Balajti Mariann már egész fiatalon felismerte a mesék terápiás hatását. Ma már tudatosan ír olyan meséket, amelyek segíthetnek a gyerekeknek és a szülőknek feldolgozni az élet nehéz kérdéseit, helyzeteit. Mariann megtisztelt azzal, hogy felajánlotta a tegeződést.

– Mesélj magadról, illetve arról, milyen út vezetett a Babyhavior létrehozásáig.

– Elég nehéz gyermekkorom volt, és ma már azt gondolom, hogy a mesék mentettek meg.

– Pontosan mit kell nehéz gyermekkoron érteni?

– Egészen kicsi voltam, amikor a szüleim elváltak. Abban az időben az volt a bevett eljárás, hogy kéthetente hévégén az apa elvitte a gyerekeket.

Anyukám sokat harcolt érte, hogy ez ne így legyen, de hiába. Így aztán minden második hétvégemet egy narcisztikus apával kellett töltenem láthatáson.

Anyukám rengeteg mesét olvasott nekem, amivel tudtán kívül sok erőt adott. Amikor édesapámhoz kellett mennem, akkor a nehéz, traumatikus pillanatokban próbáltam elképzelni, hogy ez csak egy mese. Mindig elképzeltem magam valamilyen főhősnek – hercegnő, szolgálólány –, akit elraboltak.

Ma már tudom, hogy ez mentette meg a lelkemet, de akkor, gyerekként játéknak fogtam fel.

Kamaszlányként aztán jöttek a szerelmi történetek. Egyébként egészen korán, 12 éves koromtól kezdve érdekelt a pszichológia, de amikor a kislányomat vártam – immár tizenkét éve –, akkor elindultam a mesepszichológia irányába.

Neki már tudatosan mondtam a különféle meséket. Eredetileg ezeket csak neki szántam. De akik hallották, kérték, hogy írjam le őket.

A meséken keresztül nagyon nehéz élethelyzetekre sikerült megoldást találnom, olyan témákra, amikkel a régi, klasszikus mesék nem igazán foglalkoztak. Például a válás, vagy egy mozaikcsalád, ahol van ugyan két szülő, de mindketten más kapcsolatokból hozták a gyerekeiket.

– Mikor gondoltál arra, hogy közkinccsé tedd a meséidet?

– A szülők és a párom unszolására indult el a Babyhavior oldal, mert addig csak óvodákkal foglalkoztam. A Covid első hullámakor kezdtük. Akkoriban olyan szintű feszültséget tapasztaltam a gyerekeknél, amit azelőtt sosem láttam.

Ekkor futottak fel a Babyhavior mesék, akkor írtam is nyolc, a koronavírus feldolgozását segítő mesét. Ezek teljesen ingyenesen megtalálhatóak a YouTube csatornán.

Olyan rajzfilmeket is készítettünk, amelyek az érzelmi intelligencia-fejlesztésre összpontosítanak.

– Végeztél bármilyen tanulmányokat a mesepszichológiával kapcsolatban?

– Organikus pedagógiát, mesediagnosztikát, terápiás módszereket tanultam. De mint említettem, már egész kiskoromtól kezdve érdekelt a pszichológia.

– A bemutatkozó anyagodban azt olvastam, hogy a dán nevelési elveken alapul a módszered. Pontosan mik ezek?

– Szeretetteljesen neveljük a gyerekeket, hagyjuk őket a saját ritmusukban fejlődni, növekedni.

Kiabálás mentesen késztetjük együttműködésre a gyermeket. Ami nem azt jelenti, hogy nincsenek korlátok, határok. Nagyon erős határok vannak, de csak olyanok, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a családot egyben tartsa, megvédje.

A mai szülők rettenetesen feszültek.

Értelemszerűen sokkal hamarabb türelmetlenné válik a szülő, és akkor még erre jönnek rá az olyan stresszhelyzetek, mint a Covid vagy a háború.

A dán pedagógiai elveket nemcsak a mesékbe, hanem van egy applikációnk is. Az applikációban egy „kis tündér” ráveszi az együttműködésre a gyermeket. Ugyan van következmény, ok okozat, ha együttműködik, akkor jutalmat kap, de ha nemet mond, akkor a tündér egyszerűen elbúcsúzik. Tehát nincs büntetés.

– Ha már dán nevelési elvekről beszélünk, lehet „magyar” gyereknevelési elvekről beszélni? Mert én úgy tapasztalom, hogy nálunk szinte szülőnként változik.

– Nagyon széles a skála. A legtöbb szülőnél most azt látom, hogy elhagyjuk a poroszos nevelést, ami nagyon jó, mert isten ments, hogy valaki két nagy fülessel sarokba állítsa a gyereket.

Azért meg kell említeni, hogy még mindig nagyon sokan ragaszkodnak ehhez, őket ki kell zökkenteni ebből, mert rettenetes következményei lehetnek a gyerekeikre. A párkapcsolataikban kötődési problémáik lesznek, önértékelési gondokkal fognak küzdeni.

Viszont van egy réteg, aki elindult egy túlzottan szabadelvű irányba: még akkor sem szól rá a gyerekére, ha őt magát bokán rúgja, vagy csúnyát mond neki. Ami megint nem helyes irány.

Ebben próbálunk irányt mutatni, mivel teljesen új korszak kezdődött a nevelésben, teljesen új nevelési elveket kell elsajátítaniuk a szülőknek.

– Arra is adnak támpontot a meséid, hogy miként oldjuk meg a helyzetet, ha más gyerekénél tapasztalunk problémát, vagy a viselkedése gondot okoz nekünk? Manapság már meglehetősen rossz szemmel nézik, ha rászólsz a más gyerekére.

– Ha egy szülő gyerekére rá kell szólni, ott nincsenek beépítve az érzelmi intelligenciával kapcsolatos dolgok. Például a társas viselkedésre gondolok, vagy a tiszteletre.

Nyilván, hogy ezeket egy rövid találkozás során beépíteni nem lehet. Ha valaki többet kontaktál a gyerekkel, például egy óvónéni, vagy például én, aki bejárok az óvodába foglalkozásokat tartani, akkor ki tudok alakítani kapcsolatot, és arra alapozhatom a fejlesztést.

Sok szülő nem veszi észre, hogy ha nem szab korlátot, akkor a gyerek másoknál sem fogja korlátozni magát.

Ha csak a játszótéren találkozunk problémás gyerekkel, kevés a lehetőségünk. Egy verekedésnél értelemszerűen igen is közbe kell avatkoznom, nem hagyhatom, hogy megverjék a gyerekemet.

Nem tudok nevelni, csak konfliktuskezelésre van mód. Bár egy ügyes szülő a meséimből azért ehhez is tanulhat trükköket.

Mondok egy példát. Van olyan mesénk, ami kifejezetten a gyerek indulatkezelési problémáival foglalkozik. Ha például az egyik gyerek meg akarja verni a másikat, és én oda megyek felelős szülőként, aki hallgattam a meséket, akkor tudok olyan trükköket, amik segíthetnek ebben a helyzetben. Például mutatok egy haragtáncot.

– Milyen korú gyerekeknek valók a Babyhavior mesék?

– Két éves kortól ajánljuk, amikor a hiszti elkezdődik, és kilenc éves korig, amíg a tündérvilág be nem záródik. Koronként változik ugyanis, hogy milyen mese milyen gyereknek való. Van persze olyan visszajelzés, hogy idősebbek is szívesen meghallgatják, de már máshogy hat rájuk.

– A háborúról is írtál mesét. A gyerekek mit érzékelnek mindabból, ami történik?

– Azt tapasztalom, hogy a szülők általában próbálják eltitkolni előlük. Nem rosszindulatból, hanem mert ők maguk sem tudják, hogyan lehetne a gyerekeknek elmondani.

Minél inkább szeretnénk eltitkolni valamit a gyerekek előtt, annál inkább érdekli őket. Nagyon érzékenyek az antennáik, érzik, hogy a szülők feszültek, de csak félinformációk szűrődnek át hozzájuk.

Ugyanez volt egyébként a helyzet a Coviddal kapcsolatban. Hallanak egy-egy szót. Nem arról van szó, hogy az óvónéni mondana bármit nekik, hanem utaznak a buszon, vagy bemennek a közértbe, és elcsípnek beszélgetéseket.

Persze a gyerekek ebben a korban még jó részt fantáziavilágban élnek. Volt olyan tapasztalat, hogy egy vasárnapi ebédnél eltört a mécses a kisfiúnál, mert azt hitte, hogy az apukáját el fogják vinni katonának.

Ezt a feszültséget igenis oldani kell bennük. De a feszültséget csak akkor tudom feloldani, ha tudom, hogy mitől feszült a gyerek. Ezért írtam egy beszélgetés indító mesét. Ez egy állatmese, és a csodálatos tölgyfaerdőben történik, ahol a szomszédos fenyőerdőben háború tör ki.

Mindig elmondom a szülőknek, hogy a mese után ne menjenek el, ne hagyják ott a gyereket kérdésekkel. Kérdezzék meg, mit gondolt a meséről. A gyerekeknek sokkal könnyebb valaki másról beszélni. Például: „Jaj, én is úgy féltem volna, mint a nyuszika.” A gyermek azonosítja magát a szereplőkkel, és megnyugtatják a kérdéseire kapott válaszok úgy, hogy közben csak a meséről beszélünk.

Utána érdemes a gyerekeket nagymotoros mozgással levezetni. Kergetőzni, bújócskázni, csiklandozni. Ennek mindnek nagyon jó stresszoldó hatása van. Mi felnőttek sajnos nem használjuk már ezeket, pedig ránk is ránk férne.