hirdetés
Miért ütközünk mellekbe és kilógó fenekekbe az utcán?
Nyár van, tombol a hőség, természetes, hogy ilyenkor minél kevesebb ruhát húzunk magunkra. De miért járnak úgy az utcán is a „villantós” lányok, mintha bulizni mennének?
Kiss Alexandra írása - szmo.hu
2018. július 29.


hirdetés

Egyik este egy barátnőmmel egy bár teraszán ültünk, és miközben beszélgettünk, az utcán sétáló embereket figyeltük. Hétköznap kora este volt, a szokásoshoz képest többen voltak kint, gyerekeket, fiatalokat, nagycsaládosokat, időseket egyaránt láttunk. A tömegben viszont egyre több olyan fiatal lányt szúrtunk ki, akiket lehetetlen volt nem észrevenni, mégpedig az öltözékük miatt.

Derékig felhúzott sort, ami csak a fél hátsót fedi el, köldökvillantós, pántos top, amiben még a legkisebb mellek is simán kilátszódnak, és az alig takaró ruhákkal fordítottan arányos méretű táska. 10-ből 7 lány ilyen szettben sétálgatott, és nem túlzok, ha azt mondom, a legtöbb ugyanolyan fazonú és márkájú darabokban.

Mintha a fiatal lányok többsége ugyanabban az üzletben vásárolta volna össze a nyári ruháit. Pontosan úgy, mint ősszel, amikor mindenki térd fölé érő keki kabátban, fekete, lyukastérdű, bokavillantós nadrágban és Adidas sportcipőben ment utcára.

Persze ez nem újkeletű dolog, egy ideje divat lett minél kevesebb ruhában megjelenni, de amíg korábban csak a szórakozóhelyeken, illetve fesztiválokon lehetett látni ilyen merész öltözékeket, addig

ma már szinte bárhol össze lehet futni olyan lányokkal, akiknek vagy a mellük, vagy a fél fenekük kint van. (Tisztelet a kivételnek!)

Szerencsére nem mindenki követi azokat a sztárokat, „Insta-lányokat”, akik például ezzel szereznek ismertséget maguknak: minél többet mutatnak magukból, annál több lájkot kapnak, annál nagyobb lesz a rajongótáboruk, az egójuk pedig az egekig szárnyalhat. Úgy tűnik, ez már nem csak a közösségi médiában, hanem a valóságban is így működik.

Ahogy elnéztem ezeket a lányokat, azon gondolkoztam, vajon miért csinálják?

A hírességeket utánozzák? Az elismerő pillantásokra vágynak? Tetszeni akarnak mindenkinek, aki szembejön velük? Versenyezni akarnak a többi lánnyal? Vagy csak szimplán büszkék arra, milyen jó alakjuk van, és meg akarják mutatni másoknak is?

Gondolhatnám azt is, hogy egyszerűen azért öltöznek így, mert jól érzik magukat ezekben a ruhákban. Csak amikor azt látom, hogy kétpercenként igazgatják a hátsójuknál a bevágó forrónacit, és a push-up melltartókon elcsúszott felsőjüket, hogy még véletlenül se takarja el a mély dekoltázsukat, vagy amikor szinte úgy ülnek, mint akik karót nyeltek, hogy nehogy hurkásnak tűnjön az egyébként lapos hasuk, akkor el se tudom képzelni, hogy ez így jó nekik.

Az a kérdés is felmerül, hogy akiknek párjuk van, azok mit szólhatnak ehhez? Mert bizony láttam olyan lányokat is, akik kézen fogva mentek a barátjukkal ilyen szerelésben.

„Engem a Peti kinyírna, ha így mennék utcára” – mondta a barátnőm, amikor épp elsétált előttünk egy körülbelül 17-18 éves lány olyan miniruhában, amely bár jól állt a vékony testalkatán, de így is zavarbaejtően rövid volt.

Egyetértettünk abban, hogy mi ilyesmiben maximum csak szórakozni mennénk, fényes nappal, egy fagyizásnál nem biztos, hogy ennyire feltűnőek akarunk lenni. De a lány barátja, akivel kézen fogva sétált, büszkének tűnt, amiért ilyen barátnője van, és szemmel láthatóan nem zavarta, hogy egy-egy lépésnél fel-fellibben a comb fölé érő ruha. Ugyanígy mások sem törődtek például azzal, hogy hiába teszik rá a kezüket az extrarövid farmersortba bújtatott popóra, attól még mások is megbámulják.

Mert nyilván senkinek a figyelmét nem kerülik el ezek a villantások – hiszen valószínűleg ez is a célja az egésznek.

Mindenkinek van szeme, és bizony nem csak a pasik, de mi, nők is megnézzük a „villantós” csajokat. Ki irigykedve, ki azért, mert elítéli őket. Mások meg egyszerűen csak nem értik, mire jó ez – mint például én és a barátnőm.

Pedig mi is fiatalok vagyunk – én 22, ő 21 éves -, mégis olyan, mintha egy generáció választana el minket ezektől a lányoktól. Értetlenül nézünk a kortársainkra, és még jobban meglepődünk, amikor a tizenéves kis kamaszlányok, akik épp most lépik át a középiskola kapuját, vagy talán még csak nyolcadikba mennek, huszonéveseket megszégyenítő módon dobják ki a mellüket és a feneküket – még akkor is, ha nem nagyon van mit. Persze ők is csak azért teszik ezt, mert az idősebbektől is ezt látják, és azt hiszik, így kell csinálni. Amikor őket látom, felerősödik bennem az az érzés, hogy

a nők már-már tálcán kínálják magukat a férfiaknak, és úgy érzik, minél többet mutatnak magukból, annál kívánatosabbak, annál kelendőbbek lesznek.

Ez már a jelek szerint egészen fiatal korban elkezdődik, és ahogy az évek telnek, egyre inkább jellemzővé válik. Ami szerintem egyáltalán nem jó irány.

Semmi kétségem sincs afelől, hogy így is lehet párt szerezni. Ha valakinek szép az alakja, mutogassa, de lehet azt ízlésesen is, anélkül, hogy közönségessé válna.

Egy szépen dekoltált felső, vagy egy lenge nyári ruha is lehet olyan feltűnő és szexi, mint a gyerekméretűnek tűnő, szakadt farmersort vagy a melltartóra emlékeztető anyag, amit felsőként hordanak.

Ma már egyébként sem számít egyedinek az, ha kivillan a cici vagy a popsi, - ahogy láttuk – minden második, harmadik lány így jár-kel az utcán. Ennél rosszabb a helyzet a szórakozóhelyeken vagy a fesztiválokon. Aki látott már képeket például az idei Balaton Soundról, szinte csak a dögös csajokat láthatta falatnyi ruhában. A fotósok persze nem véletlenül találják meg őket, hiszen már-már ők lettek a fesztiválok, a strandok, a bulik látványosságai. Ezért készül róluk a képek 95 százaléka. Viszont a közösségi médiában egyre több a felháborodott komment, hogy

„miért mindig csak a mellek és a s.ggek?”. De tényleg, miért? Egyszerű a válasz: erre van igény. Ezért van egyre kevesebb(et takaró) ruha, és egyre több „villantós” lány.

A fentiekkel ellentétben egyébként 10-ből 9 férfi ismerősöm elítéli az ilyen „alulöltözött” csajokat, és nem éppen szép jelzőkkel illetik őket. Erre azt szoktuk mondani mi, lányok, hogy: „De mégis megnézitek őket!” Ezt nem is tagadják (minek, nem is tudnák), de egy elég meggyőző válasszal le is szokták zárni a témát: „De nem ő a barátnőm, hanem te.”

És ameddig vannak ilyen férfiak, addig felőlem annyian villanthatnak, ahányan csak akarnak.

Címkép: Unsplash


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Nem szeretnék mást, csak elvegyülni' – beszélgetés Eszterrel, aki 25 éve elvesztette a haját
‘Nekünk nemigen van reményünk normális életre. Egy nyári szellő, egy lehajolás, Balatonban fürdés – és igen, a szex is, mind neuralgikus. A tekintetek fürkésznek, majd összemosolyognak: lebuktam.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 10.



A lakásomra vártam őt, és a fotós kollégámat is. Amikor megszólalt a kapucsengő, futó pillantást vetettem az előszobatükörbe, és elfintorodtam: “De szar a hajam.” Aztán rögtön el is szégyelltem magam. Egy hétköznapi, “nőcis” mondat, és mindjárt jön valaki, aki bármit megadna, ha ezt egyszer ilyen lazán kimondhatná.

A lift felől közeledett, a fotóssal, először csak a kontúrjait láttam. Szép nő, jó alakú, hosszú, melegbarna tincsekkel, a gyenge lépcsőházi fényben nem látszott parókának. Rögtön megölelt, pedig akkor látott először. Bájos hangja, és igézően szép, örvénylően fekete szeme volt. Ahogy leült a nappalimban, mégis olyan benyomást keltett, mint egy megtört szárnyú madár. Riadtan nézegetett körbe. Kávéztunk, rögtön megmutatta az egyik régi, első parókáját. “Pepinek” hívják, az még csak a fejtetőt fedte. Ült az asztalnál, a fehér fátyolfüggönyön átszűrődő, finom délelőtti fényben. Azt hiszem, a legközhelyesebb mondattal indítottam, amivel csak lehet.

– Nem is látszik, hogy paróka...

– Köszönöm, nagyon aranyos vagy, de tudod, mit meg nem adnék azért, hogy soha többé ne kelljen hallanom ezt a mondatot? A sajnálatot a hangodban?

Zavartan kapirgáltam a tollammal. Átnyúlt az asztal fölött, megsimogatta a kezemet.

– Ne érts félre, köszönöm, hogy meghallgatsz. Csak tudod, nehéz megérteni az állandó félelmet, kiszolgáltatottságot, és igen, a megalázottságot, amiben élek. Most 46 vagyok, és 25 éve minden este úgy nézek tükörbe, hogy egy 70 éves, kopasz öregasszony néz vissza rám. És 25 éve minden nappalomat áthatja a rettegés, hogy ez mikor derül ki. Jön egy szellő, és megbillenti. Megbotlok a lépcsőn, félrecsúszik. Egy kolléga furán vizslat.

Észrevette. Már tudja. Diadalmas kis fény gyúl a tekintetében. Az emberek szeretnek leleplezni. Én pedig megint megsemmisülök. Se uszoda, se szauna, se önfeledt kirándulás a szélfútta, őszi erdőben. Semmi, ami másnak természetes.

– Mi ez a betegség tulajdonképpen?

– Androgén alopecia a neve. Férfias hajvesztésnek is hívják, mert sok férfit is érint. A hajhagymáknál van a baj, meggyengülnek, eleresztik a fejbőrt, de a pontos okát nem ismerik. Illetve rengeteg oka lehet. Nálam 22 évesen kezdődött, a fejbúbomon. Szólt a fodrászom, hogy ő már sok fejbőrt látott, de itt valami nagy gáz van, menjek el orvoshoz. Persze nem rohantam rögtön, de azért motoszkált bennem valami furcsa érzés.

Hosszú kivizsgálás-sorozat indult. Góckutatás, orvosi rendelők, fogászat, az összes fogtömésemet kicserélték. Klinikák, bőrgyógyászok, speciális samponok. Egy bő fél évet hajgyógyaszati kezeléssel töltöttem, egy nyarat tibeti gyógyítással. Tíz év telt el, és minden egyre rosszabb lett.

Fotó: Mérvai Márk

Csak az hozott rövid fellélegzést, hogy a férjemmel nagy nehezen megfogant a kislányunk. A babavárás időszakában jött egy kis javulás, de a szoptatás után végleg vége lett: fénylett a fejbőröm, a fejtetőn erőtlenül ágaskodtak a hajszálak, sem a tupírozás, sem a fondorlatos keresztbe fésülés nem segített. Akkor vettem az első “pepimet”, amit még a fejtetőre rögzítettem, csattal. Egy idő után pedig át kellett térnem a teljes parókára. Az elsőt külföldről rendeltem, 30 ezer forintért. Ez rendes, emberi haj, csipkére rögzítik, ragasztóval kell feltenni reggelente. Fél évig egész jól bírja, de aztán megviselt lesz, hiszen nem “nő le”, hiába mosod, vigyázol rá, már csúnya. Cserélni kell.

– Azt mondod, van férjed, kislányod. A szerelemben nem okozott problémát az állapotod?

– A férjemmel már elváltunk, a 11 éves kislányomat én nevelem, de van új párkapcsolatom. Hát igen, az, hogy parókát hordasz, legkésőbb az első szexnél kiderül. De érdekes, a férfiak meglepően jól állnak ehhez. Soha nem bántott meg senki. Azt látom, hogy ők az egész nőt nézik, és ha szeretik, tényleg nem zavarja őket. Sőt, támogattak, “meg akartak menteni”. “Te így is szép vagy, nem a te hibád” – mondogatja sokszor a párom.

– És ez nem fontosabb, mint a külvilág?

Egyszerre sírt és mosolygott, mint egyébként végig a beszélgetésünk alatt.

– De igen, ez fontos. De az élet mégiscsak odakint van. Azt hiszem, inkább megmutatom. Melegem is van már.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Facebookon kér segítséget a fóti gyermekotthon egyik lakója
'A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek' – érvel a lány, aki szerint neki azok a gyerekek és felnőttek a családja, akik között felnőtt.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. április 17.



A fóti gyermekotthon egyik fiatal lakója úgy döntött, hogy kiáll magáért és a társaiért, és a Facebookon kér segítséget. Közel háromezer megosztásnál jár a hétfő délutáni poszt, amiben a hozzászólók a lány bátorságát díjazzák, és a támogatásukról biztosítják őt. Karolina, a 18 éves mozgássérült lány a posztjában arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”

A kormány a tervek szerint még az idei év első felében bezáratja a fóti Károlyi István Gyermekközpontot, és az ott élő gyerekeket az ország különböző pontjain, Zalaegerszegen, Kalocsán, Aszódon és Budapesten helyezik el. Az intézményben jelenleg három részleg működik, a speciális gyermekotthonban súlyos pszichés problémával élő fiúk, a különleges gyermekotthonban a tartósan beteg és sérült gyerekek, a kísérő nélküli kiskorúak gyermekotthonában pedig a fiatal menekültek élnek.

Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint a kitagolásra azért van szükség, hogy felszámolják a nagy létszámú tömegintézményeket, és azt ígéri, hogy jobb körülmények közé helyezik el a gyerekeket.

Korábbi cikkünkben megpróbáltuk kideríteni, hogy mi lesz a gyerekek sorsa, megnyugtató választ nem kaptunk, a legnagyobb rejtély, hogy mi lesz a menekültek, illetve a tartósan beteg és sérült gyerekek sorsa. A számukra kijelölt otthonok nem alkalmasak ezeknek a gyerekeknek a fogadására, és a jelek szerint ez nem is fog változni, ráadásul ezek az otthonok a puszta közepén állnak. A különleges szükségletű gyerekek nagyon szoros kapcsolatot ápolnak egymással és az ápolóikkal, ezért nekik különösen nehéz lenne a kiköltözés.

A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek

A gyermekotthon egyik lakója, Oláh Karolina a napokban úgy döntött, hogy megtöri a csendet, és kiírja a Facebook oldalára, hogyan éli meg ezt az időszakot.

„Azt még valahogy feldolgozzuk, ha menni kell, hiszen egy „normális” család életében is van ilyen. Viszont minket az ország különböző részeire akarnak szétdobálni, azt gondolva, hogy „Majd úgyis megszokják!” Igen. Lehet, de abba senki nem gondol bele, hogy mi, akik évek óta együtt élünk, talán úgy szeretjük egymást, mint egy igazi család! A vér szerinti családom elhagyott, mert nem kellettem nekik. Nekem azok a gyerek és felnőttek a családom, akik között felnőttem”

– olvasható a posztban.

„Azért gondoltam, hogy kiírom ezt a Facebookra, mert fontosnak tartom, hogy a mi oldalunkról is hallják az emberek, hogy nekünk ez milyen nehéz” – mondta Karolina az Abcúgnak.

Karolina mozgássérültként született, az édesanyja nem merte vállalni a felelősséget, ezért a tatabányai csecsemőotthonban helyezték el. Ötéves korában került át a fóti gyermekotthonba, és azóta ott él. „Az emberek itt nagyon kedvesek, itt nőttem fel, ide köt minden, nekem Fóton van az otthonom.”

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x