Titokban bekapcsolhat a telefon kamerája, ha a Facebookot pörgetjük

Ember 2.0 – A mesterséges intelligencia gazdasági és társadalmi hatásai címmel jelent meg dr. Csepeli György szociológus új könyve. A szerző kelenföldi otthonában beszélgettünk róla.

- Az ember problémamegoldó intelligenciája mindig is hatékony volt – írja. A kérdés, hogy mire használta. Ön rögtön hoz néhány szörnyű példát: Holokauszt, Hirosima, Gulagok...

- Meglehetős szorongással tekintek a könyv fogadtatására, mert eddigi könyveim a hagyományos szociálpszichológia területén mozogtak, az emberi dráma különböző aspektusaival foglalkoztak. Ilyen értelemben ez a könyv messze túllép ezen a téren.

Ugyanakkor változatlanul az a fő kérdés, hogy mi történik az emberrel az Emberi Színjáték új fejezetében és az milyen következményekkel jár.

A könyvet négy alapvető irány szervezi: a digitális átalakulás, ami azt jelenti, hogy létünknek nagyon jelentős részaránya áttelepül a virtualitásba. Ettől még nem szűnik meg a fizikai létezésünk, de digitális lenyomatunk visszaható erőként is meghatározó lesz. A második vonal a mesterséges intelligencia, amelynek programjainál megfigyelhető a folyamatos haladás az autonómia irányába. Mint a gyereknél, aki születésekor még teljesen tehetetlen, de már csírázik benne az intelligencia, és előbb-utóbb eljut a felnőtt korig, amikor már tudja önmagát menedzselni. A mesterséges intelligencia el fog jutni olyan szintű autonómiáig, amely már kihívója lesz az emberi autonómiának. A harmadik: 

ha majd a mesterséges intelligencia egyre inkább áthatja az emberi élet teljességét, nemcsak áldásokat, hanem átkokat is hozhat az emberiségre. Eljuttathat bennünket a totális ellenőrzöttség állapotába, amit Martin Heidegger „machinációnak” nevez, és megfoszt bennünket attól, ami emberré tesz: a szabadságtól.

A negyedik mintegy összefoglalja az első hármat: elképzelhető-e, kérdezem az utolsó fejezetben és nem tudom rá a választ, hogy az ember és a mesterséges intelligencia valamiképpen egybeolvad és elvezet-e bennünket egy olyan állapotba, amely nem a jelenlegi Ember 1.0.-t tartja életben, hanem

egy nietzschei értelemben vett „emberfeletti embert” eredményez, akinél már nem tudjuk megkülönböztetni, hogy mi benne a gép és mi benne az ember.

Ami a problémamegoldó intelligenciára vonatkozó kérdést illeti, arra azt válaszolom, hogy az ember egyik legfontosabb képessége a megértés. Lehetetlen lenne a túlélésünk, ha csak a meglévő problémákat tudnánk megoldani. Az állatok sem tesznek mást, csak ők „szakosodtak”. Az egér ideig-óráig el tud menekülni a macska elől, a macska viszont előbb-utóbb képes elkapni az egeret. Az ember viszont az evolúció befejezetlensége okán arra van ítélve, hogy a túléléshez elégtelen biológiai programjait kiegészítse. Más kérdés, hogy ez a kiegészítés napjainkban elvesztette mértékét:

olyan problémákat kreáltunk a világban – a klímaváltozást, a  járványokat, a migrációt, a pénzügyi rendszer elszabadulását – amelyek kezelésére úgy tűnik, a természetes ész nem alkalmas.

De például a járványok okozta negatív hatások előrejelzésére, a nyomonkövetésre, a kezelés hatékonyságának ellenőrzésére létezik egy DAMA nevű program, amely a nagy adattömeg kihasználásával mérnöki pontossággal meg tudja mondani, hogy hol, mikor, mire kell számítanunk epidemiológiai ügyekben. Az emberi ész jelenleg még versenyben van a mesterségessel, még urai vagyunk a helyzetnek. A könyvben három stádiumát írom le a mesterséges intelligenciáknak: az orákulum, a dzsinn és az uralkodó típust. Jelenleg a dzsinn szakasz elején tartunk. Az autonómia már nyiladozik, de odáig még nem jutott el, hogy ellenünk fordulhasson.

- „Nincs olyan egyén, akinek emlékezete versenyezhet a Google keresőprogramjával” – írja. Szüksége van-e az embernek ennyi információra, meddig leszünk képesek kiválasztani és elraktározni a számunkra értékeseket?

- Az információ az élet maga. Attól nem félek, hogy túl sok információ ér bennünket. Megvannak bennünk a pszichológiai mechanizmusok, melyek révén a nem lényegeset elfelejtjük, vagy a kellemetlen, traumatizáló információkat elfojtjuk. A tudatunkban van egy jól működő információ-gazdálkodás, és ez szerintem a jövőben is így lesz. Hogy emlékezetünket megkíméljük bizonyos tárgyi tudástól, annak én javarészt előnyeit látom. Azt, hogy a Google kereső motorjai lehetővé tesznek előrejelzéseket, hogy vagy felszínre hoznak olyan, a kollektív tudat megismerésében fontos mechanizmusokat, amire másképpen nem lenne lehetőség, mert ennyi adat senkinek sem áll a rendelkezésére. A könyv végén írom, hogy

meg kell tanulnunk együtt élni azzal a helyzettel, hogy bizonyos dolgokra nekünk már nem kell emlékeznünk.

Ez egy újfajta alkalmazkodást jelent.

- Nincs meg annak az a veszélye, hogy ez a „kiszolgálás” szellemi tunyaságot szül?

- Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az internetet megelőző korokban az emberek megismerési képességei rendkívül egyenlőtlen módon oszlottak el. Idézem is Macchiavellit, aki azt mondta: egyes emberek képesek önálló gondolatok kitalálására, mások képesek ezek megértésére, egy harmadik, nagyobb csoport viszont egyikre sem. Tehát az „elit” és a „nem elit” között van egy hatalmas szakadék. Ennek vannak társadalmi, genetikai, pszichológiai okai.

Nincs okunk arra, hogy a korábbi korokra egyfajta idealizált tudásállapotot vetítsünk vissza, mert a múltban még inkább jellemző volt, hogy a nagy sokaságnak fogalma sem volt semmiről, miközben volt egy kis elit, amely csodálatos szellemi képességek birtokában nagy dolgokat hozott létre, akár alkotásban, akár pusztításban – vagy a kettőt együtt.

Mint például Napóleon, akinek páratlan intelligenciája volt, és nagyon nehéz eldönteni, hogy az építésben vagy a rombolásban volt-e inkább eredményes. De meggyőződésem, hogy ez a technológia inkább enyhíthet az egyenlőtlenségen, mintsem hogy tovább mélyítené.

- Ezzel kapcsolatban említi, hogy jóval nagyobb esélye lett a tudás perifériáján lévőknek a „központba” kerülni, miközben a központban lévőknek sincsen „bérelt helye.”

- Barabási Albert-László hálózatelmélete egyértelműen azt mutatja, hogy minél többen vannak egy hálózatban, annál nagyobb esély van arra, hogy akik benne vannak, közel kerülhessenek egymáshoz. Tehát a távolság a hálózatban korántsem olyan fatális, mint a fizikai térben.

Fizikailag semmi esélyem, hogy az amerikai elnök közelébe kerüljek, de a hálózatban 7-8 lépésen keresztül megtalálhatom hozzá az utat. A távolság leredukálódik, elporlasztja az emberek között azt a „roppant jeges űrt”, amelyről Tóth Árpád ír.

A másik előny pedig a mobilitás. A hálózat előtti társadalmi szerkezetek meglehetősen merev korlátokat állítottak az emberek különböző kategóriái, férfiak és nők, szegények és gazdagok, vidékiek és városiak közé. Ezek leküzdése sokszor lehetetlen volt. Ritka kivételnek számított a 15. században született Bakócz Tamás, aki jobbágyi sorból jutott el odáig, hogy a pápaságra is komoly esélye volt. Ma viszont már a hálózat által sokkal könnyebb kikerülni a sors adta hátrányos helyzetből, mint valaha. A tehetség, a szorgalom, a hozzáértés, a szerencse, a siker fő alkotóelemei, sokkal inkább megtalálják a maguk közegét ebben a világban.

KÖVESS MINKET: