hirdetés
Benedek.jpg

„Mindannyian millió történet mellett megyünk el” – beszélgetés Totth Benedekkel villamosszínházról, irodalomról és alkotásról

A színház mindent túlél. A színház ezer helyszínen képes megújulni.
Szöveg és fotó: Göbölyös N. László - szmo.hu
2018. augusztus 28.


hirdetés

Az amfiteátrumtól a kőszínházig, a pajtáktól, kocsmaudvaroktól a pincékig, az illegális lakásokig, a fogolytáboroktól a börtönökig. Miért éppen villamoson ne lehetne színházat játszani? Ez az egyik meglepetése a hét végi Dunapest Fesztiválnak. Az egyik alkotóval, Totth Benedek íróval beszélgettünk.

– A budapesti villamos egyfajta 20. századi történelmi szimbólumnak is tekinthető, a két világháború közti időszaktól az újjáépítésig, 1956-ig és még lehetne sorolni. Másfelől pedig egy villamos közönsége egyfajta mikrotársadalom. Hogyan született meg a villamosszínház ötlete?

– Az ötletgazda Valuska László, a Dunapest, illetve az őszi-tavaszi Margó-fesztivál szervezője volt és úgy tudom, hogy éppen az Ön által is említett koncepciók mentén bontakozott ki az előadás, ami természetesen a Dunához is kötődik, mivel a darabot a 2-es villamoson adják elő.

– Amelynek az útvonala sem akármilyen: „Fehér Ház”, Parlament, Akadémia, Vigadó, Vásárcsarnok…

– A színdarabot a járat menetidejéhez igazítottuk: addig tart, amíg a 2-es megteszi az utat a Jászai tér és a Közvágóhíd között oda-vissza. Szerettük volna megírni a tömegközlekedéssel járók egyik állandó élményét, vagyis, hogy minden nap millió történet mellett megyünk el. Szerzőtársammal, Molnár T. Eszterrel egy ilyen történetet írtunk meg, amit az idő rövidsége és a tér szűke miatt nagyon össze kellett sűríteni. „Négykezes” darabot még nem írtam, végül úgy osztottuk fel a munkát, hogy Eszter megírta az oda utat, én pedig a visszautat. A darab rendezője Ördög Tamás, a Dollár Papa Gyermekei társulat vezetője. A sztoriról annyit árulhatok el, hogy egy kevés szereplős „párkapcsolati túszdráma”.

hirdetés

– A színház hihetetlen helyszíneken találja meg a helyét.

– Nem tudom, volt-e már a világban valahol villamosszínház, de ez a helyszín írói és, gondolom, rendezői meg színészi szempontból is rengeteg kihívással jár. De az ötlet, hogy „kivigyük” a városba a színházat, nagyon működik, ráadásul ez az egész az utazással kap még egy csavart.

-Egy írónak vélhetően rá is áll az agya, hogy utazás közben egy arcból, egy figurából kibontson egy történetet.

– Viszonylag keveset kell a városban közlekednem, mert otthon dolgozom, de ha mégis elindulok, a mindennapi teendők eléggé lekötnek, és így nehezebb elszakadni a hétköznapi helyzetből, és átkapcsolni alkotói „üzemmódba”. Hosszabb utazások közben valahogy könnyebben el tudom engedni magam, és ilyenkor sokszor belelátok mindenféle történeteket más emberekbe. Jó pár éve tanítok egy kreatív írás-kurzuson, ott szoktam azt a feladatot adni a hallgatóknak, hogy amíg beérnek, figyeljék az utazóközönséget, és hozzanak egy jó sztorit. Ritka, hogy üres kézzel jönnek.

Ilyen szempontból a tömegközlekedés valóságos kincsesbánya.

– Ugyanezt szoktam kérni médiaegyetemi tanítványaimtól, akiknek az Örs vezér téri aluljárón kell átjutniuk…

– Ha az ember elég nyitottan áll a dolgokhoz, átengedi magát az ingereknek, akkor bármi megihletheti. Nemrég írtam egy novellát, amit konkrétan egy kapualj ihletett, ahol a falon ki volt téve egy párt logója. Soha nem tudhatjuk, mikor talál meg bennünket egy történet. Néha úgy érzem, hogy csak úgy „kapjuk” őket. Persze ahhoz azért sokat kell dolgozni, hogy egy ötletből kerek történet legyen.

– Ön az elmúlt néhány évben igen nagy figyelmet keltett két regényével, a Holtversennyel és Az utolsó utáni háborúval. Manapság mi lehet az, ami átlépi az olvasók ingerküszöbét?

– Nehéz kérdés, és nem is tudom rá a választ. Az első regényem előtt nem publikáltam semmit, műfordító voltam, ami nagyon más jellegű munka. Rengeteg tanulsággal járt számomra alkotóként. Szóval nekem kimaradt az „irodalmi életbe való bejutás” hagyományos útja: nem jelentek meg írásaim folyóiratokban, nem jártam irodalmi táborokba, még az iskolaújságban sem jelent meg tőlem egy sor sem. Az alkotás, az írás vágyát azonban nem tudtam magamban elnyomni. A Holtverseny megjelenése és fogadtatása tényleg álomszerű, már eleve ott kezdődött, hogy egy olyan tekintélyes kiadónál jelenhetett meg, mint a Magvető. Nagy kockázatot vállaltak ezzel a könyvvel. A kiadó sok elismert kortárs író életművét gondozza, mégis belevágtak egy kamaszokról szóló, meglehetősen durva nyelvezetű regény megjelentetésébe, amelynek az szerzőjét a szűk műfordító szakmán kívül nem ismerte senki. Nem tudom, hogy bárki számított-e arra, hogy ilyen jól fog elsülni ez a dolog.

Az egyik titok talán abban rejlik, hogy magam sem tudtam, mit csinálok.

Bár sokat olvastam, bölcsészkarra jártam, a kortárs magyar irodalomról mégsem volt átfogó képem. Az angol, amerikai irodalmat mindenesetre jobban ismertem, az egyetemen angol szakon végeztem, és a műfordításokat is ebből a nyelvből készítettem. Gyakorlatilag nem tudtam, milyen hagyományokba lépek be, és adott esetben, mit rúgok fel. Erre természetesen nem érdemként tekintek…

– Volt már ilyenre példa a magyar és a világirodalomban is…

– Nem vagyok lázadó alkat, mégis volt egy ilyen „lázadó” gesztus ebben a könyvben. Talán az elmaradt kamaszkori lázadást pótoltam be. Hogy miért működik, igazából nem tudom, én sok esetben már inkább a hibáit látom. Írás közben szinte mindent ösztönösen csináltam, a nyelvezete is így alakult ki. A szándékos polgárpukkasztás távol áll tőlem, nem úgy ültem le írni, hogy „na, majd mindenki kifekszik ettől a könyvtől.” És a visszajelzésekből az derült ki, hogy nemhogy nem akadtak ki tőle, hanem inkább sokféle oldalról próbálták megközelíteni: létezik-e ilyen nyelv, tényleg ilyenek a mai fiatalok? Közben nekem nem volt más célom, csak el akartam mondani egy történetet, és hát így sikerült. Talán az őszintesége hatott, hogy nem akartam „megfelelni” senkinek és semminek. Az ember annyifelé igazodik, alkalmazkodik az életben, az írást ezért próbálom meghagyni olyan területnek, ahol teljesen szabad lehetek.

– Az utolsó utáni háború viszont bizonyos fokig köthető műfordítói munkájához, hiszen ültetett át magyarra több „sötét utópiát”, mint például Aldous Huxley Szép új világát, vagy Cormac McCarthy Az út című regényét.

– Ezzel a könyvvel szerettem volna megmutatni, hogy tudok másképpen is írni, nagyon más témában. Fontos lépcsőnek tartom, és egy pillanatig sem bántam, hogy ezt a történetet írtam meg, és így. Nagyon sokat tanultam belőle, talán többet is, mint a Holtversenyből, bizonyos értelemben úgy érzem, jobb is lett. De azért elég kritikus vagyok önmagammal szemben, és most már úgy látom, hogy hiába álltam hozzá ehhez a regényhez sokkal tudatosabban, mégsem azokon a dolgokon agyaltam, amiken igazán kellett volna. Majd a harmadik könyvnél kiderül, hogy jól látom-e a helyzetet. Most megint új módszerrel dolgozom.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy a félelmeit írta meg benne. Nem lehet, hogy sokkal sötétebbnek, félelmetesebbnek látjuk a világot, mint amilyen valójában a médiaglobalizáció miatt?

– Utólag belegondolva ez a Holtversenyre is igaz. Akkoriban az időm nagy részét egy alagsori helyiségben töltöttem, a külvilággal főleg az interneten keresztül „találkoztam”, ez a kép pedig nagyon torz lehet. Amikor az ember ennyire elzárkózik, akkor minden ingert nagyon intenzíven él meg. Hihetetlenül rám tudtak ülni például a bűntényekről szóló hírek. Azóta sokat változott a helyzetem, kevesebbet fordítok, sokkal több emberrel találkozom. „Barátságosabb” is lett a világ, hiába maradt minden ugyanúgy. Ezt a nyomasztó érzést is bele akartam írni a könyvbe, bár nem tudom, hogy éppen azoktól a dolgoktól rettegünk-e, amiktől kellene. A történelem furcsa csavarja például az atomfenyegetettség, amely a hidegháború óta nem volt ennyire valós, mint Észak-Korea és az USA összefeszülésekor. Aztán persze az is egy jó kérdés, hogy mennyire volt „valós” ez a veszély.

Ebben a posztfaktuális médiatérben gyakorlatilag bármit ki lehet mondani következmények nélkül.

A regény amúgy egy alternatív történelmi fikció, amely eredetileg ’56-ból indult ki. Akkor kétpólusú világban éltek az emberek, most mintha megint ugyanott tartanánk, csak az egész sokkal kaotikusabb. És itt megint fel kell tenni a kérdést, hogy a hozzánk eljutó információkból mi igaz, minek mennyi a valóságalapja.

– Létezik-e még a 21. században az írástudók felelőssége?

– Amíg műfordítóként dolgoztam, elég kényelmes volt a helyzetem ebből a szempontból, amúgy sem vagyok tipikus „megmondóember”. De még most sem érzem elég felkészültnek arra, hogy az irodalom vagy a kultúra „nagy” kérdéseire kész válaszokat adjak, a napi politikáról nem is beszélve. Nem véletlenül választottam a fikciót és nem a publicisztikát. A fikciót használva valahogy pontosabban tudom megírni félelmeimet, és akkor is könnyebb ebben a fiktív keretben gondolkodni, amikor a személyes problémáim átfedésbe kerülnek társadalmi vagy kultúrpolitikai kérdésekkel. Az Élet és Irodalom tárcarovatának novelláiban sem direktben reflektálok bizonyos eseményekre, de mindig van egy erős közéleti áthallás a sztorikban. Nem kell a napi kultúrpolitikai sárdobálás szintjére lemenni. Nagyon sok energiát vesz el az embertől, ha ezek a dolgok áthatják az életét. Engem sem hagynak hidegen ezek az események, néha személyes érintettség okán sem, van véleményem, de úgy vagyok vele, hogy ezek akkor is mulandó dolgok.

– E tárcanovellákban a legabszurdabb helyzeteket is elfogadjuk valóságnak. Nem ütközünk meg azon, hogy egy asszony hét éve kizárta magát az erkélyre és azóta ott él…

– Az egyik kedvenc regényíróm, Mario Vargas Llosa beszél A levelek egy ifjú regényíróhoz című esszégyűjteményében az „elhitető erőről”. Meg kell találni a nyelvet, amin úgy tudunk mesélni, hogy az olvasó „higgyen” nekünk. És ezt a nyelvet minden történethez meg kell találni.

– Már készül a harmadik regénye.

– Igen, lassan kezd összeállni a történetvázlat, és elkészült már jó néhány fejezet is. Több regénytervem is volt, de néhány hónapja rájöttem, hogy ezek közül három igazából együtt is működik. Illetve, hogy a három, időben egymástól távol álló esemény, valójában egy történet, ugyanannak a nőnek a története.

Annyira komolyan veszem ezt a vázlatírást, hogy – életemben először – excel-táblázatot készítettem a regényhez, pedig régen táblázat-fóbiám volt.

Az egyik munkahelyemen mindig rosszul voltam, amikor excelben kellett dolgoznom, de aztán kiderült, hogy nagyon kreatívan is lehet használni ezt a programot. Az első két regényemre rengeteg visszajelzést kaptam, és ha valaki megtisztelt azzal, hogy többet állított annál, hogy ez egy „sz.r könyv”, akkor igyekeztem végiggondolni és megérteni a kritikát. Többnyire a karakter- és cselekmény-építés terén érzek még sok fejlődési lehetőséget. Az utóbbi időben próbálkoztam más műfajokkal is, de alapvetően regényírónak tekintem magam, és úgy érzem, hogy ebben a műfajban is bőven van még lehetőség fejlődni.


hirdetés
KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
365nap.png

A nemi erőszakot dicsőíti sokak szerint, mégsem veszi le a 365 napot a Netflix

Túlságosan sokan nézik a filmet ahhoz, hogy csak úgy levegyék. A szolgáltató ilyenkor azt hangsúlyozza, hogy "meg kell adni nézőinknek a választás és a kontroll lehetőségét".
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2020. július 04.


hirdetés

Nem veszi le a műsorról a 365 nap című lengyel filmet a Netflix, bár többen felszólaltak ellene. Köztük volt az énekesnő, Duffy, aki szerint a film a nemi erőszakot, a szexkereskedelmet és a nők elleni szexuális agressziót élteti - írja a 24.hu. A walesi énekesnő néhány hónapja mondta el, hogy őt is elrabolták, bedrogozták és megerőszakolták. Mindezt és az aggodalmait a film miatt nemrég írta meg Reed Hastings Netflix-vezérigazgatónak.

Duffy levele nyomán petíció is született, amelyet már több mint hatezren írtak alá, és amelyben a film eltávolítását követelik. A Netfix szerint a filmnél egyértelműen jelezték, hogy erőszakot, szexet és meztelenséget ábrázol, ezen túl már a felhasználóra van bízva, hogy látni akarja-e.

"Hiszünk abban, hogy meg kell adni nézőinknek a választás és a kontroll lehetőségét a nézői élmény tekintetében. A felhasználók eldönthetik, hogy mit néznek meg, szűrőket állíthatnak be, és kizárhatják azokat a filmeket, amelyeket soknak éreznek"

– mondta a cég szóvivője.

A Netflix nem mindig áll így a problémás filmekhez: nemrég kivette a megnézhető filmek közül a Trópusi vihart, mert többen rasszistának gondolják. A 2008-as amerikai szatirikus akció- és komédiafilmben ugyanis Robert Downey Jr. feketére maszkírozva játssza el az egyik főszerepet, ami a streaming-szolgáltató szerint is sértő a feketékre nézve. Itt valahogy nem kell a választás és a kontroll lehetőségét megadni, igaz, nem is nagyon nézte már senki a filmet...

hirdetés

Viszont a 365 napot bár nem a Netflix gyártotta, ez egy lengyel film, amelynek csak a jogait vették meg, a cég ezt mindig hangsúlyozza, de azt kevésbé, hogy ez az utóbbi idők egyik legnézettebb filmje a stream-szolgáltatón.

hirdetés
KÖVESS MINKET:




hirdetés
eszenyi.jpg

Eszenyi Enikő felfüggeszti színészi tevékenységét

Július elsejétől Rudolf Péter vette át a Vígszínház irányítását, a rendezőnő azonban továbbra is karbantartja az általa rendezett előadásokat.
Fotó: Emmer László - szmo.hu
2020. július 08.


hirdetés

Már nem fog színpadra lépni Eszenyi Enikő, felfüggeszti színészi tevékenységét - mondta el az InfoRádiónak Rudolf Péter, aki július 1-től vette át a Vígszínház irányítását.

Mint mondta, két ember távozott az igazgatóváltás előtt, és mivel a társulat tagjai rajtuk kívül megmaradtak, nem sok új embert szerződtetett. Hat, már a színházban dolgozó egyetemista kapott szerződést, valamint Brasch Bende, mellettük pedig visszatér Elekes Péter, Méhes László és Seres Zoltán.

A színház korábbi igazgatója, Eszenyi Enikő azonban egyelőre nem akar fellépni, de továbbra is végzi majd a munkáját.

"Enikő most saját kérésre felfüggeszti a színészi tevékenységét, nem akar játszani. Viszont azokkal az előadásokkal kapcsolatos összes munkát elvégzi, amelyeket ő rendezett. Együtt beszéljük meg az esetleges szerepátvételeket, végigcsinálja a szokásos felújító próbákat"

- mondta Rudolf Péter, aki örül, hogy a rendezőnő az általa rendezett előadásokat ezután is karbantartja.

hirdetés

A színházigazgató azt is elmondta, hogy köszönetet kell mondani az elődjének, mert a Vígszínház biztos lábakon áll. Rudolf Péter szerint ez az évad nagyon fontos lesz, mert most alakul ki a színház jövője és az, hogyan épül majd fel a társulat.


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
1-2.jpg

Tom Cruise: a legnagyobb sztár, aki nem hajt az Oscarra – ez a 10+1 legjobb filmje szerintünk

Volt vietnami veterán, undorító producer és önmagába szerelmes guru is.
Szajki-Vörös Adél, fotó: HBO GO - szmo.hu
2020. július 06.


hirdetés

Pár napja lett 58 éves Tom Cruise, aki egy ideje legalább tíz évvel fiatalabbnak néz ki, mint amennyi (most sem látszik rajta, hogy két év múlva a 60-at ünnepelheti. Ő az, aki A-kategóriás színésznek számít már több, mint harminc éve, hiszen a Top Gun már 34 éves film. Érdekes módon a legjobb mozijai a kilencvenes évekből valók - és nem azért, mert azóta rosszabb színész lett, hanem mert biztonsági játékos vált belőle, és szinte kizárólag akciófilmeket készít. Ha másba száll be, az sem dráma, holott régebben sok ilyet bevállalt. Ennek oka már egy másik cikk témája lenne, íme a kedvenceink tőle:

Plusz 1:  Trópusi vihar

Itt megcsillantotta komikusi vénáját, amiről ezelőtt nem sokat lehetett tudni - és az eredmény annyira jó lett, hogy majdnem készítettek is egy saját filmet a karakterének. Les Grossman, a kopaszodó, pocakos, hihetetlenül bunkó stúdiófőnök szerepét bizonyos pletykák alapján egyenesen Harvey Weinsteinről mintázta a színész, bár erről valódi források nem léteznek. A szerep az akkoriban a színész körüli botrányokról sikeresen elterelte a figyelmet és Cruise karrierjének is adott egy lökést. Ezután fordult rá az elsődleges akciósztár státuszra, ami be is jött neki.

10. Mission Impossible - Utóhatás

A Mission Impossible-széria nemcsak szuper filmzenéje miatt nehezen felejthető. A franchise 2018-as remeke szuper szórakozást nyújt látványos akciójeleneteivel, jól megírt fordulataival és persze Cruise-zal, aki ezúttal különösen odatette magát, ami a kaszkadőrjeleneteket illeti, amit mondjuk az esetében én nem is hívnék kaszkadőrjelenetnek, az angol stunt szó ezt sokkal jobban kifejezi. Az emelkedő helikopterről lógást például nem sokan csinálnák utána, de a két épület közt való ugrásáról számtalan sajtóhír is született, hiszen elszámolta az ugrást, és összetörte a lábát. Aztán lazán továbbfutott. Emiatt több hétre le kellett állítani a forgatást.

hirdetés

9. A holnap határa

Érdekes, hogy a színésznek gyakran van nagyon jó kémiája a kolléganőkkel, ez a film viszont nemcsak high concept forgatókönyve miatt kiemelt, hanem az Emily Blunt és Cruise között működő remek kémia miatt is. Blunt méltó akciótársa a színésznek a sci-fi, akció és dráma elemeket használó moziban, melynek ráadásul a humora is remek.

8. Jack Reacher

Tom Cruise nem lenne Tom Cruise, ha nem akarta volna szélesíteni palettáját az akciófranchise-ok világában, ezért előállt Jack Reacherrel, akinek sajátosan titokzatos, introvertált, de nagy szívű személyisége és természetesen homályos múltja van. A 2012-es mozi és a 2016-os méltó folytatása a klasszikusabb akciófilmek hagyományait követik, például Reacher iszonyú menő, bármennyi ellenféllel felveszi a harcot és simán lenyomja őket ököllel. De azért mindkét résznek megvan a saját jól megírt, izgalmas sztorija is.

7. Különvélemény

Nem ez volt az utolsó együttműködés a nagymester Steven Spielberg és Tom Cruise között, de ez a legjobb. A 2002-es mozi Philip K. Dick novellája alapján készült. A végtelenül izgalmas, a jövőben játszódó sztoriban Cruise karaktere azzal szembesül, hogy a rendszer, amiben hitt és dolgozott, ellene fordul, a gyilkosság-előrejelző gépezet ugyanis őt dobja ki tettesnek egy titokzatos ügyben. Remekül összerakott mozi, melyben váltakoznak egy jó krimi és a sci-fi műfaj elemei.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:





hirdetés
ringo.jpg

A szeretnivaló Nagy Fapofa – 80 éves lett Ringo Starr

Kicsi, csúnyácska, hangszerének nem virtuóza, de éppen ő kellett minden idők legnagyszerűbb négyesébe. Ma 80 éves Ringo Starr, a Beatles dobosa.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2020. július 07.


hirdetés

Van valami nyomasztó abban, hogy nemzedékem bálványai immár valamennyien túl vannak a 70. életévükön, sőt akad, aki az idén már a 80-as is betölti. Igaz, másfelől örülhetünk, hogy a pop-rock világ zivataraiban megérték ezt a tiszteletre méltó kort. Közéjük tartozik Richard Starkey, azaz, ahogy az egész világ ismeri lassan 60 éve: Ringo Starr.

A szegény családból származó, gyerekkorában beteges, iskolába is alig járó fiú egy véletlennek köszönhette szerencséjét. Tizenhárom évesen elhatározta, hogy dobos lesz, liverpooli Rory Storm and The Hurricanes nevű bandával 1960-ban ugyanabban a hamburgi klubban léptek fel, mint földijeik, akik akkor még Silver Beatles névre hallgattak. John Lennonnak és társainak megtetszett a váltótárs dobosa, és amikor két évvel később eljutottak a lemezfelvételig, és eredeti dobosukat a zseniális producer George Martin gyengének találta, eszükbe jutott Ringo – mert már akkor is ezt a művésznevet viselte, a kezén viselt gyűrűkre utalva. A legenda szerint az első felvételbe, a Love Me Do-ba 17-szer kezdtek bele, többnyire Ringo miatt, aki képtelen volt lámpalázát levetkőzni. Szerencsére mindenki bízott benne, és hamarosan fogalommá vált a John, Paul, George és Ringo négyesfogat.

A jelentős méretű orral megáldott, faarcú – és fahangú – dobosról gyakran mondták, hogy ő csak „kiegészítő ember” a három különleges tehetségű, kreatív muzsikus, Lennon, Paul McCartney és George Harrison mögött. Csakhogy az ő pontos, nem tolakodó, de ha kellett, nagyon is kifinomult játéka szerves része volt a Beatles-hangnak, éppen egy ilyen „becsületes iparos” kellett a Pudliknak.

Ráadásul Ringo emberileg is nagyon fontos eleme volt a csapatnak. Ő volt a legderűsebb, akire lehetett számítani egészen az utolsó időkig a konfliktusok elsimításában, vele mindenki jóban volt, valószínűleg nem utolsósorban azért, mert sosem voltak bandavezéri ambíciói. Nem véletlen, hogy a Beatles feloszlása után Ringo szerepelt mindhármuk valamelyik szólólemezén, és az ő 1973-as Ringo című albuma volt az egyetlen, amelyen újra szerepeltek mind a négyen – igaz, külön-külön.

Mint dobos, ritkán énekelt, de azért már korai korszakban is kapott egy-egy slágert – ilyen volt az I Wanna Be Your Man, vagy a Boys – aztán 1966-ban az ő hangjával vált világhírűvé a liverpooli tengerészdalt feldolgozó Yellow Submarine. Egy évvel később Ringo ismét rock-történelmet írt, a Sgt.Pepper albumon övé lett a With A Little Help From My Friends, amely nem kicsit róla is szólt. Az 1968-as White Albumon már szerzőként is szerepelt, a Don’t Pass Me By vidám country-nóta, amelyhez el tudunk képzelni egy füstös vadnyugati szalont, ahol a zongorista sörébe belelóg a majom farka. Az Abbey Roadra viszont már egészen míves dalt írt George avatott gitárjátékával, ez volt az Octopus’ Garden. Kedvence egyébként éppen ennek a lemeznek az összefüggő, második oldala, amelyen egy dobszólót is engedélyeztek neki.

hirdetés

Ekkor már lehetett sejteni, hogy Ringo is meg fog próbálkozni a szólóénekesi karrierrel. Ez azonban, éppen hangkorlátai miatt, nem ment simán. A legnagyobb sikereit country stílusú dalaival aratta (Back of boogaloo, You’re Sixteen), de az It Don’t Come Easy 1971-ben Top Ten-dal lett Nagy-Britanniában és a tengerentúlon is. Önálló lemezei azonban sosem értek el olyan nagy sikert, mint a többiek munkái, ellenben részese lehetett a volt társak alkotásainak. Főleg George Harrisonnal dolgozott sokat. Ott volt többek között a gitáros két legjobb albumának, az All Things Must Pass-nak (1970) és a Cloud Nine-nak (1987) közreműködői között, ez utóbbiban a When We Was Fab című, a Beatlesre emlékező dalhoz egy vidám klipet is csináltak kettejük főszereplésével.

És együtt csinálták meg a rock-történelem első jótékonysági eseményét. A Bangla Desh-koncertre George eredetileg szerette volna az egész Beatlest összehozni, de mivel Lennon és McCartney akkor éppen nem álltak szóba egymással, mondvacsinált ürüggyel lemondták a fellépést. Ringo azonban ott volt Bob Dylan, Eric Clapton, Leon Russell, Billy Preston között és amikor George bemutatta őt a közönségnek, a tomboló éljenzésre a zenekar a Yellow Submarine motívumával válaszolt.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


hirdetés
KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!