Budapest100: megszünteti az elszigetelődést
Április utolsó hétvégéjére esik idén a negyedik Budapest100, amelynek kulisszatitkairól Szerencsés Rita projektvezetőt kérdeztük.
Hogyan indult a kezdeményezés, milyen igény hívta életre?
Minden 2011-ben indult, éppen ebben az épületben, ahol most is ülünk. A Goldberger-ház, amely ma az OSA archívumaként üzemel, akkor volt százéves. Lénárt András történész és Tamási Miklós egy itt dolgozó kutató kezdeményezték; arra gondoltak, megünneplik a kerek évfordulót. Innen már csak egy ugrás volt az ötlet: miért ne lehetne ezt kiterjeszteni lakóházakra, intézményekre, más épületekre egyaránt, hiszen abban az évben (is) rengeteg „születésnapos” épület volt a fővárosban. Miután körvonalazódott a koncepció, az OSA mögéjük állt. Felkérték a Kortárs Építészeti Központot, hogy legyen program a logisztikai-operatív szerve, ők kellően erős önkéntes-bázissal rendelkeznek. Így velük, az önkéntesekkel és az OSA szakmai csapatával szervezték meg az első Budapest 100-at, ami egyébként meglepően jól sikerült ahhoz képest, hogy mennyire új volt a kezdeményezés.
Szerencsés Rita - a fotót Csanádi Gábor készítette
Milyen financiális kereteitek vannak minderre?
Szűkösek. A főváros valahogy nem akar észrevenni minket. Az NKA évről évre áldoz ránk egy kicsit, emellett szponzorációkból, kisebb adományokból gazdálkodunk. Akik elsőre nem látják meg ebben a potenciált, azoknak nagyon nehéz elmagyarázni.
Milyen összetételű a csapat, hogy működik a munkamegosztás?
Van egy kutatói bázisunk két kutatásvezetővel, Németh Nórával és Tolnai-Pálóczy Enikővel, akik összefogják a kutatásra jelentkezett önkénteseket. Mielőtt a segítőket toboroznánk, összeállítanak egy alaplistát, egybegyűjtik a potenciálisan száz évvel ezelőtt elkészült épületeket vagy az akkoriban kiadott építési engedélyeket, majd kutatni kezdenek a Fővárosi Levéltárban és egyéb fórumokon. Amikor a többkörös folyamaton végigmegy, fixálódik, leszűkül a lista, december végén felhívást teszünk közzé önkéntes kutatásra és programszervezésre. Tavaly is már több mint százan jelentkeztek, persze az effektív aktív munkaerő nagyjából ötven és hetven fő között állt be. Érdekes kérdés egyébként, hogy az önkéntességnek mennyire van kultúrája nálunk. Nyugaton működik az, hogy a negyven feletti korosztály is vállalkozik ilyesmire, munka mellett szeretnének még valamit csinálni, amivel jobbá tehetik a világot. Nálunk a fiatalok vannak többségben, akiket érdekel az esemény, mert cool, mert jól néz ki a cv-ben vagy a portfólióban, vagy mert egyszerűen kell a papír.
A lakókat mikor értesítitek?
Először januárban, de februárban teszünk még egy kört, hogy biztosra menjünk. A hagyományos módszert választottuk, önkénteseink kézbesítik ki nekik a borítékolt leveleket. Idei újítás, hogy elkezdtük a közös képviselőkön keresztül megközelíteni a lakóközösségeket.
Ők mennyire állnak ehhez pozitívan?
Ha ezt egy hónappal ezelőtt kérdezed meg, hiperoptimistán tudnék válaszolni. Sokan nagyon pozitívan vagy nagyon negatívan, elutasítóan viszonyulnak a kezdeményezéshez, a középutasok vannak a legkevesebben.
A nagyon negatív alatt azt érted, hogy teljesen elzárkóznak?
Igen, ráadásul meggyőzhetetlenül, sokszor irracionálisan. Előfordult, hogy a lakóközösség többsége a kezdeményezés mellé állt, szerettek volna ünnepelni, de egy-két lakó elkezdett ágálni ellene, és meghiúsult az egész. Felmerülő probléma az is, hogy a lakók ódzkodnak attól, ha „idegenek” járnak a házaikban. A kezdeményezés többek között azért is jött létre, hogy megszüntesse vagy legalábbis oldja az elszigetelődést, elzárkózást és passzivitást. Ha ezek az akut problémák nem lennének, nem lenne maga a rendezvény sem, ez a mozgatója és egyben hátránya is. Idén próbáltunk arra törekedni, hogy konszenzus alakuljon ki a közösségeken belül, ne csak néhány ember támogassa az ötletet, a demokrácia azonban nem egy könnyű dolog.
A házon belüli programok szervezésében, az ötletelésben mennyire vesznek részt?
Az évek során a programokat illetően kialakult egy sablon. Háztörténeti túrákat, kiállításokat szívesen szerveznek, de azt is mindig próbáljuk tudatosítani bennük: jó, ha abból indulnak ki, amijük van. Tehát ha ott lakik egy operaénekes, akkor ő énekelhet, a színésznő mondhatna verset, a zenészek muzsikálhatnak, és így tovább. Erre egyébként sok példa lesz idén is.
Az előző évek tapasztalatai alapján megvalósulhat a cél, hogy ilyen módon összekovácsolódjanak a lakóközösségek?
Igen, sokszor kapunk visszajelzéseket ezzel kapcsolatban. Több házban az évforduló óta is tartanak „szülinapi bulikat”. Volt olyan, aki repetázni szeretett volna, idén is csatlakozni, mert annyira jól sikerült a korábbi rendezvény.
Mik lesznek az idei Budapest 100 kuriózumai?
Természetesen mindegyik állomás egy-egy kuriózum lesz. Ha „nagyobb durranásra” gondolsz, akkor tudom említeni Dés Andrásék koncertjét a hatodik kerületi Szív utca 42-ben, a Vígszínház és az Operettszínház művészei pedig a Gogol utca 22-ben adnak egy kis műsort. Az Attila út 107 alatt egy második világháborút megélt lakó fog mesélni a pincében arról, hogyan vészelték át azt az időszakot. A Veres Pálné 30-ban lesz kürtőskalács-sütés, több helyszínen piknik. Intézményeket nem is hoznék most szóba, egyrészt mert a regisztrációs helyek már hetekkel ezelőtt beteltek, másrészt mert van egy kis zavar az éterben. Sokak fejében az a kép alakult ki a projektről, hogy mi egy sétaszervező cég vagyunk, akik – természetesen ingyen – bejárásokat, programokat kínálunk az Astoria Szállóban vagy a Méridienben. Ez bizonyos mértékig így is van, de a rendezvény lényege éppen az lenne, hogy a lakóházak bevonásával a közösségi szellemet erősítsük. Valljuk be, azért nem mindennap szoktak bulizni a lakók egy gangos százéves ház udvarán. Az említett intézmények pedig amúgy is egész évben különféle programokkal ünneplik az évfordulójukat.
Miért fontos olyan embereket felkutatni, bevonni a programba, mint az említett bácsi, aki a háborús emlékekről mesél? Gondolom, nehéz és kényes feladat.
Ő saját maga jelentkezett. Az a tapasztalat, hogy az idősek szeretnek mesélni, és azt is szeretik, ha meghallgatják őket. Az átlagembereknek az unokáikon, szomszédaikon kívül nem nagyon van alkalmuk, lehetőségük kikkel megosztani ezeket a történeteket; ráadásul a család esetleg már unja is a sokszor emlegetett sztorikat, amiket mások tátott szájjal hallgatnának. Az önkénteseket arra biztatjuk, hogy alakítsanak ki bizalmi viszonyt a lakókkal, empátiával forduljanak hozzájuk. Egyfajta mediátori szerepben tűnnek fel, a lakók egymással való megismerkedését is elősegítik.
Ha részt vennél te is a programban, nyomj egy lájkot!
Fotó: Draskovics Ádám
