hirdetés
foris6.jpg

Vakként járta meg az El Caminót a 23 éves Norbi

Kísérőjével 720 kilométert gyalogolt 26 nap alatt. Elmesélte, hogyan élte meg az utat és milyen élményeket szerzett.
Láng Dávid - szmo.hu
2017. március 01.


hirdetés

Fóris Norbert születése óta vak, de ez a legkevésbé sem akadályozza abban, hogy teljes életet éljen.

Jelenleg a Testnevelési Egyetemen tanul, több sportágat is űz (dzsúdó, futás, túrázás), és már szerepelt a Rádiókabaréban is.

Az El Camino zarándokút teljesítése viszont nem a saját ötlete volt. Későbbi kísérője, Géza kereste meg a Suhanj Alapítványt nagyjából másfél éve, azzal a kéréssel, hogy szeretne egy látássérülttel végigmenni az úton. Méghozzá azért, mert nagyon zárkózott személyiség volt, és szeretett volna nyitottabbá válni. Erre pedig ideális módszer, ha valakit majdnem egy hónapon át segítenie kell, állandóan kommunikálva vele.

Az alapítvány Norbit ajánlotta, mivel az ő közreműködésükkel szokott versenyeken indulni, így tisztában voltak sportos érdeklődésével. A fiú addig csak hallomásból ismerte az utat, néhány cikket olvasott róla az interneten, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki. A felkérés után viszont szinte azonnal igent mondott.

Az indulást hosszas szervezés és felkészülés előzte meg. Miután megismerkedtek Gézával, és kiderült számukra, hogy megvan köztük az összhang, többször is túráztak közösen a Budai-hegységben. Sokat beszélgettek és összecsiszolódtak, Norbi megmutatta, hogyan kell neki helyesen segíteni.

hirdetés
"
Vagy úgy mentünk, hogy megfogtam a könyökét és mentünk egymás mellett, vagy ha tisztább volt a terep, egy kötél két végét fogtuk

– meséli. Szűk helyeken pedig mindkettőjük kezében ott volt a túrabot, Géza a sajátját hátra nyújtotta, Norbi pedig abba kapaszkodva haladt mögötte. A lépcsőkről és a kikerülendő tereptárgyakról szintén előre szólt neki kísérője.foris5

Norbi külön az útra vásárolt egy túrahátizsákot, cipőt és hálózsákot, illetve többfajta gyógyszert. Szeptember végén indultak el, mivel azt olvasták, hogy nyáron hatalmas a tömeg, így aligha tudtak volna a saját tempójukban haladni.

A Caminónak több szakasza van, ők a legtöbbek által teljesített „francia utat” választották, amely a spanyol-francia határhoz közeli Saint Jean Pied de Portból tart Santiago felé. Azonban csak a nagyjából 80 kilométerrel arrébb fekvő Pamplonában csatlakoztak rá, mivel oda egyszerűbb volt az eljutás számukra.

Az első néhány napon 20-21 kilométert haladtak, aztán ez egyre emelkedett: előbb 25-30-ra, majd a legvégén ennél is nagyobb távokra. A leghosszabb napjukon 35 kilométert tettek meg. Végig tartották az előzetesen kidolgozott ütemtervet, pedig Norbi nem volt biztos benne, hogy menni fog.

"
Úgy voltam vele, hogy nagyon jó lenne teljesíteni, megteszek mindent érte, de majd eldől, képes vagyok-e rá"

– emlékszik vissza. Félt attól, hogy izomláza és különféle fájdalmai lesznek, de ebből végül semmi nem valósult meg. Egyedül a rengeteg vízhólyag okozott számára kellemetlen perceket, de ez sem gátolta meg abban, hogy minden egyes nap a terv szerint tovább induljanak.foris2

Szállást csak az első és az utolsó éjszakára foglaltak, a kettő között az út mentén található speciális zarándokszállásokat vették igénybe, ahová nem kell előre bejelentkezni. Elég változatosak voltak: akadt köztük kétágyas szoba, de olyan is előfordult, hogy 30-40 emberrel kellett egy légtérben aludniuk. Ilyenkor versenyt horkoltak a többiekkel.

Különösen nagy élmény volt számára, amikor a 16. nap környékén teljesen véletlenül magyar szállásadókhoz vetődtek. Mondani se kell, kölcsönösen megörültek egymásnak és hosszasan elbeszélgettek. Egyébként itt némi bonyodalom is akadt, a mosdó ugyanis külön helyiségben volt, Norbi pedig éjjel csak azért is egyedül ment ki, hiába mondta neki Géza, hogy ébressze fel nyugodtan.

"
Tulajdonképpen kimentem eltévedni. Először benyitottam egy idegen szobába, ahol horkolást hallottam – na mondom, ez nem lesz jó..."

Aztán, mint utólag kiderült, a női vécébe is benyitott, de valamiért onnan is meghátrált. Végül meghallotta, hogy egy spanyol srác kint dohányzik, tőle kért segítséget. De angolul nem értett az illető, ezért jobb híján egy „pssss” szerű hangutánzó szóval próbálkozott nála. És sikerrel járt, így találta meg végül kalandos úton a mosdót.foris8

Reggelente általában 6-7 óra körül keltek fel, Norbi inkább korábban, mivel amúgy sem volt szüksége villanyra, így nyugodtan tudott készülődni, amíg a többiek még aludtak. Mire Géza felébredt, ő rendszerint már össze is pakolt.

Reggeli után folytatták az utat, 2-3 órát haladtak egyhuzamban, mielőtt pihenőt tartottak. Az út mentén sok bár található, legtöbbször ilyen helyekre ültek be. Vagy azt ették, ami náluk volt, vagy vettek valami elfogadható árú ennivalót.

Legkorábban délután 1-2 körül, legkésőbb pedig 6-kor érkeztek meg az aznapi szálláshelyre. Itt Norbi minden alkalommal mosott, vagy olvasgatott és zenét hallgatott a telefonján, Géza ezalatt többnyire városnézéssel töltötte az időt. 9-10 táján feküdtek le aludni, már ha éppen tudtak a többiektől.

Nagyon sok, különféle nemzetiségű emberrel találkoztak, köztük ázsiaiakkal is. Ez egyszer egy vicces szituációt is okozott, mivel Géza mindegyikről azt mondta Norbinak, hogy „japók”. Ő aztán a dzsúdóedzéseken szerzett szókincsét felhasználva rá is köszönt egyikükre japánul, mire kiderült, hogy az illető valójában koreai.

Megismerkedtek egy olyan zarándokkal is, aki Hollandiából indulva tette meg az utat, összesen 3500 kilométert gyalogolva.

"
Ez nagyon motivált, úgy voltam vele, hogy ha ő képes volt ennyire, ezt a 720 kilométert nekem is muszáj teljesítenem.foris7

Egy lány pedig kutyával ment végig a Caminón, többször is közös szálláshelyen aludtak, így Norbi enyhíthette kutyás elvonási tüneteit. Luna névre hallgató saját vakvezető kutyáját ugyanis inkább otthon hagyta, mivel nem volt benne biztos, hogy végig bírná az utat.

Ami a költségeket illeti: fejenként 600 eurót (kb. 190 ezer forintot) vittek magukkal az útra. Szállással, étkezéssel és a végén vásárolt szuvenírekkel együtt napi 15-20 euróból próbáltak kijönni. A legdrágább szállás 15 euróba került, a legolcsóbbért pedig csak tetszőleges adományt kellett fizetni, ami az esetükben 5 euró volt.

Indulás előtt több helyen olvastak róla, hogy Manjarín nevezetességei közé tartoznak azok az útjelző táblák, amelyeken a település különféle városoktól mért távolsága szerepel.

Budapest viszont addig kimaradt a szórásból, ezért ők vittek magukkal egy kis táblát, amire a távolság mellett kettejük nevét is felírták: Norbiét Braille, Gézáét pedig hagyományos írással.foris3foris1

Október 22-én értek Santiago de Compostelába, természetesen nem maradhatott el a fényképezkedés sem a híres katedrális előtt. Norbit elmondása szerint igazi eufória fogta el itt, hogy tényleg teljesítette a nagy kalandot. Ismerőseitől utána százával kapta a gratulációkat, édesanyja pedig annyit mondott neki: „Fiam, nagy dolgot vittél véghez.”

Géza is elérte a célját: nagyon sokat adott neki az út és sokkal nyitottabb emberré vált tőle.

A 26 nap során nagyon sokszor mondta a vak srácnak, hogy nélküle nem is lenne értelme ennek az egésznek.

És hogy ő személy szerint nekivágna-e újra? Egy szóval, gondolkodás nélkül válaszol: „Természetesen!”

Ennél jobb bizonyíték nem is kell rá, hogy a legmerészebb álmokat is meg lehet valósítani az életben, csak kitartás és elszántság kell hozzá.

(A cikk a Nem Adom Fel Kávézóban tartott képes élménybeszámoló alapján készült.)

Ha tetszett, oszd meg ismerőseiddel!


hirdetés
KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
scott_sullivan_1.jpg

Teljesült a haldokló apa utolsó kívánsága: még egyszer láthatta focizni a fiát

Amikor a fiú megpillantotta az apukáját, azonnal odarohant, és átölelték egymást. Az édesapa szerint ez egy olyan csodálatos pillanat volt, amire a fia egész életében emlékezni fog majd.
Fotók: Facebook/Hospice of Lake Cumberland - szmo.hu
2020. szeptember 19.


hirdetés

A rák egy ritka formájában szenved az amerikai Scott Sullivan, akinél augusztusban diagnosztizálták a betegséget, írja a CNN. Az 50 éves férfinak hetei lehetnek hátra orvosai szerint, ezért javasolták neki élete utolsó szakaszára, hogy költözzön egy hospice intézménybe.

Scott itt mesélte el az ápolójának, hogy semmire sem vágyik jobban, minthogy másodéves fiának első focimeccsét még megérje, és valahogyan láthassa. Mivel az ápolónőnek és a haldokló férfinak is hasonló korú gyereke van, ráadásul rivális iskolákban fociznak, hamar barátságot kötött a beteg és a nővér.

Jerree Humphrey ezek után határozta el, hogy megpróbálja leszervezni Scottnak, hogy még egyszer láthassa a fiút focizni. A probléma csak az volt, hogy a szezon első meccsét a csapat idegenben játszotta, ami nagyjából 3,5 órás autóút lett volna, ennyit pedig nem bírt volna ki rohamosan romló állapotú férfi.

Az ápolónő azonban nem adta fel: a közeli reptéren kért segítséget és kapott is.

Az egyik helyi fogorvos azonnal felajánlotta a saját repülőjét, ahogy megtudta, hogy egy haldokló utolsó kívánságáról van szó. Végül szeptember 11-én indult útra a csapat, vagyis a fogorvos, az ápoló, Scott és a barátnője.

hirdetés

Az édesapa olyan boldog volt, hogy madarat letett volna fogatni vele, annak ellenére is, hogy külön óvintézkedések miatt nem ülhettek a lelátóra, hanem egy kis dombról nézhették a meccset.

Amikor Cade megpillantotta az apukáját, azonnal a dombra rohant, és átölelték egymást. Scott szerint ez egy olyan csodálatos pillanat volt, amire a fia egész életében emlékezni fog majd.

Az ápolónő szerint olyan szorosan és szeretettel ölelte egymást a két férfi, amilyet még sosem látott korábban, pedig hospice-dolgozóként volt már része néhány utolsó találkozásban.

Scott most abban reménykedik, hogy talán még életben lesz a fia következő meccse idején is, és lehet esélye megnézni a másodéves Cade-et megint.


hirdetés
KÖVESS MINKET:




hirdetés
noel-sma-kezeles.jpg

Örömhír: megkapta a Zolgensma-kezelést az SMA-s Noel

„Egy óra alatt minden megváltozott” – fogalmazott megható posztjában a kisfiú édesanyja.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2020. szeptember 19.


hirdetés

Noel is megkapta a világ legdrágább gyógyszerét Zolgensmát.

"Erről a napról álmodtam, vágytam rá és küzdöttem érte minden erőmmel 2019. október 22-e óta. Kis híján 11 hónappal később Noel megkapta a Zolgensmát. Maga a tényleges kezelés mindösszesen annyi ideig tartott, amíg lecsepeg egy infúzió. Egy óra alatt minden megváltozott. Noelnek, kemény munkával sok-sok rehabilitációval tényleg esélye lesz arra, hogy a lehető legteljesebb életet élje. Hosszú még az út, ami előttünk áll, de tudjuk, hogy sikerülni fog"

- számolt be az örömteli hírről Noel édesanyja a Facebook-on.

Az SMA-s kisfiú kezelésére május elején gyűlt össze a pénz, augusztus 25-én kapta volna meg a Zolgensmát, ám akkor egy betegség miatt el kellett halasztani.

hirdetés

Noel édesanyja a posztban arról is beszámolt, hogy most is volt némi ijedtség, ugyanis Noel a kezelés előtti napon belázasodott.

"Hosszú volt az idáig vezető út. Örömökkel, csodákkal és buktatókkal, gondokkal teli. Ez igaz az utolsó hétre is, mert legnagyobb ijedtségemre Noel este belázasodott. Egy betegség mindent felülírt volna, újra. Szerencsére csak egy újabb fogacska bújt elő. Nagyon megkönnyebbültünk"

- írta a posztba az édesanya.

Noel anyukája a bejegyzésben köszönetet mondott a Bethesda kórház dolgozóinak (Noel itt kapta meg a Zolgensmát), az otthoni orvosaiknak és annak rengeteg embernek is, akik segítettek összegyűjteni a pénzt a kezelésre. A posztban ezek mellett azt is kihangsúlyozza, hogy büszke azokra a csoportokra, akik a hasonló sorsú gyerekeknek segítenek és arra kér mindenkit, hogy aki csak tudja, segítse továbbra is az ő munkájukat.

"Sajnos, nagyon sok segítségre váró van, akinek szüksége van a jó emberek segítségére, akiken a közösség ereje segíthet csak. A gyűjtés befejezése óta is szorgos munka folyik mindenhol, amit én is erőmhöz és időmhöz mérten segítek. Kérek mindenkit szánjon rá egy kis időt, hogy megismerje az új támogatottakat" - fogalmaz Noel édesanyja, aki végül azt is hozzátette, hogy a kisfiú fejlődéséről, állapotáról továbbra is beszámolnak majd.

Security Check Required

null


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
mentok-orom-omsz.jpg

Pánikba esett, de mégis megmentette egy járókelő életét egy férfi Szegeden

Nagyon megijedt, amikor látta, hogy az összeesett férfi nem lélegzik, de aztán elkezdte újraéleszteni őt, amíg a mentők oda nem értek.
Címkép: illusztráció, forrás: Országos Mentőszolgálat/Facebook - szmo.hu
2020. szeptember 22.


hirdetés

Megmentette egy ember életét egy férfi hétfőn szegeden - számolt be róla az Országos Mentőszolgálat Facebook-oldala.

Mint írták, egy középkorú férfi minden előzetes jel nélkül esett össze Szeged egyik utcáján. Egy járókelő hívta a mentőket, kétségbe esve kért segítséget. A mentésirányító instrukciói alapján megvizsgálta a beteget, akinél nem tapasztalt légzést.

Az 50-60 év körüli férfi bejelentő ekkor ugyan nagyon megijedt, de a rutinos mentésirányító nyugtató szavainak köszönhetően azonban mégis tette amit kell, vagyis újraélesztésbe kezdett.

Eközben már több mentőegység is indult segítségül, akik helyszínre érve átvették és emelt szinten folytatták az életmentést.

A kezdeti pánik ellenére is kitartóan és hatékonyan végzett mellkasi nyomásoknak köszönhetően végül a mentők ugyan még válságos állapotban szállíthatták kórházba a férfit, az azonnali életmentő műtéttel azonban sikerült megmenteni az életét és stabilizálni az állapotát.

hirdetés

Országos Mentőszolgálat

ÚRRÁ LETT A PÁNIKON ÉS ÉLETET MENTETT EGY DÉL- ALFÖLDI JÁRÓKELŐ Kétségbeesve kérte a mentők gyors segítségét egy járókelő ahhoz a középkorú férfihez, aki minden előzetes jel nélkül esett össze tegnap Szeged egyik utcáján. A szemtanu a mentésirányító instrukciói alapján megvizsgálta a beteget, akinél nem tapasztalt légzést.


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
snapshot-14.jpg

29 évesen győzte le a rák, előtte a Guardianben osztotta meg utolsó gondolatait egy brit fiatal

A világ tele van fantasztikus pillanatokkal, merítsünk belőle, amennyit csak tudunk - üzente az olvasóknak Elliot.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2020. szeptember 20.


hirdetés

Elliot Dallen húgával, Annabellel - fotó: Elliot Dallen

Mindig tragikus dolog szembenézni egy gyógyíthatatlan betegséggel, tudni azt, hogy mennyi idő maradt még az életből. Különösen egy fiatalnál. Mint Elliot Dallennél, akinél két évvel ezelőtt, 29 évesen diagnosztizáltak mellékvesekéreg-rákot.

Elliot tisztában volt azzal, hogy meg fog halni. Áprilisban már írt egy cikket a Guardian arról, hogy a jelenlegi járványhelyzetben számára a betegség végső stádiuma azt jelenti: nem éri meg a karantén végét, nem töltheti utolsó hónapjait úgy, ahogy szerette volna, hanem, mint a koronavírus által „fokozottan fenyegetett személy”, bezárásra ítéltetett, barátai és családja nélkül. 2020. szeptember 7-én adta fel szervezete a rák elleni harcot. Utolsó erejével azonban még összeszedte gondolatait életről és halálról, amelyek szintén a londoni lapban jelentek meg alig néhány órával azelőtt, hogy végleg lehunyta a szemét.

A Londonban élő, wales-i születésű Elliot bevallotta, hogy a karantén végül is nem bizonyult olyan sivárnak, mint ahogyan azt elképzelte, sőt az első hetekben „könnyedén lebegett az időben, elfoglalta magát és vidám volt”, elvégre nem voltak halaszthatatlan dolgai, és az adott keretek között azt csinálhatott, amit akart. Aztán állapota rosszabbodni kezdett, vészesen lefogyott, az áttétek miatt reggelente húszperces köhögési rohamok fogták el, és egy idő után már a szteroidok, a morfium és egy jeges ital sem segített, hogy pánikérzését csökkentse. A magány még nyomorultabbá tette, szerencsére húga június végén hozzáköltözött.

Ekkor döntöttek úgy az orvosok, hogy megpróbálkoznak Elliotnál egy kísérleti stádiumban lévő gyógyszerrel, amit már több mint egy éve ígértek neki. Ugyanakkor figyelmeztették: ezzel legfeljebb néhány hónappal tudják meghosszabbítani az életét.

A reménység azonban nem tartott sokáig, mert már nagyon rossz állapotban volt. Alig kapott levegőt, nehezére esett a mozgás, letargiába esett. Mindössze egy hétig kapta a kezelést, de jártányi ereje is alig volt, úgy érezte, mintha influenzás lenne és közben az agyára köd ülepedett volna le. Ekkor értette meg, hogy nincs menekvés.

hirdetés

„Azt hittem, hogy ezáltal teljesen felszabadulok. Tévedtem. Mivel már nem volt miért harcolni, csak várnom kellett. A harc érzelmi és mentális lett. És arra késztetett, hogy visszatekintsek” - írja Elliot.

A fiatalember élete a végzetes diagnózisig szépen alakult. Elégedett volt a munkájával, egészségével, kapcsolataival. Azt tervezte, hogy megtanul spanyolul, elmegy Dél-Amerikába, talán valamilyen önkéntes munkát is vállal. Elképzelte, hogy családot alapít 40 éves kora körül, gyermekei lesznek, de azt sem tartotta kizártnak, hogy egy világutazó agglegény lesz, aki barátai gyerekeinek mesél kalandjairól. Mindezeket azonban már nem élheti meg.

„Mindenki meghal, és mindig vannak olyan helyek és élmények, amelyek hiányoznak valakinek az életéből – a világnak túl sok szépsége és kalandja van egy ember számára” – elmélkedik, és úgy érzi, hogy a rá szabott időt jól töltötte.

Elliot a Guardienben megjelent utolsó írásában megköszönte barátainak és mindazoknak a biztató szavait, akik gondoltak rá, és akiket megindított első cikke. „Az, hogy velem vagytok és pozitívak vagytok, sokat segít. Vidámságot, örömöt, nevetést akarok. Azt hiszem, nagyon is lehetséges így meghalni. Igaz, ott lebeg felette a szomorúság árnyéka, de azt akarom, hogy mindenki elengedje magát és érezze a szeretetet.”

A fiatalember azt írta, hogy a közelgő halál bölcsebbé tette, és fontosnak érezte, hogy utolsó gondolatait megossza az itt maradókkal.

Megtanulta a hála fontosságát. Még a legrosszabb pillanatokban is, amikor sokkolta a diagnózis, kínozták a kemoterápia mellékhatásai, lelkileg mélyponton volt, tudta, hogy ott van a csodálatos családja, a barátai, akikre számíthat, és visszaemlékezett a velük töltött nagyszerű időkre.

Ráébredt arra, hogy egy jól megélt élet elég hosszú lehet, függetlenül annak tényleges időtartamától. A világ tele van fantasztikus pillanatokkal, merítsünk belőle, amennyit csak tudunk.

„A legtöbb ember arra számít, hogy megéri az öregkort. Én most már az öregséget kiváltságnak tekintem. Senki se panaszkodjon, hogy egy évvel öregebb lett, még több az ősz haja és a ránca. Inkább annak örüljön, hogy megérte. Ha pedig úgy érzed, hogy nem hoztál ki mindent a tavalyi évedből, próbáld jobban kihasználni a következőt.”

Elliot harmadik tanulsága, hogy merjünk sebezhetők lenni, és fogadjuk el mások segítségét, még akkor is, ha egy olyan társadalomban élünk, amely az egyéni képességeket és a függetlenséget díjazza. Erre is a rák és szerettei odaadása tanította meg.

„Tégy valamit másokért” – tanácsolja Elliot, azokra gondolva, akik nem érezhetik a segítő szeretet kiváltságát, mint ő, a Black Lives Matter harcosaitól a kétségbeesetten Angliába igyekvő migránsokig.

Elliot búcsújában bolygónk védelmére is figyelmeztet. „Én hamarosan elmegyek, de az emberiségnek továbbra is szembe kell néznie a széndioxid-kibocsátások hatalmas kihívásával és az élőhelyek megmentésével. Volt szerencsém látni néhány természeti csodát, és megérteni, hogy milyen értékesek. Remélem, ezt a következő nemzedékek is elmondhatják, de ehhez egy nagy közös erőfeszítésre van szükség.”

Miután az áprilisi cikke után nagyon sokan megkeresték és kérdezték Elliottól, hogy mit segíthetnek, mi tenné őt boldoggá, barátaival és családjával azt találták ki, hogy létrehoznak egy alapítványt az ő emlékére, fiatal rákbetegek támogatására.

„Az élet élvezet. Használd ki, ahogy tudod” – ezek voltak Elliot Dallen utolsó leírt szavai.


hirdetés
KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!