hirdetés
“A tököm kivan veled” – két tábla keserű csokoládé története
Nem hittem, hogy a fenti mondat valaha kicsúszik a számból anyámmal szemben. Nem úgy értettem, rögtön meg is bántam, de már nem volt visszaút. Kiviharzottam a lakásból.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. március 21.


hirdetés

Azért nem szépítem ezt a történetet, mert vállalni akarom mindegyik részét. A jót is, a rosszat is. A családi kapcsolatokról olyan szépen, rózsaszín habosan, aranykeretesen, szívecskés emojisan szoktak – úgy általában – beszélni, főleg, ha egy anyáról van szó. Pedig szerintem a dolog jóval árnyaltabb.

A vita két tábla keserű csokoládén robbant ki. Ismertebb nevén étcsokoládé. Anyám kábé tíz percre lakik tőlem, az utca végén. Sokszor segítek neki bevásárolni, aznap is így tettem, munkából jövet. Húzós nap volt, a bolt annyira nincs közel, fáradt voltam, esett az eső, és nem tudom, hogy jutott eszembe épp a belül szőrmés, kívül átázós bokacsizmámat felvenni, mindenesetre akkor már lábszárközépig cuppogtam a csuromvizes szőrmében, meg a szintén tocsogós farmeromban. A dzsekim kapucnija nem védett semmitől, az arcomon folyt le a víz. Utáltam az egész világot.

Gondoltam, bedobom anyuhoz a cuccokat, aztán húzás haza, vizes holmit le, puha zoknit fel, gyorsan letudom a muszáj-háztartási teendőket, talán még leskiccelek egy cikkvázlatot, aztán egy csésze forró tejeskávéval bekucorodom a kanapéra, bekapcsolok valami hülyeséget a tévében, bebambulok, és a napot ezennel befejezettnek nyilvánítom.

Így is lett – volna, ha kifelé, már az előszobában nem állít meg anyám álmosan nyűgös hangja: “Kislányom, mogyorós keserű csokoládét nem hoztál?” Nem volt őszinte a mosolyom, ahogy megtorpantam: “Nem, mert nem mondtad.” Kis, bűntudatos csönd a szoba felől: “Hát...lehet. Pedig úgy ennék most egy kicsit.” Na, itt szakadt el a cérna, és itt csúszott ki a számon, feltartóztathatatlanul:

“Most már nem fordulok vissza. Hatszor kérdeztem meg reggel, mit hozzak. Listát is írtam. Bentről is felhívtalak. Komolyan, a tököm kivan veled.” A végét csak mormoltam, odabentről, a tévé mellől már nem is hallhatta, de kimondtam, nincs mentség. Becsaptam magam mögött az ajtót.

A mondatban nyilván nem az volt a leghelytelenebb, hogy nincs tököm. De dühös voltam, és ahogy lecuppogtam a lépcsőn, kezemben a saját bevásárlószatyrommal (mert ugye még az is nálam volt), a laptoptáskámmal, és egy bazi nagy könyvvel, ami félig már szintén átázott, magamban tovább pufogtam. Határozott léptekkel elindultam hazafelé, közben a lakáskulcsom után kotorásztam. Anyut nagyon szeretem, meg minden, de lássuk be, egyre nehezebb vele.

Mindent ötször kell neki elmondani, mert nem hall – negyven évig, egész a nyugdíjig általános iskolai tanár volt, a gyerekek szétordították a fülét. Ha ötödjére már kiabálva ismétlünk meg neki valamit az öcsémmel, megsértődik: “Jól van, nem kell velem üvöltözni...” Most jött rá, hogy facebookozni akar. Öcsém féltve őrzött laptopján. Persze tök cuki, hogy ilyen lelkes, de azóta kétszer állította át az öcsém profilképét (fogalmunk sincs róla, hogy csinálta), eutanáziára ítélte a WIFI-rootert (azt a rejtélyt is örök homály fedi, nem tudtuk feléleszteni, le kellett cserélni), és Google fordítóval angolul kommentelget vadidegen embereknek. Ja, és angolul is meg akar tanulni. Tele kell ragasztanom a lakását cetlikkel, amikre angol szavakat írok jó, nagy betűkkel, és időnként ki kell tőle kérdeznem. Na, abból is többnyire vita lesz, mert szerinte az írásom olvashatatlan, és mi az, hogy az angolban nincs magázás, amikor híresen udvarias népek.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Facebookon kér segítséget a fóti gyermekotthon egyik lakója
'A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek' – érvel a lány, aki szerint neki azok a gyerekek és felnőttek a családja, akik között felnőtt.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. április 17.



A fóti gyermekotthon egyik fiatal lakója úgy döntött, hogy kiáll magáért és a társaiért, és a Facebookon kér segítséget. Közel háromezer megosztásnál jár a hétfő délutáni poszt, amiben a hozzászólók a lány bátorságát díjazzák, és a támogatásukról biztosítják őt. Karolina, a 18 éves mozgássérült lány a posztjában arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”

A kormány a tervek szerint még az idei év első felében bezáratja a fóti Károlyi István Gyermekközpontot, és az ott élő gyerekeket az ország különböző pontjain, Zalaegerszegen, Kalocsán, Aszódon és Budapesten helyezik el. Az intézményben jelenleg három részleg működik, a speciális gyermekotthonban súlyos pszichés problémával élő fiúk, a különleges gyermekotthonban a tartósan beteg és sérült gyerekek, a kísérő nélküli kiskorúak gyermekotthonában pedig a fiatal menekültek élnek.

Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint a kitagolásra azért van szükség, hogy felszámolják a nagy létszámú tömegintézményeket, és azt ígéri, hogy jobb körülmények közé helyezik el a gyerekeket.

Korábbi cikkünkben megpróbáltuk kideríteni, hogy mi lesz a gyerekek sorsa, megnyugtató választ nem kaptunk, a legnagyobb rejtély, hogy mi lesz a menekültek, illetve a tartósan beteg és sérült gyerekek sorsa. A számukra kijelölt otthonok nem alkalmasak ezeknek a gyerekeknek a fogadására, és a jelek szerint ez nem is fog változni, ráadásul ezek az otthonok a puszta közepén állnak. A különleges szükségletű gyerekek nagyon szoros kapcsolatot ápolnak egymással és az ápolóikkal, ezért nekik különösen nehéz lenne a kiköltözés.

A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek

A gyermekotthon egyik lakója, Oláh Karolina a napokban úgy döntött, hogy megtöri a csendet, és kiírja a Facebook oldalára, hogyan éli meg ezt az időszakot.

„Azt még valahogy feldolgozzuk, ha menni kell, hiszen egy „normális” család életében is van ilyen. Viszont minket az ország különböző részeire akarnak szétdobálni, azt gondolva, hogy „Majd úgyis megszokják!” Igen. Lehet, de abba senki nem gondol bele, hogy mi, akik évek óta együtt élünk, talán úgy szeretjük egymást, mint egy igazi család! A vér szerinti családom elhagyott, mert nem kellettem nekik. Nekem azok a gyerek és felnőttek a családom, akik között felnőttem”

– olvasható a posztban.

„Azért gondoltam, hogy kiírom ezt a Facebookra, mert fontosnak tartom, hogy a mi oldalunkról is hallják az emberek, hogy nekünk ez milyen nehéz” – mondta Karolina az Abcúgnak.

Karolina mozgássérültként született, az édesanyja nem merte vállalni a felelősséget, ezért a tatabányai csecsemőotthonban helyezték el. Ötéves korában került át a fóti gyermekotthonba, és azóta ott él. „Az emberek itt nagyon kedvesek, itt nőttem fel, ide köt minden, nekem Fóton van az otthonom.”

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A tanítványaival együtt halálba menő skót tanárnőre is emlékeztek – gondolatok az Élet Menetéről
Fáklyákkal vonultak végig a pesti Duna-parton az Élet Menete résztvevői a legsötétebb vészkorszak kezdetének 75. évfordulóján. Az emlékezés életigenlőbb volt, mint valaha.
szöveg és fotók: Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. április 15.



„Kérhetek tőled tüzet? – szólít meg egy fiatal nő, majd rögtön hozzáteszi, hogy e célból még sosem szólított meg senkit az utcán, pedig dohányzik. Az én fáklyám már ég, a Vigadó tér alatt kaptam, és többes lángmegosztásban lobbantottam fel.

Később egy diákkorú srác is felém tartja fáklyáját. Mások rögtön meg is örökítik magukat a fáklyagyújtás közben, vannak, akik már az alkonyodó égalját színező lángerdőt fényképezik. „Ugye, felteszed ezeket a Facebookra?” – a kérdést nem egy tinédzser tette fel, hanem egy ötvenes hölgy, hasonló korú párjának.

Lehet, hogy a skót duda hangja is tette? Mivel az idei Élet Menete a tanítványaival együtt halálba menő skót tanárnőt, Jane Haining mártíromságát idézte fel, a résztvevőkhöz ismét magyarul szóló, skót nemzetiségű Iain Lindsay brit nagykövet és David Mundell, a skóciai ügyek minisztere szavai után a menet indulására ezúttal nemcsak a hagyományos sófár, hanem egy skót dudás is jelt adott. Ez a szokottnál oldottabbá tette a hangulatot. De ugyanilyen üdítő volt látni azokat az idős túlélőket, akik számára a szervezők egy nyitott elektromos autót biztosítottak.

A fotósok egymást taposták, hogy megörökíthessék a 98 éves, csupa mosoly ötszörös olimpiai bajnok Keleti Ágnest, aki az út végén az Élet Menete lángját gyújtotta meg. Ő és szerencsés sorstársai puszta létükkel példázták, hogy még a legnagyobb szörnyűségek után is képes az ember talpra állni és örülni minden megélt napnak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x