hirdetés
25363010133_78daa86d1f_o.jpg

„Nem tudnám megtenni az apámmal, hogy beadjam egy idősotthonba”

Komoly gond a családoknak az idős hozzátartozó ápolása. Nagy a nyomás rajtuk, hogy magukra vállalják a feladatot, ha beleszakadnak is.
Mizsur András/Abcúg, Fotó: Magócsi Márton - szmo.hu
2019. szeptember 02.


hirdetés

"Komoly dilemmát okoz a családoknak, hogyan oldják meg idős hozzátartozójuk ápolását. Nagy a nyomás rajtuk, hogy magukra vállalják a feladatot, mégha beleszakadnak is. Úgy éreznék, ha nem így tesznek, azzal cserben hagynák szeretteiket. Pedig nem könnyű megbízható és megfelelően képzett ápolót találni, arról nem beszélve, hogy a 0-24 órás felügyelet több százezer forintba kerül havonta. Előállhat olyan élethelyzet, amikor elkerülhetetlen az intézményi elhelyezés: sokszor a lakás elrendezése vagy a földrajzi távolság miatt lehetetlen biztonságosan otthonában ápolni az idős rokont. Ilyenkor szembesülnek azzal, hogy évekbe telhet, mire felszabadul egy férőhely valamelyik idősotthonban" - erről szól az Abcúg riportja, amelyet teljes terjedelmében közlünk.

Magyarországon több tízezer család küszködik az idős vagy demens hozzátartozó gondozásával. Az ellátórendszer nem tud mit kezdeni az ápolásra szoruló öregek egyre növekvő számával, ezért jellemzően két út áll a családok előtt: egyedül próbálják megoldani az idős ápolását, akár annak árán is, hogy fizikailag és anyagilag is belerokkanak, vagy beadják egy otthonba, ami szintén nem olcsó megoldás, de legalább nem a családtagoknak kell pelenkázniuk, emelgetniük a magatehetetlen rokonukat. Feltéve, ha sikerül valahol elhelyezniük: egyes otthonokban több éves várólista is lehet, demenseket pedig kevés intézmény fogad.

Komoly dilemmaként élik meg, hogy melyik utat válasszák. Nem feltétlenül az anyagi szempontok döntenek, a családi állapot, a földrajzi távolság vagy a lakás kialakítása is tényező lehet. Nem beszélve a kérdés lelki oldaláról: a társadalom részéről hatalmas nyomás nehezedik a családokra, hogy maguk gondoskodjanak hozzátartozójukról, Ha nem így tesznek, úgy éreznék, hogy cserbenhagyják szeretteiket. Cikkünkben érintettek történetein keresztül mutatjuk be, hogyan birkóznak meg a családok ezekkel a nehéz élethelyzetekkel.

Nem terhelhetem rá magam a gyerekeimre

Interjúalanyaink egy része elfogadta, hogy az az egyetlen racionális döntés, ha egy idősotthonban helyezi gondozásra szoruló szülőjét. Éva két évig ápolta egyedül 87 éves demens anyját, mielőtt beadta volna egy otthonba. Nehezen szánta rá magát, de két éve annyit romlott az állapota, hogy nem lett volna biztonságos otthon gondozni tovább. Pelenkázni kellett, rendszeresen felkelt az éjszaka közepén, elkóborolt, Úgy érzi, minden tőle telhetőt megtett: bekamerázta a lakást, hogy mobiltelefonjáról akkor is rá tudjon nézni anyjára, amikor dolgozik, megkérte az egyik szomszédját, hogy amikor nincs otthon, vigyen neki ebédet.

“Az a feladatom, hogy ő biztonságban legyen. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami baj éri a lakásban.”

hirdetés

Ugyan volt a közelben egy nappali ellátást nyújtó intézmény, de oda azért nem tudta bevinni, mert a munkabeosztása ütközött a napközi nyitva tartásával.

Szerencséjére pont megüresedett egy férőhely abban az állami otthonban, amit korábban kinézett, nem kellett hónapokat várniuk. Havonta 170 ezer forintot fizetnek az ellátásért, ennek harmadát Éva fizeti, mert a nyugdíj nem fedezné a térítési díjat. Nem mindenhol fogadták volna az anyját, sok helyen nincs szakképzett dolgozó a demensek ellátásához vagy nem zárt az intézmény, ami azért probléma, mert könnyen elkóborolhatnak a betegek, magyarázta Éva. Néha még most is úgy érzi, hogy cserbenhagyta az anyját, mellette lenne a helye. Pedig tudja, hogy ez volt az egyetlen megoldás. “Ott ülök az ágya mellett és bőgök, hogy milyen borzasztó ez az egész.” Pszichológushoz is járt, hogy feldolgozza a lelki megpróbáltatásokat.

Ágnes számára teljesen természetes döntés volt, hogy egy ponton intézményben helyezze el a demenciában szenvedő anyját. “Horror volt” – emlékezett vissza arra az egy évre, amikor férjével ketten ápolták. Naponta háromszor jártak át hozzá, munka mellett ez mindkettőjüknek nagyon megterhelő volt. Anyja sokáig ellenezte az idősotthont, de amikor már Ágneséknek kellett volna mozgatniuk, megértette, hogy nincs más megoldás. Félévre egy magánintézményben helyezték el, amíg sorra nem kerültek a korábban kiválasztott állami otthon várólistáján. Ágnes tisztában van azzal, hogy idős korában rá is ez vár. Erre készül is, már megbeszélte a családjával, hogy milyen körülmények között szeretné leélni utolsó éveit. “Ez a realitás. Nem terhelhetem rá magam a gyerekeimre.”

Legyen bármilyen beteg, inkább legyen otthon

Beszéltünk olyan érintettel is, aki mindent megtesz azért, hogy beteg szülőjét otthonában ápolhassák. Eszter apja egy ritka idegrendszeri betegségben szenved: nem tud járni, nehezére esik a beszéd, ezért 0-24 órában ápolásra szorul, heti váltásban két bentlakásos gondozó van mellette. Máshogyan nem tudták megoldani, mivel Eszter külföldön él, testvére a munkája miatt nem tud apjával lenni napközben. Borzalmasnak tartja az idősotthonokat, szerinte ezeken a helyeken csak hagyják meghalni az öregeket.

“Nem tudnám vele ezt megtenni. Elvárom magamtól, hogy erre a kevés időre emberhez méltó életet biztosítsak neki, még ha drága és nehéz is. Legyen bármilyen beteg, inkább legyen otthon.”

Eleve rosszul éli meg a helyzetet, mivel leginkább csak ünnepekkor látja beteg apját. Havonta 300-350 ezer forintba kerül a két ápoló bére és a lakás fenntartása. Ennek nagy részét fedezi az apja nyugdíja, de valamennyivel Eszteréknek is be kell szállniuk a kiadások fedezésébe. Tavaly decemberben úgy alakították át a lakását, hogy be tudjon költözni apjához egy ápoló, illetve minden helyiséget akadálymentessé tettek, csak erre körülbelül kétmillió forintot költöttek.

Sokszor a körülmények miatt mégis elkerülhetetlen az intézményi ellátás. Kereskedő Emőke egy, házigondozók képzésével foglalkozó cégnél dolgozik, szociális lelkigondozónak tanul, emellett blogot vezet az idősgondozás kihívásairól. Az otthonápolást tartja a legemberségesebb megoldásnak, évekkel meghosszabbíthatja az ápolt életét, mondta. Úgy alakult, hogy demenciában szenvedő anyját végül kénytelen volt egy otthonban elhelyezni. “Úgy gondoltam, hogy soha de soha nem fogom betenni egy ilyen helyre” – mesélte.

Kezdetben az önkormányzat és a városban működő egyházi szolgáltató segítségével oldotta meg a felügyeletét, ez egy-két órát jelentett naponta. Ahogy súlyosbodott a betegsége, nyilvánvaló vált, hogy ez a néhány órás segítség nem lesz elég, hosszú távú megoldásra van szükség.

Egyedülálló anyaként nem engedhette volna meg, hogy feladja munkáját, hogy magához vegye, ezért döntött az idősotthon mellett.

Hatalmas szerencséje volt, mert a szomszéd utcában pont talált egyet, de mire sorra kerültek, meghalt az anyja. Pedig dacára ellenérzéseinek, a közelség miatt megnyugtató megoldást lett volna számára az intézményi elhelyezés, hiszen bármikor meg tudta volna látogatni.

Szokoli Erzsébet szociális munkás és szociálpolitikus, szakemberként és érintettként is megtapasztalta, milyen nehéz döntésekre kényszerülnek a gondozók. Demens, szenvedélybeteg apja nem tudta magát ellátni, viszont nem fogadta el a segítséget tőle. Rohamosan romlott az állapota, ezért dönteniük kellett, mi legyen vele. Magához nem vehette, mert a férje kijelentette, hogy “vagy én vagy az apád.” Munkája és három gyerekének nevelése mellett egyébként is megvalósíthatatlannak tűnt az apja idősápolása, túl nagy teher lett volna Erzsébetnek. Végül apja befizette magát a városban működő idősotthonba, de soha nem bocsátotta meg neki, hogy nem költözhetett hozzá.

“Szakemberként az agyammal tudtam, hogy ez a legjobb neki, a szívem mégis azt mondta, hogy ő az apám, lenne vele feladatom.”

Munkája során azt látja, hogy sokszor egy kívülállótól jobban elfogadják a segítséget a betegek, más a kommunikáció is, míg egy közeli hozzátartozó esetében rengeteg konfliktust szülhet a kiszolgáltatottság. “Igazán jó döntés talán nincs is. Érzelemmel nagyon nehéz segíteni, felülír minden racionalitást.” Hasonló helyzetben azt szokta tanácsolni a családoknak, hogy lehetőleg az idős rokonnal közösen döntsenek. Az emberi méltóság, az autonómia és az önrendelkezés joga még az idős embert is megilleti, tette hozzá.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>



hirdetés
KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
koronavirus-magyar-orvosok-apolok-mti-balogh-zoltan.jpg

„Több beteg halt meg a kórházunkban a koronavírus miatti félelemtől, mint magától a vírustól”

Magyar orvosok és ápolók naplószerűen számoltak be arról, mit tapasztaltak munkájuk során a koronavírus-járvány idején. Megdöbbentő sorok a frontvonalban dolgozóktól.
Illusztráció: MTI/Balogh Zoltán - szmo.hu
2020. május 18.


hirdetés

A Válasz Online március végén orvosokat és nővéreket kért arra, vezessenek naplót a „frontvonalból”. Most pedig ezekből a naplóbejegyzésekből hoztak néhányat nyilvánosságra.

Volt, aki teljes nevével vállalta a leírtakat, de olyanok is, akik nem kaptak, vagy féltek engedélyt kérni, így csak névtelenül számoltak be a munkájukról.

Kullmann Tamás, a győri Petz Aladár Kórház sürgősségi ügyeletvezetője május 15-én írt bejegyzésében arról ír, hogy szerencsére már abban az intézményben is egyre kevesebb a koronavírusos beteg, viszont sok páciens nem is a fertőzés, hanem a vírus miatti félelem miatt halt meg ott.

"Egy szülő nő a vírustól való rettegés miatt későn indult a szülészetre, komplikáció támadt, elveszítette a magzatát.

Akiknek kilyukad a belük, máskor aznap kórházba jönnek a panaszaik miatt, de a vírustól tartva most tovább maradnak otthon, hátha a fájdalom elmúlik magától. Egy háromnapos kilyukadást már hiába műtünk meg, hiába küzdünk az életükért. Ma is elveszítettünk így egy beteget, és nem az elsőt. Miközben a vírusfertőzés szövődményében egyetlen ember hunyt el az intenzív osztályon.

hirdetés

Egyértelmű, hogy a járvány idején több beteg halt meg a kórházunkban a koronavírus miatti félelemtől, mint magától a vírustól!"

- írja az orvos.

A többi ápoló és orvos naplóbejegyzését a Válasz Online oldalán olvashatod el.


hirdetés
KÖVESS MINKET:




hirdetés
airport-2094122_1920.jpg

„Iszonyúan lassú volt a karanténba iktatás” - ilyen most egy utazás repülővel

Egy Londonból Budapestre utazó magyar nő beszámolójából megtudhatjuk, hogy milyen változásokra kell számítania annak, aki mostanság repülővel utazik.
Fotó: Pixabay (illusztráció) - szmo.hu
2020. május 22.


hirdetés

Sokakat érdekel, hogy most a korlátozások enyhítése után, de a teljes szolgáltatás visszaállása előtt milyen lehet nemzetközi repülőjárattal közlekedni. Vajon mennyit változtak a szabályok és a szokások a reptereken és a gépeken?

Nothof-Bako Bernadett a napokban repült haza Londonból Budapestre a Wizz Air egyik járatával. Engedélyével az útról szóló beszámolóját változtatás nélkül közöljük.

„Tegnap jöttünk haza az esti Wizz Air-géppel Lutonból. Egy kis infó-update mindenkinek mivel sokszor látom kérdésként.

A reptéren az összes bolt be van zárva. A Boots üzlet elvileg nyitva tart, de valószínűleg 18:00-s zárással, mert amikor mi mentünk (19:30), már zárva volt. Kaját (csokit, csipszet) és vizet is csak automatából lehet venni. A repülőn is csak snackeket árulnak, meg levest. Erre készüljön mindenki!

A bankautomaták üresek (az összes), szóval aki pénzt szeretne felvenni, azt még az előtt tegye meg, hogy a reptérre érne. Amúgy a bőröndleadás és az ellenőrzések is zökkenőmentesen zajlottak. A repülőút kellemes volt. Nem voltak sokan.

hirdetés

Az arcmaszk használata kötelező végig az út során. Időben indultunk, és vagy 25 perccel hamarabb landoltunk.

Viszont amire mi fel voltunk ugyan készülve, mégis kikészítő volt, az az ellenőrzés és karanténba iktatás. 2 órát vártunk (mi voltunk az utolsók). Iszonyúan lassan haladt. Mérnek testhőt. Elkérnek személyit, lakcímkártyát, telefonszámot, e-mail-címet, és hogy hol szeretnéd letölteni a karantént. Adják a piros papírt és egy tájékoztatót. Akiknek mentessége volt, azokat külön sorba állították, és gyorsabban végeztek, illetve azokat is akik gyerekkel voltak, előreengedték (ami szerintem tök korrekt). Utána még egy gyors útlevélellenőrzés, és mehetsz a dolgodra.

Mi tegnap hajnal 4-re értünk haza, 9:30-kor már hívtak adategyeztetés miatt.

A hölgy nagyon kedves volt. Elkérte újra a személyiigazolvány-számot és az e-mail-címet (ide küldik majd a határozatot). Megkérdezte, hogy az appot szeretnénk használni (ami csak magyar telefonszámmal működik) vagy rendőr látogasson. Illetve érdeklődött, hogy van-e segítségünk, mert ha nincs, az önkormányzat tud biztosítani valakit, aki bevásárol. Ennyi. Remélem segít ez azoknak akik most készülnek haza! Minden jót és jó utat!”


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés

A budapestiek visszavették Budapestet a hétvégén

Olyan, mint egy fesztivál - mondta valaki a pesti alsó rakparton bringázók, sétálók, görkorizók, ücsörgők között. És tényleg.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2020. május 17.


hirdetés

Két hónap bezártság után a délutáni napsütésben a szabadban, a Duna-parton üldögélni igazán felszabadító élmény. De a járvány nélkül is nagyszerű felfedezni, hogy van egy ennyire gyönyörű Duna-partunk, és hozzá egy ilyen széles korzónk, ahol békésen megférnek egymással a bringázók, a görkorizók, a kutyájukat sétáltatók és az egymással játszó kisgyerekek.

A parlament lépcsőit napozásra használják, az egyik hajónál pedig még csapolt sört is kapni. Szigorúan elvitelre. Rengetegen vannak, mégsincs tömeg. Nincs feszültség, nincs ideggörcs, az emberek figyelnek egymásra, és valahogy mindenki sokkal szabadabbnak érzi magát, mint a rohanó hétköznapokban.

Ha bármi értelmet keresünk az elmúlt hónapok hétköznapokat felrúgó káoszában, akkor az talán annyi, hogy lett egy jó alkalmunk végiggondolni, hogyan is szeretnénk élni. Hogy újraértékelhetjük, mi fontos, és mi nem.

A járvány idején bevezetett intézkedésekből párat esetleg érdemes lenne valamilyen formában megtartani. Legyen szó akár a máskor forgalmas utakra felfestett bringasávokról, vagy az autók elől lezárt alsó rakpartról, vagy az otthonról is végezhető munkafolyamatok otthontartásáról, esetleg a digitális oktatás egy részéről.

De ezúttal már nem kényszerből, hanem azért, mert okosan végiggondolva ezek a dolgok segíthetnek abban, hogy több időnk maradjon egymásra, hogy egészségesebben éljünk, hogy kevésbé szennyezzük a városunkat és a bolygónkat. Hogy jobb minőségben folytassuk.

hirdetés

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


# Csináld másképp

Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!

hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
jessica-pamp-QMVvmFFi0Sc-unsplash_szm-1000x667.jpg

Ilyen átélni a járványt Afrika közepén: egy Kenyában élő magyar beszámolója

Vaszari Móni, a Mindeközben Kenyában blog írója 2015-ben költözött az ország dél-keleti részén fekvő Mombasába. Elmesélte, milyen most az élet az Indiai-óceán partján.
K.U.D./A címlapkép illusztráció: Jessica Pamp/Unsplash - szmo.hu
2020. május 18.


hirdetés

Móni turistaként járt először Kenyában, 2012-ben, beleszeretett az országba és végül itt talált rá a szerelem is. 2015-ben költözött az afrikai országba, férjével Mombasában élnek. Móni utazásszervezéssel foglalkozik, Kenya mellett Marokkóba is szervez privát túrákat, emellett pedig egy alapítványt vezet, melynek keretében - többek között - Kenyában valósítanak meg támogatási, fejlesztési programokat, elsősorban az oktatásra koncentrálnak.

"A kenyai kormány viszonylag gyorsan és jól reagált, szigorú lépéseket hoztak, de megakadályozták, hogy az új koronavírus kijusson a nagyobb településekről"

– mondta a Szeretlek Magyarországnak Móni. A vírus ugyanis a fővárosban, Nairobiban és Kenya második legnagyobb városában, Mombasában ütötte fel a fejét, és mind a két város határait - néhány másik érintett megyével együtt - lezárták.

A rendezvényeket betiltották, éjszaka kijárási tilalom van érvényben, az iskolák - ahogy Magyarországon - március 16-a óta zárva vannak, a bárok, kocsmák, mozik szintén. Kenyában a május 18-i, hivatalos adatok szerint 887 a beazonosított fertőzöttek száma. Az emberek többsége nem is a betegség miatt aggódik, hanem a betegség okozta gazdasági válság miatt.

"Gyakorlatilag megszűnt a turizmus, pedig a turizmus jelenti Kenya egyik fő bevételi forrását. Sokan elveszítették az állásukat, tartaléka pedig itt nincs az embereknek"

hirdetés

– mondta Móni, hozzátéve, aki a fővárosban vagy Mombasában rekedt, most haza sem tud menni vidékre, és bevétel híján pénzt sem tud utalni a vidéken élő családtagjainak. Kenyában ugyanis bevett gyakorlat, hogy a családból valaki a városba megy, ott dolgozik és a mobilfizetési rendszeren, az M-Pesán keresztül küldi haza a pénzt.

"A kenyai fizetési rendszer legnagyobb erőssége, hogy bankszámlaszám sem kell hozzá, elég egy régi mobil, még csak okostelefonra sincs szükség, a technológia a legegyszerűbb készüléken is fut"

– mondta Móni. Most viszont tömegek maradtak bevétel és munka nélkül. Ráadásul a kenyai kormány nem dolgozott ki egy átfogó programot a nehéz helyzetbe került tömegek megsegítésére, közösségi kezdeményezések vannak. Mombasában például az önkormányzat - egyéni és céges támogatók segítségével - létrehozott egy alapot, amelyből a rászorulóknak élelmiszerosztást szerveznek, vagy épp pénzt adnak.

"Kenyában nem terveznek az emberek, hiszen a tervek úgysem működnek. Egyik napról a másikra él a többség, ezért ért sokakat nagyon váratlanul a helyzet

– jegyezte meg Móni, aki már több mint 60 napja van önkéntes karanténban.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!