hirdetés
25363010133_78daa86d1f_o.jpg

„Nem tudnám megtenni az apámmal, hogy beadjam egy idősotthonba”

Komoly gond a családoknak az idős hozzátartozó ápolása. Nagy a nyomás rajtuk, hogy magukra vállalják a feladatot, ha beleszakadnak is.
Mizsur András/Abcúg, Fotó: Magócsi Márton - szmo.hu
2019. szeptember 02.


hirdetés

"Komoly dilemmát okoz a családoknak, hogyan oldják meg idős hozzátartozójuk ápolását. Nagy a nyomás rajtuk, hogy magukra vállalják a feladatot, mégha beleszakadnak is. Úgy éreznék, ha nem így tesznek, azzal cserben hagynák szeretteiket. Pedig nem könnyű megbízható és megfelelően képzett ápolót találni, arról nem beszélve, hogy a 0-24 órás felügyelet több százezer forintba kerül havonta. Előállhat olyan élethelyzet, amikor elkerülhetetlen az intézményi elhelyezés: sokszor a lakás elrendezése vagy a földrajzi távolság miatt lehetetlen biztonságosan otthonában ápolni az idős rokont. Ilyenkor szembesülnek azzal, hogy évekbe telhet, mire felszabadul egy férőhely valamelyik idősotthonban" - erről szól az Abcúg riportja, amelyet teljes terjedelmében közlünk.

Magyarországon több tízezer család küszködik az idős vagy demens hozzátartozó gondozásával. Az ellátórendszer nem tud mit kezdeni az ápolásra szoruló öregek egyre növekvő számával, ezért jellemzően két út áll a családok előtt: egyedül próbálják megoldani az idős ápolását, akár annak árán is, hogy fizikailag és anyagilag is belerokkanak, vagy beadják egy otthonba, ami szintén nem olcsó megoldás, de legalább nem a családtagoknak kell pelenkázniuk, emelgetniük a magatehetetlen rokonukat. Feltéve, ha sikerül valahol elhelyezniük: egyes otthonokban több éves várólista is lehet, demenseket pedig kevés intézmény fogad.

Komoly dilemmaként élik meg, hogy melyik utat válasszák. Nem feltétlenül az anyagi szempontok döntenek, a családi állapot, a földrajzi távolság vagy a lakás kialakítása is tényező lehet. Nem beszélve a kérdés lelki oldaláról: a társadalom részéről hatalmas nyomás nehezedik a családokra, hogy maguk gondoskodjanak hozzátartozójukról, Ha nem így tesznek, úgy éreznék, hogy cserbenhagyják szeretteiket. Cikkünkben érintettek történetein keresztül mutatjuk be, hogyan birkóznak meg a családok ezekkel a nehéz élethelyzetekkel.

hirdetés

Nem terhelhetem rá magam a gyerekeimre

Interjúalanyaink egy része elfogadta, hogy az az egyetlen racionális döntés, ha egy idősotthonban helyezi gondozásra szoruló szülőjét. Éva két évig ápolta egyedül 87 éves demens anyját, mielőtt beadta volna egy otthonba. Nehezen szánta rá magát, de két éve annyit romlott az állapota, hogy nem lett volna biztonságos otthon gondozni tovább. Pelenkázni kellett, rendszeresen felkelt az éjszaka közepén, elkóborolt, Úgy érzi, minden tőle telhetőt megtett: bekamerázta a lakást, hogy mobiltelefonjáról akkor is rá tudjon nézni anyjára, amikor dolgozik, megkérte az egyik szomszédját, hogy amikor nincs otthon, vigyen neki ebédet.

“Az a feladatom, hogy ő biztonságban legyen. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami baj éri a lakásban.”

Ugyan volt a közelben egy nappali ellátást nyújtó intézmény, de oda azért nem tudta bevinni, mert a munkabeosztása ütközött a napközi nyitva tartásával.

Szerencséjére pont megüresedett egy férőhely abban az állami otthonban, amit korábban kinézett, nem kellett hónapokat várniuk. Havonta 170 ezer forintot fizetnek az ellátásért, ennek harmadát Éva fizeti, mert a nyugdíj nem fedezné a térítési díjat. Nem mindenhol fogadták volna az anyját, sok helyen nincs szakképzett dolgozó a demensek ellátásához vagy nem zárt az intézmény, ami azért probléma, mert könnyen elkóborolhatnak a betegek, magyarázta Éva. Néha még most is úgy érzi, hogy cserbenhagyta az anyját, mellette lenne a helye. Pedig tudja, hogy ez volt az egyetlen megoldás. “Ott ülök az ágya mellett és bőgök, hogy milyen borzasztó ez az egész.” Pszichológushoz is járt, hogy feldolgozza a lelki megpróbáltatásokat.

Ágnes számára teljesen természetes döntés volt, hogy egy ponton intézményben helyezze el a demenciában szenvedő anyját. “Horror volt” – emlékezett vissza arra az egy évre, amikor férjével ketten ápolták. Naponta háromszor jártak át hozzá, munka mellett ez mindkettőjüknek nagyon megterhelő volt. Anyja sokáig ellenezte az idősotthont, de amikor már Ágneséknek kellett volna mozgatniuk, megértette, hogy nincs más megoldás. Félévre egy magánintézményben helyezték el, amíg sorra nem kerültek a korábban kiválasztott állami otthon várólistáján. Ágnes tisztában van azzal, hogy idős korában rá is ez vár. Erre készül is, már megbeszélte a családjával, hogy milyen körülmények között szeretné leélni utolsó éveit. “Ez a realitás. Nem terhelhetem rá magam a gyerekeimre.”

Legyen bármilyen beteg, inkább legyen otthon

Beszéltünk olyan érintettel is, aki mindent megtesz azért, hogy beteg szülőjét otthonában ápolhassák. Eszter apja egy ritka idegrendszeri betegségben szenved: nem tud járni, nehezére esik a beszéd, ezért 0-24 órában ápolásra szorul, heti váltásban két bentlakásos gondozó van mellette. Máshogyan nem tudták megoldani, mivel Eszter külföldön él, testvére a munkája miatt nem tud apjával lenni napközben. Borzalmasnak tartja az idősotthonokat, szerinte ezeken a helyeken csak hagyják meghalni az öregeket.

“Nem tudnám vele ezt megtenni. Elvárom magamtól, hogy erre a kevés időre emberhez méltó életet biztosítsak neki, még ha drága és nehéz is. Legyen bármilyen beteg, inkább legyen otthon.”

Eleve rosszul éli meg a helyzetet, mivel leginkább csak ünnepekkor látja beteg apját. Havonta 300-350 ezer forintba kerül a két ápoló bére és a lakás fenntartása. Ennek nagy részét fedezi az apja nyugdíja, de valamennyivel Eszteréknek is be kell szállniuk a kiadások fedezésébe. Tavaly decemberben úgy alakították át a lakását, hogy be tudjon költözni apjához egy ápoló, illetve minden helyiséget akadálymentessé tettek, csak erre körülbelül kétmillió forintot költöttek.

Sokszor a körülmények miatt mégis elkerülhetetlen az intézményi ellátás. Kereskedő Emőke egy, házigondozók képzésével foglalkozó cégnél dolgozik, szociális lelkigondozónak tanul, emellett blogot vezet az idősgondozás kihívásairól. Az otthonápolást tartja a legemberségesebb megoldásnak, évekkel meghosszabbíthatja az ápolt életét, mondta. Úgy alakult, hogy demenciában szenvedő anyját végül kénytelen volt egy otthonban elhelyezni. “Úgy gondoltam, hogy soha de soha nem fogom betenni egy ilyen helyre” – mesélte.

Kezdetben az önkormányzat és a városban működő egyházi szolgáltató segítségével oldotta meg a felügyeletét, ez egy-két órát jelentett naponta. Ahogy súlyosbodott a betegsége, nyilvánvaló vált, hogy ez a néhány órás segítség nem lesz elég, hosszú távú megoldásra van szükség.

Egyedülálló anyaként nem engedhette volna meg, hogy feladja munkáját, hogy magához vegye, ezért döntött az idősotthon mellett.

Hatalmas szerencséje volt, mert a szomszéd utcában pont talált egyet, de mire sorra kerültek, meghalt az anyja. Pedig dacára ellenérzéseinek, a közelség miatt megnyugtató megoldást lett volna számára az intézményi elhelyezés, hiszen bármikor meg tudta volna látogatni.

Szokoli Erzsébet szociális munkás és szociálpolitikus, szakemberként és érintettként is megtapasztalta, milyen nehéz döntésekre kényszerülnek a gondozók. Demens, szenvedélybeteg apja nem tudta magát ellátni, viszont nem fogadta el a segítséget tőle. Rohamosan romlott az állapota, ezért dönteniük kellett, mi legyen vele. Magához nem vehette, mert a férje kijelentette, hogy “vagy én vagy az apád.” Munkája és három gyerekének nevelése mellett egyébként is megvalósíthatatlannak tűnt az apja idősápolása, túl nagy teher lett volna Erzsébetnek. Végül apja befizette magát a városban működő idősotthonba, de soha nem bocsátotta meg neki, hogy nem költözhetett hozzá.

“Szakemberként az agyammal tudtam, hogy ez a legjobb neki, a szívem mégis azt mondta, hogy ő az apám, lenne vele feladatom.”

Munkája során azt látja, hogy sokszor egy kívülállótól jobban elfogadják a segítséget a betegek, más a kommunikáció is, míg egy közeli hozzátartozó esetében rengeteg konfliktust szülhet a kiszolgáltatottság. “Igazán jó döntés talán nincs is. Érzelemmel nagyon nehéz segíteni, felülír minden racionalitást.” Hasonló helyzetben azt szokta tanácsolni a családoknak, hogy lehetőleg az idős rokonnal közösen döntsenek. Az emberi méltóság, az autonómia és az önrendelkezés joga még az idős embert is megilleti, tette hozzá.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
elrontott-generacio-1000x666.jpg

„Felneveltünk egy életképtelen generációt – hol rontottuk el?”

Az idézet egy cikkből származik, amit egy barátom osztott meg, és eddig majdnem 200 ezer lájkja van, tehát nagyon sokan értenek egyet vele. Nos, én sokat foglalkozom gyerekekkel – elmondom, szerintem hol rontottuk el. 
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. november 10.


hirdetés

Az említett cikk, vagy inkább blogbejegyzés egyértelműen felrobbantotta a netet. Teljes terjedelmében itt olvasható, a lényege az, hogy "hagytunk felnőni egy elrontott generációt", amely "nem terhelhető, képtelen elviselni a tetteinek a következményeit, összeroppan a felelősségtől, lusta, nem örül semminek, nulla munkáért követeli a pénzt, kiveszett belőle a tisztelet, a hit, nem látja a másik embert, csak a kütyüjébe mélyed" stb. stb. stb. És persze többször is felteszi a kérdést (szinte látom, ahogy a szerző kétségbeesett szemekkel az égre néz): hol rontottuk el? 

Napi szinten foglalkozom gyerekekkel. Kora tizenévesekkel, olykor kisebbekkel, olykor nagyobbakkal is. Egy jó nevű intézményben, többnyire kifejezetten jól szituált családok gyerekeivel, klassz cuccokban, világítós sportcipőkben (az, amelyiknek a talpa villog), menő uzsonnás dobozokkal, felnőtt mércével mérve is drága okostelefonokkal, netbookokkal, fülhallgatókkal.

hirdetés

Amikor az időm engedi, egyenként is elbeszélgetek velük. Arra mindig nyitottak, sőt, éheznek a kommunikációra. És mesélnek. Aztán beszélgetek a baráti köröm gyerekeivel is, ha úgy adódik. Itt most a negyven körüli szülők (plusz-mínusz pár év) csemetéire gondolok. Mára elég sok, mellbevágó megfigyelést tettem. Elmondom, én mit gondolok arról, hogy "hol rontjuk el" a gyerekeink generációját. Természetesen minden alábbi állításra érvényes, hogy tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge, ne vegye magára. 

Először is: ott rontjuk el, hogy nem beszélgetünk a gyerekeinkkel. És itt most nem arra gondolok, hogy a suliból hazafelé megkérdezzük, mi volt az ebéd, sok-e a lecke, vagy otthon odabökjük, hogy mit kér vacsorára. Nem.

Meggyőződésem, hogy a mai szülők túlnyomó része napi fél órát egyfolytában szinte soha nem beszélget a gyerekével. Bármiről.

Arról, hogy mi bántja, mi érdekli, kit szeret az osztályból, milyennek tartja a sárguló őszi leveleket az ablak előtt, szeret-e kosarazni, mi jut eszébe a hóesésről (ha egyáltalán látott már olyat), kivel csetel, hogyan illik egy beszélgetésben megszólítani egy lányt/fiút, mi számít bántásnak vagy sértésnek (mert sokszor azzal sincsenek tisztában).

Az a tapasztalatom, hogy ha leülök egy gyerek mellé, és tíz – csak tíz – percet teljes egészében rá koncentrálok, kérdezgetem, és meghallgatom a válaszait, utána tűzbe menne értem. És a leckéjét is azonnal megcsinálja. Nem, nem lesz egy csapásra kisangyal, de érezhetően kialakul benne egyfajta kötődés és tisztelet. Ha viszont ezt nem kapja meg, legfőképpen otthon, napi szinten, egészen nagykoráig, akkor ő miért is adná meg ezt a kötődést és tiszteletet másoknak? Hiszen azt se tudja, hogy kell. 

Másodszor: ott rontjuk el, hogy nem ritkán már hat-hét éves korukban a kezükbe adjuk a kütyüt, és mi magunk is éjjel-nappal kütyüzünk mellettük. Igen, persze, egyszerűbb, és kevésbé fárasztó rászabadítani őket az okostelóra, a netre meg a videójátékokra, akkor tényleg elvannak órákig, le van a gond róluk. Csak éppen beszippantja őket egy pszeudo-világ, ahol szűrés és válogatás nélkül ömlik rájuk egy halom személyiségromboló, totálisan kifordított értékrendű információ.

Ömlik rájuk az, hogy csak akkor vagy ember, ha mindekit halomra lelőve győzöl. Csak akkor vagy ember, ha szétretusálva, pucsítva, kigyúrva, önmagadból agyonfotosoppolt műanyag-babát kreálva vadászol a lájkokra a közösségi oldalakon.

Sőt, ezzel még milliomos is lehetsz, meg őrült Youtuberként is, elég, ha több százezer követőt behülyítesz, és máris dől a lé, minek ide munka.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
gyasz-halottak-napja.png

„Az ujjaid az enyéim közé fonódtak, az izmaid öntudatlanul is tudták, hogy mi már örökre össze vagyunk kapaszkodva”

Senkinek nem beszéltem az utolsó fél óráról, amit kettesben töltöttem veled. Azt hittem, szívinfarktusom van, be voltam nyugtatózva, te pedig talán már ott sem voltál. Mégis úgy szorítottuk egymás kezét, mint hajdanán, a falusi búcsú repülő csónakhintájában.
Hargitay Judit írása - szmo.hu
2019. október 31.


hirdetés

Az ötödik emeletnél olyan fájdalom vágott a mellkasomba, hogy lerogytam a lépcsőre. Este háromnegyed nyolc volt, a kórházban fél kilencig engedték a látogatást. Szívszakadva rohantam fel a végtelen lépcsőkön, mert azt hittem, gyorsabb leszek az állandóan zsúfolt lifteknél, és egyetlen perccel sem akartam megrövidíteni a veled töltött időt.

A fájdalom, ami megakasztott az ötödiken, és a lépcsőre szegezett, új volt és félelmetes. Mintha valaki megmarkolt volna belülről, ökölbe szorítva a szívemet, az ereimet, minden csepp bennem lüktető vért és nehezen behápogott levegőfoszlányt, sőt, még az agyamat is. Bénító és blokkoló volt, de minden erőmmel felálltam, és tovább kaptattam a hetedikre.

A hajam csapzottan a homlokomra tapadt, a kezemben szétizzadt a celofánpapírba csomagolt, cserepes, sárga rózsa. A kórtermed előtt, a kivilágított nővérpultnál egy filigrán, kék köpenyes lány ült. Fürkészőn nézett rám: “A Farkas nénihez? Rosszul van, hölgyem?”. Ráztam a fejem, a rózsa lógott a kezemben, kétrét görnyedtem a fájdalomtól. "Olyan, mintha szívinfarktusom lenne. De legalább a legjobb helyen vagyok” – ziháltam erőltetett mosollyal, a tekintetem végigfutott a pult fölötti feliraton: “Kardiológiai Szubintenzív Osztály”.

hirdetés

A lány felállt, kikerült a pult mögül, figyelmesen nézett. “Mellkasi fájdalom? Rohant a lépcsőn, ugye? Lélegezzen lassan, ki, be, igen, és ezt vegye be. Már egy hónapja naponta jár be hozzá, ez magának is sok.” Egy kis, fehér pirula volt a tenyerén. El akartam utasítani, csak semmi gyógyszer, különben is, mi ez, hol egy orvos...de aztán eszembe jutott, hogy te vársz rám, és szó nélkül bevettem. A nővér megsimogatta a hátam, és én bementem hozzád.

A kórteremre már rásötétedett a májusi este. Nagy, tiszta helyiség volt, a városra néző ablakokkal, halványzöld linóleummal, három ággyal, és halkan pityegő, világító műszerekkel. Kifejezetten modern kórterem volt. Arra gondoltam, ez akár Amerikában is lehetne, milyen jó, hogy épp itt...nem, dehogy jó. Nem jó ez már sehogy.

Leültem melléd. Úgy tűnt, alszol, de már ébren sem lettél volna magadnál. Az orvos pár napja elmagyarázta, hogy egy ideje be vagy morfiumozva, mert csak a szíved 30 százaléka működik, szinte szétfoszlottak az ereid, és bár valószínűleg nincsenek fájdalmaid, a morfium ilyenkor orvosi előírás. Nem tudják, szenvedsz-e, de az esélyét se akarják megadni, hogy szenvedj.

Tulajdonképpen humánus dolog, még akkor is, ha a morfium megfosztott attól, hogy az utolsó napjaidban önmagad lehess, hogy elbúcsúzhass tőlünk, és viszonylag tiszta tudattal halj meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
darnoozseli.jpg

Így végezz a feleségeddel, ha nem akarod, hogy felelősségre vonjanak

Úgy tűnik, ha nincs meg a holttest, nincsenek kamerafelvételek és tanúk, akkor hiába a korábbi feljelentések, a látlelet és a távoltartási végzés, hiába minden terhelő bizonyíték, a férfi megússza. Vélemény.
K. U. D. - szmo.hu
2019. október 29.


hirdetés

Ma a magyar bíróság kvázi adott egy útmutatót, hogyan kell úgy embert ölni, hogy aztán ne vonhassanak felelősségre.

A darnózseli hentest 7 évre ítélték, testi sértés bűntettében, nem pedig gyilkosságban találták bűnösnek.

A büntetésbe pedig beleszámítják az előzetesben letöltött 29 hónapot, vagyis nagyjából 4 és fél múlva szabadulna is. Az ítélet viszont nem jogerős, mert az ügyész és a védő is fellebbezett.

hirdetés

Ez ma megtörténhet Magyarországon. Az országban, ahol a statisztikák szerint hetente legalább egy nő hal meg családon belüli erőszak következtében, és minden ötödik nőt rendszeresen bántalmazza a partnere.

N.-né Kovács Judit bátor nő volt. Többször is a rendőrséghez fordult, próbált segítséget kérni, de a feljelentéseknek semmilyen eredménye nem lett. Olyannyira nem számított, hogy a bíróság ideiglenesen a bántalmazó, erőszakos férfinek ítélte a gyerekeket.

N.-né Kovács Judit a saját kezébe vette az irányítást: kilépett a kapcsolatból, elköltözött, elhagyta a vállalkozása saját tulajdonú telephelyét is, hiszen a férje zaklatta otthon és a munkahelyén is. Végül 2014-ben a férje által akadályozott gyerekláthatások miatt visszaköltözött a családi házba, hogy normális kapcsolata lehessen a kisfiával. Csakhogy ez végzetes döntésnek bizonyult.

A kétgyermekes édesanya talán még mindig élne, ha a bíróság nem a bántalmazó férjnek és apának ítéli a gyerekeket.

Akkor talán a nő tényleg új életet kezdhetett volna, nem kellett volna visszatérnie bántalmazójához a gyerekei miatt. 2014-ben viszont nyoma veszett. Hiába szólt a férfi ellen számtalan közvetett bizonyíték, a bíróság kétszer is felmentette és a mai ítélet is sokat mondó. Megint beigazolódott, hogy a bántalmazott nők senkire se számíthatnak, a rendőrség nem segít, a bíróság csődöt mondott, nincs igazságszolgáltatás.

Sok minden kavarog most a fejemben. Dühös vagyok, elkeseredett, csalódott és közben N.-né Kovács Judit gyerekeire gondolok. Hogy látták, ahogy az apjuk bántja az anyjukat, hogy hallották, a férfi hogy beszél a nővel, hogy mit gondolhattak, és mennyire lehettek megijedve, amikor az anyjuk – a saját testi épsége érdekében – elköltözött otthonról.

Vajon azt hitték, elhagyja őket? Vajon miket mondott ez a férfi a feleségéről a gyerekeinek? Vajon megtudják-e valaha, mi történt valójában az édesanyjukkal? Hogy ez a nő nem akarta elhagyni őket, harcolt értük, mindent megpróbált, szerette őket, annyira szerette őket, hogy végül visszatért a bántalmazójához, aki végül kioltotta az életét.

De mit is várunk egy országban, ahol az igazságügyi miniszter szerint a nők egyenjogúságáról szóló Isztambuli egyezmény nem más, mint "egy politikai hiszti", mert a nők valójában nagyon is jól vannak Magyarországon, nem kell választaniuk a család és a munka között, és aki szerint a kormány keményen fellép a családon belüli erőszak ellen.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
cimlap3.png

Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak - egy kínai átnevelőtábort megjárt nő vallomása

Sayragül Sauytbay megerőszakolt asszonyokról, körömtépésről, kötelező bűnbánatról, éjjel-nappal sulykolt propganadáról.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Sayragül Sauytbay fejére 2017. novemberének egyik éjszakáján csuklyát húztak a kínai rendőrök. Nem mondták meg neki, hová viszik. A 43 éves kazah származású, muszlim óvónő ekkor már több éjszakai kihallgatáson is túl volt, miután egy évvel korábban férje és gyerekei Kazahsztánba menekültek Kínából. Ő nem tudott utánuk menni, mert neki, akárcsak a többi közalkalmazottnak, 2014-ben elvették az útlevelét. A kihallgatáson arra utasították, kérje meg a férjét, hogy jöjjön haza. Ő azonban inkább minden kapcsolatát megszakította a családjával, annyira félt, hogy bajuk esik.

Ezen a novemberi éjszakán nem kihallgatni vitték. Egy órányi autózás után egy úgynevezett átnevelő táborba került. Közölték vele, az lesz a dolga, hogy kínai nyelvet tanítson a táborlakóknak.

“Alá kellett írnom egy papírt, amiben le voltak írva a feladataim és a tábor szabályai. Azt mondták, ha nem engedelmeskedem, halálbüntetést kapok."

A szabályok szerint tilos volt a többi fogollyal beszélnie, nevetnie, sírnia, válaszolnia mások kérdéseire. "Aláírtam, mert nem volt más választásom. Kaptam egy egyenruhát, egy kis szobába vittek, amelyben egy cementágy volt egy vékony műanyag matraccal. Öt kamera figyelt” – idézte fel első napját Sauytbay az izraeli Háárec tudósítójának.

hirdetés

Sauytbay egy olyan táborba került, mint amilyenekbe ujgurok százezreit zárták be az északnyugat-kínai Hszincsiang tartományban. A hivatalos kínai álláspont szerint a terrorizmus, a szeparatizmus és a szélsőséges nézetek ellen harcolnak ezeken a helyeken.

Sauytbay becslése szerint az ő táborában 2500-an lehettek, a legidősebb fogoly 83, a legfiatalabb mindössze 13 éves volt.

Azokkal, akiket nem tanárként vittek oda, az asszony elmondása szerint még rosszabbul bántak. Egy 16 négyzetméteres teremben zsúfoltak össze csaknem húsz embert.

Minden ilyen teremben egy darab műanyagvödör szolgált WC-ként, és mindenki napi két percet kapott, hogy használhassa. A vödröt naponta egyszer ürítették. Ha megtelt, a foglyoknak várniuk kellett másnapig.

A foglyok rabruhát kaptak, és a fejüket leborotválták. A kezük és a lábuk egész nap bilincsben volt, amit csak akkor vettek le, ha írniuk kellett. Éjszakára is rajtuk hagyták, és szigorúan előírták, hogy csak a jobb oldalukra fordulva alhatnak. Aki másképp aludt, azt megbüntették.

VIDEÓ: titokban készített felvételek az egyik táborról

Az ujgur és kazah anyanyelvű raboknak Sauytbay egész nap kínai propaganda-dalokat tanított. Reggel hatkor keltek, kaptak valami reggelit, majd óránként változott, melyik propaganda-dalt vagy pártot dicsőítő jelszót kellett magolniuk. Olyanokat, mint a "Szeretem Kínát", "Hálás vagyok a kommunista pártnak", "Kínai vagyok" és "Szeretem Kína elnökét." Délután négytől hatig minden nap meg kellett vallani a bűneiket: vallási tanokat követnek, nem beszélnek kínaiul, erkölcstelen életet folytatnak... Aki nem tudott elég súlyos bűnöket kitalálni magának, azt megbüntették.

Aztán vacsora következett, majd felemelt kézzel a fal felé fordulva folytatódott a bűnbánat. Este 10 és éjfél között le is kellett írniuk, milyen bűnöket követtek el. Éjféltől reggel hatig alhattak.

Naponta háromszor ehettek. Híg rizs – vagy zöldségleves és egy szelet kenyér volt a napi fejadagjuk. Húst csak péntekenként kaptak, de kizárólag a muszlimok számára tiltott disznóhúst, és kényszerítették őket, hogy ezt megegyék.

„Soha nem tudtuk kialudni magunkat, a higiéniai körülmények iszonyatosak voltak. Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak”

– mondta Sauytbay, aki a beszélgetés során nagyrészt megőrizte higgadtságát, de néhány borzalmas részlet felidézésekor már nem tudta visszatartani könnyeit.

Aki nem tartotta be a szabályokat, nem tanult elég gyorsan kínaiul, nem megfelelő átéléssel énekelte a propaganda-dalokat, az könnyen a rettegett "fekete szobában" találhatta magát.

Itt szögeket vertek beléjük, kitépték a körmeiket, elektromos árammal sokkolták őket. Sauytbay szerint egy idős asszonyt azért büntették meg, mert azzal vádolták, hogy külföldre telefonált, és ő ezt nem volt hajlandó bevallani. Azt sem tudta, hogy működik a telefon.

Elvitték, és vérző testtel, felszaggatott bőrrel, körmök nélkül tért vissza.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!