogy kémkedett volna a németeknek a franciákkal szemben, a bizonyítékok pedig távolról sem voltak minden kétséget kizáróak. 1917 októberében ennek ellenére kivégezték. Az életére vonatkozó utólagos kutatások szinte mindegyike arra jutott: a világtörténelem leghíresebb kémnője valójában egy koncepciós per áldozata volt, nem pedig kém.

h5

6. Miért nem hallgattak Raszputyinra épp a legfontosabb kérdésben?

Az első világháború egyik, önmagában is világformáló mellékeseménye az oroszországi bolsevik forradalom volt, amely nem arathatott volna ilyen átütő sikert, ha Oroszország nem rohan fejjel a falnak, és nem gyengül meg kritikusan a háborúban. Kevéssé ismert tény, hogy a cári udvarban voltaképpen egyetlen ember ellenezte mereven az orosz részvételt a világégésben: Grigorij Jefimovics Raszputyin, a cár rejtélyes udvari tanácsadója és gyógyítója.

Tulajdonképpen rejtély, miért nem hallgattak rá éppen ebben a kardinális kérdésben, miközben az udvarban egyesek által szélhámosként, csalóként gyűlölt, mások által veszélyes, természetfeletti képességekkel rendelkező varázslóként rettegett „szerzetes” minden más kérdésben a markában tartotta II. Miklóst és családját, és az államügyekre is komoly befolyással bírt. Furcsa véletlen – a konspirációelméletek hívei szerint persze nem az... –, hogy Raszputyint Ferenc Ferdinánd meggyilkolása előtt egy nappal hasba szúrta egy elmeháborodott nő, így amikor besűrűsödtek az események, épp nem tudott ura mellett lenni. Később ugyanakkor egy rövid üzenetet írt a cárnak, benne a figyelmeztetéssel: mindenáron el kell kerülni a vérözönt hozó háborút, és Oroszországnak nem szabad abba belekeverednie.

Jóslatát azonban II. Miklós valamiért nem vette figyelembe, később pedig már nem lehetett visszakozni. A cár bukását ugyanakkor a szerzetes már nem érte meg: 1916 nyarán – szintén meglehetősen bizarr körülmények között – az orosz főurak meggyilkolták. Élete utolsó hónapjában azonban kísérteties módon még írt egy levelet Alekszandra cárnőnek, amelyben leszögezte: egyik Romanov sem éli őt túl két évvel. Ami aztán be is igazolódott.

h6

7. Áruló vagy hős volt-e Sir Roger Casement?

Az angolok hazaárulásért végezték ki Sir Roger Casementet, miközben Írországban a mai napig a függetlenségért harcoló hősnek tekintik – feloldhatatlan dilemmáról beszélünk, amelynek lényege akkor érthető meg, ha kiemeljük: az első világháború kitörése Dublin számára elsősorban a több mint hétszáz éve hajszolt függetlenség reményével kecsegtetett. A korábban gyarmati humanista tevékenysége miatt a brit korona által lovaggá ütött Casement ahelyett, hogy hadba vonult volna a németek ellen, inkább az Egyesült Államokban igyekezett fegyvert szerezni az ír függetlenségi mozgalom számára, és természetes szövetségest látott a németekben is az ügy érdekében. (Döntésében ugyanakkor az is szerepet játszott, hogy azok után, amit Afrikában tapasztalt tőlük az őslakosok elleni kegyetlenkedésekben, sosem állt volna a belgák szövetségébe London oldalán.)

A németek elfogadták a feléjük nyújtott kezet, ám épp lovagsága és háttere miatt nem bíztak Casementben, majd miután egyeztetési problémák miatt nem sikerült időben Írországba szállítania egy német fegyverszállítmányt, a brit hatóságok lefogták, és 1916 augusztusában felakasztották (részben kétes eredetű, magánéleti vonatkozásokat is előcitáló dokumentumokkal gyengítve ügyét). Megítélése a két szigetországban a mai napig homlokegyenest eltérő.

h7

8. Hová tűnt a cár aranya?

Európában már végéhez közelített a háború, Oroszországban pedig már átvették a hatalmat a bolsevikok, amikor 1918 augusztusában Alekszandr Kolcsak admirális, számos tengeri csata nagy győztese úgy döntött: nem hagyja, hogy a cári birodalom stratégiai aranytartalékának nagyobbik része, illetve mintegy további 750 millió rubel a kommunisták kezére kerüljön. Az értékek egy részét az admirális tisztázatlan időpontban Franciaországba szállíttatta, ám nem járt szerencsével: Párizs kiegyenlítetlen háborús tartozások fejében lefoglalta a mintegy 400 millió rubelnyi értéket, és azóta sem szolgáltatta vissza az összeget Oroszországnak.

A további kincsek sorsa azonban izgalmasabb: Kolcsak néhány nappal az első világháború befejeztét követően „aranyvonatokat” indított Omszkba, és ugyan menet közben így-úgy mintegy 400 millió rubelnyi arany a bolsevikok kezébe került, a szállítmány fennmaradó részének további sorsa máig tisztázatlan. Bizonyos kutatások szerint Kolcsak százmilliós nagyságrendű összegeket helyezett el különböző nemzetközi bankokban, illetve a summa egy részét korábban fegyverekre költötte, de így sem áll össze a kép. Bizonyos feltételezések szerint a felbecsülhetetlen értékű kincsek a mai napig a világ egyik legmélyebb tava, a Bajkál mélyén pihennek, míg mások úgy vélik, Szibéria kietlen vadonjában rejtették el a kincseket. Egy biztos: Kolcsak 1920-as kivégzése előtt nem volt hajlandó elárulni a bolsevikoknak az olyannyira áhított titkot.

h8

9. Túlélte-e a nagy háborút Kiss Béla?

A pszichopata sorozatgyilkosokat a közhiedelem általában Észak- és Dél-Amerikához, illetve kisebb mértékben Nagy-Britanniához köti, pedig Magyarországon is élt egy ember, aki ebbe a körbe tartozott. Kiss Béla cinkotai bádogosként dolgozott, és a hatóságok szerint több mint húsz fiatal nőt tett el láb alól az 1910-es évek első felében. Köztük saját feleségét is, illetve annak szeretőjével is végzett: áldozatainak holttesttét faszeszben tartósította, és fémhordókban tárolta háza udvarán. Minderre azonban csak akkor derült fény, amikor Kiss Béla már a fronton szolgált: noha a háború kitörésekor már 37 éves volt, tehát nem sorozták volna be, önként jelentkezett a szolgálatra – okkal feltételezhető, hogy így látta a legegyszerűbbnek megelőzni a felesleges kérdezősködéseket, majd az óhatatlan lebukást.

Sorsát innentől kezdve homály fedi: bizonyos adatok szerint 1915-ben hadifogságba esett, majd tífuszban halt meg Szerbiában. Ám miután 1916-ban megtalálták egykori otthonában a holttesteket, és híre bejárta az egész világot, az utána eredt nyomozóhatóságok azt feltételezték, valójában új személyazonosságot vett fel, és megszökött. 1919-ben látni vélték Budapesten, de később érkeztek róla hitelesnek tűnő információk a Francia Idegenlégióból is. A 30-as években pedig többen is felismerni vélték őt New Yorkban, köztük egy rendkívüli memóriával megáldott nyomozó is szentül hitte: a hírhedt magyar fojtogatós mészárost látta a Times Square-en.

h9

10. Pontosan kik álltak Tisza István meggyilkolásának hátterében?

Tisza Istvánra, a 20. század elejének egyik legmeghatározóbb magyar politikusára az Országgyűlésben is rálőttek egyszer, és további két sikertelen merényletkísérletet követtek el ellene. A negyedik próbálkozás végül sikerrel járt: Tisza életét golyók oltották ki az őszirózsás forradalomként emlegetett eseménysorozat közepette, a Hermina úti Róheim-villa bejáratánál. Katonák és matrózok csoportja végzett vele, ám a mai napig nem sikerült tisztázni, pontosan kinek a megrendelésére és miért ölték meg a volt miniszterelnököt, aki hivatali idejének letelte után is a dualizmus és a háborús politika jelképeként élt a köztudatban, és számos ellenséget szerzett magának két kormányfői ciklusa alatt. Noha a Károlyi-kormány nyomoztatott az ügyben, a gyilkosságot végül nem sikerült pontosan felderíteni: még a pontos indítékról is csak találgatni lehet a mai napig – annak ellenére, hogy a feltételezett tettesek és felbujtók közül többet is börtönbe zártak.

h10

További érdekes top 10-es összeállításokért a Honvédelem.hu-ról katt ide!

Ha érdekes volt, nyomj egy lájkot!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
„A hülyeség és a hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” – ez volt az első könyve a gyógypedagógia hazai úttörőjének, aki szellemi fogyatékkal élőkkel foglalkozott
Frim Jakab egész életét a gyógypedagógiára tette fel, amely fogalom is hozzá köthető. Bár nem volt szakképzett, hatalmasat lendített az elmebetegek helyzetén, és ő hozta létre az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézetet is.


1898-ban még egészen más színezete volt a hülye szónak, mint mostanság: ekkor írta A hülyék és gyengeelméjűek budapesti prospektusa című kiadványt is Frim Jakab (1852-1919).

Már egészen fiatalon, 14 éves korában megszületett a körmendi születésű fiúban az elhatározás, hogy segítsen a fogyatékkal élő embereknek, miután látott egyet, majd a fővárosi Tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet. Jakab már akkor érzékenyített, amikor ez még nem volt divat: az volt az életcélja, hogy a szellemi fogyatékossággal élőket integrálja az életbe, megfelelő munkát találjon nekik – a számukra lehetséges szakmákat külön tanulmányozta is –, a társadalmat pedig arra ösztönözze, hogy átérezzék a helyzetüket és fogjanak össze az érdekükben.

Így nyilatkozott ezzel kapcsolatban:

„Az értelmi fogyatékos gyerekeket nem elég megóvni, menhelyet létesíteni számukra, hanem gyógyítani, nevelni és képezni kell, hogy legalább félig hasznavehető egyéniségekké válhassanak.”

Ugyan nem készített tantervet vagy órarendet, de akkoriban szokatlan szemléletével úgy vélte, hogy fontos a hozzá kerülő gyermek korábbi adatainak, életeseményeinek ismerete is, megteremtve ezzel az anamnézis, azaz kórtörténeti lap fogalmát. A vallásos nevelést és a zenét tartotta a legfontosabb képzőeszközöknek, valamint az emlékezet fejlesztését történetek újramesélésével.

Olyannyira komolyan foglalkozott a témával, hogy 1876-ban a philadelphiai egyetem a pszichológiai tudományok doktora címmel tüntette ki, három évvel később Párizsban pedig aranyérmet kapott a világkiállításon.

Ahogy az lenni szokott, hazánkban csak jóval később ismerték el a munkásságát, de Magyarországon is több intézményt neveztek el róla.

A tanítónál kéz a kézben járt a tudományos és a gyakorlati nevelőmunka: a betegek oktatása és gondozása mellett folyamatosan képezte magát a pszichiátria területén, bújva a legújabb szakirodalmat. 1884-ben Frim Jakab vezette be a gyógypedagógia fogalmát a magyar szakirodalomba. De hogy jutott idáig a karrierjében?

Diplomája után maga Trefort Ágoston miniszter küldte Frimet európai tanulmányútra, amelynek során – a látott külföldi intézetek példáin felbuzdulva – itthon is hasonló intézmény megalapítására törekedett. Így nyílt meg a tapasztalataira alapozva 1875-ben a Munka elnevezésű gyógyintézet Rákospalotán. (Ez az érdeklődési kör a családban igen erős lehetett, hiszen testvére, Antal szintén gyógypedagógus volt, siketek számára magánintézetet működtetett.) Frim Jakab tehát elsőként tárta fel Magyarországon az értelmi fogyatékosok nehéz sorsát és hozott létre számukra nevelőintézetet, humánus kötelességnek nevezve a hivatását.

Bár az intézete folytonos anyagi problémákkal küszködött, az elért eredmények mégis közismertté tették, és két éven belül – némi létszámbővülés és Pestre költöztetés után – ebből lett az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézet, amelyet Frim saját költségén intézett.

Ez a későbbi ápolóintézeteknek is jó alapot adott. A gyermeki tompaelméjűséget a gyógypedagógus három kategóriára osztotta: a tompaelméjűekre, akiket szoktatni lehet; a betegelméjűekre, akik fejlődésre képesek; valamint a gyengeelméjűekre, akik képesíthetőek. A hülyeséget elmebetegségnek nevezte, bár szerinte az őrültség, amely ugyancsak elmebetegség, nem azonos a hülyeséggel.

Híres türelmét otthon is kamatoztathatta, hiszen feleségétől nem kevesebb, mint kilenc gyermeke született.

Pedagógiai felfogását Frim így foglalta össze egyik szakkönyvében:

„az elnyomorult, gyenge, elkorcsosult testet a rendes irányban kell kifejteni, erősíteni, gyógyítani, a szunnyadozó lelket felébreszteni, a sötét, tévelygő szellemet összegyűjteni és azt legalább 'a legáltalánosabb és legszükségesebb ismeretekre' tanítani; főképpen azonban a felébresztett szellem alapján 'erkölcsöt' kell beléjük oltani.”

Források:1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET: