hirdetés
kenderesi-tamas-3-1000x667.jpg

„Tiszteld az országuk kultúráját” – néhány szó Kenderesiről, meg a seggrepacsiról

Hargitay Judit. Fotó: MTI/Kovács Tamás - szmo.hu
2019. július 30.


hirdetés

De ha ezen túl is lépünk (nem kéne, csak a feltételezés kedvéért), a következőket azért nem ártana végiggondolni.

Mint említettem, az ügy részleteiről gyakorlatilag SEMMIT sem tudunk. A Reuters hírügynökség (majd később a The New York Times) lehozta, hogy a magyar úszóválogatott egy tagját szexuális zaklatás vádjával őrizetbe vették, majd visszaengedték a szállására. Sós Csaba, az úszók szövetségi kapitánya a HVG-nek ma azt nyilatkozta, Kenderesit csütörtökön hazaengedik Magyarországra, pénzbüntetést kapott.

Kenderesi Tamás a Facebookra két nappal ezelőtt kitett posztjában azt írta: "hozzáértem egy, a pultnál álló koreai táncoslány fenekéhez. Meg sem álltam mögötte, talán egyetlen meggondolatlan mozdulatot tettem, ami miatt az érintett lány komolyan megharagudott, és feljelentést tett ellenem.”

Azóta egy ott élő magyar nő a helyi sajtóra hivatkozva szintén a Facebookon azt állította, a lány nem táncos volt, hanem egy vendég. Tehát VALAMI történt, VALAKIVEL, de egyelőre csak Kenderesi verzióját ismerjük.

Én nem szeretném azt a fiút megkövezni. De az most már ténynek tűnik, hogy olyasmit tett, ami Dél-Koreában TÖRVÉNYBE ÜTKÖZIK. Hőböröghetünk mi itt, itthonról, hogy minek, meg nehogymár, meg mindenkihülye. Aki elmegy egy másik országba, akkor rá annak az országnak a törvényei vonatkoznak.

Ha olimpikon, ha nagy reményű úszó, ha fiatal, ha spicces, ha be van gerjedve, ha nem. Kenderesi Tamás ezek szerint megsértette az ottani törvényeket, és ezért pénzbüntetést kapott.

Nem tudom, emlékeztek-e Otto Warmbierre. Egy 22 éves, amerikai egyetemista fiú volt, aki egy turistaúton járt Észak-Koreában, és a szállodájuk halljából, a falról leszedett egy propaganda-plakátot. Haza akarta vinni, szuvenírnek. Az ottani hatóságok letartóztatták, 15 év (!) kényszermunkára ítélték, majd az amerikai diplomácia elképesztő erőfeszítéseinek köszönhetően 2017 júniusában hazaengedték, gyakorlatilag zombivá kínozva, vegetatív állapotban.

Az amerikai orvosok nem tudtak segíteni rajta, hazatérte után pár nappal meghalt. A világ közvéleményét nagyon felkavarta az ügy – mi is beszámoltunk róla –, de semmit sem tehettek. A fiú megsértette Észak-Korea törvényeit, azért ott ez jár. Ismétlem: elcsent egy plakátot.

Szóval, ami Kenderesi Tamással történt, azt szerintem illő lenne a helyén kezelni. Melldöngetés, összekacsintgatás, háborgás meg hőbörgés helyett egy kis józansággal, mértéktartással, alázattal – legalább. Ő ugyanis se nem mártír, se nem hős.

A The New York Timesban az elmúlt napokban két fontos, bennünket érintő sporthír jelent meg. Az egyik az, hogy Milák Kristóf 200 pillangón megdöntötte minden idők legnagyobb úszójának, Michael Phelpsnek a tíz évvel ezelőtt felállított világrekordját. A másik az, hogy van egy magyar úszó, aki nem tud viselkedni.

Döntsük el, hogy melyikre vagyunk a büszkébbek.


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
vekerdy-1.jpg

Vekerdy Tamás talán utolsó interjúja: „Ver minket az Isten, mert választott népe vagyunk”

A Szombat című lapba készült alig pár hete, és halála előtt három nappal hagyta jóvá – vagyis helyette már a felesége.
Várnai Pál cikke a Szombat című folyóiratban - szmo.hu
2019. október 10.



Az alábbi beszélgetés Vekerdy Tamással néhány hete készült, és három nappal ezelőtt – az akkor már nagyon legyengült interjúalany helyett – a felesége küldte vissza a javított változatot. Könnyen lehet, hogy a szerdán elhunyt író, pszichológus életében ez volt az utolsó interjú.

Nemrég egy étkezdében egy asszonnyal beszélgettem, és kamasz unokáját látva megemlítettem, hogy épp a napokban láttam Vekerdy Tamást a tévében. „Imádom Vekerdyt” – mondta az asszony, “annyira ért a gyerekekhez.” Honnan ért Ön annyira a gyerekekhez?

Első válaszom az, persze, hogy fogalmam sincs. A második pedig az, hogy van nálunk egy ilyen családi örökség. Nagyon sok óvónő, tanár, gyógypedagógus, gyámügyi jogász volt a családomban. Van egy olyan emlékem is, hogy Steiner Béla, zseniális gyermekorvosunk egyszer megérkezett hozzám, amikor 40 fokos lázzal, kanyaróban feküdtem.

Leült mellém, roppant elegánsan és frissen mosott kezével megfogta a pulzusom. Tüstént jobban lettem. Ebből látszott nekem, hogy ő egy varázsló. Akkor határoztam el, 4-5 éves koromban, hogy én is varázsló, én is gyerekorvos akarok lenni.

A mostani oktatásról sokszor elmondta, megírta a véleményét. Gyakran hangsúlyozza, hogy az oktatásnak védeni kell a gyerekek túlterhelésétől, a lexikális megközelítéstől, mert a tények hamar elfelejtődnek. Nagy súlyt helyez az érzelmi intelligenciára való nevelésre, a kreativitásra. Voltaképpen milyen iskolát szeretne?

A világ érdekes, az ember érdekes. Nem igaz, hogy halálosan unalmas és szorongató kell, legyen a világgal való találkozásunk. Amikor a gyerek találkozik a felnőttel, a tanítóval vagy a szülővel, annak boldog egymásra ismerésnek kéne lennie, ahol rácsodálkozunk együtt a világ nyilvánvaló titkaira, ahogyan Goethe szokta volt mondani.

Hogy hol tűnik el a világ érdekessége, ezt nagyon nehéz megragadni. Mindjárt maga a szó, kötelező, jelzi, hogy itt eltűnőben van, ami érdekes. Mert, ami kötelező olvasmány, az nem tetszhet. Érzelmi részvétel nélkül nincs hatékony tanulás, mondja ki 1996-ban az agykutatás, és hiába hívják fel erre a figyelmet kutatók, mint például Freund Tamás és mások, ezt mindmáig nem hisszük el nekik. Érdeklődés, öröm nélkül nincs hatékony tanulás. Sajnos csak a kényszerben hiszünk.

Visszatekintve az iskoláimra, egynek azért nagyon örülök, hogy rengeteg verset kellett kívülről fújnunk. „Nyelvében él a nemzet”.

Igen, a nyelv tesz bennünket valakivé, azon a helyen, ahol élünk. Ha tetszik, a nyelv tesz bennünket magyarrá, a nyelv tesz zsidóvá. A nyelvnek van egy sajátos hordozó géniusza, amely beavat minket a világnak olyan titkaiba, amelyekhez különben nem jutnánk hozzá. És ilyen értelemben a verseket inkább zenének tekinteném. Mert a vers érzelmileg megragadó, magával sodró, művészi élmény. És minden művészi élmény mélyen hat ránk.

Ön nem hisz az osztályozásban. Hogyan lehet másképpen felmérni egy tanuló felkészültségét?

Hogy miért rossz az osztályzás? Mert akkor nem az a fontos, hogy milyen az a kristály, milyen illata van a növénynek, milyen simogató az állat prémje, hanem, hogy hányasra felelsz belőle holnap. Nincs a világról, a vele való összefüggésünkről érzelemmel átjárt élményünk. Az osztályzás elterel a világtól.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x

hirdetés
vekerdy-tamas-nekrolog.jpg

Felfoghatatlan Vekerdy Tamás halála, és az, amit veszítettünk vele

Valóságos fáklyaként világítottak a szavai olyan helyzetekben, amikor azt éreztük, hogy sötét erdőben járunk, és nem találjuk a kivezető utat.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. október 09.



Évtizedeken át olvastam a Nők Lapját, még gyermekkoromban szoktam rá, mert a nagymamám járatta a magazint.

Hosszú, hosszú éveken keresztül azzal kezdtem az olvasást, hogy odalapoztam, ahol Vekerdy Tamás rovata volt. Olvasói levelekre válaszolt minden egyes héten, és a maga utánozhatatlan stílusával adta a gyakorlatias, józan tanácsait egy-egy élethelyzetre és nevelési problémára.

Imádtam Vekerdy írásait.

Még akkor is, ha nem értettem vele mindenben egyet.

És most Vekerdy Tamás meghalt - ahogy a Facebook-oldalán írták, csendben elment...

Szerettem azt, ahogyan megközelített egy témát, azt, ahogyan a gyerekekről – és a szüleikről – beszélt, ahogyan egy-egy kérdéshez hozzáállt. Soha nem éreztem nyomasztónak, fullasztónak azt, amit megfogalmazott.

Ranschburg Jenővel együtt Vekerdy Tamás is a huszadik század forradalmára volt abban az értelemben, hogy ő is szakított azokkal az irányzatokkal, amelyek a gyermek fegyelmezésére helyezték a hangsúlyt.

Igen, forradalminak számítottak azok a gondolatok, hogy nem a tanulás mennyisége számít, nem az, hogy miből kap jelest a gyerek, hogy népszerű és kemény követelményeket támasztó, egyetemre felkészítő „versenyistállók” nem valók mindenkinek, hogy a távolabbi, jó nevű iskola helyett lehet, hogy jobb a gyereknek, ha a közelből sétálhat haza órák után, és hogy egy ember életében nem az a legnagyobb siker, ha kitűnő a bizonyítványa. Hogy ne nyomjuk el a kicsik egyéniségét és kreativitását.

És forradalminak számított ez gondolat is Vekerdytől: „Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog "érvényesülni" az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy "érvényesülni"? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?”

De kiemelhetném azt is, amit a kamaszkorról és a fiatalokról megfogalmazott: Elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátosságait a gótikus középkor mennyivel jobban felismerte (...), mint a mi modern korunk. Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak. A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget (...). Ha pedig a gyerek lázadni kezd az iskola ellen – amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt illetve képességeit kibontakozni -, gyorsan rákerülhet a kezelhetetlenség bélyege, sőt, láttuk ezt már, rossz képességűnek is bélyegezhetik.”

Ittam Vekerdy szavait. Később, amikor egy ideig tanítottam, illetve amikor megszülettek a testvérem gyermekei, majd az én kislányom, óriási hasznát vettem annak, amit tőle tanultam. Mert Vekerdy Tamástól rengeteget tanultam, pusztán abból, hogy rendszeresen olvastam a publikációit, a vele készült interjúkat, és hallgattam az előadásait.

(Még abból is tanultam, amikor magamban vitatkoztam vele egy-egy kérdésről, például a kétnyelvűségről, pontosabban a gyerekek kétnyelvűvé, többnyelvűvé neveléséről, vagy arról, hogy ugyan miért tanácsolja az anyáknak, hogy hagyják a csudába a vasalást, miért nem a férfiak vasalnak.)

De nem csak én fordultam hozzá, az írásaihoz, a tanácsaihoz, ha úgy éreztem, sötét erdőben járok, és nem találom a kivezető utat.

Generációk nőttek fel a tanácsain.

Generációk nyúlnak az általa alkotott szakirodalomhoz, ha egy-egy helyzetben segítségre vagy biztatásra szorulnak.

Felfogjuk a maga valójában, hogy halálával kit és mit veszítettünk el?


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
idos.jpg

Miért nem lehet ma Magyarországon méltóságteljesen megöregedni?

Rengetegen vannak, akik becsülettel végigdolgozták az életüket, gyerekeket neveltek, de életük alkonyán a teljes kiszolgáltatottság vár rájuk. Vélemény.
Címkép: illusztráció (Pixabay) - szmo.hu
2019. október 08.



86 év, 5 unoka, 2 dédunoka. Egy átdolgozott élet. Cukorbetegség, ennek következtében szemészeti problémák, nagyothallás, de teljesen ép tudat. Egy virágzó elme, amely a test börtönében ragad. Kertészkedne, de nagyon hamar elfárad, és fél, hogy esetleg megint elájul. Úgy, mint legutóbb. Látszólag ok nélkül. Nem volt semmi előjele. Csak megtörtént. Agyalapi törés. A kórházból paterolnák ki, ez már nem a traumatológia dolga, hiába vannak fájdalmai és képtelen jelen pillanatban az önellátásra.

Versenyfutás az idővel. Mi legyen? Hová vigyük? Kiszakíthatjuk-e otthonról?

Messze van, a ház, ahol egész életében élt, mindannyiunktól messze van, a napi munka mellett hetente néhány alkalommal tudjuk látogatni. Ez kevés.

Bűntudat gyötör mindenkit. Fontolgatjuk a lehetőségeket. A környéken alig néhány olyan otthon van, amely egyáltalán szóba jöhet – egyik sem önkormányzat által fenntartott intézmény. Egyébként azok sem lennének ám sokkal olcsóbbak, az intézményi térítési díjak eltérőek, de mindenütt jóval meghaladják a havi százezer forintot. Az átlagot meghaladó minőségű elhelyezési körülményeket biztosító otthonok esetén ez az összeg jóval magasabb. Vagyis nagyjából havi százezerért, finomkodás nélkül, egy lepusztult elfekvőbe költözhetnek a nagyszülők.

A jobb helyeken még beugró adomány is van, ezek összege is változó. Van, ahol 500 ezer, de van, ahol 2 millió forint.

És ez még messze nem a plafon, találtam olyan, önkormányzati intézményt, ahol az egyágyas lakrészért 6 millió forintos beugrót kérnek.

Na már most, önmagában a térítési díj komoly fejtörést okozhat a családoknak, tekintettel arra, hogy a Magyar Államkincstár adatai szerint mintegy 532 ezer idős ember havonta 50 ezer és 99 999 forint közötti öregségi nyugdíjellátásban részesül. Szóval ők le is mondhatnak arról, hogy idős éveiket nyugodtan, biztonságban tölthessék el valamilyen otthonban.

809 ezer idős valamivel jobb helyzetben van, ők havonta 100 ezer és 149 999 forint közötti öregségi nyugdíjjal gazdálkodhatnak. Ebből már elvileg finanszírozni tudnak valamelyik állami otthonban egy ágyat. Illúzióink ne legyenek, ennyi pénzért nagyjából kórházi állapotokat kapunk, ami tudjuk, mit jelent. Az utóbbi években egyre több, a szociális otthonokban tapasztalható problémára derült fény. Szóval azt is alaposan meg kell fontolni, egyáltalán melyik intézmény jöhet szóba. A jobbakban – de a legrosszabbakban is – akár több éves a várólista. A térítési díjak mellett pedig kalkulálni kell a gyógyszerek költségeivel, és a zsebpénzzel is. Vagyis

alsó hangon nagyjából havi 200 ezer forintot kellene előteremteni, hogy a szeretett hozzátartozónk biztonságban, jó körülmények között élhesse le hátralévő életét.

Erre pedig az ő nyugdíjából nem telik.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
foto-1000x668.jpg

„És ti mikor szaporodtok?” - Az élet szerves része lett, hogy szekálnak, mikor esek már teherbe

Ha nő vagy, és elmúltál harminc, számíthatsz rá, hogy kedélyes baráti csevegéseken, munkahelyi megbeszéléseken vagy nagy családi összejöveteleken a legintimebb dologra terelődik a szó: mégis mikor tervezel szülni? Vélemény.
Címkép: illusztráció (Unsplash) - szmo.hu
2019. október 16.



"És ti mikor szaporodtok?" – jött a kérdés az egyik rokontól egy nagy családi összejövetelen. Köpni-nyelni nem tudtam, lefagytam, miközben húszan meredtek rám kérdő és megvető tekintettel.

"Semmi közötök hozzá" – lett volna a megfelelő válasz. Ehelyett én évekkel ezelőtt annyit bírtam kinyögni, majd ha mi úgy érezzük, hogy eljött az ideje. Pedig már a kérdés is felháborító, és nem kellene magyarázkodni.

A gyermekvállalás aztán tényleg magánügy. A nőre tartozik, aki akár a partnerével, akár spermadonortól szeretne gyereket vállalni.

"Te sem leszel már fiatalabb, és nézd meg, az Ildikével is mi lett. Olyan sokáig vártak, hogy kifutottak az időből, szegénynek a héten mondta meg az orvos, hogy nem lehet gyereke" – esett nekem anyám pár hónapja egy szokásos anya-lánya este alkalmával, miközben egy kiváló étteremben vacsoráztunk. Nem mintha érveket kellene sorolnom a döntésem mellett, miszerint várni szeretnék még ezzel, de megteszem, majd a válasz arcul csap:

"Azt hiszed, nekünk könnyű volt? A gyerekvállalás nem könnyű. Rengeteg lemondással jár. A ti korosztályotok már túl kényelmes. Amikor én ilyen idős voltam, már két gyerekem volt. Mi nem utazgattunk ám apáddal, nem vettünk flancos cuccokat magunknak, de így is alig maradt pénzünk a hó végére, úgy kellett sakkozni a számlákkal. Nem tudjátok már ti, mi a fontos."

A téma pedig korántsem csak családi körben jön elő: felmerül a munkahelyen, baráti beszélgetéseken, kormányplakátokon. Az élet szerves része lett, hogy szekálnak, mikor esek már teherbe.

Közügy lett, ami korábban magánügy volt.

A KSH adatai szerint ugyanis Magyarországon a ’80-as évek óta folyamatosan fogy a magyar népesség. Egyre kevesebb gyerek születik, és a 2000-es évektől kezdve az elvándorlás is hatással van a népességszámra. A magyar kormány próbál mindent bevetni, hogy ezt a tendenciát visszafordítsa: lakástámogatások, babaváró kölcsön, adókedvezmény, autóvásárlási kedvezmény – csak hogy néhányat említsünk.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x




Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!