hirdetés
1-2.jpg

Ilyen volt a világ, amikor még nem volt hulladék – interjú egy vidéki nagymamával, aki ma is alig termel szemetet

A vidéken élő, egészen idős generáció tagjai már több, mint fél évszázada tudják, amit mi csak most kezdünk tanulni.
Szajki-Vörös Adél, fotók: Kovács Jocó, Pexels - szmo.hu
2019. július 02.


hirdetés

Gyermekkoromban nagyon sok nyarat töltöttem ebben a kisalföldi faluban, amiről csak nagyon nehezen tudnék nem túl érzelgősen beszélni.

Ezért gyorsan a tárgyra, azaz a hulladék-témára térek: szerintem szinte soha nem láttam elszórt szemetet a jókora fákkal árnyékolt utcákon, gyerekkoromban otthon fejt tejet és üvegben tárolt házi málnaszörpöt ittam, eperfáról szedtem a gyümölcsöt, a tyúkok máig kapirgálnak az udvarban, a szüleim pedig a mai napig a kertben termelt zöldségeket használják fel az év nagy részében.

Nagymamám, Kovács Józsefné Ida néni 91 esztendős, és világéletében a 800 fő körüli népességszámú, Marcal folyó mentén épült faluban élt. Elmesélte, mennyi szemetet (nem) termeltek régen az emberek. Van mit tanulni tőlük.

Hogy bírod a meleget?

Meleg van. De biztos, hogy kibírhatóbb, mint a városi lakásokban.

Milyen emléked van róla, mikor jelent meg a műanyag a ti életetekben először, itt falun?

Jóval a második világháború után, már nem emlékszem pontosan, mikor. A hatvanas években már sok műanyag eszköz megjelent. A hatvanas években még üvegben volt a tej a tejboltban, egy évtizeddel később már zacskóban.

Fiatalasszony korodban tehát még nem termeltetek műanyag szemetet a háztartásban, csak szerves hulladékot. Hová kerültek a zöldség-gyümölcshéjak, magok, tojáshéj?

Az állatoknak adtuk őket. A tojáshéjat összetörtük, kiszárítottuk és megették a tyúkok. Az egyik falubeli fiú például csontgyenge volt, és az orvos azt javasolta az édesanyjának, hogy a tojáshéjat szárítsa meg, törje össze és adja neki, a kalcium miatt. A tojáshéj tehát nem is került a szemétbe. Lovaink, teheneink, disznóink voltak, ők is sok zöld takarmánnyal kevert zöldhulladékot elfogyasztottak.

A konyhai hulladék - zöldségfélék például - ment a disznóknak vagy a tyúkoknak.

Az állati ürülék, úgy emlékszem, a trágyadombra került.

Igen. És azzal trágyáztuk a földet. Ősszel a száraz levelet is felhasználtuk, a szarvasmarhák alá került. Azóta sok minden megváltozott...

A vizet kútból húztátok fel, ugye?

Igen. Egy kilenc-tíz méteres kút van az udvarunkban ma is.

A sajtot, a túrót és a tejfölt is ti készítettétek magatoknak?

Igen, a túrót és a tejfölt. Az író is fel lett használva, olyannyira, hogy gyulladásos ízületeket lehetett vele gyógyítani, beborogatni vele a fájó kezet-lábat.

És nem ilyen tejföl volt ám, amilyen most van - hanem sokkal finomabb, krémesebb.

A túró is sokkal finomabb volt. Nem hőkezeltük túl, mint manapság, a túróban még volt egy kis tejföl is.

A tejet nem forraltátok fel?

De nem ám.

És nem volt fertőzésveszély?

Nem. Jó alaposan megmostuk a tehén tőgyét, tiszta kézzel belefejtük a tejet egy tiszta edénybe, majd még szűrőn és textilen is átszűrtük.

És mivel fertőtlenítettetek, ha csecsemő volt a háznál?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
barczi-attila.jpg

„A lógó hajóból nyolc holttestet hoztunk fel és csomagoltunk be, köztük a kislányét is”

Bárczi Attila 14 éve dolgozik a a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság búvárszolgálatánál. Most arról vall, hogy a Hableány áldozatainak mentése minden problémára rávilágított, ami az átszervezések óta zajlik a szakmájában, és ami miatt a leszerelést fontolgatja.
Forrás: azember.hu, fotó és szöveg: Gálfi Sarolta - szmo.hu
2019. augusztus 28.



Amikor a merülésvezetői tanfolyamon megkérdezte az egyik társam, hogy miért nem próbálok bekerülni a tűzoltóság búvárszolgálatába, azt válaszoltam, hogy el sem tudom képzelni, hogy hullát keressek a víz alatt. De aztán rábeszélt. Azt mondogatta, hogy ez a munka nem csak erről szól, és hogy ennél sokkal fontosabb, hogy milyen jó csapat van bent – reggelente merülési gyakorlatokra járnak, délutánonként futnak a Margit-szigeten, vagyis tulajdonképpen minden, ami velük történik, a búvárkodásért van.

2005-ben szereltem fel a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság búvárszolgálatához, és azt hiszem, jó döntés volt, mert egészen mostanáig fel sem merült bennem, hogy leszereljek.

Az első merüléseimen még csak mint biztosító búvár voltam jelen.

Van ennek az egésznek egy borzasztó nehéz lelkiállapota, hiszen míg a felszínen beszélgethetnénk, addig lent nem marad más, csak a totális csönd, ahol csak a lélegzetvételedet hallod,

és gyakran a társaidat sem igazán látod – úszol, keresel, ütközöl… csak egy autógumi… továbbúszol, keresel…

A holttest önmagában sokszor olyan, mint egy alvó ember. Aztán mikor kiviszed, mégsem tudsz mást csinálni, mint perceken át bámulni.

És nem is ez a legnehezebb, hanem amikor a parton ott a család, vagy valamelyik közeli hozzátartozó, és te teszel le elé egy apukát vagy egy gyereket.

Olyankor képtelen vagyok ott maradni.

Aztán ott volt bennem egy óriási váltás, amikor a fiam megszületett – szülőként az ember hirtelen egészen más szemmel nézi ezt az egészet. De nem tehetek mást, meg kell tanulni lezárni és nem hazavinni ezeket a történeteket.

Emlékszem, egyszer egy gyerek halála után visszafelé a laktanyába egyszer csak azt vettük észre magunkon, hogy nem látjuk a színeket, mint amikor valaki lejjebb állítja a telefon képernyőjének a világítását és minden fakó lesz.

Persze van pszichológiai osztály, akik gyakran moderálnak beszélgetéseket közöttünk, de mi ezt egyébként magunktól is megtesszük. Például van egy társam, aki azt mondta, ő azóta hisz, mióta kihozott egy halott gyereket a vízből és az arcán végtelen nyugalmat látott.

Őt ez meggyőzte arról, hogy nem csak ennyi az élet.

Én egy pillanatig mindig elképzelem a mentett testhez tartozó lelket, hogy még éppen ott van, majd a következő percben elindul felfelé, a fény felé.

2005-ben, a felszerelésem idején még full barna volt a hajam, de pár év alatt megőszültem. És érdekes módon odáig egyszer sem jutottam el, hogy azt mondtam volna, nem bírom. Hogy ebben mennyi a macsó virtus, nem tudom… Viszont macsó virtus ide vagy oda, a lámpavillanás, azt hiszem, örökre belém ivódott. Gyakran előfordul, hogy amikor a feleségem felkapcsolja a nappali kislámpáját, én egy tizedmásodpercig ugrani akarok. A laktanyában ugyanis minden helyiség – még a vécé is – lámpával és hangszóróval van felszerelve. Ha jön egy riasztás, először a lámpa villan. Aztán tíz másodperc múlva megszólal a zene – ami nálunk a Jó, a Rossz és a Csúf-ból egy részlet –, erre már elkezd az ember bootolni, majd bemondják, hogy „figyelem, riasztás, műszaki mentés, búvárok”, mire nekünk 120 másodpercen belül el kell hagynunk a laktanyát kezünkben a papírral, hogy „Lupa-tó eltűnt személy”, vagy „elsüllyedt hajó, emberek a vízben”…

A Hableánynál csak ennyit láttunk. El sem hittük igazán.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
baleset-gyerek-szulok-hibaztatasa-tragedia.jpg

Ha úgy szorítom a gyerek kezét, hogy kifehérednek az ujjaim, akkor is megtörténhet a baj

Több tragédia is történt az utóbbi időben gyerekekkel. Biztos, hogy ezért mindig a szülőket kell hibáztatni és nyilvános posztokban lehordani őket a közösségi oldalakon?
SzÉ, Illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2019. szeptember 04.



Szorosan a gyerek mellett ültek az ismerőseink a kanapén, amikor az váratlanul leesett a padlóra. A kanapéról. Mondom, úgy, hogy mellette ültek, de olyan gyorsan történt, hogy elkapni sem tudták. A kicsi beütötte magát és bömbölés lett a vége, a szülők agyába pedig beleégett a (számukra borzalmas) jelenet.

Én egyszer 6 évesen a metró-aluljáróban vesztem el, mert kicsusszant a kezem a szüleiméből.

Csak pár percre tűntem el a szemük elől, de a szüleim már szinte félőrült állapotban voltak, amikor rám találtak. Egy oszlop mögött álldogáltam.

Mi néhány hónapja egy cukrászda teraszán sütiztünk a gyerekekkel óvoda után, szülők és gyerekek együtt. Üldögéltünk az asztalnál, amikor az egyik kisfiú és a kislányunk minden előzmény nélkül váratlanul felpattant, és elkezdett a közeli úttest felé rohanni.

Üvöltve pattantunk fel, de a zebránál szerencsére mindketten megtorpantak. Ám mi lett volna, ha tovább szaladnak és jön egy autó? Esélyünk sem lett volna. Sem nekünk, sem a kisfiú édesanyjának.

Ez az eset is rávilágított arra, hogy ha csak nem tekerjük szorosan vastag szigszalaggal a testünkhöz a gyereket, akkor bármikor történhet ilyesmi, úgy is, hogy ott vagyunk mellette, és nem rajtunk múlik.

Nem a telefonunkat nyomkurásztuk, nem egymással voltunk elfoglalva, mellettük ültünk, mégsem tudunk még utánuk kapni sem, amikor a gyerekek úgy pattantak fel, mintha rugóból lőtték volna ki őket.

Mindez arról jutott eszembe, hogy az utóbbi hónapokban sajnos történt néhány halálos baleset gyerekekkel, legutóbb egy kisfiút ütöttek el a zebránál. Felfoghatatlan tragédia.

De az is felfoghatatlan sokszor, ahogyan az emberek reagálnak ezekre a hírekre. Szinte azonnal elkezdődik a kommentekben a gyerek és az szülők hibáztatása. Anélkül, hogy bárki is a kritizálók közül ott lett volna, ismerné az eset összes körülményét és a szereplők élethelyzetét.

Tudjátok, mennyit segítenek a tragédiákon utólag azok a hozzászólások, hogy „Hol voltak a szülők?” „Velem az soha nem fordulna elő!” „Anya az ilyen?” Elárulom: SEMENNYIT. A gyereket nem hozzák vissza.

Csak arra jók, hogy mások az ügyben szereplőkön vezessék le a dühüket és frusztrációjukat, vagy azt demonstrálják, hogy ők bezzeg mennyire jók anyaként vagy apaként. És arra, hogy az így is önmagukat hibáztató szülők még borzalmasabban érezzék magukat és még erősebben mardossa őket a bűntudat. Amitől, ismétlem, nem lehet visszaforgatni az idő kerekét, nem lehet meg nem történtté tenni a balesetet és nem lehet visszahozni az élők sorába a gyermeket.

Tapasztalatból tudom, hogy bármennyit is sulykolja a szülő többek közt az, hogy a zebránál megállunk, körülnézünk, megvárjuk amíg a lámpa pirosra vált, nem megyünk át ott, ahol nincsen gyalogosátkelő, fogjuk apa/anya/nagypapa/nagymama kezét, nem rohangálunk át az úttesten, ha elejtünk egy játékot a zebrán, inkább otthagyjuk, de nem rohanunk vissza érte stb.

akkor is megtörténhet a baj.

Ha példamutatóan viselkednek a szülők és nagyszülők, akkor is történhet a tragédia.

Az ember a szívét, lelkét kiteszi, odafigyel, gondosan nevel, óvatos, megfontolt, következetes, elöl jár a jó példával, amíg csak tudja, elkíséri a gyereket iskolába is, bukósisakkal, térdvédővel, könyökvédővel és speciális kesztyűvel indul el vele biciklizni, folyamatosan tépi a száját a gyereknek arról, hogyan kerülje el a veszélyt, és még akkor is történhet szörnyűség a gyerekkel.

Az egész földi életünk állandó életveszélyben telik, betegségek, váratlan helyzetek, közlekedési szerencsétlenségek sora leshet ránk a következő sarokról. A párom szerint az egész világ potenciális halálcsapda, még a saját lakásunk is veszélyes lehet, bármennyi óvintézkedést tettünk meg még a gyerek születése előtt a lekerekített sarkú asztal beszerzésétől a légzésfigyelőn át a konnektorok gyerekbiztos dugójáig. Úgy gondolja, kész csoda, hogy ennyien élünk a világon a sok veszélyforrás ellenére.

És akivel vagy akinek a gyerekével soha nem történik semmilyen baj vagy baleset, a kezét vagy lábát sem töri el egyszer sem, mire 20 éves lesz, annak nagyon, nagyon, nagyon de nagyon jó. Annak szerencséje volt.

Annyit tudunk tenni, hogy még jobban figyelünk mi, emberek egymásra, akkor is, ha idegenek vagyunk. Rántottam már vissza vadidegen gyereket az úttestnél, szóltam már rá öreg nénire, aki elindult az autók között át a piroson, segítettem már idős embernek cipekedni, nehogy elessen, hívtam ki mentőt nem egyszer földön fekvő emberhez, játszótéren idegen gyerekre is figyelek, ha a közelemben van.

Ha pedig ezek ellenére mégis megtörténik egy baleset, az a legjobb, ha együttérzőek maradunk és nem kezdünk el senkit fennhangon hibáztatni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
25363010133_78daa86d1f_o.jpg

„Nem tudnám megtenni az apámmal, hogy beadjam egy idősotthonba”

Komoly gond a családoknak az idős hozzátartozó ápolása. Nagy a nyomás rajtuk, hogy magukra vállalják a feladatot, ha beleszakadnak is.
Mizsur András/Abcúg, Fotó: Magócsi Márton - szmo.hu
2019. szeptember 02.



"Komoly dilemmát okoz a családoknak, hogyan oldják meg idős hozzátartozójuk ápolását. Nagy a nyomás rajtuk, hogy magukra vállalják a feladatot, mégha beleszakadnak is. Úgy éreznék, ha nem így tesznek, azzal cserben hagynák szeretteiket. Pedig nem könnyű megbízható és megfelelően képzett ápolót találni, arról nem beszélve, hogy a 0-24 órás felügyelet több százezer forintba kerül havonta. Előállhat olyan élethelyzet, amikor elkerülhetetlen az intézményi elhelyezés: sokszor a lakás elrendezése vagy a földrajzi távolság miatt lehetetlen biztonságosan otthonában ápolni az idős rokont. Ilyenkor szembesülnek azzal, hogy évekbe telhet, mire felszabadul egy férőhely valamelyik idősotthonban" - erről szól az Abcúg riportja, amelyet teljes terjedelmében közlünk.

Magyarországon több tízezer család küszködik az idős vagy demens hozzátartozó gondozásával. Az ellátórendszer nem tud mit kezdeni az ápolásra szoruló öregek egyre növekvő számával, ezért jellemzően két út áll a családok előtt: egyedül próbálják megoldani az idős ápolását, akár annak árán is, hogy fizikailag és anyagilag is belerokkanak, vagy beadják egy otthonba, ami szintén nem olcsó megoldás, de legalább nem a családtagoknak kell pelenkázniuk, emelgetniük a magatehetetlen rokonukat. Feltéve, ha sikerül valahol elhelyezniük: egyes otthonokban több éves várólista is lehet, demenseket pedig kevés intézmény fogad.

Komoly dilemmaként élik meg, hogy melyik utat válasszák. Nem feltétlenül az anyagi szempontok döntenek, a családi állapot, a földrajzi távolság vagy a lakás kialakítása is tényező lehet. Nem beszélve a kérdés lelki oldaláról: a társadalom részéről hatalmas nyomás nehezedik a családokra, hogy maguk gondoskodjanak hozzátartozójukról, Ha nem így tesznek, úgy éreznék, hogy cserbenhagyják szeretteiket. Cikkünkben érintettek történetein keresztül mutatjuk be, hogyan birkóznak meg a családok ezekkel a nehéz élethelyzetekkel.

Nem terhelhetem rá magam a gyerekeimre

Interjúalanyaink egy része elfogadta, hogy az az egyetlen racionális döntés, ha egy idősotthonban helyezi gondozásra szoruló szülőjét. Éva két évig ápolta egyedül 87 éves demens anyját, mielőtt beadta volna egy otthonba. Nehezen szánta rá magát, de két éve annyit romlott az állapota, hogy nem lett volna biztonságos otthon gondozni tovább. Pelenkázni kellett, rendszeresen felkelt az éjszaka közepén, elkóborolt, Úgy érzi, minden tőle telhetőt megtett: bekamerázta a lakást, hogy mobiltelefonjáról akkor is rá tudjon nézni anyjára, amikor dolgozik, megkérte az egyik szomszédját, hogy amikor nincs otthon, vigyen neki ebédet.

“Az a feladatom, hogy ő biztonságban legyen. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami baj éri a lakásban.”

Ugyan volt a közelben egy nappali ellátást nyújtó intézmény, de oda azért nem tudta bevinni, mert a munkabeosztása ütközött a napközi nyitva tartásával.

Szerencséjére pont megüresedett egy férőhely abban az állami otthonban, amit korábban kinézett, nem kellett hónapokat várniuk. Havonta 170 ezer forintot fizetnek az ellátásért, ennek harmadát Éva fizeti, mert a nyugdíj nem fedezné a térítési díjat. Nem mindenhol fogadták volna az anyját, sok helyen nincs szakképzett dolgozó a demensek ellátásához vagy nem zárt az intézmény, ami azért probléma, mert könnyen elkóborolhatnak a betegek, magyarázta Éva. Néha még most is úgy érzi, hogy cserbenhagyta az anyját, mellette lenne a helye. Pedig tudja, hogy ez volt az egyetlen megoldás. “Ott ülök az ágya mellett és bőgök, hogy milyen borzasztó ez az egész.” Pszichológushoz is járt, hogy feldolgozza a lelki megpróbáltatásokat.

Ágnes számára teljesen természetes döntés volt, hogy egy ponton intézményben helyezze el a demenciában szenvedő anyját. “Horror volt” – emlékezett vissza arra az egy évre, amikor férjével ketten ápolták. Naponta háromszor jártak át hozzá, munka mellett ez mindkettőjüknek nagyon megterhelő volt. Anyja sokáig ellenezte az idősotthont, de amikor már Ágneséknek kellett volna mozgatniuk, megértette, hogy nincs más megoldás. Félévre egy magánintézményben helyezték el, amíg sorra nem kerültek a korábban kiválasztott állami otthon várólistáján. Ágnes tisztában van azzal, hogy idős korában rá is ez vár. Erre készül is, már megbeszélte a családjával, hogy milyen körülmények között szeretné leélni utolsó éveit. “Ez a realitás. Nem terhelhetem rá magam a gyerekeimre.”

Legyen bármilyen beteg, inkább legyen otthon

Beszéltünk olyan érintettel is, aki mindent megtesz azért, hogy beteg szülőjét otthonában ápolhassák. Eszter apja egy ritka idegrendszeri betegségben szenved: nem tud járni, nehezére esik a beszéd, ezért 0-24 órában ápolásra szorul, heti váltásban két bentlakásos gondozó van mellette. Máshogyan nem tudták megoldani, mivel Eszter külföldön él, testvére a munkája miatt nem tud apjával lenni napközben. Borzalmasnak tartja az idősotthonokat, szerinte ezeken a helyeken csak hagyják meghalni az öregeket.

“Nem tudnám vele ezt megtenni. Elvárom magamtól, hogy erre a kevés időre emberhez méltó életet biztosítsak neki, még ha drága és nehéz is. Legyen bármilyen beteg, inkább legyen otthon.”

Eleve rosszul éli meg a helyzetet, mivel leginkább csak ünnepekkor látja beteg apját. Havonta 300-350 ezer forintba kerül a két ápoló bére és a lakás fenntartása. Ennek nagy részét fedezi az apja nyugdíja, de valamennyivel Eszteréknek is be kell szállniuk a kiadások fedezésébe. Tavaly decemberben úgy alakították át a lakását, hogy be tudjon költözni apjához egy ápoló, illetve minden helyiséget akadálymentessé tettek, csak erre körülbelül kétmillió forintot költöttek.

Sokszor a körülmények miatt mégis elkerülhetetlen az intézményi ellátás. Kereskedő Emőke egy, házigondozók képzésével foglalkozó cégnél dolgozik, szociális lelkigondozónak tanul, emellett blogot vezet az idősgondozás kihívásairól. Az otthonápolást tartja a legemberségesebb megoldásnak, évekkel meghosszabbíthatja az ápolt életét, mondta. Úgy alakult, hogy demenciában szenvedő anyját végül kénytelen volt egy otthonban elhelyezni. “Úgy gondoltam, hogy soha de soha nem fogom betenni egy ilyen helyre” – mesélte.

Kezdetben az önkormányzat és a városban működő egyházi szolgáltató segítségével oldotta meg a felügyeletét, ez egy-két órát jelentett naponta. Ahogy súlyosbodott a betegsége, nyilvánvaló vált, hogy ez a néhány órás segítség nem lesz elég, hosszú távú megoldásra van szükség.

Egyedülálló anyaként nem engedhette volna meg, hogy feladja munkáját, hogy magához vegye, ezért döntött az idősotthon mellett.

Hatalmas szerencséje volt, mert a szomszéd utcában pont talált egyet, de mire sorra kerültek, meghalt az anyja. Pedig dacára ellenérzéseinek, a közelség miatt megnyugtató megoldást lett volna számára az intézményi elhelyezés, hiszen bármikor meg tudta volna látogatni.

Szokoli Erzsébet szociális munkás és szociálpolitikus, szakemberként és érintettként is megtapasztalta, milyen nehéz döntésekre kényszerülnek a gondozók. Demens, szenvedélybeteg apja nem tudta magát ellátni, viszont nem fogadta el a segítséget tőle. Rohamosan romlott az állapota, ezért dönteniük kellett, mi legyen vele. Magához nem vehette, mert a férje kijelentette, hogy “vagy én vagy az apád.” Munkája és három gyerekének nevelése mellett egyébként is megvalósíthatatlannak tűnt az apja idősápolása, túl nagy teher lett volna Erzsébetnek. Végül apja befizette magát a városban működő idősotthonba, de soha nem bocsátotta meg neki, hogy nem költözhetett hozzá.

“Szakemberként az agyammal tudtam, hogy ez a legjobb neki, a szívem mégis azt mondta, hogy ő az apám, lenne vele feladatom.”

Munkája során azt látja, hogy sokszor egy kívülállótól jobban elfogadják a segítséget a betegek, más a kommunikáció is, míg egy közeli hozzátartozó esetében rengeteg konfliktust szülhet a kiszolgáltatottság. “Igazán jó döntés talán nincs is. Érzelemmel nagyon nehéz segíteni, felülír minden racionalitást.” Hasonló helyzetben azt szokta tanácsolni a családoknak, hogy lehetőleg az idős rokonnal közösen döntsenek. Az emberi méltóság, az autonómia és az önrendelkezés joga még az idős embert is megilleti, tette hozzá.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
iskola.jpg

Már a buktatáshoz is fáradtak a tanárok

A korai iskolaelhagyók száma a bukási statisztikák javulása ellenére nem csökken.
Neuberger Eszter, Mizsur András - Abcúg - szmo.hu
2019. augusztus 29.



Ne örüljön, aki a bukási és évismétlési számok látványos csökkenése mögé a magyar oktatási rendszer problémáinak elpárolgását képzeli. Az általunk megkérdezett tanárok és intézményvezetők szerint szó sincs erről, csupán a buktatások körüli harcokba, és az ezzel járó plusz munkába fáradtak már bele az egyre lestrapáltabb tanárok. Esetleg a nehezebben tanítható, hátrányos helyzetű diákok közül mentenek meg egyre többeket az évismétléstől a jövőjükért aggódó pedagógusok. De hiába, a korai iskolaelhagyók száma a bukási statisztikák javulása ellenére nem csökken.

A pótvizsgaidőszak kezdete kapcsán írta meg egy héttel ezelőtt a Magyar Nemzet, hogy az Oktatási Hivatal statisztikái alapján látványos csökkenés történt a bukások és az évismétlések számában az elmúlt tanévben. A 2018/2019-es tanév második félév végén körülbelül 28 ezer olyan diák volt a közoktatásban, aki legalább egy tantárgyból elégtelen jegyet kapott, és ez 30 százalékkal kevesebb, mint a két évvel ezelőtti adat. A 2016/2017-es tanév végén ugyanis több mint 40 ezren buktak meg. (Ehhez képest már a tavalyi 2017/2018-as tanév majdnem 33 ezres bukási száma is 14 százalékos csökkenést mutatott).

Mivel a 5-12. osztályos diákság (buktatni ebben a korcsoportban lehet) száma az OH nyilvántartása szerint csak szűk ezer fővel csökkent az elmúlt két év alatt, ekkora mértékű esést a bukások számában nem lehet a gyerekszám folyamatos csökkenésével magyarázni.

De akkor mi áll a hátterében? Erről kérdeztük általános és középiskolák tanárait, intézményvezetőit, és egy érintett szülőt is.

Először is le kell szögeznünk: 5 iskola dolgozójával – legyen intézményvezető vagy egyszerű szaktanár – beszélgetve egyik intézményben sem csökkent nagy mértékben az év végi bukások száma. Mindenki stagnálásról, vagy egy-két bukással többről vagy kevesebbről számolt be az Abcúgnak. Mindegyik alanyunknak voltak azonban gondolatai azzal kapcsolatban, mi lehet az országos csökkenés oka.

Az általuk elmondottakból az látszik,

- a jobb helyzetű szülők nagyobb érdekérvényesítő képessége,

- a tanárok erősebb elköteleződése a korai iskolaelhagyás és a lemorzsolódás megakadályozására,

- de az igazán kiégett és motiválatlan tanárok fáradtsága

is közrejátszhat abban, hogy összességében kevesebb gyerek futott neki pótvizsgának a napokban, mint egy vagy két évvel ezelőtt.

Nincs jobb oktatás, csak fáradtabb tanárok

“Az oktatás nyilvánvalóan nem jobb, sőt egyre rosszabb, továbbra sem 21. századi tudást adunk át. “ – magyarázta az Abcúgnak egy budapesti külvárosi gimnáziumban tanító nyelvszakos tanár. A kevesebb buktatást szerinte inkább az magyarázhatja, hogy egyes tanárok nem akarnak maguknak többlet munkát augusztus végére, és inkább egy kegyelem kettessel átengedik a tanulót.

“Egyrészt össze kell állítani a feladatsort és tételsort, másrészt az írásbeli és a szóbeli vizsgán is jelen kell lenni. Ez két napodat veszi igénybe, amikor konkrétan feladatod van a suliban, ahelyett, hogy csak bemennél, és a kollégáid nyári élménybeszámolóit hallgatnád, vagy előpakolnád és szelektálnád az év végén elcsomagolt könyveidet, dolgozataidat.”

De épp ilyen fontos tényezőnek látja azt, hogy a szülők és a diákok egyre agresszívabban lépnek fel a tanároknál, hogy meggyőzzék őket a jobb jegyről. Elmesélte, hogy egyik diákja azzal próbálta meg zsarolni, hogy kitagadja a családja, ha megbukik. “Több hétig tartó érzelmi zsarolás volt, amiben a gyerek osztálytársai is részt vettek, de az osztályfőnök végig mellettem állt.” Olyan esetről is tud, amikor a tanárt levélben megfenyegette a diák egyik hozzátartozója: azt írta, ha megbuktatja a gyereket, annak a családja látja kárát. Végül senkit sem buktatott meg az év végén, pedig jegyeik alapján többeknél jogos lett volna.

A szülők nem a tanár pártján állnak, elsősorban őt tartják felelősnek azért, ha gyerekük bukásra áll. “A tanár torkának ugranak neki, vagy épp zokognak a fogadóórán, ha azt kell – ez is megtörtént velem.” A tanárok pedig nincsenek megfizetve annyira, hogy ezeket a plusz stresszeket bevállalják, megérti, ha valaki a könnyebb utat választja.

“Egyszerűen le vagyunk fáradva, kevesebb az energia az ilyen elkerülhető harcok megvívására.”

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x