hirdetés
25363010133_78daa86d1f_o.jpg

„Nem tudnám megtenni az apámmal, hogy beadjam egy idősotthonba”

Komoly gond a családoknak az idős hozzátartozó ápolása. Nagy a nyomás rajtuk, hogy magukra vállalják a feladatot, ha beleszakadnak is.
Mizsur András/Abcúg, Fotó: Magócsi Márton - szmo.hu
2019. szeptember 02.


hirdetés

"Komoly dilemmát okoz a családoknak, hogyan oldják meg idős hozzátartozójuk ápolását. Nagy a nyomás rajtuk, hogy magukra vállalják a feladatot, mégha beleszakadnak is. Úgy éreznék, ha nem így tesznek, azzal cserben hagynák szeretteiket. Pedig nem könnyű megbízható és megfelelően képzett ápolót találni, arról nem beszélve, hogy a 0-24 órás felügyelet több százezer forintba kerül havonta. Előállhat olyan élethelyzet, amikor elkerülhetetlen az intézményi elhelyezés: sokszor a lakás elrendezése vagy a földrajzi távolság miatt lehetetlen biztonságosan otthonában ápolni az idős rokont. Ilyenkor szembesülnek azzal, hogy évekbe telhet, mire felszabadul egy férőhely valamelyik idősotthonban" - erről szól az Abcúg riportja, amelyet teljes terjedelmében közlünk.

Magyarországon több tízezer család küszködik az idős vagy demens hozzátartozó gondozásával. Az ellátórendszer nem tud mit kezdeni az ápolásra szoruló öregek egyre növekvő számával, ezért jellemzően két út áll a családok előtt: egyedül próbálják megoldani az idős ápolását, akár annak árán is, hogy fizikailag és anyagilag is belerokkanak, vagy beadják egy otthonba, ami szintén nem olcsó megoldás, de legalább nem a családtagoknak kell pelenkázniuk, emelgetniük a magatehetetlen rokonukat. Feltéve, ha sikerül valahol elhelyezniük: egyes otthonokban több éves várólista is lehet, demenseket pedig kevés intézmény fogad.

Komoly dilemmaként élik meg, hogy melyik utat válasszák. Nem feltétlenül az anyagi szempontok döntenek, a családi állapot, a földrajzi távolság vagy a lakás kialakítása is tényező lehet. Nem beszélve a kérdés lelki oldaláról: a társadalom részéről hatalmas nyomás nehezedik a családokra, hogy maguk gondoskodjanak hozzátartozójukról, Ha nem így tesznek, úgy éreznék, hogy cserbenhagyják szeretteiket. Cikkünkben érintettek történetein keresztül mutatjuk be, hogyan birkóznak meg a családok ezekkel a nehéz élethelyzetekkel.

Nem terhelhetem rá magam a gyerekeimre

Interjúalanyaink egy része elfogadta, hogy az az egyetlen racionális döntés, ha egy idősotthonban helyezi gondozásra szoruló szülőjét. Éva két évig ápolta egyedül 87 éves demens anyját, mielőtt beadta volna egy otthonba. Nehezen szánta rá magát, de két éve annyit romlott az állapota, hogy nem lett volna biztonságos otthon gondozni tovább. Pelenkázni kellett, rendszeresen felkelt az éjszaka közepén, elkóborolt, Úgy érzi, minden tőle telhetőt megtett: bekamerázta a lakást, hogy mobiltelefonjáról akkor is rá tudjon nézni anyjára, amikor dolgozik, megkérte az egyik szomszédját, hogy amikor nincs otthon, vigyen neki ebédet.

“Az a feladatom, hogy ő biztonságban legyen. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami baj éri a lakásban.”

Ugyan volt a közelben egy nappali ellátást nyújtó intézmény, de oda azért nem tudta bevinni, mert a munkabeosztása ütközött a napközi nyitva tartásával.

Szerencséjére pont megüresedett egy férőhely abban az állami otthonban, amit korábban kinézett, nem kellett hónapokat várniuk. Havonta 170 ezer forintot fizetnek az ellátásért, ennek harmadát Éva fizeti, mert a nyugdíj nem fedezné a térítési díjat. Nem mindenhol fogadták volna az anyját, sok helyen nincs szakképzett dolgozó a demensek ellátásához vagy nem zárt az intézmény, ami azért probléma, mert könnyen elkóborolhatnak a betegek, magyarázta Éva. Néha még most is úgy érzi, hogy cserbenhagyta az anyját, mellette lenne a helye. Pedig tudja, hogy ez volt az egyetlen megoldás. “Ott ülök az ágya mellett és bőgök, hogy milyen borzasztó ez az egész.” Pszichológushoz is járt, hogy feldolgozza a lelki megpróbáltatásokat.

Ágnes számára teljesen természetes döntés volt, hogy egy ponton intézményben helyezze el a demenciában szenvedő anyját. “Horror volt” – emlékezett vissza arra az egy évre, amikor férjével ketten ápolták. Naponta háromszor jártak át hozzá, munka mellett ez mindkettőjüknek nagyon megterhelő volt. Anyja sokáig ellenezte az idősotthont, de amikor már Ágneséknek kellett volna mozgatniuk, megértette, hogy nincs más megoldás. Félévre egy magánintézményben helyezték el, amíg sorra nem kerültek a korábban kiválasztott állami otthon várólistáján. Ágnes tisztában van azzal, hogy idős korában rá is ez vár. Erre készül is, már megbeszélte a családjával, hogy milyen körülmények között szeretné leélni utolsó éveit. “Ez a realitás. Nem terhelhetem rá magam a gyerekeimre.”

Legyen bármilyen beteg, inkább legyen otthon

Beszéltünk olyan érintettel is, aki mindent megtesz azért, hogy beteg szülőjét otthonában ápolhassák. Eszter apja egy ritka idegrendszeri betegségben szenved: nem tud járni, nehezére esik a beszéd, ezért 0-24 órában ápolásra szorul, heti váltásban két bentlakásos gondozó van mellette. Máshogyan nem tudták megoldani, mivel Eszter külföldön él, testvére a munkája miatt nem tud apjával lenni napközben. Borzalmasnak tartja az idősotthonokat, szerinte ezeken a helyeken csak hagyják meghalni az öregeket.

“Nem tudnám vele ezt megtenni. Elvárom magamtól, hogy erre a kevés időre emberhez méltó életet biztosítsak neki, még ha drága és nehéz is. Legyen bármilyen beteg, inkább legyen otthon.”

Eleve rosszul éli meg a helyzetet, mivel leginkább csak ünnepekkor látja beteg apját. Havonta 300-350 ezer forintba kerül a két ápoló bére és a lakás fenntartása. Ennek nagy részét fedezi az apja nyugdíja, de valamennyivel Eszteréknek is be kell szállniuk a kiadások fedezésébe. Tavaly decemberben úgy alakították át a lakását, hogy be tudjon költözni apjához egy ápoló, illetve minden helyiséget akadálymentessé tettek, csak erre körülbelül kétmillió forintot költöttek.

Sokszor a körülmények miatt mégis elkerülhetetlen az intézményi ellátás. Kereskedő Emőke egy, házigondozók képzésével foglalkozó cégnél dolgozik, szociális lelkigondozónak tanul, emellett blogot vezet az idősgondozás kihívásairól. Az otthonápolást tartja a legemberségesebb megoldásnak, évekkel meghosszabbíthatja az ápolt életét, mondta. Úgy alakult, hogy demenciában szenvedő anyját végül kénytelen volt egy otthonban elhelyezni. “Úgy gondoltam, hogy soha de soha nem fogom betenni egy ilyen helyre” – mesélte.

Kezdetben az önkormányzat és a városban működő egyházi szolgáltató segítségével oldotta meg a felügyeletét, ez egy-két órát jelentett naponta. Ahogy súlyosbodott a betegsége, nyilvánvaló vált, hogy ez a néhány órás segítség nem lesz elég, hosszú távú megoldásra van szükség.

Egyedülálló anyaként nem engedhette volna meg, hogy feladja munkáját, hogy magához vegye, ezért döntött az idősotthon mellett.

Hatalmas szerencséje volt, mert a szomszéd utcában pont talált egyet, de mire sorra kerültek, meghalt az anyja. Pedig dacára ellenérzéseinek, a közelség miatt megnyugtató megoldást lett volna számára az intézményi elhelyezés, hiszen bármikor meg tudta volna látogatni.

Szokoli Erzsébet szociális munkás és szociálpolitikus, szakemberként és érintettként is megtapasztalta, milyen nehéz döntésekre kényszerülnek a gondozók. Demens, szenvedélybeteg apja nem tudta magát ellátni, viszont nem fogadta el a segítséget tőle. Rohamosan romlott az állapota, ezért dönteniük kellett, mi legyen vele. Magához nem vehette, mert a férje kijelentette, hogy “vagy én vagy az apád.” Munkája és három gyerekének nevelése mellett egyébként is megvalósíthatatlannak tűnt az apja idősápolása, túl nagy teher lett volna Erzsébetnek. Végül apja befizette magát a városban működő idősotthonba, de soha nem bocsátotta meg neki, hogy nem költözhetett hozzá.

“Szakemberként az agyammal tudtam, hogy ez a legjobb neki, a szívem mégis azt mondta, hogy ő az apám, lenne vele feladatom.”

Munkája során azt látja, hogy sokszor egy kívülállótól jobban elfogadják a segítséget a betegek, más a kommunikáció is, míg egy közeli hozzátartozó esetében rengeteg konfliktust szülhet a kiszolgáltatottság. “Igazán jó döntés talán nincs is. Érzelemmel nagyon nehéz segíteni, felülír minden racionalitást.” Hasonló helyzetben azt szokta tanácsolni a családoknak, hogy lehetőleg az idős rokonnal közösen döntsenek. Az emberi méltóság, az autonómia és az önrendelkezés joga még az idős embert is megilleti, tette hozzá.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
barczi-attila.jpg

„A lógó hajóból nyolc holttestet hoztunk fel és csomagoltunk be, köztük a kislányét is”

Bárczi Attila 14 éve dolgozik a a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság búvárszolgálatánál. Most arról vall, hogy a Hableány áldozatainak mentése minden problémára rávilágított, ami az átszervezések óta zajlik a szakmájában, és ami miatt a leszerelést fontolgatja.
Forrás: azember.hu, fotó és szöveg: Gálfi Sarolta - szmo.hu
2019. augusztus 28.



Amikor a merülésvezetői tanfolyamon megkérdezte az egyik társam, hogy miért nem próbálok bekerülni a tűzoltóság búvárszolgálatába, azt válaszoltam, hogy el sem tudom képzelni, hogy hullát keressek a víz alatt. De aztán rábeszélt. Azt mondogatta, hogy ez a munka nem csak erről szól, és hogy ennél sokkal fontosabb, hogy milyen jó csapat van bent – reggelente merülési gyakorlatokra járnak, délutánonként futnak a Margit-szigeten, vagyis tulajdonképpen minden, ami velük történik, a búvárkodásért van.

2005-ben szereltem fel a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság búvárszolgálatához, és azt hiszem, jó döntés volt, mert egészen mostanáig fel sem merült bennem, hogy leszereljek.

Az első merüléseimen még csak mint biztosító búvár voltam jelen.

Van ennek az egésznek egy borzasztó nehéz lelkiállapota, hiszen míg a felszínen beszélgethetnénk, addig lent nem marad más, csak a totális csönd, ahol csak a lélegzetvételedet hallod,

és gyakran a társaidat sem igazán látod – úszol, keresel, ütközöl… csak egy autógumi… továbbúszol, keresel…

A holttest önmagában sokszor olyan, mint egy alvó ember. Aztán mikor kiviszed, mégsem tudsz mást csinálni, mint perceken át bámulni.

És nem is ez a legnehezebb, hanem amikor a parton ott a család, vagy valamelyik közeli hozzátartozó, és te teszel le elé egy apukát vagy egy gyereket.

Olyankor képtelen vagyok ott maradni.

Aztán ott volt bennem egy óriási váltás, amikor a fiam megszületett – szülőként az ember hirtelen egészen más szemmel nézi ezt az egészet. De nem tehetek mást, meg kell tanulni lezárni és nem hazavinni ezeket a történeteket.

Emlékszem, egyszer egy gyerek halála után visszafelé a laktanyába egyszer csak azt vettük észre magunkon, hogy nem látjuk a színeket, mint amikor valaki lejjebb állítja a telefon képernyőjének a világítását és minden fakó lesz.

Persze van pszichológiai osztály, akik gyakran moderálnak beszélgetéseket közöttünk, de mi ezt egyébként magunktól is megtesszük. Például van egy társam, aki azt mondta, ő azóta hisz, mióta kihozott egy halott gyereket a vízből és az arcán végtelen nyugalmat látott.

Őt ez meggyőzte arról, hogy nem csak ennyi az élet.

Én egy pillanatig mindig elképzelem a mentett testhez tartozó lelket, hogy még éppen ott van, majd a következő percben elindul felfelé, a fény felé.

2005-ben, a felszerelésem idején még full barna volt a hajam, de pár év alatt megőszültem. És érdekes módon odáig egyszer sem jutottam el, hogy azt mondtam volna, nem bírom. Hogy ebben mennyi a macsó virtus, nem tudom… Viszont macsó virtus ide vagy oda, a lámpavillanás, azt hiszem, örökre belém ivódott. Gyakran előfordul, hogy amikor a feleségem felkapcsolja a nappali kislámpáját, én egy tizedmásodpercig ugrani akarok. A laktanyában ugyanis minden helyiség – még a vécé is – lámpával és hangszóróval van felszerelve. Ha jön egy riasztás, először a lámpa villan. Aztán tíz másodperc múlva megszólal a zene – ami nálunk a Jó, a Rossz és a Csúf-ból egy részlet –, erre már elkezd az ember bootolni, majd bemondják, hogy „figyelem, riasztás, műszaki mentés, búvárok”, mire nekünk 120 másodpercen belül el kell hagynunk a laktanyát kezünkben a papírral, hogy „Lupa-tó eltűnt személy”, vagy „elsüllyedt hajó, emberek a vízben”…

A Hableánynál csak ennyit láttunk. El sem hittük igazán.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
bantalmazo-kapcsolat-abuzus-eroszak-agresszio2.jpg

"Miért szült neki, miért nem lépett le, ha verte?" - egy bántalmazó kapcsolat belülről

Sokan nem tudják, mit élnek át a bántalmazottak. Egy áldozat mondta el nekünk, hogyan működik a párkapcsolati erőszak.
Szegedi Éva, Illusztráció: Pixabay.hu - szmo.hu
2019. augusztus 27.



„Élete során minden ötödik nőt fizikailag is bántalmaz a partnere. Magyarországon évente 40-70 nő hal bele a bántalmazásba. A gyilkosságok sokszor megelőzhetők lennének, ha a bántalmazott nők és gyerekek megfelelő segítséget kapnának környezetüktől és az ellátórendszertől, ahová segítségért fordulnak” -írja bántalmazott nőket segítő Nane Egyesület tények és adatok alapján a családon belüli erőszakról.

Hetente legalább egy nő családon belüli erőszak következtében hal meg - a hírt mi is megírtuk.

Sokan nincsenek tisztában azzal, mit is jelent ez valójában, mit élnek át az áldozatok, mit tesz velük a bántalmazó és miért nehéz kilépni egy ilyen kapcsolatból. Ezért amikor bántalmazó kapcsolatban élő vagy bántalmazó kapcsolatból szabadult több gyermekes nők szerepelnek hírekben, rendszeresen megjelennek azok a hozzászólások, amelyekben azt kérdezik: „Miért nem hagyta ott a párját, ha verte?” „Minek szült neki, ha bántalmazta?” „Miért nem vált el tőle? Miért hagyta magát?”

„Gyakran olvasom én is a kommenteket, sőt, előfordul, hogy azok alapján olvasok el egy cikket. Megnézem, ki az, aki hozzászól és adja a „jótanácsokat” a bántalmazott nőnek” - mondja erről az egyik áldozat. „Akik nem éltek át hasonlót, nincsenek tisztában azzal, hogy a bántalmazást elszenvedők nem rendelkezhetnek szabadon a saját testük felett.”

Vagyis nem a bántalmazott nők döntik el, mikor kerül sor szexuális együttlétre, nem maguk dönthetnek arról, hogy lesz-e védekezés, és arról sem, hogy mennyi gyereket szülnek. Erről bántalmazójuk dönt. Helyettük.

Egy egykori áldozat mondta el név nélkül, mit élt át abban a párkapcsolatban, amelyről most már szerencsére múlt időben beszélhet.

– „Ott kell hagyni. El kell költözni. El kell válni.” Ezeket a tanácsokat én is megkaptam a rendőrtől, amikor a volt kapcsolatomban intézkedésre volt szükség.

Az egyik legnagyobb probléma az, hogy nem értik, miért nem lehet csak úgy otthagyni ilyenkor azt, aki bánt.

Mivel utánaolvastam, beszéltem más bántalmazottakkal, próbálok segíteni nekik, és össze is hasonlítjuk a hatóságok fellépését az egyes országokban,

úgy látom, hogy itt, Magyarországon mi, bántalmazott nők nem vagyunk biztonságban.

Nekem rendőr és ügyvéd is javasolta, hogy ne tegyek semmit, amíg együtt lakom a párommal, mert ha megtudja, hogy válni akarok, és el akarok költözni, még durvább lesz.

– Például mi válik durvábbá?

- A bántalmazott élete is veszélyben foroghat. Szakértők vizsgálták a bántalmazó kapcsolatok dinamikáját, és kockázatelemzéssel is felvázolható, mi történik egy ilyen kapcsolatban. A legnagyobb életveszélyben akkor vannak a nők, amikor elmenekülnek vagy el akarnak menni a bántalmazótól. A bántalmazást elkövetők ugyanis olyan személyiségtípusok, akik ezt nem tudják feldolgozni, az egójuk ezt nem bírja elviselni. Gyakran ilyenkor történik a gyilkosság.

A helyzet sokkal rosszabb a bántalmazott nő számára, ha gyerek, gyerekek is vannak a kapcsolatból, mert egyedül még csak-csak el lehet tűnni, de gyerekkel már nem. Az ember nem mer lépni, a hatóságtól segítséget kérni, mert egy távoltartás is esetleg csak 72 órán át tart. Segítséget is nehezen kér az ember, és nem is biztos, hogy kap. És ha elmegy a nő, érvénybe lép a kényszerláthatás. Sajnos a bántalmazó apa szerzett joga felülírja a nő és a gyermek biztonságos élethez való jogát.

– Hogyan kezdődött az Ön párkapcsolatában a bántalmazás?

- Az elszeparálással: lassan leválasztott a barátaimról, a családomról, és elszigetelt tőlük. Közösségi ember vagyok, sok ismerősöm és barátom van, és a párom mindenkiről megmondta, miért sz@r. Nem ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényege. Amikor az ember szerelmes, vagy azt hiszi, hogy szerelmes, akkor ilyen esetekben nem inkább nem hívja meg magukhoz azt a barátját, akit nem bír a párja, hogy senkit se hozzon kellemetlen helyzetbe és elkerülje a konfliktust.

Az elszeparálás lényege, hogy ne legyenek a nőnek barátai, ne mászkáljon oda senki, a bántalmazónak ne kelljen viselkednie, és persze azért is, hogy ne legyen tanú a bántalmazásra.

A családtagok kiutálása következett, még az általa még nem ismert nővéremre is megjegyzéseket tett. Kötekedett, és úgy állította be, hogy mindenki hülye, csak ő a f@szagyerek. És azt vettem észre, hogy egyszer csak egyedül maradtam. A párom célja az volt, hogy egyedül ő rendelkezhessen felettem.

A következő az volt, hogy megütötte a nagyobbik gyerekemet valami mondvacsinált ürüggyel. Azért nem tudtam elmenni, mert még csecsemő volt a kisebbik gyermekem.

Ezt követően megpróbáltam a helyzetet megoldani, kezelni, kezdtem figyelni, a jeleket kutatni. De gyakran már akkor görcsbe rándult a gyomrom, ha hallottam, hogy hazajön. Ürügy ugyanis mindig akad a bántalmazásra: miért nincsen elmosva ez a tányér, ezt miért tetted oda, miért mégy oda… És arra is, hogy a bántalmazó belekössön a másikba: ha dolgozol, az a baj, ha nem akkor meg az, ha keveset dolgozol az a baj, ha sokat, akkor meg az.

És amikor a nő már elbizonytalanodott nyuszivá válik, akkor jön a szexuális és fizikai erőszak. Nálunk előfordult, hogy 15-20-szor is megütött egymás után, ököllel.

– Erre azt szokták mondani, hogy a nemi erőszakkal már a rendőrséghez fordulhatnak a bántalmazott nők.

– Borzasztó nehéz bizonyítani, hogy megerőszakolt a férjed. Az erőszakos együttlét egyébként nem csak azért történik meg, hogy a férfi teherbe ejtse a nőt akár akarata ellenére, hanem ezért is, mert

a bántalmazó nem ismeri az empátiát, nem érdekli, ha fáj a nőnek az együttlét, és az sem érdekli, ha a nő éppen nem akarja. Amikor megerőszakolja a nőt, csak az számít, hogy az ő szükségletei ki legyenek elégítve.

Sok tévhit kering a párkapcsolatokról. Ezek egyike a szexualitással kapcsolatos. Attól, hogy két ember házas vagy együtt él, még nem kell az egyiküknek mindig készen állnia, és nem azt jelenti, hogy a másikuk „előveheti bármikor, amikor a kedve tartja”, hanem ha a nő fáradt, nem kívánja a szexet, akkor normális esetben nem történik meg az együttlét.

A bántalmazó férfi igyekszik több területen is kizsákmányolni az áldozatát.

– Ez pontosan mit jelent?

Lapozz a továbbiakért:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
temetes4.jpg

Még mindig van mit tanulnunk a gyásszal kapcsolatban – a temetési szakember az élet végéről

Nem sokan tudják, hogy mivel jár egy temetés lélektanilag a háttérből megfigyelve. Mit kellene és mit nem kellene megtenniük azoknak, akik utolsó útjára kísérnek egy lelket.
Veres Mónika írása a Tabuk nélkül - temetés, gyász, halál blogon, Képek: Pixabay - szmo.hu
2019. augusztus 25.



A halálozás, temetés és gyász témakörét a mai napig átjárja egy félelemmel vegyes misztikum. Elszakadva a sokszor felemlegetett “velünk úgysem történhet meg, minek foglalkozni vele, vajon milyen a vízi hulla” kissé bárdolatlan kérdéskörén túl.

Temetési szakemberként, sokak szemében látok megdöbbenést, amikor megtudják mivel is foglalkozom. “Hogyan lehet ezt bírni” szokott lenni általában a reakció rá. Az első gondolatokat követik a kérdések, hogy biztos egész nap síró emberek vesznek körül. Pedig itt a blogon nem csak erről lesz szó. (Nem mindenki sír és vannak sírva nevetők is, de erről bővebben, majd később).

Azt gondolom, hogy mindig van mit tanulnunk egy-egy temetés kapcsán. Mondhatja bárki, hogy már régóta megvannak a betartott szokások minden szertartás szerint. Mégsem lehet ezt elégszer elismételni.

Én, aki ebben napi szinten részt veszek, sokszor tapasztalom és érzem, hogy mindenről beszélni kell még, mert nincs benne az emberek mindennapi életében. Az emberek eljönnek, de látszik rajtuk, hogy ehhez nincsen kedvük, nem is érdekli őket. Eljönnek, ott vannak és alig várják a végét.

Csak azért jönnek mert kötelezőnek érzik. Aztán hazamennek és nem történik bennük semmilyen változás.

Aztán nem akarnak erről többet beszélni sem, inkább lezárják magukban. Vennének inkább egy virágot, amit kiküldenének maguk helyett a temetőbe.

Pedig azzal, hogy lezárul egy élet, a jelenlévők életében is változás következik be. Nem mindig lehet érezni markánsan, de mégiscsak így van. Például a szomszéd néni, aki már többet nem kérdezi meg minden este, hogy van kedves szomszéd. Vagy az a kolléga, akit nem ismertünk ugyan túl jól, de mindennap láttuk és sokszor csempészett egy kis színt az életünkbe. Ezek igenis fontos dolgok mindannyiunk életében. Kikísérjük őket a temetőbe és közben saját életünkön is elgondolkodunk. Ezzel nagy dolgot teszünk, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy elkísérjék.

Aztán majd megyünk tovább nincs is ezzel baj.

De azt a pár percet miért ne szánhatnánk oda az életünkből? Nem szabad félvállról venni.

A gyászolóknak igenis számít, hogy kik jöttek el, hogyan állnak ott a ravatala mellett, nem azt akarja látni, hogy csak unják a körülötte állók ezt az egészet.

Persze ezt senki nem vallja be, de akkor is így van és látszik az emberek szemén.

A telefonotokat se vegyétek elő, mert ezzel megzavarjátok azokat, akik figyelnének az elhangzottakra. Csak azért mert ti nem éreztek úgy, mint a gyászolók, nem kell ezt kimutatni. Annak a léleknek, aki elmegy és az itt maradóknak sokat segít, hogy jelen vagyunk teljes valónkban.

Mert a temetések összekötik az élők világát a holtak világával.

Fontos lenne, hogy aki eljön, álljon ott igaz szívvel. Ne akarjunk ebbe többet belelátni, csak vegyünk fel egy számunkra szép ruhát és öltöztessük fel a lelkünket is erre az alkalomra.

Csak egy pár percig figyeljünk oda és ne beszélgessünk a mellettünk állókkal.

Az sem baj, ha nem tudunk végig figyelni, csak próbáljuk meg, különben minek megyünk el. Ezt is gondoljuk végig.

Ahogy azzal sincs semmi baj, ha erre nem vagyunk képesek és inkább távol maradunk, de ne akarjunk ebben másokat befolyásolni semmiképpen. Ha majd egyszer arra kerül a sor, hogy mi leszünk mélyen érintettek, nekünk is fájni fog, hogy mások "mulatoznak" miközben a mi gyászunk tart, mert ezzel nem könnyű együtt élni a továbbiakban. Volt már erre számtalan példa, hogy

egy temetésen mennyire örülnek egymásnak, a rég nem látott emberek. Természetesen ez jó dolog, csak nem ott van a helye és ideje.

Majd utána kellene örvendezni egymásnak. Kell, hogy legyen mindenkiben ennyi diszkréció és tartás.

Miért ne lenne, gondolnánk? Ha valakiről úgy érezzük, hogy nem eképpen viselkedik, ezt ne tartsuk magunkban,

halkan menjünk oda és szóljunk neki, hogy ez nagyon bántó.

Sokszor a gyászolók sem éreznek úgy, ahogyan ezt elvárná tőlük bárki, ilyenkor sokféle érzés keveredik bennük, harag, szégyen, düh a halottjuk iránt. Ezek nagyon nehéz érzések, nem lehet velük mit kezdeni.

Egy másik temetés alkalmával kimutatják fájdalmukat, sírnak is hangosan. Ezek nem mindig tartoznának másokra. Tudom ezt nem könnyű úgy alakítani, hogy ne legyen ott más, főleg, ha mások is akarnak kegyeletet gyakorolni.

És bizony sokszor van olyan is, hogy alig jönnek el, mert már nincs senki, aki közel állt ahhoz a lélekhez. Ez talán csak a búcsúztatónak rossz, mert kevés embernek tudja elmondani, azt amit szeretne. Az az energia, ami bennetek van egy egy szertartás alkalmával, azt viszi tovább az elhunyt is azon az utolsó úton. Ez az energia lenne az

értő figyelem és a szeretetteljes odafordulás az elhunyt iránt.

Nem kell többet tenni, de ezt tegyük meg, ha már elmentünk elbúcsúzni. Köszönöm azt is, hogy ezt elolvastátok és végiggondoljátok, legközelebb mikor temetésre mentek, ez jusson eszetekbe.

A Tabuk nélkül - temetés, gyász, halál blogon olvashattok még temetkezésről, protokollról, pszichológiáról, történelemről, szokásokról, vallásról és pozitív példákról, érdekes esetekről...

KÖVESS MINKET:




hirdetés
koznev-torveny.jpg

A köznevelési törvény módosítása minden szülőt és gyereket érinteni fog

Az oktatási rendszer legfontosabb résztvevőit: a pedagógust, a szülőt és a gyermeket ebben a történetben csak díszletként kezelik. Egy magántanuló gyermek édesanyjával beszélgettünk.
Dobó Maitz Petra cikke, címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. augusztus 21.



Módosult a köznevelési törvény, aminek leginkább előtérbe hozott elemeit hallván sokan legyintettek: őket ez az egész szerencsére nem érinti.

Országos szinten tízezer gyermek tanul magántanulóként, amely elenyésző arány, a kicsik pedig zömmel három évesen mennek óvodába, mert ez a szokás már évtizedek óta így alakult ki.

Kiss Virággal, egy magántanuló gyermek édesanyjával beszélgetek, akivel egy picit tisztázzuk, mit is jelent az új törvény és megpróbálunk rávilágítani arra is, hogy a módosítás gyakorlatilag ráhatással van minden jelenlegi szereplőjére az oktatásnak.

Kiss Virág: A köznevelési törvény módosítására tett egyéni képviselői indítványból (ezt dr. Semjén Zsolt nyújtotta be 2019. júniusában) egy hónap leforgása alatt törvény lett. Mindezt úgy, hogy igazából szakmai egyeztetés nem előzte meg a törvényjavaslatot sem a pedagógusokkal, sem a szülőkkel.

Fontos a törvényjavaslat benyújtásának időpontja?

Kiss Virág: A tanév végén jártunk. Az időpont erősen kifogásolható, hiszen a szülők, pedagógusok, gyerekek átléptek a nyári szünetbe, az információátadás akadozni kezdett a változtatásokkal kapcsolatban - pedig

a módosítás mindannyiunkat érinteni fogja. A szülők azt fogják megtapasztalni, hogy ezekkel a módosításokkal gyakorlatilag tovább szűkül saját döntési szabadságuk gyermekük nevelését illetően.

Ez mit jelent?

Kiss Virág: Kezdjük a kicsikkel. Az óvodásuk szülei számára az új törvényben az az előírás, hogy immár csak a gyermek négyéves koráig kérhetnek felmentést óvodai nevelés alól. Korábban ez ötéves korig volt elhúzható. Ha tehát egy szülőnek lehetősége van arra, hogy gyermekével otthon maradjon, ezt csak a gyerkőc négyéves koráig teheti meg. Ezirányú kérelmét az Oktatási Hivatal bírálja el. A szülő jogorvoslati kérelemmel fordulhat ugyan bírósághoz, de az csak az eljárási hibákra hivatkozva dobhatja vissza a hivatal döntését. Vagyis a döntés tartalmi részével szemben nem lesz jogorvoslati lehetősége a szülőnek. Ráadásul, amíg az ügymenet tart, a gyereknek már akkor is be kell járnia az óvodába.

A törvénymódosítás leginkább az iskolákat, iskolákat érinti. Mi változik?

Kiss Virág: Bizony, ez már a szélesebb szülői kört érinti, ugyanis változtak a kötelező iskolába lépéssel kapcsolatos jogszabályok. A tankötelezettség törvény által megatározott ideje mostantól alapértelmezetten az az év, amelynek augusztus 31. napjáig a gyermek betölti a hatodik életévét. Iskolahalasztáshoz (amikor a gyermek nem hat, hanem inkább hét évesen kezdte az iskolát) korábban elegendő volt az óvodapedagógus véleménye, hiszen ő ismerte a legjobban a gyermeket, nap mint nap vele volt az intézményben és szakmailag is kompetensnek számít annak eldöntésében, iskolaérett-e.

Ennek mostantól vége. A továbbiakban szintén az Oktatási Hivatal fog dönteni arról, maradhat-e még az óvodában a gyermek.

A döntés ellen fellebbezni közigazgatási bíróságon lehet - eljárási hibára hivatkozva. A döntésre 45 nap áll a bíróság rendelkezésére, és megszületéséig nincs felmentés, tehát be kell járni az iskolába. A bíróság itt sem változtathatja meg az Oktatási Hivatal döntését.

A módosítás hatására óriási tumultus várható 2020-ban, amikor is a 2020/2021-es tanévben egyszerre fognak iskolába menni azok a gyerekek, akik betöltötték a 6. életévüket, illetve azok, akik most, a 2018/2019-es évben töltik a hatot, de még egy évig óvodában maradnak. Kérdés, hogy vajon fel vannak-e erre készülve az intézmények?

Rengeteg iskola szűnt meg, egynémely intézmény pedagógushiánnyal küzd, máshol konganak a tantermek a kihasználatlanságtól. Ez saját tapasztalat, de térjünk rá a magántanulói státusz megszüntetésére:

Kiss Virág: Mintegy tízezer családot érint a magántanulóság eltörlése. A magántanuló gyerekekkel kapcsolatban sok tévképzet él az emberek fejében, talán a legfontosabb, amit hangsúlyozni kell, hogy itt ne egy homogén csoportra gondoljunk. A szülők és családok számtalan ok és élethelyzet miatt választják a magántanulóságot. Kik tartoznak ide?

Többek között a tartósan beteg vagy mozgásképtelen gyermekek, a külföldön élők, élsportoló gyermekek, sajátos nevelési igényű gyermekek, magatartászavarral, tanulási problémákkal küszködő gyermekek, pszichológiai természetű problémákkal küszködők, nyelvi hátránnyal küszködők, beilleszkedési nehézségekkel küszködő gyermekek, de azok is, akiknek a lakóhelyéről nehezen vagy nem megoldható a mindennapos iskolába járás.

A törvénymódosítás értelmében tehát megszűnik a magántanulóság, méghozzá már 2019. szeptember 1-jén! Helyét az ún. egyéni munkarend veszi át, amiről semmiféle információt nem tudnak egyelőre sem a szülők, sem az érinett gyermekek, sem az intézményvezetők. Holott szeptembertől már csak ezt lehet kérvényezni.

Eddig az intézményvezető dönthetett arról, ki kaphatja meg a magántanulói státuszt, az egyéni munkarendnél viszont szintén az Oktatási Hivatal lesz az elbíráló szerv, a már ismertetett metódus alapján.

Pár hét, és megkezdődik a tanév, és eddig nem sok érdemi információt kaptak a magántanulók szülei. Arról is csak hosszas levelezések után érkeztek az első információk, hogy augusztus 31-ig még kérvényezni lehet a magántanulói státuszt az intézményeknél, és az igazgatók ezt saját hatáskörükben megadhatják. A tapasztalat azonban sajnos azt mutatja, hogy ezzel

a jogukkal nem mernek sokan élni, emiatt a szülők kétségbeesetten keresnek a nyári szünetben olyan intézményt, amely befogadná őket.

Hol tudunk tájékozódni a változásokról?

Kiss Virág: Augusztus elején végre megjelent egy hivatalos állásfoglalás is az okatatas.hu oldalon. Hogy miként lehet kérvényezni szeptembertől az egyéni munkarendet, vagy hogy milyen kritériumok alapján dönt az OH a magántanulóságról, egyelőre homály fedi.

A magántanulóság szigorításának egyébként az volt a kormányzati kommunikációja, hogy sok visszaélés történt vele. Az intézmények a kezelhetetlen, ilyen-olyan problémákkal küszködő gyermekeket mintegy belekényszerítették a magántanulóságba, hiszen eszköztelenek voltak. Most ezeket a gyerekeket akarják visszaültetni az iskolapadba, vagyis az osztályközösségek jó eséllyel fognak találkozni egy-egy olyan gyermekkel, akinek integrációjához, fejlesztéséhez égetően szükség lesz a megfelelő szakemberre (gyógypedagógusra, fejlesztő pedagógusra).

Kérdés, hogy szeptember 2-án rendelkezésre állnak-e ezek a szakemberek, vagy a pedagógusoknak kell ezt a feladatot is ellátniuk. És további kérdéseket vet fel, hogy az egyébként is nagy létszámú osztályközösségekben megtalálják-e a helyüket ezek a gyerekek, ha nem kapnak megfelelő segítséget.

Egy biztos: mindez többletmunkát és feladatot fog róni az oktatásban dolgozókra.

A magántanulóság megszüntetésével természetesen a szülők jogai is csorbulnak. Bármikor, bármelyikünk életében történhet olyan változás, ami miatt a gyermek magántanulóvá válása elkerülhetetlen. Erre most igencsak szűkre szabottak lettek a lehetőségeink. A szülő alapvető joga kell, hogy legyen, hogy gyermeke számára eldönthesse, milye oktatási-nevelési módszert, intézményt szeretne választani. A magántanulóság megszüntetésével ezt a jogot csorbítják.

Hogyan működnek tovább az alternatív iskolák?

Kiss Virág: A fenti jog sérül az alternatív iskolák - kvázi - beszántásával is, hiszen a törvény értelmében csak 30%-kal lehet eltérni a NAT-tól. Ezzel a szabállyal pedig épp az alternatív iskolák alternatív mivoltát veszik el. Ha valamennyi iskola egy menetrend alapján dolgozik, akkor elvárt sablonok mentén oktatják majd az egyformának szánt gyerekeket. Akik alapból nem egyformák, hiszen mindenki más és más személyiség, élettörténet, családi háttér, tudás, érdeklődési kör és megismételhetetlenség. Nem húzható rá egyféle rendszer az összes gyerekre. Ezt jó lenne végre megérteni!

A szülő ismeri a gyermekét, miért csorbítják újra és újra azt a jogát, hogy ő dönthesse el, hogy mi lenne a legjobb a gyermekének? Miért az állam akarja ezt meghatározni?

Igen, vannak olyan gyermekek, akiknek erre a szülei nem képesek, és ahol valóban szükséges az, hogy a közoktatás berkein belül megkapjon egy minimumot a gyermek, mert otthon ez nem történik meg. De ne öntsük már ki a fürdővízzel az össze gyermeket! Ne vegyük egy kalap alá az összes családot! Akinek megvan a lehetősége, tudása, felelőssége arra, hogy a gyermeke oktatásában vagy oktatásának kiválasztásában kompetens szülőként részt tud és akar venni, az hadd tegye meg. Egyelőre épp ezt a dolgot veszi el a módosítás.

És sok egyebet is…

A törvénymódosítás értelmében megszűnik ugyanis a szabad tankönyvválasztás joga, az intézményvezetők kiválasztásakor semmiféle véleményezésnek nem lesz helye, továbbá jóval egyszerűbbé válik az intézményvezetők visszahívása is.

Vagyis épp azok nem szólhatnak bele ezekbe a döntésekbe, akik az oktatási rendszer legfontosabb résztvevői: a pedagógus, a szülő és a gyermek. Úgy tűnik, ők ebben a történetben csak díszletek.

Konkrétan te milyen lépéseket tettél, hogy egyelőre ne boruljon szanaszét az eddigi rutin a gyermekednél?

Kiss Virág: Nálunk az történt, hogy kérvényeztük a magántanulói státuszt egy iskolában, ahol nyitottan fogadták az ügyünket. Bízunk benne, hogy nem lesz akadálya annak, hogy megkapjuk. Ez esetben Bence még egy évig magántanuló lehet. Az Oktatási Hivatal minden - most még magántanulói státuszban lévő - gyermek ügyét egyenként felülbírálja, és 2020-ig eldönti, hogy átkerülhet-e az egyéni munkarendbe.


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x