hirdetés
25363010133_78daa86d1f_o.jpg

„Nem tudnám megtenni az apámmal, hogy beadjam egy idősotthonba”

Komoly gond a családoknak az idős hozzátartozó ápolása. Nagy a nyomás rajtuk, hogy magukra vállalják a feladatot, ha beleszakadnak is.
Mizsur András/Abcúg, Fotó: Magócsi Márton - szmo.hu
2019. szeptember 02.


hirdetés

"Komoly dilemmát okoz a családoknak, hogyan oldják meg idős hozzátartozójuk ápolását. Nagy a nyomás rajtuk, hogy magukra vállalják a feladatot, mégha beleszakadnak is. Úgy éreznék, ha nem így tesznek, azzal cserben hagynák szeretteiket. Pedig nem könnyű megbízható és megfelelően képzett ápolót találni, arról nem beszélve, hogy a 0-24 órás felügyelet több százezer forintba kerül havonta. Előállhat olyan élethelyzet, amikor elkerülhetetlen az intézményi elhelyezés: sokszor a lakás elrendezése vagy a földrajzi távolság miatt lehetetlen biztonságosan otthonában ápolni az idős rokont. Ilyenkor szembesülnek azzal, hogy évekbe telhet, mire felszabadul egy férőhely valamelyik idősotthonban" - erről szól az Abcúg riportja, amelyet teljes terjedelmében közlünk.

Magyarországon több tízezer család küszködik az idős vagy demens hozzátartozó gondozásával. Az ellátórendszer nem tud mit kezdeni az ápolásra szoruló öregek egyre növekvő számával, ezért jellemzően két út áll a családok előtt: egyedül próbálják megoldani az idős ápolását, akár annak árán is, hogy fizikailag és anyagilag is belerokkanak, vagy beadják egy otthonba, ami szintén nem olcsó megoldás, de legalább nem a családtagoknak kell pelenkázniuk, emelgetniük a magatehetetlen rokonukat. Feltéve, ha sikerül valahol elhelyezniük: egyes otthonokban több éves várólista is lehet, demenseket pedig kevés intézmény fogad.

Komoly dilemmaként élik meg, hogy melyik utat válasszák. Nem feltétlenül az anyagi szempontok döntenek, a családi állapot, a földrajzi távolság vagy a lakás kialakítása is tényező lehet. Nem beszélve a kérdés lelki oldaláról: a társadalom részéről hatalmas nyomás nehezedik a családokra, hogy maguk gondoskodjanak hozzátartozójukról, Ha nem így tesznek, úgy éreznék, hogy cserbenhagyják szeretteiket. Cikkünkben érintettek történetein keresztül mutatjuk be, hogyan birkóznak meg a családok ezekkel a nehéz élethelyzetekkel.

Nem terhelhetem rá magam a gyerekeimre

Interjúalanyaink egy része elfogadta, hogy az az egyetlen racionális döntés, ha egy idősotthonban helyezi gondozásra szoruló szülőjét. Éva két évig ápolta egyedül 87 éves demens anyját, mielőtt beadta volna egy otthonba. Nehezen szánta rá magát, de két éve annyit romlott az állapota, hogy nem lett volna biztonságos otthon gondozni tovább. Pelenkázni kellett, rendszeresen felkelt az éjszaka közepén, elkóborolt, Úgy érzi, minden tőle telhetőt megtett: bekamerázta a lakást, hogy mobiltelefonjáról akkor is rá tudjon nézni anyjára, amikor dolgozik, megkérte az egyik szomszédját, hogy amikor nincs otthon, vigyen neki ebédet.

“Az a feladatom, hogy ő biztonságban legyen. Sosem bocsátottam volna meg magamnak, ha valami baj éri a lakásban.”

Ugyan volt a közelben egy nappali ellátást nyújtó intézmény, de oda azért nem tudta bevinni, mert a munkabeosztása ütközött a napközi nyitva tartásával.

Szerencséjére pont megüresedett egy férőhely abban az állami otthonban, amit korábban kinézett, nem kellett hónapokat várniuk. Havonta 170 ezer forintot fizetnek az ellátásért, ennek harmadát Éva fizeti, mert a nyugdíj nem fedezné a térítési díjat. Nem mindenhol fogadták volna az anyját, sok helyen nincs szakképzett dolgozó a demensek ellátásához vagy nem zárt az intézmény, ami azért probléma, mert könnyen elkóborolhatnak a betegek, magyarázta Éva. Néha még most is úgy érzi, hogy cserbenhagyta az anyját, mellette lenne a helye. Pedig tudja, hogy ez volt az egyetlen megoldás. “Ott ülök az ágya mellett és bőgök, hogy milyen borzasztó ez az egész.” Pszichológushoz is járt, hogy feldolgozza a lelki megpróbáltatásokat.

Ágnes számára teljesen természetes döntés volt, hogy egy ponton intézményben helyezze el a demenciában szenvedő anyját. “Horror volt” – emlékezett vissza arra az egy évre, amikor férjével ketten ápolták. Naponta háromszor jártak át hozzá, munka mellett ez mindkettőjüknek nagyon megterhelő volt. Anyja sokáig ellenezte az idősotthont, de amikor már Ágneséknek kellett volna mozgatniuk, megértette, hogy nincs más megoldás. Félévre egy magánintézményben helyezték el, amíg sorra nem kerültek a korábban kiválasztott állami otthon várólistáján. Ágnes tisztában van azzal, hogy idős korában rá is ez vár. Erre készül is, már megbeszélte a családjával, hogy milyen körülmények között szeretné leélni utolsó éveit. “Ez a realitás. Nem terhelhetem rá magam a gyerekeimre.”

Legyen bármilyen beteg, inkább legyen otthon

Beszéltünk olyan érintettel is, aki mindent megtesz azért, hogy beteg szülőjét otthonában ápolhassák. Eszter apja egy ritka idegrendszeri betegségben szenved: nem tud járni, nehezére esik a beszéd, ezért 0-24 órában ápolásra szorul, heti váltásban két bentlakásos gondozó van mellette. Máshogyan nem tudták megoldani, mivel Eszter külföldön él, testvére a munkája miatt nem tud apjával lenni napközben. Borzalmasnak tartja az idősotthonokat, szerinte ezeken a helyeken csak hagyják meghalni az öregeket.

“Nem tudnám vele ezt megtenni. Elvárom magamtól, hogy erre a kevés időre emberhez méltó életet biztosítsak neki, még ha drága és nehéz is. Legyen bármilyen beteg, inkább legyen otthon.”

Eleve rosszul éli meg a helyzetet, mivel leginkább csak ünnepekkor látja beteg apját. Havonta 300-350 ezer forintba kerül a két ápoló bére és a lakás fenntartása. Ennek nagy részét fedezi az apja nyugdíja, de valamennyivel Eszteréknek is be kell szállniuk a kiadások fedezésébe. Tavaly decemberben úgy alakították át a lakását, hogy be tudjon költözni apjához egy ápoló, illetve minden helyiséget akadálymentessé tettek, csak erre körülbelül kétmillió forintot költöttek.

Sokszor a körülmények miatt mégis elkerülhetetlen az intézményi ellátás. Kereskedő Emőke egy, házigondozók képzésével foglalkozó cégnél dolgozik, szociális lelkigondozónak tanul, emellett blogot vezet az idősgondozás kihívásairól. Az otthonápolást tartja a legemberségesebb megoldásnak, évekkel meghosszabbíthatja az ápolt életét, mondta. Úgy alakult, hogy demenciában szenvedő anyját végül kénytelen volt egy otthonban elhelyezni. “Úgy gondoltam, hogy soha de soha nem fogom betenni egy ilyen helyre” – mesélte.

Kezdetben az önkormányzat és a városban működő egyházi szolgáltató segítségével oldotta meg a felügyeletét, ez egy-két órát jelentett naponta. Ahogy súlyosbodott a betegsége, nyilvánvaló vált, hogy ez a néhány órás segítség nem lesz elég, hosszú távú megoldásra van szükség.

Egyedülálló anyaként nem engedhette volna meg, hogy feladja munkáját, hogy magához vegye, ezért döntött az idősotthon mellett.

Hatalmas szerencséje volt, mert a szomszéd utcában pont talált egyet, de mire sorra kerültek, meghalt az anyja. Pedig dacára ellenérzéseinek, a közelség miatt megnyugtató megoldást lett volna számára az intézményi elhelyezés, hiszen bármikor meg tudta volna látogatni.

Szokoli Erzsébet szociális munkás és szociálpolitikus, szakemberként és érintettként is megtapasztalta, milyen nehéz döntésekre kényszerülnek a gondozók. Demens, szenvedélybeteg apja nem tudta magát ellátni, viszont nem fogadta el a segítséget tőle. Rohamosan romlott az állapota, ezért dönteniük kellett, mi legyen vele. Magához nem vehette, mert a férje kijelentette, hogy “vagy én vagy az apád.” Munkája és három gyerekének nevelése mellett egyébként is megvalósíthatatlannak tűnt az apja idősápolása, túl nagy teher lett volna Erzsébetnek. Végül apja befizette magát a városban működő idősotthonba, de soha nem bocsátotta meg neki, hogy nem költözhetett hozzá.

“Szakemberként az agyammal tudtam, hogy ez a legjobb neki, a szívem mégis azt mondta, hogy ő az apám, lenne vele feladatom.”

Munkája során azt látja, hogy sokszor egy kívülállótól jobban elfogadják a segítséget a betegek, más a kommunikáció is, míg egy közeli hozzátartozó esetében rengeteg konfliktust szülhet a kiszolgáltatottság. “Igazán jó döntés talán nincs is. Érzelemmel nagyon nehéz segíteni, felülír minden racionalitást.” Hasonló helyzetben azt szokta tanácsolni a családoknak, hogy lehetőleg az idős rokonnal közösen döntsenek. Az emberi méltóság, az autonómia és az önrendelkezés joga még az idős embert is megilleti, tette hozzá.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
szemetszed0.jpg

Zsuzsa a férje miatt költözött Indiába, most hetente szed szemetet a tengerparton, több száz önkéntessel

A magyar nő már nagyjából 55 ezer tonna hulladékot gyűjtött össze csapatával. Arról is mesélt, mekkora kultúrsokk volt számára odaköltözni, és lehetséges-e a műanyagmentes élet Indiában.
Láng Dávid - szmo.hu
2019. szeptember 09.



Csináld másképp nevű Facebook-csoportunkban folyamatosan várjuk saját személyes példákat és történeteket a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről. Ide csatlakozott Ferrao Zsuzsa is, aki magyarként Indiában él, indiai férjével és két kisgyerekükkel.

Heti rendszerességgel szerveznek szemétszedő és újabban faültető akciókat a környékükön, Mumbai egyik külvárosában, egyre több önkéntes részvételével.

"Tettekkel próbáljuk a mi világunk csücskét szebbé és jobbá tenni gyermekeink részére, mert mindenki tehet valamit" – fogalmazott bemutatkozásában. Ezután kértünk tőle interjút.

– Hogyan ismerkedtek meg a férjével és mikor döntötte el, hogy Indiába költözik?

– Akármennyire hihetetlen, Facebookon keresztül ismerkedtünk meg 2011 körül. Mindketten egy irodalmat szerető csoport tagja voltunk, férjem írt egy könyvet amit akkor adtak ki, és ezen a csoporton belül toborzott olvasótábort, így ismerősnek jelölt. Először csak kommenteket váltottunk, majd privát üzenetben beszélgettünk, ezt követték a telefonhívások is. Nagyjából 8-9 hónap után úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzá látogatóba. Annak idején én Észak-Írországban, Belfastban éltem, onnan indultam útnak.

A találkozás jól sikerült, ezt követően kb. 2 évig távkapcsolatban éltünk. Közben háromszor voltam még látogatóban, és mikor legutoljára jöttem ki, itt is maradtam.

A formalitások elvégzése után jött a házasság. És 2 év házasság után már örökös vízummal élek itt. Két gyermekünk van: Lucius 5 és fél éves kisfiú, lányunk pedig Nascha, akinek nemrég ünnepeltük a 4. szülinapját.

– Mekkora volt a kultúrsokk az elején?

– Bizony elsőre nagyon nagy volt a változás: a tömeg, hangzavar, forgalom, az örökké mozgó város. A meleg, párás klíma is elég furcsa volt a hideg, esős Írország után. De az emberek kedvesek, kíváncsiak. Először sokan bámulták, ugye hogy fehér embert látnak, de most már annyira nem. Vagy lehet, hogy már nem veszem észre. (nevet)

– Milyen ott a mindennapi élet magyarként? Mi az, ami miatt jobb ott élni, és mit volt a legnehezebb megszokni?

– Mi Mumbai egyik külvárosában, Vasaiban élünk, amióta a gyerekek megszülettek. Az egyik nehézség itt a folyamatos áramkimaradás: vannak időszakok, amikor ez napi szinten előfordul. De ezek csak apró irritációt okozó dolgok már, ha az ember megszokja, nem olyan bosszantóak. Viszont Vasai tágasabb, kevésbé zsúfolt, zöldebb és tisztább is, mint más részek.

A vízellátás a másik dolog, amihez alkalmazkodni kellett. Lakótelepszerű modern lakásban lakunk, a víz nálunk reggel két órára 6-8 között, este pedig egy órára 7-8 között van megnyitva. Ezalatt az idő alatt kell a lakásban lévő tartályokat feltölteni, hogy elegendő víz legyen az adott napra.

Sokszor a esős időszak előtt, mikor már nagyon lecsökkent a víztartalék, ez az idősáv is meg van rövidítve. Bár tapasztalatom szerint az emberek sokkal tudatosabban bánnak a vízzel emiatt, nem pazarolják.

– Az ország egészében mekkora problémát jelent a vízhiány, és hogyan próbálják kezelni?

– A vízszabályozási rendszer itt nálunk szerintem jól bevált. Kissé nehéz volt megszokni eleinte, de bőven elég a napi teendőkhöz, még akkor is, amikor csökkentett óraszámban van. Sajnos ez nem mindenhol jellemző, még Mumbai belvárosában sem. Szerintem mindenhol be kellene vezetni. Vannak helyek, ahol rosszabb a helyzet, mert ott vezetékes víz nincs, és a lakókhoz napi szinten lajtos kocsi hozza a vizet. Ami persze azért rizikós, mert ha nincs kocsi, víz sincs.

A többi államban érvényes szabályozáshoz nem nagyon tudok hozzászólni, mert még nem jártunk mindenhol. Itt Indiában ugye az egész évi csapadék a monszunidő alatt esik le, ami június közepétől szeptember közepéig tart. Utána egész évben nem esik eső. A csapadék mennyisége nagyon fontos: ha esetleg később indul a monszun, vagy nem elég az eső, az nagy problémákat okozhat. A médiában is akkor hallunk leginkább a vízhiányról, amikor a monszun előtti nyár nagyon forró, vagy késik a monszun.

Vannak ugye sivatagos részei is az országnak, ott lehet a legrosszabb a helyzet. Nemrégiben láttam egy dokumentumfilmet erről, és olvastam cikkeket is róla.

Falusi, tanyasi helyeken egy családban olykor két-három feleség is él. Az ő feladatuk pusztán csak az, hogy a napi teendőkhöz szükséges vizet a házhoz hordják nap mint nap. Úgy hívják őket, hogy water wives, vagyis "víz feleségek".

– Mennyivel rosszabb a hulladékhelyzet, mint Magyarországon, vagy Nyugat-Európában? Többet szemetelnek az emberek? Ha igen, mi lehet az oka ennek?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
lakogyules-1000x666.jpg

„Maguk csak ne szóljanak bele itt az ügyekbe! Mi lakunk itt negyven éve!” – lakógyűlés Magyarországon

'Minket nem érdekel a szomszéd tízemeletes. Ott magának két lefizetett embere is volt, Csopakikám, hallottam a kisboltban.'
Hargitay Judit írása. Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. szeptember 10.



– Tisztelt lakótársak! Most számoltuk össze, ötvenheten jöttek el, ez kevesebb, mint a lakók fele, tehát eleve határozatképtelenek vagyunk, de szavazás az lesz.

– Akkor minek vagyunk itt, kérdezem én?

– Mert most van ez a fűtéskorszerűsítési pályázat, le lehetne cserélni a radiátorokat.

– Azok hetvennégy óta úgy vannak, jó lesz az úgy, maga itt csak ne pályázgasson, Csopaki úr.

– Hetvennégy óta???? Én még csak egy éve lakom itt, egyetemista vagyok, de ez nekem új. Azt mondják, hogy lassan ötven éve nem nyúltak a fűtéshez? Mérnök úr, hány évre vannak ezek a fűtésrendszerek kalibrálva?

– Körülbelül huszonötre, fiatalember.

– Akkor mi a kérdés? Ötven éve ugyanúgy van! Mi lesz, ha szétrohad?

– Már szétrohadt, kedves lakótársak, múltkor csőcsere volt a harmadikon, belül megeszi a rozsda.

– Csopaki úr, maga itt ne agitáljon, folyton agitál, aztán húszezer a fűtésszámlám.

– Mondjuk pont ettől lenne kevesebb. Az anyám a szomszéd házban lakik, ott megcsinálták a panelprogramot, azóta feleannyit fizet.

– Maga meg mit szól bele, ha a szomszéd házban lakik?

– Mondom az anyám lakik ott, én itt lakom.

– Igen? Két lakásuk van, itt Budán? Ilyen jól megy?

– Tisztelt lakótársak, ne térjünk el a témától, a környéken az elmúlt öt évben tizenkilenc ház csinálta meg, a szomszéd tízemeletes is.

– Minket nem érdekel a szomszéd tízemeletes. Ott magának két lefizetett embere is volt, Csopakikám, egy önkormányzati képviselő meg egy zugügyvéd mutyizták le magának ezt az egész otthon melegét, hallottam a kisboltban.

– Jézusom, miket hadovál össze? Csopaki tán lefizette mind a tíz emeletet?

– Én meg azt hallottam a kisboltban, hogy a szomszéd házban kicserélték, azóta szebb is, kevesebb a fűtésszámla, meg harminc százalékkal felment a lakások ára.

– Maga meg mit fogadatlan prókátorkodik itt? Tán maga is le van fizetve?

– Nem, Ilikém, ez fiatal, ez szerintem ingatlanügynök, csak nyerészkedni akar.

– Ja, meg sorosügynök is vagyok. Te jószagú úristen....

– Tisztelt lakótársak, én már ugyan 87 éves vagyok, nem értek ezekhez a pályázgatásokhoz, de azt mondom, ha az állam ingyen oda akar adni 50-60 milliót, akkor azt, kérem, el kell fogadni.

– És aztán maga miből fizeti a havi plusz 8 ezreket? Ami az önrész lesz?

– Ha szétrohad az egész ház fűtése, és önerőből kell lecserélni, az minden lakónak százezrekbe fog fájni, és részlet se lesz.

– Maga csak ne vágjon a szavamba. Nem a lényegről beszélünk. Az a lényeg, hogy miért van büdös a liftben.

– Asszonyom, ez most hogy jön ide?

– Úgy, hogy itt kérem nagyon nagy bajok vannak, mérnök úr. Negyvenöt négyzetméteres a lakásom, de átalányba fizetek, és beleszámolják az erkélyt is.

– Az új radiátorokon lesz mérő, épp az a lényeg, hogy állíthatja, és csak annyit fizet, amennyit fogyaszt.

– És ha a szomszéd lakásba nincs senki? Most sincs, mert eladták. Majd talán azt is én fűtöm be, mi?

– Nem, a központi szabályozó ezt is érzékeli, ön csak a saját lakásáért fizet.

– Akkor is feljön az alattam lakótól a pörköltszag.

– Ehhez semmi köze a fűtésnek.

– Hát akkor mihez van köze?

– Ahhoz, hogy akkor nem kell társasházban lakni. Menjen falura.

– Maga meg át az anyjához!

– Még jó, hogy nem azt mondja, hogy az anyámba.

– Maga mondta...

– Tisztelt lakótársak, így nem jutunk semmire, a saját hangomat se hallom.

– Ott van Önöknél a papír, azt kell megszavazni, hogy akarunk-e pályázni, és ha igen, egycsövesre vagy kétcsövesre? Tegyék fel a kezüket...egycsöves...egy-kettő-három...kétcsöves...egy-kettő-három...plusz a gondnok asszonynak adott még kilenc lakó írásbeli felhatalmazást, azokat is hozzáadjuk...Zsuzsa, vegye jegyzőkönyvbe, hogy 35-22 arányban a kétcsövest pályázzuk meg.

– Milyen kilenc meghatalmazás? Kik azok a lakók? Azonnal mutassa meg, az összes papírt, egyesével!

– Itt vannak nálam, meg a jegyzőkönyvben is. Amúgy nem is szabadna megmutatnom, az adott lakókkal kell beszélnie.

– Ez csalás! Ezek formailag nem jó meghatalmazások! Jogász vagyok, tudom!

– Jogász egy fenét. Takarított egy ügyvédi irodában.

– Maga hallgasson! Ez egy mutyi! Nyolcvannégy óta itt lakom, ide be nem teszi a lábát egy csőcserélő mérnök se, vagy mi!

– Értsék már meg, hogy most csak a pályázat benyújtásáról szavaztunk. És mivel nem jelentek meg elegen, még lesz egy levélszavazás is. És ha nyerünk is támogatást, akkor is lesz egy új szavazás, oda meg már kétharmados többség kell.

– Kétharmad? Itt? BÁRMIBEN??? Hát, ha ez összejön, Csopaki, akkor megeszem a lábtörlőmet.

– Maga csak ne ironizáljon. Ez az egész egy mutyi.

– És későn is szóltak.

– És a folyosón mért van még mindig linóleum, kérdem én?

– Talán azért, kedves szomszédasszony, mert két éve a járólapozást is leszavazták.

– Maguk csak ne szóljanak bele itt az ügyekbe! Mi lakunk itt negyven éve.

– Fogadja már el, hogy a maga szavazata épp annyit ér, mint a többieké!

– Itt pedig nem lesz semmi, ha addig élek is.

– Hát...mondjuk, addig szerintünk se.

– Elnézést, el lehet már menni, Csopaki úr?

– Igen, a szavazás megvolt, lehet menni.

– Köszönöm.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
demonstracio-bantalmazas-eroszak-budapest-nokert-antonirita-20190914.jpg

Most még nők és gyermekek erőszakos halála sem viszi ki emberek tömegeit az utcára

Döbbenetesen kevesen voltak a bántalmazás és családon belüli erőszak ellen tartott szombati demonstráción, amely az aktivistáknak köszönhetően igen látványosra sikerült.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. szeptember 15.



Mintha holttestek hevernének a Parlament épülete mellett. Fekete lepellel letakart testeket látunk, rajtuk vagy mellettük virágcsokor. Gyászzene szól. Olyan zene, amilyeneket temetéseken hallhatunk.

Körben emberek állnak némán, táblákkal, zászlókkal a kezükben.

Két héten belül három nő és két gyerek halt meg Magyarországon családon belüli erőszak miatt. Őket jelképezik a fekete lepellel takart testek.

Augusztusban egy férfi megölte a 4 éves kislányát és a párját, majd magával is végzett. Tatán egy férfi megölte a feleségét. Andornaktályán egy férfi megölte a kislányát és volt feleségét, majd öngyilkos lett.

A három eset két héten belül zajlott le, és mindegyikben közös elem a nő bántalmazása. Emiatt vonultak utcára az aktivisták szeptember 14-én.

Mi előzhette volna meg ezeket a borzalmas gyilkosságokat? "A hatékonyabb rendőri fellépés" - mondta Antoni Rita, a demonstráció szervezője, a Nőkért Egyesület elnöke."Nekem az szemet szúrt, hogy a budai párnál már korábban kint voltak a rendőrök, de azt mondták nekik, hogy már rendezték a konfliktusukat. Nem voltam ott, nem tudom pontosan, hogyan történt, de ha egyszerre hallgatták ki őket, akkor a megfélemlített feleség nyilván bólogat, hogy igen, rendeztük a konfliktusunkat, közben pedig lehet, hogy halálra van rémülve."

Antoni Rita szerint pontosan ezért volna arra szükség, hogy a feleket külön hallgassák ki, és az elkövetőt bevigyék a rendőrök, vagy ha erre valamilyen oknál fogva nincsen mód, az áldozatot helyezzék biztonságba.

Például azzal, hogy azonnal felajánlanak neki egy helyet egy anyaotthonban. Csakhogy jelenleg Magyarországon nincsen kellő számú férőhely, nincsen elég anyaotthon.

"De annak, hogy egy kicsit bevigyék az elkövetőt, hogy elbeszélgessenek vele, semmi akadálya" - tette hozzá.

"Ha most valaki idejönne hozzám az utcán, és úgy arcon vágna, hogy eltörik az arccsontom, akkor az az ember, több év börtönbüntetést kaphatna. De miért más a helyzet, ha mindez a négy fal között történik?

Az, hogy az áldozat a saját felesége, annak nem enyhítő, hanem súlyosbító körülménynek kellene lennie, mert egy bizalmi viszonnyal és a köztük lévő kötelékkel él vissza."

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
fahidi-eva-cimkep-tukr.jpg

Fahidi Éva: A Fehérlófiát sokkal szívesebben mesélem, mint a holokausztom történetét

Húszévesen jött haza Auschwitz-Birkenauból, hamarosan betölti a 94-et, és még mindig színpadon táncol. Beszélgettünk traumafeldolgozásról, örökké keresett, de soha meg nem talált családtagokról és arról, mire kíváncsi a most felnövő kamasz-generáció.
Dömötör Nikolett - szmo.hu
2019. szeptember 17.



Szeptember 12-én került mozikba A létezés eufóriája című film, ami egy sok szempontból különleges és magával ragadó táncelőadás munkafolyamatába, mozzanataiba avat be.

Az egyik főszereplője a 94 éves Fahidi Éva, aki húszévesen tért haza Auschwitz-Birkenauból. Ő duettezik a fiatal, nemzetközileg is elismert táncosnővel, Cuhorka Emesével. A film – ami Locarnóban és Szarajevóban is nyert díjat – alapjául szolgáló előadást, a Sóvirágot Szabó Réka rendezte, 2015 óta van repertoáron, több mint 80 alkalommal játszották Budapesten, vidéken és külföldön is.

Évával ennek kapcsán beszélgettünk traumafeldolgozásról, örökké keresett, de soha meg nem talált családtagokról, testhez való viszonyról és arról, mire kíváncsi a most felnövő kamasz-generáció. A rá jellemző közvetlenségével kért meg, hogy tegeződjünk.

- Mesélj egy kicsit az indulásról! A film alapján úgy tűnik, mindössze egy rövid, Rékával való üzenetváltás után, mérlegelés nélkül ugrottál fejest a Sóvirágba. Tényleg ennyire spontán módon történt minden?

- Alapvetően részemről valóban ennyire spontán volt, Réka részéről persze nem. Mielőtt kezdeményezte volna, már kicsit készült erre. Mi Rékával rokonok vagyunk, sógor-komaságban, mert a férjeink unokatestvérek. De nem tartozunk egy korosztályba, ő sokkal fiatalabb, az érdeklődési körünk is más.

- Szerinted ez az életkorral függ össze?

- Nem, hanem Réka mérhetetlen tehetségével. Olyan a tehetsége, mint egy kimeríthetetlen kút. Mindig van valami fantasztikus ötlete. Egyébként matematikus, egyetemen tanít. Az élete a Tünet Együttes, de hát úgy illik, hogy legyen egy olyan foglalkozása is, amiből meg tud élni. Abból a nagy családból, aminek mindketten a tagjai vagyunk, rajtam kívül más nem is nagyon mutatott érdeklődést az iránt, amit ő csinált. Mint kiderült, már korábban is gondolkodott azon, hogyan kerülhetnénk egymáshoz közelebb.

Amikor már majdnem betöltöttem a kilencvenet, felhívott és megkérdezte: mit szólnék ahhoz, ha elkezdenék színpadon táncolni? Mondtam neki, nagyszerű, ennél jobb dolog nem is történhetne velem.

A kilencvenedik születésnapom így egészen rendkívüli módon lett megünnepelve.

Amikor elkezdtük csinálni a Sóvirágot, egész nyáron gyakorlatoztunk, tornáztunk, tanultunk a Jurányiban. Egyszerre október 13-a lett, akkor kellett egy premier. Ami rendhagyó módon rögtön két előadást jelentett a hatalmas szakmai érdeklődés miatt. Én már a folyamat kezdetén is rettenetesen boldog voltam. Nemcsak azért, mert a kívánságomnak megfelelően lett megünnepelve a születésnapom, hanem mert nagyon sikeres volt mindaz, amit csináltunk. A művészet, hacsak nem giccs, nagyon meggyőző tud lenni. Ezt kapom vissza a közönségtől. Megértik, amit mondani akarok nekik, és ez nagyszerű érzés. Ettől a két díjtól, amit Locarnóban és Szarajevóban nyertünk, el vagyok bűvölve.

- Büszke vagy rájuk?

- Az is, mindenekelőtt rettentően boldog. Addig mindig arról beszéltünk, hogy majd hajlongunk a vörös szőnyegen, de azt nem gondoltuk, hogy el fog érni bennünket. Valami csodálatos dolog.

- Biztosan sokszor kérdezték és kérdezik is tőled, de nem lehet elmenni mellette szó nélkül: hogyan csinálod? Nem fáraszt, terhel fizikailag?

- Fizikailag még most is nehéz, sőt, egyre nehezebb. De csinálni kell, akkor is, ha nyafogok, mert nem minden nap van kedvem hozzá. Az a titka, hogy nagyon korán el kell kezdeni, és soha nem szabad abbahagyni. Az ember valamennyit mindig vissza tud hozni abból, amit egyszer már tudott.

- Miért érezted úgy, hogy közel a kilencvenhez, sőt azon is túl, mindenképpen belevágsz egy ilyen izgalmas, de sok szempontból megerőltető „kalandba”?

- Azért, mert van egy rögeszmém. Az, hogy nekem azért kellett Auschwitz-Birkenauból hazajönnöm, mert el kell mondanom az egész világnak, milyen volt. Egy idő után úgy éreztem, ez élethivatás – ekkor írtam az első könyvemet, A dolgok lelkét. Azóta is azt hiszem, hogy valójában ezért maradtam életben. Ha az ember valamit hivatásszerűen csinál, az betölti az életét, mindent annak érdekében akar tenni. Az kevés, ha azt mondom: soha többet. Az a legkevesebb az egészben. De minden eszközömmel, ami rendelkezésemre áll, ezt a célt szolgálom, tudatosan.

Ilyen eszköznek érzem a táncot is. Nagyon szeretek mesélni, van is hozzá képességem.

A Fehérlófiát például sokkal szívesebben mesélem, mint mondjuk a holokausztom történetét.

De úgy érzem, már a 15-16 éves gyerekeknek is szükségük van arra, hogy megtudják, mi volt itt hetven évvel ezelőtt. Sőt, az egész magyar társadalomnak szüksége lenne rá. Annyi mindent nem beszéltünk ki… A málenkij robotot, a Kádár-korszakot, a Horthy-korszakot és természetesen a Holokausztot sem. Én ezeket mind végigéltem. A gyerekek mindig azt kérdezik tőlem, hogy ők miért nem így tanulták az iskolában.

- Fogékonyabbak rá a fiatalok, mint összességében a magyar társadalom?

- Hogyne, mert ők kíváncsiak. És nekik az az igényük, hogy ne vezessék őket az orruknál fogva. Tessék nekünk elmondani, ahogy volt, ezt szokták kérni tőlem. Az iskolában pedig azért nem hallják, mert mások a napi politikai érdekek. Érdekes módon azonban az igazság iránt mindenkiben van érdeklődés.

- Ez a fajta hivatásszerűség, amit te magadénak vallasz, ami betölti az életed, nem jár ugyanakkor áldozatokkal? Nem érzed olykor tehernek?

- Semmiképpen nem így érzem. Hanem úgy – most már pláne –, hogy iszonyatos trauma végigélni ezt az egészet, mindennel együtt. A megaláztatással, azokkal a fizikai megterhelésekkel, amiket az életben maradásod érdekében vállalnod kellett. És a szellemi borzalmakkal: amikor az ember elveszti a közvetlen családját, apját-anyját-testvérét, és rajuk kívül még összesen 49 rokonát. Annyira megterhelő, hogy nem lehet trauma nélkül megúszni. A többség először nem is tud róla beszélni.

Én 59 évig egy betűt le nem írtam ezzel kapcsolatban, nem beszéltem róla.

Utólag visszatekintve ma már teljesen megdöbbentő, hogy tudtam egyáltalán így élni.

- Nem is gondoltál rá?

- Én most úgy élem meg, hogy nem, de biztosan nem így van. Most viszont, mint az őrült, eszelősen csak erről tudok beszélni. Valójában erről is akarok. Én ezt terápia gyanánt fogom fel. De ehhez valami olyasmit kell az embernek a lelkében létrehozni, ami lényeges és alapvető változás.

- Mi volt ez a változás, ami 59 év után következett el?

- Hogy elutaztam Auschwitz-Birkenauba. Még azt is meg tudtam szervezni, hogy július elsején érjek oda, ugyanazon a napon, mint 59 évvel azelőtt. Sok minden más lett: például megnőttek a fák. Gyönyörű zöld fű volt mindenütt, ahol annak idején egyszerűen azért nem nőtt semmi, mert tízezer, húszezer, sokszázezer ember taposta ki folyamatosan. Aztán eljött az az idő is – és még mindig tart –, hogy egy-két év után rendszeresen muszáj visszatérnem.

- Miért?

- Nem tudom. És azt sem, hogy mit remélek.

- Mi történik, amikor ott vagy?

- Valamit keresek. Amikor hatodjára mentem oda önszántamból, azt hiszem, megtaláltam a barakkot, amiben voltam. De folyton keresek, tulajdonképpen a magyarázatot az egészre – nyilván sose fogom megtalálni. A hogyanra tudom a válaszokat, hiszen végigéltem, végigtapasztaltam. Tudom, úgy kezdődik el, hogy az utcán elkezdik kiabálni: büdös zsidók. Ha mindenünnen ezt hallják az emberek és ez folyik a csapból is, átszivárog a saját tudatukba, és aztán az ő meggyőződésük is ez lesz. Vigyázzunk a jelszavakkal.

- Figyelsz, figyeltél régebben is ezekre a jelekre?

- E tekintetben nekem borzasztóan éles hallásom van. Nem lehet úgy élni, hogy abszolút nem veszed tudomásul, mi történik körülötted.

- A '30-as, '40-es években is így volt? Észre vetted, mi történik körülötted?

- Akkor az volt az óriási különbség, hogy egy olyan családban éltem, ami igyekezett engem mindentől megkímélni. Beraktak engem abba a bizonyos elefántcsonttoronyba, és nem kellett tudomást vennem arról, ami zajlott. Hitler őszinte ember volt, a Mein Kampfban megírta, mit akar, de az annyira irreális volt, hogy elhinni sem lehetett. És mégis, meg lehetett csinálni.

- A filmben rengeteg erős, megragadó mondat hangzik el, ami sokáig ott motoszkálhat a nézők fejében, mégis egyet emelnék ki a sok közül. Amikor arról beszélsz, hogy lélekben még mindig 16 éves vagy, és még mindig van anyukád.

- Drágám, az ember mindig úgy érzi. Akkor is, amikor megcserélődnek a szerepek, és az anyukád már egy vén mámi, és neked kell gyámolítani. Tőlem még ezt is elvették. Az ember mégiscsak az anyja körül érezte magát életében legjobban, legbiztonságosabban, és mindig szüksége lenne az anyjára, akármilyen öreg. Olyan öreg nem tud lenni, hogy ne lenne rá szüksége.

- Mit őriztél meg az édesanyádról önmagadban?

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x