hirdetés
vekerdy-1.jpg

Vekerdy Tamás talán utolsó interjúja: „Ver minket az Isten, mert választott népe vagyunk”

Várnai Pál cikke a Szombat című folyóiratban - szmo.hu
2019. október 10.


hirdetés

Valahol azt írja, hogy a szülőknek ne csak a nevelésben, de az oktatásban is legyen szerepük. A szülő legyen a gyerekének a cinkosa.

Cinkosság, igen. Manapság cinkosnak kell lennünk a gyerekünkkel, különben az elhal, elpusztul a mai magyar iskolában. A terjedelmes, nehéz, a gyermek által csak nehezen felfogott házi feladat elronthatja egy család egész hétvégéjét.

Feleségemet, nyilván kamaszkorában, a tanárnő rajtakapta azon, hogy a Test ördöge című francia regényt olvassa. A tanárnő felszólította őt, hogy küldje be az apját, ahogyan ez akkoriban dívott. Apja bejött. „Nézze, miket olvas a lánya.” „Tudom” – felelte – „én adtam oda neki. Nagyon jó könyv, Önnek is ajánlom.”

hirdetés

Voltak tanítók, például Kálvin, akik betiltották a táncot, mert az egy bűnös dolog. Ezzel szemben Dávid király féktelenül táncolt, boldogságában. Idézném Assisi Szent Ferencet, aki azt mondja, hogy kerüljük a szomorúságot, mert abban ott fészkel a sátán. Nem aszkétikus, savanyú, a másokat nevelő vallásosságra van szükség, hanem arra az örömre, a tánc, a táj örömére, amelyet a haszidoknál is látunk. Kirándulni kell, járni a természetben. Ez érzékletes élmény, arról, hogy egyek vagyunk a világgal.

Ön valahol azt mondja: ha egy gyereknek tehetsége van valamihez, például a tánchoz, a zenéhez, hagyjuk, hogy arra koncentráljon. A többi majd jön. Másutt viszont felsorol öt tudnivalót, amelyre a gyereknek feltétlenül szüksége van: számolás, írás és olvasás, angol nyelv, számítógép. Hogyan egyeztethető össze ez a kettő?

Azt mondjuk, élj a környezetedben, s benne élve minden el fog jutni hozzád, ami lényeges. Volt egy vizsgálat: ha semmilyen tanterv nincsen, akkor vajon mit fognak tanítani a tanárok a gyerekeknek?

Kiderült, hogy azonos kultúrkörben a tanárok lényegében ugyanazt tanítják. Meg vagyok győződve arról, hogy nincsen szükség tantervre. Amennyiben létezik tanterv, azt az egyes gyerekekre kell alkalmazni.

Önnek nagyon színes, változatos életpályája volt. Írt prózát, drámát, verset, dolgozott egy nevelési folyóiratnak. Mondana pár szót azokról a kitűnő emberekről, akiket megismert? Gondolok itt Karácsony Sándorra, Török Sándorra, Pető Andrásra, Mérei Ferencre. Melyikük volt önre a legnagyobb hatással?

Apám volt az, aki a maga öt-hatezer kötetes könyvtárával, sznobériától mentes, nagy műveltségével, P. Howard és Ady rajongásával összekötött engem a világgal, aki megadta nekem az érzelmi biztonságot, aki mutogatta nekem a csillagokat, meg a naplementét, aki mesélt nekem egy apácáról, egy klastromról, ahol a nővére nevelkedett.

Az Ön családjában sokféle felekezet létezett. Szülei is eltérő vallásúak voltak. Zsidó nagyapját elvitték a kávéházából, kálvinista apja pedig valamilyen zsidó pártnak volt az elnöke. Meg tudná magyarázni ennek a különös családnak a felekezeti hátterét?

Tisztába tennék pár apróságot. Anyám dunántúli zsidó családban, Dombóvár, Kaposvár környékén született, nagyanyám pedig Kalocsán. Anyám családja egy négygyerekes zsidó család volt, gyerekkoromban a Zichy Jenő utcában éltek. Vasárnaponként odajártam ebédelni. Ami bonyolítja a dolgot, hogy anyám, aki óriási ambícióval rendelkezett, ki akart szabadulni ebből a szegény, vidéki kispolgári zsidó létből és már 13 éves korában kálvinista lett. A skót nővérek iskolájában tanult gyors- és gépírást.

Mivel már 1919 előtt kikeresztelkedett, egy rendelet szerint elkerülte a sárga csillagot, míg a családjának ezt fel kellett tűznie. Apám felmenői református prédikátorok, eredetileg hajdúk voltak. A család még Bethlen Gábortól kapott nemességet. Dédapám Debrecenből került Hódmezővásárhelyre, s ettől kezdve a család ott élt. Apám az ottani református gimnáziumban a „Zsidó párt” vezére lett, bár ő maga református volt.

Apám anyjának a családja pedig katolikus volt. Abban az időben a lányok az anyjuk, a fiúk az apjuk vallását követték. Apámék tizenegyen voltak testvérek, és a katolikusok és reformátusok állandóan perlekedtek egymással. Ugyanakkor apám első nagy szerelme egy zsidó lány volt. Visszatérve a Zsidó pártra. A gimnáziumban volt két párt: a zsidó és a paraszt. A zsidó pártnak egyetlen zsidaja volt. Weisz Samu, a könyves fia. A többiek egyszerűen csak értelmiségi gyerekek voltak. Ez volt a családi hátterem, valóban színes, és sok tréfára adott alkalmat.

Az a szó, hogy zsidó, nálunk úgyszólván tabu, zsidók és nem zsidók számára egyaránt. Két könyv címéről tudok, ahol a szó megjelenik. Németh Gábor regényénél: Zsidó vagy? A másik Csaplár Vilmos: Zsidó vagyok Magyarországon. Ön a Zsidó könyv címet adta egyik munkájának. Ez a cím szinte provokációnak tűnik.

Amikor a Zsidó könyv megjelent, egy kedves irodalmár barátom azt mondta: Jaj, Tamás, túl provokatív vagy. Én szándékosan adtam ezt a címet, amikor ez a könyv 2002 tavaszán, a választások előtt jelent meg. A könyvben feltettem magamnak a kérdést: Mi vagyok? Úgy válaszolok, hogy zsidó vagyok, homoszexuális vagyok, kozmopolita vagyok, tehát minden vagyok, amit akkoriban épp átkoztak, hogy úgy mondjam, Csurka és a Fidesz. Felkértek akkor, hogy írjak a zsidókérdésről Magyarországon, de ehelyett ezt írtam, s a kéziratot leadtam a 2000-nek, ahol először megjelent.

Amikor a nacionalizmus volt a főbűn, én nacionalista voltam, amikor pedig a liberalizmus, akkor azonnal liberális lettem és büszkén mondtam ki, hogy zsidó vagyok.

Az utóbbi időben egyre többen keresik a gyökereiket, foglalkoznak az identitásukkal. Mi ennek az oka?

Az emberek elveszetten kódorognak a világban. Meg kell értenünk, hogy az emberek akolra, nyájmelegre vágynak. Kevés ember van ma, aki egyedül meg tud állni a világban. Ez tereli őket törzsi szövetségekbe, vér szerinti kapcsolatokba, amelyek igazán nem működnek. Ennek a világnak már vége, a vér nem mondja már meg nekem, mit kell tennem, csak az individuum. Dante költeményében nem az van, hogy egységbe forrunk a paradicsomban, hanem mindenki külön lény lesz, és ez a sok különálló egység fog harmóniában felzengeni. A vérség útja az ördög szava. Csakis az individuum keserves útján juthatunk el az igazi egybefonódásig.

Sose felejtem el, amit sok éve mondott nekem egy pesti lány: neked jó, te legalább zsidó vagy. Máig megértem őt, mert ő is vágyott valahova tartozni… Nemrég a Klubrádióban volt önnel egy beszélgetés, és abban emlegette Ady írását, a Korroborit, amire két idei regényben is hivatkoztak. Ady sok hízelgőt írt a zsidókról: „a zsidók megcsinálták nekünk Budapestet, „bélyeges seregem”, „mentsvárunk”.

Ady arról ír, hogy a magyaroknak nászra kell lépniük a muzsikáló zsidókkal. Egymásra vagyunk utalva, mi, magyarok és mi, zsidók. Akkor lesz valami az országból, különben elpusztul. Ez volt az írás lényege. Érdekes, amit Thomas Mann ír a Doktor Faustusban, hogy nincs két olyan hasonló nép, mint a németek és a zsidók. Akár a zenét nézzük, akár az orvostudományokban való kiváló működésüket, stb. Ady ugyanerről beszél magyar vonatkozásban. De visszamehetünk Rákócziig, a prédikátorokig: „Keresvén zsidókkal atyafiságunk”, mondják a régi nagy magyarok. Mi olyanok vagyunk, mint a zsidók, ver minket az Isten, mert választott népe vagyunk, bűnösök vagyunk.


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
elrontott-generacio-1000x666.jpg

„Felneveltünk egy életképtelen generációt – hol rontottuk el?”

Az idézet egy cikkből származik, amit egy barátom osztott meg, és eddig majdnem 200 ezer lájkja van, tehát nagyon sokan értenek egyet vele. Nos, én sokat foglalkozom gyerekekkel – elmondom, szerintem hol rontottuk el. 
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. november 11.


hirdetés

Az említett cikk, vagy inkább blogbejegyzés egyértelműen felrobbantotta a netet. Teljes terjedelmében itt olvasható, a lényege az, hogy "hagytunk felnőni egy elrontott generációt", amely "nem terhelhető, képtelen elviselni a tetteinek a következményeit, összeroppan a felelősségtől, lusta, nem örül semminek, nulla munkáért követeli a pénzt, kiveszett belőle a tisztelet, a hit, nem látja a másik embert, csak a kütyüjébe mélyed" stb. stb. stb. És persze többször is felteszi a kérdést (szinte látom, ahogy a szerző kétségbeesett szemekkel az égre néz): hol rontottuk el? 

Napi szinten foglalkozom gyerekekkel. Kora tizenévesekkel, olykor kisebbekkel, olykor nagyobbakkal is. Egy jó nevű intézményben, többnyire kifejezetten jól szituált családok gyerekeivel, klassz cuccokban, világítós sportcipőkben (az, amelyiknek a talpa villog), menő uzsonnás dobozokkal, felnőtt mércével mérve is drága okostelefonokkal, netbookokkal, fülhallgatókkal.

hirdetés

Amikor az időm engedi, egyenként is elbeszélgetek velük. Arra mindig nyitottak, sőt, éheznek a kommunikációra. És mesélnek. Aztán beszélgetek a baráti köröm gyerekeivel is, ha úgy adódik. Itt most a negyven körüli szülők (plusz-mínusz pár év) csemetéire gondolok. Mára elég sok, mellbevágó megfigyelést tettem. Elmondom, én mit gondolok arról, hogy "hol rontjuk el" a gyerekeink generációját. Természetesen minden alábbi állításra érvényes, hogy tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge, ne vegye magára. 

Először is: ott rontjuk el, hogy nem beszélgetünk a gyerekeinkkel. És itt most nem arra gondolok, hogy a suliból hazafelé megkérdezzük, mi volt az ebéd, sok-e a lecke, vagy otthon odabökjük, hogy mit kér vacsorára. Nem.

Meggyőződésem, hogy a mai szülők túlnyomó része napi fél órát egyfolytában szinte soha nem beszélget a gyerekével. Bármiről.

Arról, hogy mi bántja, mi érdekli, kit szeret az osztályból, milyennek tartja a sárguló őszi leveleket az ablak előtt, szeret-e kosarazni, mi jut eszébe a hóesésről (ha egyáltalán látott már olyat), kivel csetel, hogyan illik egy beszélgetésben megszólítani egy lányt/fiút, mi számít bántásnak vagy sértésnek (mert sokszor azzal sincsenek tisztában).

Az a tapasztalatom, hogy ha leülök egy gyerek mellé, és tíz – csak tíz – percet teljes egészében rá koncentrálok, kérdezgetem, és meghallgatom a válaszait, utána tűzbe menne értem. És a leckéjét is azonnal megcsinálja. Nem, nem lesz egy csapásra kisangyal, de érezhetően kialakul benne egyfajta kötődés és tisztelet. Ha viszont ezt nem kapja meg, legfőképpen otthon, napi szinten, egészen nagykoráig, akkor ő miért is adná meg ezt a kötődést és tiszteletet másoknak? Hiszen azt se tudja, hogy kell. 

Másodszor: ott rontjuk el, hogy nem ritkán már hat-hét éves korukban a kezükbe adjuk a kütyüt, és mi magunk is éjjel-nappal kütyüzünk mellettük. Igen, persze, egyszerűbb, és kevésbé fárasztó rászabadítani őket az okostelóra, a netre meg a videójátékokra, akkor tényleg elvannak órákig, le van a gond róluk. Csak éppen beszippantja őket egy pszeudo-világ, ahol szűrés és válogatás nélkül ömlik rájuk egy halom személyiségromboló, totálisan kifordított értékrendű információ.

Ömlik rájuk az, hogy csak akkor vagy ember, ha mindekit halomra lelőve győzöl. Csak akkor vagy ember, ha szétretusálva, pucsítva, kigyúrva, önmagadból agyonfotosoppolt műanyag-babát kreálva vadászol a lájkokra a közösségi oldalakon.

Sőt, ezzel még milliomos is lehetsz, meg őrült Youtuberként is, elég, ha több százezer követőt behülyítesz, és máris dől a lé, minek ide munka.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
gyasz-halottak-napja.png

„Az ujjaid az enyéim közé fonódtak, az izmaid öntudatlanul is tudták, hogy mi már örökre össze vagyunk kapaszkodva”

Senkinek nem beszéltem az utolsó fél óráról, amit kettesben töltöttem veled. Azt hittem, szívinfarktusom van, be voltam nyugtatózva, te pedig talán már ott sem voltál. Mégis úgy szorítottuk egymás kezét, mint hajdanán, a falusi búcsú repülő csónakhintájában.
Hargitay Judit írása - szmo.hu
2019. október 31.


hirdetés

Az ötödik emeletnél olyan fájdalom vágott a mellkasomba, hogy lerogytam a lépcsőre. Este háromnegyed nyolc volt, a kórházban fél kilencig engedték a látogatást. Szívszakadva rohantam fel a végtelen lépcsőkön, mert azt hittem, gyorsabb leszek az állandóan zsúfolt lifteknél, és egyetlen perccel sem akartam megrövidíteni a veled töltött időt.

A fájdalom, ami megakasztott az ötödiken, és a lépcsőre szegezett, új volt és félelmetes. Mintha valaki megmarkolt volna belülről, ökölbe szorítva a szívemet, az ereimet, minden csepp bennem lüktető vért és nehezen behápogott levegőfoszlányt, sőt, még az agyamat is. Bénító és blokkoló volt, de minden erőmmel felálltam, és tovább kaptattam a hetedikre.

A hajam csapzottan a homlokomra tapadt, a kezemben szétizzadt a celofánpapírba csomagolt, cserepes, sárga rózsa. A kórtermed előtt, a kivilágított nővérpultnál egy filigrán, kék köpenyes lány ült. Fürkészőn nézett rám: “A Farkas nénihez? Rosszul van, hölgyem?”. Ráztam a fejem, a rózsa lógott a kezemben, kétrét görnyedtem a fájdalomtól. "Olyan, mintha szívinfarktusom lenne. De legalább a legjobb helyen vagyok” – ziháltam erőltetett mosollyal, a tekintetem végigfutott a pult fölötti feliraton: “Kardiológiai Szubintenzív Osztály”.

hirdetés

A lány felállt, kikerült a pult mögül, figyelmesen nézett. “Mellkasi fájdalom? Rohant a lépcsőn, ugye? Lélegezzen lassan, ki, be, igen, és ezt vegye be. Már egy hónapja naponta jár be hozzá, ez magának is sok.” Egy kis, fehér pirula volt a tenyerén. El akartam utasítani, csak semmi gyógyszer, különben is, mi ez, hol egy orvos...de aztán eszembe jutott, hogy te vársz rám, és szó nélkül bevettem. A nővér megsimogatta a hátam, és én bementem hozzád.

A kórteremre már rásötétedett a májusi este. Nagy, tiszta helyiség volt, a városra néző ablakokkal, halványzöld linóleummal, három ággyal, és halkan pityegő, világító műszerekkel. Kifejezetten modern kórterem volt. Arra gondoltam, ez akár Amerikában is lehetne, milyen jó, hogy épp itt...nem, dehogy jó. Nem jó ez már sehogy.

Leültem melléd. Úgy tűnt, alszol, de már ébren sem lettél volna magadnál. Az orvos pár napja elmagyarázta, hogy egy ideje be vagy morfiumozva, mert csak a szíved 30 százaléka működik, szinte szétfoszlottak az ereid, és bár valószínűleg nincsenek fájdalmaid, a morfium ilyenkor orvosi előírás. Nem tudják, szenvedsz-e, de az esélyét se akarják megadni, hogy szenvedj.

Tulajdonképpen humánus dolog, még akkor is, ha a morfium megfosztott attól, hogy az utolsó napjaidban önmagad lehess, hogy elbúcsúzhass tőlünk, és viszonylag tiszta tudattal halj meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
cimlap3.png

Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak - egy kínai átnevelőtábort megjárt nő vallomása

Sayragül Sauytbay megerőszakolt asszonyokról, körömtépésről, kötelező bűnbánatról, éjjel-nappal sulykolt propganadáról.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Sayragül Sauytbay fejére 2017. novemberének egyik éjszakáján csuklyát húztak a kínai rendőrök. Nem mondták meg neki, hová viszik. A 43 éves kazah származású, muszlim óvónő ekkor már több éjszakai kihallgatáson is túl volt, miután egy évvel korábban férje és gyerekei Kazahsztánba menekültek Kínából. Ő nem tudott utánuk menni, mert neki, akárcsak a többi közalkalmazottnak, 2014-ben elvették az útlevelét. A kihallgatáson arra utasították, kérje meg a férjét, hogy jöjjön haza. Ő azonban inkább minden kapcsolatát megszakította a családjával, annyira félt, hogy bajuk esik.

Ezen a novemberi éjszakán nem kihallgatni vitték. Egy órányi autózás után egy úgynevezett átnevelő táborba került. Közölték vele, az lesz a dolga, hogy kínai nyelvet tanítson a táborlakóknak.

“Alá kellett írnom egy papírt, amiben le voltak írva a feladataim és a tábor szabályai. Azt mondták, ha nem engedelmeskedem, halálbüntetést kapok."

A szabályok szerint tilos volt a többi fogollyal beszélnie, nevetnie, sírnia, válaszolnia mások kérdéseire. "Aláírtam, mert nem volt más választásom. Kaptam egy egyenruhát, egy kis szobába vittek, amelyben egy cementágy volt egy vékony műanyag matraccal. Öt kamera figyelt” – idézte fel első napját Sauytbay az izraeli Háárec tudósítójának.

hirdetés

Sauytbay egy olyan táborba került, mint amilyenekbe ujgurok százezreit zárták be az északnyugat-kínai Hszincsiang tartományban. A hivatalos kínai álláspont szerint a terrorizmus, a szeparatizmus és a szélsőséges nézetek ellen harcolnak ezeken a helyeken.

Sauytbay becslése szerint az ő táborában 2500-an lehettek, a legidősebb fogoly 83, a legfiatalabb mindössze 13 éves volt.

Azokkal, akiket nem tanárként vittek oda, az asszony elmondása szerint még rosszabbul bántak. Egy 16 négyzetméteres teremben zsúfoltak össze csaknem húsz embert.

Minden ilyen teremben egy darab műanyagvödör szolgált WC-ként, és mindenki napi két percet kapott, hogy használhassa. A vödröt naponta egyszer ürítették. Ha megtelt, a foglyoknak várniuk kellett másnapig.

A foglyok rabruhát kaptak, és a fejüket leborotválták. A kezük és a lábuk egész nap bilincsben volt, amit csak akkor vettek le, ha írniuk kellett. Éjszakára is rajtuk hagyták, és szigorúan előírták, hogy csak a jobb oldalukra fordulva alhatnak. Aki másképp aludt, azt megbüntették.

VIDEÓ: titokban készített felvételek az egyik táborról

Az ujgur és kazah anyanyelvű raboknak Sauytbay egész nap kínai propaganda-dalokat tanított. Reggel hatkor keltek, kaptak valami reggelit, majd óránként változott, melyik propaganda-dalt vagy pártot dicsőítő jelszót kellett magolniuk. Olyanokat, mint a "Szeretem Kínát", "Hálás vagyok a kommunista pártnak", "Kínai vagyok" és "Szeretem Kína elnökét." Délután négytől hatig minden nap meg kellett vallani a bűneiket: vallási tanokat követnek, nem beszélnek kínaiul, erkölcstelen életet folytatnak... Aki nem tudott elég súlyos bűnöket kitalálni magának, azt megbüntették.

Aztán vacsora következett, majd felemelt kézzel a fal felé fordulva folytatódott a bűnbánat. Este 10 és éjfél között le is kellett írniuk, milyen bűnöket követtek el. Éjféltől reggel hatig alhattak.

Naponta háromszor ehettek. Híg rizs – vagy zöldségleves és egy szelet kenyér volt a napi fejadagjuk. Húst csak péntekenként kaptak, de kizárólag a muszlimok számára tiltott disznóhúst, és kényszerítették őket, hogy ezt megegyék.

„Soha nem tudtuk kialudni magunkat, a higiéniai körülmények iszonyatosak voltak. Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak”

– mondta Sauytbay, aki a beszélgetés során nagyrészt megőrizte higgadtságát, de néhány borzalmas részlet felidézésekor már nem tudta visszatartani könnyeit.

hirdetés

Aki nem tartotta be a szabályokat, nem tanult elég gyorsan kínaiul, nem megfelelő átéléssel énekelte a propaganda-dalokat, az könnyen a rettegett "fekete szobában" találhatta magát.

Itt szögeket vertek beléjük, kitépték a körmeiket, elektromos árammal sokkolták őket. Sauytbay szerint egy idős asszonyt azért büntették meg, mert azzal vádolták, hogy külföldre telefonált, és ő ezt nem volt hajlandó bevallani. Azt sem tudta, hogy működik a telefon.

Elvitték, és vérző testtel, felszaggatott bőrrel, körmök nélkül tért vissza.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
temeto2.jpeg

„Nagymamám a kisfia sírját kereste, akit 7 hónapos korában veszített el” – a legfontosabb, hogy a szívünkben emlékezzünk!

Egy óvónéni történetéből kiderül, nem az a legfontosabb, hogy milyen sírra tesszük a virágot. Ha a szívünkben tovább él, akit szeretünk, megnyugvást találhatunk.
Jofi írása a Kóconfitty blogon, Fotók: Pexels - szmo.hu
2019. november 01.


hirdetés

A Kóconfitty blog hasznos lehet minden óvó néninek, szülőnek, akik a gyermeknevelés csodálatos, de nehéz pillanataiban lelkiismeretesen vannak jelen a kicsik életében.

Régen, valamikor úgy 45 évvel ezelőtt nagymamámmal botorkáltunk a sírok között. Nagyon fáztam, a kabátom erősen huzatos volt, és a kedvem tökéletesen alliterált a halottak napjához.

Nem voltak abban a temetőben márvány kupolás sírhelyek, hatalmas fejfák sem hirdették az elhunyt nevét és az utókornak szánt magvas gondolatokat. A hatalmas síkságon csak ennek a temetőnek találtak egy kisebb dombot, mintha ez lett volna a hely egyetlen ékessége, amire települt.

Nagymamám a kisfia sírját kereste, akit 7 hónapos korában veszített el. Azt mondta, hogy csak egy árny suhant végig a szobán, valami fehér árnyék, és akkor az ölében tartott kis Miklóska visszaadta lelkét teremtőjének…, és mosolygott utoljára.

Sorra próbáltuk a neveket olvasni a kis fejfákon, amit az idő még nem kezdett ki annyira, hogy valamiféle nevet el lehetett olvasni rajta. Nagymamám nagyon kemény asszony volt, ritkán láttam sírni, de akkor nem tudta a könnyeit elrejteni előlem. Én próbáltam biztatni, hogy biztosan megtaláljuk, ne legyen szomorú, és akkor előtörtek belőle a keserves évek okozta fájdalmak.

Nagyapám a fronton harcolt, mikor vele ezek a szörnyű dolgok megtörténtek. Még levelet sem tudtak váltani, amiben leírhatta volna mérhetetlen veszteségét, tudatni sem tudta a szörnyű hírt élete párjával.

Csak mentünk a gazos sírok között és egyre csak kerestünk, de hiába. A kertünkből szedett krizantémra rágémberedtek az ujjaink, a 20 fillérért vásárolt gyertya a zsebemben lapult. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem fogjuk megtalálni a sírt, mert semmi rendszert nem véltünk felfedezni a temetkezésben. Abban az időben nem ástak új sírt egy kis csecsemőnek, hanem valamelyik felmenőjéhez temették. Így történt ez a kis Miklóskával is. Valakivel együtt nyugodott ott, a gazdátlan sírok egyikében.

Amikor már vagy háromszor körbejártuk a hatalmas területet, nagymamám megállt egy teljesen lekopott fejfa előtt, és azt mondta:

– Ez lesz az! János bátyja és Irma nénje mellé temettük.

A költözés miatt nem tudott ellátogatni a sírhoz lovasszekérrel, ezért nem emlékszik rá, hol fekszik pontosan a kisfia.

-De mindegy is! – mondta.

A virágot némán letettük a fejfához, elgémberedett ujjainkat összefűzve imádkozni kezdtünk. Én nagyon hamar befejeztem a Miatyánkot, remélve, hogy ő is így tesz, a nagy hidegre való tekintettel. Kérlelve néztem rá, hogy lassan indulhatnánk, mire a szemével intett némán: még az Üdvözlégyet el sem mondtuk. Pironkodva folytattam az imádkozást, és furcsa módon, nem fáztam már annyira.

Bár a szél süvített a kabátomon át, a sapkám sem akart a fejemen maradni, nagyikám a kendőjét is szorosabbra fogta. Mindketten tudtuk, hogy nem találtuk meg a helyét a Földön annak, amit kerestünk, de a szívünkben igen.

És talán a kis Miklóska azóta is mosolyog odafenn balga tévedésünkön…


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!