prcikk: Anita 48 évesen ment el önkénteskedni Finnországba egy vegán farmra | szmo.hu
KÖZÖSSÉG
A Rovatból

Anita 48 évesen ment el önkénteskedni Finnországba egy vegán farmra

„Szégyelltem magam, hogy mennyire konzervatívan gondolkodom arról, mi a női és mi a férfimunka” – írja beszámolójában.
Forrás: Neverordinary blog, Fotók: Virág Anita - szmo.hu
2019. augusztus 17.



"A Neverordinary a 40 feletti nők találkozóhelye, blog, női klub és még sok más. A pasim (most már férjem) kezdte el mondogatni, hogy arról írjál, ami történik veled: 42 évesen elköltöztél (megint) egy új országba, egy emberhez, akit alig ismersz, feladtad az eddigi életed, próbálod megvalósítani az álmaidat, és még öregszel is. Valahogy így jött a képbe, hogy arról kellene írni, hogy igenis 40 felett is van élet! Lehet pasit találni, lehet új karriert építeni és lehet életmódot is váltani. Éljenek a 40 feletti nők!"

Nemrégiben kaptam egy levelet Anitától, amiben ezt írta:

Júniusban 2 hetet töltöttem Finnországban, Helsinkitől 50 kilométerre egy erdőben lévő farmon, ahol gyerekeim lehetnének korú fiatalok társaságában egy vegán szellemiségű farmon állatmenhelyet építettem. Szívesen megírom az élményeimet, ha gondolod! Amúgy 48 éves vagyok.

Fogadjátok szeretettel Anita történetét!

Pár éve elkezdett motoszkálni a fejemben, hogy meg kellene próbálni az évek óta, munka mellett, nem túl intenzíven tanult angolomat beaktivizálni. Anno a gimiben az orosz mellett németül tanultam, amit a diploma után Németországban, babysitterként eltöltött év alatt csodálatosra fejlesztettem, s aminek manapság nagyjából annyi hasznát veszem, hogy az évi két szakmai út alkalmával tökéletes németséggel tudom mondani a Lufthansa légi kísérőjének: "Für mich eine Cola mit Zitrone und Eis, bitte."

Ezzel szemben az angolom hiányossága már nem csak a privát életemben, de a munkahelyi szituációkban is egyre kényelmetlenebbé kezdett válni, szóval lépnem kellett.

A stratégiám először az volt, hogy

regisztráltam pár olyan oldalra, amelyek hosszabb-rövidebb ideig tartó külföldi munkákat ajánlanak.

Ezek közül a legismertebbek talán a Workaway és a Help Exchange, a böngészésük során hamar rájöttem, hogy ez nem fog menni: egyrészt minimum 1-2 hónapra keresnek embert (én a munka miatt maximum három hetet tudtam volna lecsípni a szabadságomból), másrészt világossá vált, hogy ez a műfaj nem tipikusan az ötven felé ballagók sajátja. Kezdtem feladni a dolgot, amikor egy barátnőm említette az Útilapu Hálózatot, ami egy nemzetközi önkéntes hálózat része.

Mivel róluk már előre tudni lehetett, hogy 2 hetes projektjeik vannak, s hogy a korhatár 18-99 között van, éreztem, hogy ebből lehet valami. Januárban felkerült az éves "bakancslistámra" az út, s írtam is az Útilapu megadott levelezési címére, hogy látnak-e esélyt arra, hogy sikerrel próbálkozhatnék.

Nagyon helyesen,

pontokba szedve megírták, hogy mi a teendő: a legfontosabb a nemzetközi oldalon történő regisztráció volt, majd ki kellett választani, és rangsorolni 5 olyan projektet, ami érdekelne, végül pedig 15 000 Ft megfizetése után ők továbbították a hivatalos felkérőt az első helyen feltüntetett hely felé.

Számomra világos volt, hogy a gyatra angolom miatt kulturális dolgokat, gyerekekkel való feladatokat nem tudok vállalni, ellenben a környezetvédelem, az ökofarmokon végzett munka nagyon érdekelt, s biztos voltam benne, hogy ezen a terepen olyan toleráns emberekkel fogok találkozni, akik számára sem a korom, sem az angolom nem lesz téma.

Elsőre választottam ki a finnországi, vegán szellemiségű, állatmenhely-építő tábort, ahonnan 5 nap múlva meg is jött a válasz, hogy örömmel fogadnak.

A dolog szellemisége ab ovo közel állt hozzám, hiszen 25 éve vagyok vegetáriánus. Ráadásul Skandinávia évek óta vágyott úti cél volt a számomra, s a kéthetes tartózkodás azt is garantálta, hogy nem turistaként, hanem kicsit helyiként tudok majd belekóstolni a finn életformába.

Végül elérkezett a június, amikor is két hetet töltöttem a Helsinkitől 52 kilométerre található Porvooban, azon belül egy, a közeli erdőben meghúzódó farmon, a Saparomakin.

A jövőre megvalósulni remélt bemutató központ csendes, de eltántoríthatatlan megálmodója Evelina, a finn vegán mozgalomban viszonylag ismert személy, miután megjelentetett egy könyvet azon tapasztalatairól, amiket hónapok alatt, titokban szerzett különböző állatfarmokon végzett önkéntes munkája során.

A könyv bestseller lett, s talán ez is segített abban, hogy nagyon sok támogatót szerezett a projektjéhez. Mire az öt másik önkéntessel (egy afgán és egy orosz fiú, és két szlovák és egy olasz lánnyal), illetve a SCI két finn képviselőjével megérkeztünk Saparomakiba (jelentése Pig Tales Hill), már tele voltak a hűtők és a szekrények vegán alapanyagokkal, amikhez csak zöldséget és gyümölcsöt kellett vennünk.

Egy boltban volt egy 250 eurós, szabadon levásárolható számlánk, a festéket a mázoláshoz egy festékbolt adományozta. Ezen kívül a fizikai munkában is segítettek pár napot finn önkéntesek: volt két csaj, aki úgy rakott össze különféle Makita gépekkel egy teraszkorlátot a hétvégén, hogy csak néztünk.

Szerintem ilyen munkának idehaza még a férfiak sem állnának neki, komoly tapasztalás volt, hogy mennyi mindent csinálnak a finnek maguk, nem szakit hívnak mindenhez, ahogy mi tesszük.

A napjaink 7 óra fizikai munkával teltek, de a feladatokat általában zökkenőmentesen osztottuk szét mindig. Többször elhangzott az a mondat, hogy "We are egal", s ezt tényleg volt módom megtapasztalni a munka során is.

Kicsit el is szégyelltem magam, hogy mennyire konzervatívan gondolkodom arról, hogy mi a női és mi a férfimunka (na, talán nem annyira konzervatívan, mint Farhad, az afgán srác), de tény, hogy az épület körüli állványozás azért kiverte nálam a biztosítékot, és inkább aznapra a főzést vállaltam be.

Amúgy nagyon kemény volt a munka, főleg nekem, aki 20 éve gyakorlatilag egy számítógép előtt ülök napi 8 órát. Én zömmel az építési terület megtisztításán, és nem tudom hány folyóméter deszka lefestésén dolgoztam.

Az utánfutóval szinte naponta tettünk egy fuvart a hulladékgyűjtő-telepre, mivel Finnországban csaknem 95%-ban újra feldolgoznak mindent, és az emberek nagyon tudatosak is ezen a téren. 5 euró fejében mindent lerakhattunk (persze szétválogatva), de vihettünk is ezt-azt.

Így került haza egy komplett ikeás étkezőasztal négy székkel, két szuper állapotú bicikli, egy roller Laonánák, Evelina 6 éves kislányának, egy kerti pad, meg pár csetresz nekem. Rengeteg nyírfalével ízesített italt is kaptunk adományként, s először csodálkoztam is, hogy ezek a műanyag flakonos cuccok hogy illenek ebbe az életformába. Aztán persze kiderült, hogy azt is vissza lehet vinni, a fél literesért 20, a nagy flakonért 50 centet kaptunk.

Az előzetes félelmeim leginkább azok voltak, hogy hogy fogadnak el majd a fiatalok, illetve, hogy nem lesz-e nagyon kínos az angolom, ugyanakkor azzal vigasztaltam magam, hogy ha rosszul sülnek el a dolgok, akkor a két hetet csak kibírom valahogy, aztán meg úgy sem találkozunk az életben.

Meg kell mondjam, mindkét dolog hihetetlenül jól működött: a hendikepjeimet elővezettem már az elején, és innentől kezdve csak azt kaptam, hogy "de nem is". Hatalmasakat beszélgettünk esténként a szaunában, a séták alatt, fürdőzés és munka közben. Nem éreztem egyáltalán, hogy ezek a gyerekem korú fiatalok furcsállnák a jelenlétemet, vagy feszélyeznék magukat előttem.

Az utolsó este helyesek voltak, mert mondták a lányok, hogy a saját anyukájukról nem tudnák elképzelni, hogy ilyenen részt vegyenek, de ők így szeretnének megöregedni, mint én.

Azért erre az "öreg" szóra kicsit megrándult a szám széle, de sajnos hiába érzi magát az ember még 48 évesen is húsznak, a fiatalok azért máshogy látnak minket. Mikor átbeszéltük a végén a tábort, akkor az is elhangzott, hogy mennyire jó volt, hogy az én munkamorálomat láthatták, hogy mennyire élvezték a csokrot az asztalon, az általam lefőzött kávét reggelente.

Az angolomról meg csak annyit, hogy az elutazásom előtti napon kijöttek a helyi (svéd nyelvű) laptól, akiknek én adtam interjút.

Azt gondolom, hogy amit szerettem volna, hogy legyűrjem a megszólalástól való félelmemet, az maximálisan sikerült. Most azt mondom, hogy ez egy nem túl magas szintű, de működő angol, amit privát szinten bármikor használni tudok, s ami immáron nem egy halott nyelv, hanem olyan, amit valaki 14 napig, napi 18 órában aktívan használt. Megjött a kedvem, hogy olvassak, hogy filmet nézzek, és a heti angol óráim Sárával sem olyan nyögvenyelősek, mint korábban voltak.

Azt hiszem, hogy áldás volt ezen az úton. Sok mindent tanultam: konkrét munkafolyamatokat, meg persze magamról is.

Abszolút megérte, hogy kiléptem a komfortzónámból, ahogy manapság divatosan mondják, mert megerősödve, és feltöltődve jöttem haza. Látszik, hogy van más, lehet más élet, s tudnám, ha úgy alakulna.

És talán jövőre még bele férne egy következő önkéntes tábor: mondjuk Írországban egy nemzeti parkban nyírnám a rododendronokat, vagy Mongóliában segítenék egy öko farmon. We'll see.

Majdnem 40 éves vagy? Talán már el is múltál? Ha egy olyan társaságra vágysz, ahol korodbeli, okos és jófej nők közösen beszélik meg ügyes-bajos dolgaikat, keresd a Neverordinary csoportot vagy az Instagram oldalt és mindenképp olvasd a blogot is!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Tisztelt rendőrség!” – Kiskapu alatt csúsztatta be segélykérő levelét a magányos néni
Lökösházán egy 86 éves asszony a rendőrséghez juttatta el segítségkérő levelét a határrendészet egykori épületének bejáratánál. A küldeményt megtaláló elmondta, hogy a levél mellett egy könyv is volt, és az egészet be is csomagolta a néni.


Egy Lökösházán élő 86 éves néni nagy magányában a hatósághoz fordult. Segélykérő levelét nem a megszokott módon juttatta el hozzájuk - írta a Blikk. A rendőrök nem mosolyogtak a szokatlan megkeresésen, hanem azóta is segítik őt, ahogy csak idejük engedi.

Lehoczki Zsolt, a Békés Vármegyei Rendőr-főkapitányság raktárosa egy egykori határrendészeti épületet ellenőrzött, amikor a földön egy különös csomagra figyelt fel. „A kiürítés után én vettem át a területet, így rendszeresen járok oda ellenőrizni” – mondta Zsolt, aki néha a kiskapu környékét is alaposabban szemügyre veszi, mert olykor a környék macskái is bebújnak itt. Aznap azonban nem az állatok, hanem egy nejlonzacskóba csomagolt könyv és egy papírlap várta.

A raktárosnak azonnal feltűnt, hogy a csomagot szándékosan helyezték el.

„Gyanús volt a csomag, látszott, hogy nem véletlenül esett oda”

– emlékezett vissza Zsolt. A gondos csomagolásból arra következtetett, hogy a feladó mindenképp el akarta juttatni az üzenetét. „A könyvet szinte biztosan azért csomagolta bele a 'feladó', hogy egyfajta nehezék legyen és ne sodorja el a mellé tett levelet a szél. A nejlonzacskónak pedig az volt a szerepe, hogy nehogy egy eső eláztassa a fontosnak tűnő papírt.” Amikor felbontotta a zacskót, a levél megszólítása – „Tisztelt rendőrség!” – egyértelművé tette, kinek szánták a küldeményt.

Zsolt azonnal értesítette a békéscsabai bűnügyi osztályvezetőt, és átadta neki a levelet. „Néhány napja heverhetett ott, hiszen nemrégiben jártam a területen, akkor még nyoma sem volt” – idézte fel. A nyomozók intézkedni kezdtek, de a folyamatot lassította, hogy Lökösháza a Gyulai Rendőrkapitánysághoz tartozik, így az ügyet végül az ottani kollégáknak adták át. A néni asszonynéven írta alá a levelet, így némi nyomozásba telt, mire azonosították.

Mikor kiderült, ki a segélykérő, a rendőrök azonnal elindultak hozzá. Az idős asszony nagyon megörült, amikor becsöngettek hozzá. Elmondta, hogy

feledékenysége miatt már ritkán mozdul ki otthonról, de nagyon hiányzik neki a társaság, és nincs kivel beszélgetnie.

A Lökösházán szolgáló egyenruhások azóta már újra meglátogatták őt, és megígérték, hogy a jövőben is így tesznek, amikor csak idejük engedi. A Gyulai Rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetője pedig jelezte a történteket a kistérségi szociális intézmény vezetőjének, így teljes lesz az odafigyelés. Lehoczki Zsoltnak, a levél megtalálójának pedig a történtek óta folyamatosan gratulálnak a kollégái.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
30 palacsinta kevesebb mint 5 perc alatt – 100 ezer forintot nyert az 1. Országos Palacsintaevő Verseny győztese
A szervezők célja az volt, hogy közösségi találkozóhellyé alakitsák az egyébként elég kihalt Rákóczi téri vásárcsarnokot. Ez sikerült is: igazi tömeg szurkolt a helyszínen a versenyzőknek.


Palacsintás Roby története igazi józsefvárosi sikersztori: alig több mint fél éve nyitotta meg apró üzletét a Népszínház utcában, de már a legelején kultikus státuszba került. Soha nem múló jókedvvel szolgálja ki törzsvendégeit, és az árai is verhetetlenek: mindössze 300 forintot kér egy palacsintáért, amihez hasonlót aligha találunk nemhogy Budapesten, bárhol az országban.

Az üzletet mára ki is nőtte, a napokban költözött a Kiss József utca 18. szám alá, a régitől alig 50 méterre, egy sokkal tágasabb helyre. Ide akár 40-50 ember is befér, de továbbra is ő egyedül szolgál ki mindenkit, csak az alapanyagok beszerzésében van segítsége. Bár az érdeklődésre valószínűleg egyébként sem lett volna panasz, Roby gondolt egy nagyot, és plusz hírverésként meghirdette az 1. Országos Palacsintaevő Versenyt, amire a Rákóczi téri vásárcsarnokban került sor.

Egy helyi civil szervezet, a Lendület Progresszív Közéleti Egyesület (röviden LePkE) itt szervezi meg minden második hétvégén a Rákóczi téri Reggeliket, azzal a céllal, hogy újra megpróbálják behozni az emberek életébe a mára kissé megkopott fényű csarnokot.

A koncepció az, hogy olyan embereket is becsalogassanak, akik egyébként nem ott vásárolnak. Arra ösztönzik őket, hogy a reggelijüket a helyi árusoktól (pékség, hentes stb.) vegyék meg, ezzel támogatva őket. Középre asztalokat raknak ki, közben élő zene szól és kézműves programokkal is készülnek.

„Szeretnénk, ha a csarnok nemcsak vásárlótér lenne, hanem egy közösségi találkozópont is, ahol az emberek időt tölthetnek együtt” – meséli Hayes Lukács, az egyesület elnöke. Palacsintás Robyval már ismerték egymást a Népszínház utcából, így amikor megtudták, hogy helyszínt keres a versenyéhez, adta magát az együttműködés.

A név persze kicsit túlzó: bár benne van az országos jelző, azért főként inkább helyiek jelentkeztek. A rögtönzött konyhát a csarnok végében rendezték be egy éppen üres és kiadó üzlethelyiségben – ilyenből akad ott bőven. Összesen 20-an nevezhettek, bár az érdeklődés ennél jóval nagyobb volt.

„Kedves nézők, szurkolni ér! Kedves versenyzők, tömjétek!” – hangzott el a felszólítás a közös visszaszámlálást követően, és mindenki tartotta is hozzá magát. Kifejezetten nagy tömeg gyűlt össze bátorítani az evőket, a hangerő a klasszikus sportversenyek hangulatával vetekedett.

Mindenkinek 30 lekváros palacsintát kellett megennie, a maximális időkeret 15 perc volt. A győztesnek, Váradi Bencének azonban kevesebb mint 5 percre volt szüksége, ami barátok között is annyit jelent, hogy alig 10 másodperc alatt végzett eggyel. A jutalom kifejezetten bőkezű volt: nemcsak két trófeában részesült – az egyiket örökre megtarthatja, a másikat jövőre tovább kell adnia –, 100 ezer forint pénzjutalom is ütötte a markát.

A versenyt közösen finanszírozták: az egyesület a saját költségvetéséből, és Roby is hozzájárult a költségekhez (nyeremény, alapanyagok, szórólapok). A maga részéről az egész versenyt egyfajta szórakozásnak tekinti, végül még az első pár jelentkezőtől beszedett 3000 forintos nevezési díjat is visszafizette.

A nagy sikert látva pedig máris ígéretet tett rá, hogy pár hónapon belül érkezik a folytatás, de addig is mindenkit szeretettel vár új üzletébe, amit szeretne a fiatal generáció kedvenc találkozóhelyévé tenni.

A fentiekhez csak annyit tennék hozzá, hogy a választási kampány hajrájában mindenkinek receptre kellene felírni az ilyen eseményeket, amelyeknek a politikához semmi közük, de a helyi közösséget annál jobban építik.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Csodával határos módon 12 nap után megtalálták a kutyájukat, Pipának egy autóbaleset után veszett nyoma
A 11 éves kutya egy autóbaleset után menekült el, végül halőrök találtak rá a váci Kompkötő-szigeten. Kimerülten, de sértetlenül került haza a gazdáihoz.


Tizenkét nap után, egy dunai szigeten találtak rá Pipára, az eltűnt kutyára a rendőrök. Február végén veszett nyoma az állatnak, miután gazdái autóbalesetet szenvedtek.

A 11 éves kutya kálváriája akkor kezdődött, amikor gazdái autóbalesetet szenvedtek a 12-es úton februárban. Az ütközés erejétől kinyílt a csomagtartó és az állat szállítóboxa is, a sokkos Pipa pedig az erdőbe rohant. Hiába futottak utána, a sötétedésig tartó kutatás sem hozott eredményt.

A gazdák azt mondták, hogy mindent bevetettek, hogy megtalálják kedvencüket. A keresésbe az egész Dunakanyar bekapcsolódott. „Kutyával, drónnal, mindenféle módszerrel kerestük; plakátoltunk, Facebookon élőztem, szórólapoztunk, és az egész Dunakanyar tudta a történetet. Tényleg akárhová mentünk, szájról szájra terjedt ez a sztori. Nagyon sok barátunk, ismerős és ismeretlen segített; elképesztő volt az összefogás” – mesélte Tóth-Czudar Orsolya, a kutya gazdája.

A napokig tartó reménytelen keresés után végül múlt héten érkezett a várva várt hívás: halőrök jelezték, hogy látták a kutyát a váci Kompkötő-szigeten – számolt be róla az RTL Híradó. Orsolya hiába volt lázas, férjével azonnal a helyszínre sietett. Ott szembesültek a drámai helyzettel: a kutya a szigeten volt, és megpróbált volna átúszni hozzájuk.

„Örömében folyton oda akart jönni hozzánk, be is akart menni a vízbe, hogy átússzon. De láttuk, hogy a sodrás nagyon veszélyes, ezért folyamatosan arra kértük: üljön, maradjon, feküdjön. Így három órán keresztül távol tartottuk a víztől”

– idézte fel a feszült órákat a gazdája.

Mivel a sodrás miatt nem tudtak átjutni a szigetre, a rendőrök segítségét kérték. A BRFK Dunai Vízirendészeti Rendőrkapitányságának két járőre sietett a helyszínre. „A Dunai Vízirendészeti Rendőrkapitányság két járőre átvitte a kutya gazdáját a szigetre, és a sűrű bozótoson átvágva végül megtalálták az állatot” – mesélt a mentőakcióról Csécsi Soma, a Budapesti Rendőr-főkapitányság szóvivője.

A 12 napnyi csatangolástól Pipa teljesen kimerült és sokat fogyott, de végre épségben hazakerülhetett. Gazdái szerint azóta már jobban van, és kedvenc kanapéján hortyogva piheni ki a megpróbáltatásokat.

VIDEÓ: Az RTL Híradó beszámolója


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Ott hittük el, hogy bármi jön, együtt megküzdünk vele” – így adott erőt Zoé családjának a Bátor Tábor
Zoé még csak öt és fél éves volt, amikor kiderült, hogy agydaganat miatt meg kell műteni. A családot letaglózta a diagnózis, ám a táborban átélt élmények hatására megszabadultak a félelemtől.


„Ha egyetlen mondatban kellene elmondanom, mire tanít a Bátor Tábor, ez lenne: higgy magadban, és merj örülni a kis dolgoknak is” – mondja Zita, akinek a nagyobbik gyermeke, Zoé súlyos betegséggel küzdött.

Hitre óriási szükségük lett, mert váratlanul érte őket annak idején a diagnózis, és néhány nap alatt fordult fel az életük. A négyfős család megszokott hétköznapjaiba bekúszott a bizonytalanság és a félelem.

A Bátor Táborban töltött idő azonban átírta bennük mindazt, amit addig a betegségről gondoltak.

„Zoé öt és féléves volt, amikor megkaptuk a diagnózist az agydaganatról. Korábban semmi nem utalt rá, csak egy éven belül kétszer fájt a feje”

– idézi fel Zita a történteket.

A betegség megváltoztatta a család életét

Először migrénre gyanakodott a gyermekorvos, ezért tovább küldte őket neurológiai vizsgálatra, ami után MRI-t javasoltak. Ekkor derült ki, mi okozta a fejfájást.

„Ijesztő volt, nem voltunk felkészülve rá”

– mondja az édesanya. Másnap már újabb vizsgálatok, konzíliumok, majd a műtét következett. Olyan gyorsan követték egymást az események, hogy a családnak szinte ideje sem maradt arra, hogy átgondolja, mi is történik velük.

A műtét szerencsére sikeres volt, ám a nehézségeik itt nem értek véget. A beavatkozás után hosszabb kórházi tartózkodásra és a gyógyszeres beállításra volt szükség.

Zoé azóta is naponta négyszer kap gyógyszert, és a rendszeres kontrollvizsgálat is a család mindennapjainak részévé vált.

„Meg kellett szoknunk, hogy az életünk reggeltől estig e körül forog” – mondja Zita.

A kisebbik testvér, Lia ekkor még csak kétéves volt. Amíg Zoé az édesanyjával három és fél hetet a kórházban töltött, ő a nagymamájával volt, hogy az apukája dolgozni tudjon és intézzen minden szükséges feladatot.

A Bátor Táborról az a doktornő beszélt nekik, aki végigkísérte őket ezen az úton. Elmondta, hogy ott olyan családokkal találkozhatnak, akik hasonló megpróbáltatáson mentek keresztül, és ez sokat adhat nekik lelkileg.

Zoé szülei örültek a lehetőségnek, éltek is vele és azóta is hálásak érte a doktornőnek.

A betegg gyerekek szülei nem is sejtik, mennyi pozitív élményt tartogat a Bátor Tábor

Nem is sejtették, mennyi pozitív élményt tartogat a Bátor Tábor

A műtét után nem tudták, hogyan kezeljék lelkileg Zoé a betegségét és mindazt, ami ezzel jár. Kíváncsiak voltak, mi vár rájuk.

Már a Bátor Táborba érkezésük pillanata is emlékezetes maradt számukra, olyan szeretettel fogadták őket a cimbik, vagyis az önkéntesek.

„Azonnal különlegesnek éreztük magunkat” – meséli Zita „Az első percekben családi fotó készült rólunk, amiből az egyik foglalkozáson közösen készítettünk egy nagy plakátot, ami azóta is az otthonunk dísze. Ezek az apró gesztusok rögtön azt üzenték: itt fontosak vagyunk, itt jó helyen vagyunk.”

A táborban a gyerekeket korosztályuk szerint csoportokra osztották, így Zoénak és Liának is külön programjai voltak. A szülők pedig a sorstársaikkal beszélgethettek, olyan szülőkkel, akik pontosan értették a helyzetüket.

Különösen sokat jelentett nekik az, hogy olyan családokat is láttak, akik már előrébb jártak ezen az úton.

„Ez erőt adott nekünk: hinnünk kell abban, hogy minden rendben lesz”

– mondta Zita.

Bátor Tábor közösségi élmények

Az igazi fordulópontot egy csoportfoglalkozás hozta el

Minden szülő kapott egy papírt, amire fel kellett írnia, mit szeretne a táborban hagyni, és mit vinne haza onnan.

„Azt írtam, a nyugalmat vinném magammal, a félelmeimet pedig a táborban hagynám.”

A papírtól később jelképesen megszabadultak – ezzel együtt annak a tehernek egy részétől is, amit hónapok óta cipeltek.

„Akkor úgy éreztem, valóban elengedhetem a problémákat.”

Ez az élmény nemcsak neki adott erőt. A férjével együtt azt látták a többi szülőn, hogy ők is ugyanúgy felszabadultak a számukra biztonságos közegben, ahol nem kell magyarázkodni, nem kell erősnek látszani, és nem kell állandóan készenlétben lenni.

A táborban működő minikórház, az egészségügyi stáb és az itt dolgozó önkéntesek mind azért vannak, hogy a gyerekek és a családok teljes testi és lelki biztonságban érezzék magukat, így a szülők ténylegesen tudnak hosszú idő után magukra és egymásra figyelni.

Meghatotta őket a cimbik kedvessége és a Bátor Táborban dolgozók profi hozzáállása is, amivel Zoét nem betegként, hanem gyerekként kezelték.

Bár Zoé a Családi Táborban még nem oldódott fel azonnal, a programok így is mély benyomást tettek rá.

A lovas foglalkozás különösen emlékezetes maradt számára. A saját korosztályával akkor még nem sikerült közelebb kerülnie, de a cimbikkel és a felnőttekkel jól érezte magát. A szülein pedig azt látta, hogy nyugodtabbak lettek, nem aggódtak annyit, csökkent a feszültség és ez rá is jó hatással volt.

Együtt mindent legyőz a család

A tábor egyik játékos programja a család életének szimbólumává vált. Mindenki jelmezbe öltözött, és a színpadon egy-egy jelenetet adtak elő. Zita és a férje királynőként, illetve királyként küzdött meg a hercegnőkkel, vagyis a lányaikkal együtt a sárkánnyal. A mese mögött egy valós felismerés húzódott meg.

„Ott mi is elhittük, hogy ezzel az erővel felvértezve mindegy, mi jön, megküzdünk vele” – idézi fel Zita. „Történhet bármi, a férjemmel hős lovagként szállunk vele szembe, és nem engedjük, hogy úrrá legyen rajtunk a félelem.”

Ezt az erőt vitték magukkal haza: a félelem ne vehesse át az irányítást.

A Bátor Tábor a gyerekek hozzáállását is átírta

Később Zoé már önállóan is részt vett a táborban, és ezek az alkalmak még inkább megmutatták, milyen sokat jelent számára ez a közeg. Annyira szerette, hogy otthon is lelkesen mesélt róla a húgának: az esti programokról, a lovaglásról, a „bátorkodásról”, azokról a pillanatokról, amikor a szabályok mellett is jut hely a felszabadult gyereklétnek.

Az első önálló tábor után egyértelmű változást láttak rajta. „Zoé sokkal nyitottabb lett mások felé” – mondja Zita.

A táborban össze is barátkozott egy kislánnyal, akivel azóta is tartják a kapcsolatot.

Közben Lia akkorára nőtt, hogy szülők nélkül táborozhatott a testvérével. Zitáék bíztak benne, hogy a közös élmények még közelebb hozzák a lányokat egymáshoz. Valóban így történt a Bátor Tábor Testvér Táborában.

Bár a két testvér különböző személyiség – Zoé megfontolt, higgadt, Lia cserfes és örökmozgó –, a tesós tábor mindkettőjüknek sokat jelentett. Közösen alkottak, figyeltek egymásra, és olyan emlékeket szereztek, amelyek csak a kettejüké.

Az egyik legkedvesebb ezek közül a tábortánc, amit a lányok otthon az édesanyjuknak is megtanítottak. Néha hárman táncolják el, már ez is az életük része.

Lia számára a testvértábor azért is volt fontos, mert segített még mélyebben megértenie a nővére helyzetét. A családban mindig nyíltan beszéltek a betegségről, sosem érezte magát kizárva, ám a tábor új nézőpontot adott neki. „Amikor hazajöttek, Lia azt mondta, most már érti, Zoé miért szeret a Bátor Táborba járni, és mitől érzi ott magát másnak.”

Életre szóló élmény

Zita szerint a Bátor Tábor legnagyobb ajándéka talán az volt, hogy segített nekik átkeretezni a velük történteket. Nem a betegség ténye változott, hanem a hozzáállásuk. „Megerősített bennünket abban, hogy mi döntünk arról, hogy folyamatosan félelemben élünk-e, vagy meglátjuk az élet pozitív oldalát is.”

Azoknak a családoknak, akik beteg gyereket nevelnek és még nem jártak a Bátor Táborban, Zita szívből ajánlja, hogy éljenek a lehetőséggel.

„Mindenképpen látogassanak el a táborba, és tapasztalják meg, milyen ebben az elfogadó és védett közegben lenni, ahol képtelenség nem mosolyogni.”

Mert van egy hely, ahol mindenki azon dolgozik, hogy a családok legalább egy kis időre letehessék a terheiket.

A daganatos betegséggel diagnosztizált gyerekeknek sok nehézséggel kell megküzdeniük. Hónapokat töltenek a kórházban családjuktól és barátaiktól elszigetelve. A Bátor Tábor ingyenes programjain azonban erőt kapnak a gyógyuláshoz, önbizalmat az élethez.

Ajánld fel adód 1%-át a Bátor Tábor Alapítványnak!

Adószámuk: 18107913-1-41

Rád is szükségük van, hogy folytathassák a munkájukat, és minél több súlyosan beteg gyermek élhessen át gyógyító élményeket.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk