hirdetés
kép-Nagy-Zsolt-1.jpg

Veszteségként élte meg édesapja hiányát – most az apahiányos társadalom ellen küzd

Nagy Zsolt 3 éves volt, amikor a szülei elváltak. Az édesapjával 28 évre megszakadt a kapcsolata. Az édesanyja és a nagymamája nevelte fel nagy szeretetben.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 08.


hirdetés

„Az apám hiánya azonban mély sebeket és sok-sok fájdalmat szült bennem, amelyeket hosszú évekig jó mélyen eltemettem magamban. Tagadtam a veszteségem, megpróbáltam elhitetni magammal és másokkal is, hogy jól vagyok, de valahol legbelül mégis haragot és dühöt éreztem, kínzó fájdalmat és tehetetlenséget” -írta sorozatának egyik cikkében, amelyik az apahiánnyal, az apahiányos társadalommal foglalkozik, a Férfiak Klubja weboldalán.

Az évek során azonban a hátrányból előnyt kovácsolt. Szembenézett a „démonaival”, tanult, képezte magát, és jelenleg az apa vagy anya nélkül felnőtt emberek nehézségein próbál segíteni veszteség feldolgozó csoportjaiban mentálhigiénés szakemberként és gyászcsoport vezetőként.

Az apahiányról és az ezzel való megküzdésről beszélgettünk.

– Szerinted milyen a jó apa?

hirdetés

– Az alapján próbálom összerakni a jó apa képét, hogy nekem mi hiányzott gyerekkoromban, milyen apát szerettem volna, illetve én majd milyen férj és apa szeretnék lenni, ha majd megtalálom a társam.

Egy jó apa először is jó társ, jó férj. A párjával megpróbál békés, szerető légkört és környezetet kialakítani és biztosítani a gyereknek. Ha előfordulnak is konfliktusok, nyitott a megoldására és a megbeszélésére. A jó apa jelen van a gyermeke életében. Érezteti vele, hogy szereti, és azt is, hogy ha szüksége van rá, hozzá is fordulhat, bízhat benne.

Úgy gondolom, egy jó apa megpróbál biztonságot teremteni a gyerekének és a párjának. Amennyire lehetséges, védi a gyermekét, de azért csibészségekre is megtanítja. Érzelmileg és fizikailag is elérhető a gyermekek számára.

Bár az érzékenység manapság nem menő, úgy gondolom, attól, hogy egy férfinak vannak érzései, amikről beszél is és EQ-ja is van, attól még pasi.

Az is fontos, hogy a férfi kommunikáljon a párjával és a gyerekkel. Illetve, hogy nem attól jó szülő valaki, hogy folyamatosan a gyereken csüng. Hanem ha a gyereknek szüksége van rá, akkor ott van.

- Az érzékenység manapság nem menő – ezen mit értesz?

- Leginkább a férfiak körében nem menő. A társadalomban úgy látom, hogy még mindig élnek azok a sztereotípiák, hogy a férfi az érzelmeiről ne is nagyon beszéljen…hiszen attól lesz erős, ha nem mutatja ezt ki, gondolják sokan. Ezzel én nem értek egyet. Szerintem pont az tesz valakit erőssé, ha férfi létére is tud és mer is ezzel foglalkozni. De valahogy mintha erre sem lenne elég időnk…vagy nem mérnénk fel ennek a valódi fontosságát.

A mi generációnk, az Y generáció szerintem másképp él és gondolkodik, mint a szüleink generációja. Ráadásul ma a valóságos információdömpingben mintha nem jutna elég idő az emberi kapcsolatokra.

Mintha a fogyasztói társadalomra jellemző gondolkodásmód az emberi kapcsolatokon is úrrá kezdene lenni. A gépeket is néhány évre kalibrálják, és ha nem működik, kidobják. Hasonlót érzek az emberi kapcsolatokon is.

Velem is előfordult, hogy könnyebb volt nemet mondani, befejezni akár egy párkapcsolatot vagy valamilyen nehezebb helyzetet, mint megoldást keresni. Ez nem feltétlenül helyes, hiszen attól a konfliktust okozó probléma még nem oldódik meg, és csodálkozunk, ha a következő kapcsolatunkban sem működik az, amit előtte nem oldottunk meg. Ami most hiányzika családok életéből sok esetben– nyilván részben a klasszikus nagycsalád felbomlása miatt -, az az összetartás, egymás segítése, és inkább mindenki az önérvényesítésre, önmegvalósításra törekszik. És a közös, családra fordított idő is csökken. Úgy érzem, megyünk az elszemélytelenedés felé.

Nagy Zsolt közgazdász, mentálhigiénés szakember és gyász feldolgozó csoportvezető. 2019 november végén indítja el veszteségfeldolgozó önsegítő csoportját elvált szülők felnőtt gyermekeinek. A csoportba olyan 18 év felettiek jelentkezését várja – felső életkorhatár nélkül –, akik vigasztalódásra, támogatásra, szüleik válásából adódó veszteségük feldolgozására vágynak. Zsoltot Facebook-oldalán keresztül is elérheted.

Mottója: „Észrevenni, megérteni, elfogadni és szeretettel kísérni.”

– Gondolkodtál azon gyermekkorodban, hol lehet az édesapád, vagy akadt olyan szituáció, amikor úgy érezted, más gyerekek irigylésre méltó helyzetben vannak?

– Még huszonéves koromban is szinte teljes tagadásban voltam.Most, amikor cikksorozatot írtam a témáról, kristályosodott ki bennem, hogy azzal, hogy ezt az egészet eltemettem magamban, könnyebb volt elviselnem. Amikor kérdezték, nem hiányzik-e az apám, azt válaszoltam: nem, mert nem tudom, milyen érzés az, amikor van.

Tudat alatt azért előtört a hiánya. Anyukám mesélte, hogy amikor kicsi voltam, és osztálykirándulásról hazaértem, elmondtam, kinek volt ott az apukája is. Épp csak azt nem mondtam ki, hogy az enyém meg nem volt ott...

Amikor 28 év után személyesen is találkoztunk az apámmal, megkérdeztem tőle, miért nem keresett meg; abszurdnak tartottam, hogy egy gyereknek kel megkeresnie az apját.

Én 14 éves korom óta nem otthon laktam, úgy gondolom, ha szerette volna felvenni velem a kapcsolatot, meg tudta volna találni ennek mikéntjét. Úgy gondolom, félhetett, talán a visszautasítástól tartott, talán mástól. De mára ez fordult, hiszen pár évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogyha ő nem tette meg a kapcsolat felvétele érdekében a lépéseket, majd én megkeresem őt. Magam miatt és a jövőm miatt.

Jó lett volna, ha egy apa mellett nőhettem volna fel, akivel beszélhetek, aki irányt mutat, akivel a párkapcsolataimról beszélhetek. Ha látom, hogy egy házaspár normális körülmények között a felmerülő kérdéseket hogyan beszéli meg, a konfliktusokat hogyan kezeli. Hiányzott a „pasis” együtt töltött idő, a közös barkácsolás, a közös tevékenység. És hát egészen máshogy szocializálja a gyereket a nő és a férfi.

Nálam valószínűleg ezért is lényeges pont az, hogy ha lesz majd gyerekem, nem akarom ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint az apám, nem akarom, hogy a gyermekem apa nélkül nőjön fel.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
tanar-pedagogia.jpg

A tanárok pokoljárása – három hónapot napköziztem, egy életre elég volt

Az ország egyik legjobb szakközépiskolájában egy diák megkéselt egy fizikatanárnőt, mert hármast adott neki. Azért írom meg a történetemet, hogy szolidaritásomat fejezzem ki a kollégával, és jelezzem: az eset, bár kirívó, szerintem tökéletesen leképezi a mai magyar közoktatásban uralkodó állapotokat. 
jh. Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. december 06.


hirdetés

A gyerek felemelte a széket – acél alapzatú, iszonyú súlyú székek vannak a suliban –, és teljes erőből bevágta az osztálytársai közé. A gyerekek megdermedtek, én sokkos állapotban odarohantam. A szék kábé tíz centire landolt az egyik diáktól, ha eltalálja, szerintem ott marad. Tizenegy évesekről van szó. 

Az volt az a pillanat, amikor elpattant bennem valami.

hirdetés

Igen, a pedagógiában zöldfülű voltam, a tanári diplomám ellenére húsz év "irodista" lét után úgy gondoltam, elvállalok egy napi négy órás napközit a belváros egyik elismert általános iskolájában. Meg néhány angol helyettesítést. Emellett lesz időm plusz munkákra, meg húsz év gürizés után az életemre. Legalábbis azt hittem. Senki sem értette a döntésemet, még az igazgató se, aki felvett. "Te teljesen meghülyültél?" – kérdezték volt és jelenlegi tanár barátaim. A tantestületben kedves, intelligens, de meglehetősen agyongyötört, a lelkes mosolyomat gyanakvóan felhúzott szemöldökkel konstatáló kollégák fogadtak. 

Ötödikeseket kaptam, tíz-tizenegy éveseket, többségében elég jól szituáltakat (jó mobiltelefonok, klassz táskák, sportcipők, tehát pénz láthatóan volt), összesen húszat. A különóráik miatt általában kevesebben maradtak, 13-15 gyerek volt állandóan a kezem alatt. A "mézeshetek" után (akkor sem voltak kisangyalok, de nem viselkedtek szélsőségesen, inkább puhatolóztak, aztán elkönyveltek "kedvesnek"), gyakorlatilag néhány nap alatt mutatták ki a foguk fehérjét. Nem mind. Körülbelül hatan voltak a keménymag.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy amikor belépek a terembe, elszabadul (vagyis már javában tombol) a pokol. Székcsapkodás – csak úgy, neki a földnek, többször, elképesztő robajjal –, verekedés, egymás ütögetése, a táskák, tolltartók, vizeskulacsok padhoz, székhez, vagy a másikhoz vagdosása, "miafaszomozás", kurvaanyázás, a folyosón üvöltve randalírozás.

MINDENT megpróbáltam, ami csak az eszembe jutott, vagy amit a kollégák tanácsoltak. Szép szóval, szeretettel közeledtem feléjük, egyenként húsz perceket beszélgettem velük, hogy megértsem őket, a családi hátterüket, és kapcsolódni tudjunk egymáshoz. Gondoltam, nehéz nekik, túlterheltek, fáradtak, főleg délután, türelmesnek kell lenni velük. Segítettem nekik a leckében, vittem csokidrazsét, jutalmul, ha minden házit megcsináltak. Illatgyertyát gyújtottunk Advent előtt, filmet néztünk, cetliken megírhatták nekem a kis titkaikat, amelyeket aztán négyszemközt megbeszéltünk.

Amikor lehetett, kivittem őket a közeli játszótérre, tervezgettem, hogy elmegyünk majd karácsonyi vásárba. Mindez a normálisabb gyerekeknél működött (mert természetesen voltak, úgy hat-heten). A keménymagon viszont úgy futott át minden szeretet és jószándék, mint az őszi szél a tarlón. Irodalmi nyelven: le se szarták. Ment tovább az üvöltözés, csapkodás, dulakodás, trágárkodás, és persze amikor felelősségre vontam őket, a felháborodott tagadás és hazudozás (akkor is közölték, hogy nincs jogom megbüntetni őket, mert semmit sem csináltak, ha a szemem előtt történt a dolog).

Azt egyébként, hogy mihez "nincs jogom", többet hallottam a szájukból, mint eddigi életemben bárkitől.

Akkor egy nap leültem velük, és nagyon komoly lelkifröccsöt kaptak. Elmondtam, hogy elég volt a díbolásból, a néhány főkolompos tökrevágja a többiek idegeit, nem tudnak leckét írni, sőt az osztályteremben létezni sem, nem beszélve az én idegeimről. Közöltem: vége a jó világnak, innentől nincs játszótér, tanári beírás viszont van, aki meg nagyon túllő a célon, megy az igazgatóhoz. 

MÁSNAPIG tartott a lelkifröccs hatása. Akkor repült a vasszék. Az elkövető gyereket azonnal levittem az igazgatóhoz, a vezetőséggel meg közöltem, hogy mivel próbaidős vagyok, ha nem tesznek valamit, jövő héten már be se jövök. Volt ijedtség, a két legborzalmasabb kölköt az osztályfőnök délutánonként egy ideig el is vitte, kirakni ugyanis hivatalosan nem lehet őket a napköziből. És ekkor jöttek a kollégák, akik most már ki merték nyitni a szájukat. Megtudtam (persze négyszemközti, suttyomban folytatott beszélgetésekből), hogy: 

Az iskola egyik "nehéz" osztályát kaptam ki (több is van), akik miatt eddig négy tanár menekült el a suliból.

Minden szaktanárral meggyűlt a bajuk, sorra hívják be a szülőket, mert az órák állandó fegyelmezéssel telnek, gyakorlatilag képtelenség tanítani őket. 

Az alsós délutános tanárukat "idegileg teljesen tönkrevágták a rohadt kis gecik, a tanév végén már többet sírt, mint nem" (ezt most szó szerint idéztem egy évtizedek óta a pályán lévő, egyébként a gyerekekért élő-haló tanárnőtől).

Az angoltanáruk akkor mondott fel, amikor az egyik gyerek szülei bejöttek, és megfenyegették.

Az alsós tanítónőjüket az egyik lány anyukája fogadóórán le "b...szatlan k...rvázta". 

Az osztály éltanulójának, akit "szabad szellemben" nevelnek jól szituált, értelmiségi szülei, egyszer olyan uzsonnát csomagolt az édesanyja, ami nem ízlett neki. Erre írt az uzsonnás dobozába egy cetlit az anyjának, a következő szöveggel: "Rohadj meg." Ezt az akkori délutános tanáruk mesélte, aki szerint a szülők részéről végül semmilyen következménye nem lett a dolognak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
gyor.jpg

„Egy mentálisan beteg ember szúrt meg egy másik embert” – az iskolai késelés margójára

Tegnap egy diák késsel többször megszúrta tanárát. Az eset értelemszerűen nagy visszhangot váltott ki, de nem biztos, hogy a megfelelő problémáról folyik a diskurzus – és szinte biztosan nem a megfelelő stílusban. Vélemény.
Malinovszki András; fotó: MTI/Krizsán Csaba - szmo.hu
2019. december 06.


hirdetés

A cikket az eset éjjelén írom. Bár megfogadtam, hogy nem fogom a témával kapcsolatos kommenteket olvasni, a véleményem megírásához kizárólag a hírekre hagyatkozom, akaratomon kívül megláttam néhány hozzászólást. Nem lettem vidám.

Azt már most tudom, hogy pénteken számtalan cikk és magazin fog az üggyel foglalkozni. Nem kezdek bele, de tippjeim arra is lennének, kik milyen következtetéseket vonnak majd le az esetből. Reggeli műsorok hüledeznek majd, hogy "hova jutottunk", és dühös hallgatói üzenetek kívánják majd az elkövető vérét. Sok helyütt elő fog kerülni a "hol élünk, ha egy hármasért is késel egy diák" vagy a "nem normális, hogy ma az iskolákban a gyerekeknek már mindent lehet" toposz. Pedig ez egyáltalán nem releváns.

Az ügy publikus részeit ismerve az én olvasatomban

hirdetés

nem "egy diák" szúrt meg "egy tanárt", hanem egy mentálisan beteg ember egy másik embert.

"Ebből majd tanul" - mondta a fiú. Vigyorogva ült a tanári székben. Nyugodtan várta a rendőröket. Rossz és ijesztő ilyen mondatokat olvasni, de arra rávilágít, hogy itt nem olyan esetről van szó, amit általánosítások puffogtatásával el lehet intézni. Bár jártam pszichológiai előadásokra egyetemen, mégsem vállalkoznék a szűkös információk alapján egy "profil" felvázolására. Annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy

itt valamiféle súlyos pszichikai probléma áll az ügy hátterében, ami teljesen más megvilágításba helyezi a történetet.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az ügyről és annak tanulságairól ne kellene beszélni, de üdvös volna nem a "mai fiatalokra" és az "ide vezető túl megengedő nevelés"-re fogni a dolgot. András azért szúrta meg a tanárát, mert konfliktusa volt vele (nem elhanyagolható, bár jelen írásban ki nem bontandó részlet, hogy nem csak neki, hanem az egész osztálynak), könnyű áldozatnak számított. Előre jelezte osztálytársainak, hogy ha hármast kap a dolgozatára, megöli tanárát. Nem a legrosszabb, elégtelen jegyet mondta, hanem a sok diák számára kifejezetten megváltásnak számító közepest. A viszonylag jó tanuló diáknál ez persze rossznak is tűnhet, de ahhoz kevés, hogy emiatt ölni akarjon. Az ügy teljes részleteinek ismerete nélkül meg merem kockáztatni, hogy András akár pontosan tudhatta, hogy a dolgozat valószínűleg éppen hármas lesz, ezért nevezte meg ezt az osztályzatot oknak. Könnyen lehet, hogy ha nem most, akkor később teszi meg, ha nem a tanárát szúrja le, megteszi ezt a boltban rosszul visszaadó boltossal, a buszon rászóló ellenőrrel, neadjisten valamelyik rokonával.

Innentől véleményem szerint

a "hogy történhet ilyesmi?" kérdés nem csak a késelőre, hanem a körülötte lévőkre, ha úgy tetszik a rendszerre is vonatkozik.

Hogyan lehet az, hogy bár többen lobbanékonynak tartották, nem tudni róla, hogy szakember látta volna? Hogy többen is megerősítették, tudtak arról, hogy 12 centiméteres pengéjű késsel jár (kifejezetten jó hírűnek számító) iskolájába, mégsem szólt róla senki senkinek? Vajon nem arról van-e szó, hogy akik tudtak vagy akartak volna tenni valamit, nem volt hova fordulniuk? Az érintett iskola honlapja meglehetősen szűkszavú a dolgozókról szóló adatokkal kapcsolatban, így nem tudjuk, hogy az intézményben dolgozik-e például iskolapszichológus. Nem tudjuk, hogy ha a diáknak (minden jel szerint) komoly problémái lehettek, vajon azokkal fordulhatott-e megfelelő szakemberhez.

Azt egy korábbi tanulmányból viszont tudjuk, hogy a világban elfogadott sztenderd szerint egy országban 1000-4000 diákra kellene egy iskolapszichológusnak jutnia, és azt is, hogy bár Magyarországon a rendszer sajátosságai miatt csak közelítő becsléseket tudunk, ennek a számnak a töredéke jellemzi az iskolapszichológusi ellátottságot. A Magyar Narancs két évvel ezelőtti riportja pedig bemutatja, hogy a meglévő szakemberek milyen nehéz körülmények között, mennyire lehetetlen helyzetben végzik napi munkájukat. Ha mindenáron kérdéseket szeretnénk feltenni, szerintem e problémák okainak feltárásával kéne kezdenünk.

Az elkövetőt természetesen semmi nem menti fel tettének következménye alól: bűnt követett el, amiért a büntetését meg fogja kapni. Azonban azért, hogy ez megtörténhetett, talán nem ő az egyetlen felelős. Magam is hasonló korú diákok között dolgozom, korábbi pályafutásom során gyermekotthoni nevelőként vettem már ki kést is fiatal kezéből. Tudom, hogy nem normális és elfogadható állapot ez. Azonban

érettnek tűnő felnőtt emberek kommentjeiben egy mentálisan beteg fiatal meglincselésének, agyonverésének vágyát olvasni legalább ennyire nem normális.

Talán ha ilyenkor egy mély levegőt vennénk, vagy akár egy lépést hátralépnénk, bölcsebben ki tudnánk találni, mi legyen a teendő, hogy minél ritkábban fordulhasson elő, hogy segítségre szoruló ember segítség híján szélsőséges tettekre vetemedjen.


KÖVESS MINKET:






hirdetés
jóga.png

Jógámban áll hallgatni – avagy miért kell ebben az országban mindenről kussolni?

Bármit mondok, teszek, felhasználható ellenem. Ki tudja, tán még le is lótusz-ültethetnek. 2019, Magyarország. 
jh - szmo.hu
2019. november 23.


hirdetés

Általános iskolás lehettem – van vagy harminc éve, még a puha átkosban – amikor a nevelőapám egy baráti társaságban azon röhögött a haverjaival, hogy ebben az országban "nem szabad szidni a rendszert", mert abból baj lesz. Megkérdeztem, mit jelent az, hogy "szidni a rendszert". A felnőttek elkomolyodtak, a nevelőapám kicist ijedten rám nézett, aztán felelmelte a mutatóujját, és rám parancsolt: "Ezt a két szót SOHA ne mondd ki ezentúl családon kívül. Főleg az iskolában ne. Nagyon nagy bajunk lehet belőle."

Halálra rémültem. Azt hiszem, abban a pillanatban tanultam meg kussolni.

hirdetés

És őszintén bevallom, ez később sem változott meg. Egyetemi éveim elején, amikor beköszöntött a rendszerváltás (annak a "rendszernek" a vége, amit tilos volt "szidni"), felcsillant bennem a remény, hogy bizonyos dolgokban ezentúl kimondhatom, amit érzek, gondolok, a saját, belső igazságomnak vélek. De aztán nagyon hamar rájöttem, hogy nem. Rájöttem, hogy itthon továbbra is a kussolás a nyerő. A viszonylagos nyugalom, a langyos vízben pancsolós, átlagos-fizetéses, ellavírozgatós túlélés záloga. 

Így hát kussoltam, amikor úgy tizenöt évvel ezelőtt először zuhant vissza rám az összes médiafelületről, sőt baráti, kollegiális társaságokból is, hogy "szinglihordának" lenni vérciki. Ugyan elvált voltam, de valóban egyedülálló és gyermektelen, és a magam részéről nem láttam kivetnivalót a dologban. Sőt, kifejezetten bántott, hogy hirtelen egy pária lettem, a társadalom tükörsima betonútjából kimeredező, rút, útszélre rúgandó kockakő, aki SZÁNDÉKOSAN nincs hasznára senkinek. De beletörődtem, mert ugye a rendszert soha nem szabad szidni. Egyiket sem. 

Kussoltam, amikor össztársadalmi dorgálást, rosszalló csendeket, összevont szemöldököket, sőt, sokszor nem titkolt megvetést – a szingliség-vétkemért kapott népharag sokszorosát – kaptam az arcomba (egyébként a mai napig), amiért úgy alakult az életem, hogy nem szültem gyereket. Egyet, kettőt, hármat, négyet (nem vagyok naprakész, de azt hiszem, most épp az a norma). Kussoltam, amikor azt olvastam, hogy nem vagyok magyar, mert nem szaporodom, hogy rám férne egy alapos szingliadó (a "horribilis" fizetésemből), hogy nem teljesítem be a női princípiumot, hogy a világon semmit sem teszek hozzá a GDP-hez (pedig húsz éve szénné dolgozom magam).

Egyébként meg a világra jönnöm is fölösleges volt, mert fogalmam sincs az élet értelméről meg a valódi szeretetről. 

Kussoltam, amikor életemben először ki akartam menni egy tüntetésre. Érthető okokból mindig igyekeztem távol tartani magam a politikától, de ez a tüntetés speciel arról szólt, hogy egy egyetem maradjon Budapesten.

Én is egyetemet végeztem – nem azt –, és értelmiségiként úgy általában hiszek a kiművelt emberfőkben, és abban, hogy egy jó egyetem inkább maradjon. Töredelmesen bevallom, az egyetem alapítója – akinek a nevéről szintén csak kussolni szabad mostanság – húsz éve nekem is finanszírozott egy amerikai ösztöndíjat. Vagyis elnyertem az ösztöndíjat az ELTE-n, meglehetősen komoly, intellektuális versenyben.

Persze erről is kussolok, pedig életem egyik legszebb emléke és sikerélménye volt, de ha nyíltan beszélek róla, "bajom lehet belőle", erre többen figyelmeztettek.

A tüntetésre végül nem mentem ki, mert közbejött egy munka, de akkor azért keményen ledöbbentem, amikor imádott édesapám (diplomás, értelmes, vidéki ember, 15 éve nyugdíjas) utána váratlanul közölte velem: "Jól tetted, a mi családunkban soha nem volt áruló." ÁRULÓ. Politikával továbbra sem foglalkozom, de ezt a szót azóta sem tudom kiheverni. 

Kussoltam, amikor először kezdtem olvasgatni Greta Thunbergről, és a klímaváltozás döbbenetes és nagyon közelinek jósolt, lehetséges következményeiről. Thunberg beszédeinek nagy részét végig is hallgattam, megnéztem a Forrongó jég című dokumentumfilmet, szerintem az egyik legjobbat a témában. Vagy harminc nemzetközileg elismert tudós és terepen dolgozó szakember mutatja meg benne, mekkora veszélyt jelent a Föld agyonszennyezése, és mit tehetnénk ellene (a film producere és narrátora Leonardo DiCaprio).

Engem Greta Thunbergnek nem a személye, hanem a mondanivalója érdekel, de rájöttem, hogy ERRŐL aztán végképp kussolnom kell.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
szenegal-migr-cim.jpg

Az ország, ahonnan négyből három fiatal menekülni akar

Szenegálban a kilátástalanság és a munkanélküliség egyre többeket sarkall arra, hogy akár életük kockáztatásával is útra keljenek Európa felé, ami számukra az Ígéret földjével egyenlő. Helyszíni riport.
Szöveg és fotó: Láng Dávid - szmo.hu
2019. december 11.


hirdetés

A 35 éves Uma és 17 éves öccse – valójában a féltestvére –, Ibrahima mindennap Saint Louis világörökséggé nyilvánított óvárosában, a külföldiek által leginkább látogatott részen árulnak kézműves szobrokat és ékszereket.

Nyugati mércével könnyen idegesítő lehet az a kitartó nyomulás, ahogyan szőnyegre kipakolt portékáikat próbálják tukmálni mindenkire, aki turistának tűnik – felesleges tagadni, mi sem fogadtuk őket kitörő örömmel.

Számukra azonban ez létkérdés, hiszen rengeteg korukbeli társukhoz hasonlóan semmi más bevételi forrásuk nincs.

hirdetés

Végül megegyezünk velük: vásárolunk, cserébe megmutatják otthonukat és mesélnek nekünk az életükről. A társaságukban töltött bő másfél óra után pedig már sokkal könnyebb volt beleképzelni magunkat a helyi fiatalok helyzetébe.

„Előbb vagy utóbb így is, úgy is meghalnánk”

Miközben átkelünk az impozáns, részben Gustave Eiffel tervei alapján készült Faidherbe hídon, aminek túloldalán a város szegénynegyede található, elmondják, hogy számukra itt semmilyen jövőkép nem látszik.

Munka nincs, bár a halászat adná magát, de mára szinte teljesen rátette a kezét egy külföldi óriáscég, akik Európába exportálnak. A környékbeli földek jó részét szintén felvásárolták az elmúlt 8-10 évben – magyarázza Uma.

Egy szűk elitet leszámítva az emberek többsége teljes nihilben, napról napra tengődik. Számukra Európa nem más, mint az egyetlen reménysugár egy jobb életre.

Még annak ellenére is – bizonygatja –, hogy az eltelt évtizedben nagyon sok, nagyjából 30-40 barátja próbált odajutni a sivatagon és a tengeren keresztül, azonban szinte mindannyian meghaltak a veszélyes úton.

Ők mégis ugyanezt tervezik, minden veszély ellenére. Kérdésünkre, nem féltik-e az életüket, fanyar mosollyal csak annyit felel: „de hiszen előbb vagy utóbb így is, úgy is meghalnánk...”

Azt külön hangsúlyozza, hogy senki nem a saját boldogulása miatt kel útra: a gondolkodásuk középpontjában kizárólag a család körülményeinek javítása áll. Aki bevállalja a hosszú és életveszélyes utat, azért teszi, hogy minél több pénzt küldhessen haza az otthoniaknak.

És annak, aki végül odaér, ez tényleg reális lehetőség: még akkor is, ha illegális bevándorlóként ugyanúgy utcai árusításból próbál megélni, mint korábban, ott a sokszorosát keresi meg vele.

hirdetés

Ez a helyzet Ibrahima egyik bátyjával is: ő két éve eljutott Madridba, és azóta rendszeresen jönnek tőle a hazautalások. Az ő példája lebeg mindkettőjük szemük előtt.

Közben egy szűk mellékutcába kanyarodva odaérünk a fából, bádogból és hullámpalából összetákolt viskóhoz, ahol összesen kilencen élnek – a fiatalabbik fiúnak például csak az udvaron jut hely egy ágynak csak jóindulattal nevezhető deszkán, amit néhány vastag faágra erősített ronggyal igyekeztek lefedni.

Se áram, se vezetékes víz nincs, gyertyával és petróleumlámpákkal világítanak, vécére pedig a kert végébe járnak. Uma a telefonját is csak alkalmanként 100 frankért (50 forintért) tudja feltölteni az óváros egyik üzletében.

„Nézd, ott mindig beesik az eső” – mutat a házba lépve az egyik hálószoba plafonján tátongó jókora lyukra. Szigetelésre nincs pénzük, így ha esik, jobb híján kannákat és tányérokat tesznek a rés alá a földre.

Édesanyja épp egy rizsből és kukoricából álló kásaszerű ételt készít a ház előterében, amit majd a piacra visz eladni, amint elkészül. Többnyire ők maguk is ezt eszik. Apja szintén ott árul, de ő már korán reggel elindult.

Uma szerint a környezetükben mindenki arról álmodik, hogy útra kelhessen. Ő is erre spórol, de nincs könnyű dolga: mint mondja, 200 ezer frank (100 ezer forint) körüli összeget kell befizetni az embercsempészeknek, azt viszont nem lehet előre tudni, mikor van indulás – egyszerűen csak elterjed a híre a környéken.

Ez itt a vécé

„Nagyon zavar az utcákat elborító szemét, szeretnék valamit tenni ez ellen” – ad némileg meglepő választ arra, mihez kezdene, ha Európába jutva sikerülne meggazdagodnia.

Tény, hogy valóban elkeserítő a hulladékhelyzet városszerte, de akkor is egészen szürreális (és egyben felemelő) volt azt hallani, hogy valaki teljesen nincstelenként is egy takarítócég megalapítását említi első helyen, amikor a számára ideális jövőképről kérdezik.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!