hirdetés
5
"Hirtelen találtam egy közösséget" - teltházas bemutatkozót tartott a Momentum
Több százan voltak kíváncsiak a mozgalomra, amely a NOlimpia kampánnyal szinte a semmiből vált pillanatok alatt ismertté.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2017. január 22.


hirdetés

A Corvin Club nagytermébe főleg fiatalok jöttek el, de idősebb arcokat is lehetett a tömegben látni. Az előtérben játékot indítottak, "ti mire költenétek azt a pénzt, amit mások olimpiára szeretnének költeni?" - címmel.

Persze leginkább mindenki arra volt kíváncsi, mit is akar ez az új mozgalom, és kik alkotják a csapatot. A bemutatkozó beszédek után bárki kérdezhetett, hatan álltak ki a Momentum elnökségi tagjai közül, hogy válaszoljanak.

Az első kérdések egyike az volt, kik is ők, és mit csinálnak civilben.

Soproni Tamásról kiderült, egy kis fordítócége van. Azt mondta, pesti szinten szegényebb családból származik, apukája sekrestyés volt, anyukája rokkantnyugdíjas. "Ezért is érint bántóan, hogy majd mi a belpesti gazdagok majd jól megmondjuk, mert egyáltalán nem erről van szó." - tette hozzá, az utóbbi idők őket ért támadásokra utalva. Mécs János jogot és politológiát végzett az ELTÉ-n, és most a jogi karon írja a PHD dolgozatát. Donáth A

nna szociológiát végzett és egy civil szervezetnél dolgozik. Hajnal Miklós az oxfordi egyetemen végzős hallgató, filozófia, politológia és közgazdaság szakon. A mozgalom legismertebb arca pedig Fekete-Győr András elnök, aki szintén jogot végzett, ügyvédi irodában és multinál is dolgozott. Ott jött rá arra, hogy jogászként Magyarországon nem biztos, hogy érdemes dolgozni, legalábbis jogalkalmazóként semmiképp sem.

A Momentumot 2015-ben indították el.

"Az volt az alap kiindulópont, hogy nem szeretnénk elmenni ebből az országból, és valami közös cselekvési pontot kell találnunk"

- mondta Fekete-Győr András.

Mécs János elmesélte a saját történetét, miért is csatlakozott. "Fél évet Amszterdamban töltöttem, de valami hiányzott. Egész egyszerűen a magyar közeg a maga fonákságaival, meg hibáival, de mégis hiányzott, és életemben először honvágyam volt. És rájöttem, hogy bár nagyon vonzó egy ilyen helyen élni, de mégse tudom elképzelni a jövőmet Magyarországon kívül. És mikor hazajöttem, éppen utaztam a Balatonra egy buszon és egy Rubikon magazint lapozgattam, amiben volt egy nagy cikk Bibó Istvánról. Volt egy idézet is Bibótól, a 30-as évek Magyarországáról beszélt, és azt mondta, hogy itt nem lehet mást csinálni, vagy politizálni kell, vagy emigrálni. Emlékszem, ez akkor nagyon szíven ütött, mert pont előtte jöttem rá, hogy én nem fogok emigrálni, én nem fogom itthagyni ezt az országot, én itt maradok. Viszont azt a magam kis polgári életét sem tudom élni."

"Nem lehetek egy olyan jogász, aki felháborodik a jogtalanságon néha, de egyébként végzi a munkáját. Rájöttem, hogy politizálnunk kell."

Mécs János szerint hasonló dolog játszódhatott le az összes alapítóban és később csatlakozóban. "Nem lehetünk simán közgazdászok, jogászok, mérnökök, óvónők, bolti eladók, nem végezhetjük simán a dolgunkat, hanem nekünk politizálnunk kell. Nekünk be kell kapcsolódnunk a közéletbe, nekünk Magyarországgal kell foglalkoznunk. A nagy Momemtum sztori ezzel kezdődött."

"Azt gondoltuk, hogy mi itt maradunk, és mi megváltoztatjuk Magyarországot."

VIDEÓ: a Momentum vlogja

Másfél éve építik a közösséget, amiben 140-en vannak, és az olimpiai népszavazás az első akciójuk. Azt mondták, a közös felelősségérzet és tenni akarás köti össze őket. És ők nem csak sajtótájékoztatókat akarnak tartani, cselekedni akarnak.

Táborokat, bulikat, sportrendezvényeket szerveznek, ahogy ők fogalmaznak, "szolgáltatni is szeretnének" a tagjaiknak. Például úgy, hogy képzik, segítik egymást. Mindennapi aktivizmusra biztatják a hozzájuk csatlakozókat. "Ez lehet az, hogy bevásárolok a szomszéd néninek, lehet az, hogy egy éven át segítem a rászorulókat azt használva, amihez értek, vagy eseményeken hozzuk össze a közösséget." Ahogy fogalmaznak: a cselekvés kis köreivel szeretnék megosztani a víziójukat Magyarországról.

Donáth Anna nyáron ismerte meg a Momentumot, miután hat év után hazaköltözött külföldről. "Egy gyerekkori jóbarátom átküldött egy e-mailt, hogy van-e kedvem a következő hónapban egy általuk szervezett nyári táborba lemenni, és átküldte a programot is. Mivel a hozzám legközelebb álló barátaim már rég külföldön vannak, arra gondoltam, ha másra nem, arra biztosan jó lesz, hogy új embereket ismerjek meg. Borzasztó jó kerekeasztal-beszélgetéseket hirdettek. Volt szó oktatásügyről, egészségügyről, az elmúlt 26 év demokráciafejlődéséről. Volt benne történelem, volt benne közgazdaságtan. Ezért lementem Ceglédre a nyári táborba, amit úgy hirdettek, hogy a nyár momentuma. Utólag kiderült, tényleg az volt. Volt 40 fehér, momentumos pólóban feszítő, fiatal, mosolygós ember, és ott voltunk 200-an, mint egy iskolai táborban. Először volt bennem egy félelem, hogy ez a fehér pólós közeg megközelíthetetlen lesz, ők a szervezők. Ehhez képest már az első 10 percben kiderült, hogy aki él és mozog, az a másikra kíváncsi.

Hirtelen találtam egy közösséget.

Egy olyan közösséget, amiben nem csak gondolkodni tudunk együtt, hanem utána nagyon jókat tudunk együtt mulatni, és tovább vitázni. Ahol nem vagyok kirívó, amiért szeretek vitázni, mert itt mindenki szeret vitázni. És nem azért, hogy lenyomjuk a másik torkán a saját véleményünket, hanem azért, mert kíváncsiak vagyunk a másik érvrendszerére, mert csak így tudunk fejlődni. Hirtelen beszippantott ez a közösség. És úgy veszem észre, azóta terjed, mint vírus."

VIDEÓ: aktivisták

"Szeretnek minket a 89-es Fideszhez, az SZDSZ-hez, az LMP-hez hasonlítani, de egyik se vagyunk." - mondta Fekete-Győr András. "Mi a Momentum vagyunk, a saját utunkat járjuk. Az lehet, hogy közös bennünk, meg mondjuk az LMP-ben, meg a 21. századi mozgalmakban, hogy mi a bal- és a jobboldali szembefeszülést, szembenállást azt elhagyjuk, és inkább közös megoldásokban próbálunk gondolkodni, mintsem közös politikai ideológiákban. Mi azt mondjuk, hogy a baloldalnak meg kell adni egyfajta pozitív nemzetképet, ami hiányzik belőlük, a jobboldalnak pedig a szolidaritást."

Az olimpia ügyét azért választották, mert azon keresztül arról tudnak beszélni, milyen jövőt szeretnének maguknak. Ez hatalmas próbatétel számukra. Úgy érzik, sikerült felkavarniuk az unalmas, begyöpösödött politikai helyzetet.

És hogy tartanak-e a kudarctól? Soproni Tamás szerint 2010 óta sokszor várták már ők is a messiást. Megjelent egy-egy ember vagy csoport, azt ígérte, vezet, aztán elbukott. Az ő erejüket az adja, hogy már léteznek másfél éve. "Ez biztosítja, ez a közösség, amit majd ti is meg fogtok tapasztalni, hogy mennyire erős belül, hogy még egy kevésbé szerencsés NOlimpia kampányt is bőven túlélnénk" - fogalmazott, hozzátéve, nagyon úgy néz ki, hogy nem lesz "kevésbé szerencsés" a kampány.

VIDEÓ: aláírásgyűjtés a Gozsduban

Óriási sikernek tartják, hogy a magyar társadalom átvette a kezdeményezést. "Mostmár nem egy reaktív politizálás van" - vette át a szót Mécs János. "Tematizáltunk egy ügyet, elindítottunk egy ügyet, gyűjtjük az aláírásokat."

"Már nem válaszok vannak egy monopolhelyzetben lévő hatalom feltett kérdéseire, hanem mi tesszük fel a társadalomnak a kérdéseket."

Tíz év múlva szeretnék, ha abban az országban élnének, amit fel akartak építeni. "Azt hiszem, az, hogy ennyire a semmiből előtörve tudtunk előtörni, vagy tudtunk megmozgatni ennyi embert, ad egyfajta reményt arra, hogy bárki képes lehet erre" - fogalmazott Hajnal Miklós. "Még mindig lehet kezdeményezni ilyen dolgokat, még nem veszett el az erő, nem veszett el az akarat."


KÖVESS MINKET:




hirdetés
'Nem szeretnék mást, csak elvegyülni' – beszélgetés Eszterrel, aki 25 éve elvesztette a haját
‘Nekünk nemigen van reményünk normális életre. Egy nyári szellő, egy lehajolás, Balatonban fürdés – és igen, a szex is, mind neuralgikus. A tekintetek fürkésznek, majd összemosolyognak: lebuktam.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 10.



A lakásomra vártam őt, és a fotós kollégámat is. Amikor megszólalt a kapucsengő, futó pillantást vetettem az előszobatükörbe, és elfintorodtam: “De szar a hajam.” Aztán rögtön el is szégyelltem magam. Egy hétköznapi, “nőcis” mondat, és mindjárt jön valaki, aki bármit megadna, ha ezt egyszer ilyen lazán kimondhatná.

A lift felől közeledett, a fotóssal, először csak a kontúrjait láttam. Szép nő, jó alakú, hosszú, melegbarna tincsekkel, a gyenge lépcsőházi fényben nem látszott parókának. Rögtön megölelt, pedig akkor látott először. Bájos hangja, és igézően szép, örvénylően fekete szeme volt. Ahogy leült a nappalimban, mégis olyan benyomást keltett, mint egy megtört szárnyú madár. Riadtan nézegetett körbe. Kávéztunk, rögtön megmutatta az egyik régi, első parókáját. “Pepinek” hívják, az még csak a fejtetőt fedte. Ült az asztalnál, a fehér fátyolfüggönyön átszűrődő, finom délelőtti fényben. Azt hiszem, a legközhelyesebb mondattal indítottam, amivel csak lehet.

– Nem is látszik, hogy paróka...

– Köszönöm, nagyon aranyos vagy, de tudod, mit meg nem adnék azért, hogy soha többé ne kelljen hallanom ezt a mondatot? A sajnálatot a hangodban?

Zavartan kapirgáltam a tollammal. Átnyúlt az asztal fölött, megsimogatta a kezemet.

– Ne érts félre, köszönöm, hogy meghallgatsz. Csak tudod, nehéz megérteni az állandó félelmet, kiszolgáltatottságot, és igen, a megalázottságot, amiben élek. Most 46 vagyok, és 25 éve minden este úgy nézek tükörbe, hogy egy 70 éves, kopasz öregasszony néz vissza rám. És 25 éve minden nappalomat áthatja a rettegés, hogy ez mikor derül ki. Jön egy szellő, és megbillenti. Megbotlok a lépcsőn, félrecsúszik. Egy kolléga furán vizslat.

Észrevette. Már tudja. Diadalmas kis fény gyúl a tekintetében. Az emberek szeretnek leleplezni. Én pedig megint megsemmisülök. Se uszoda, se szauna, se önfeledt kirándulás a szélfútta, őszi erdőben. Semmi, ami másnak természetes.

– Mi ez a betegség tulajdonképpen?

– Androgén alopecia a neve. Férfias hajvesztésnek is hívják, mert sok férfit is érint. A hajhagymáknál van a baj, meggyengülnek, eleresztik a fejbőrt, de a pontos okát nem ismerik. Illetve rengeteg oka lehet. Nálam 22 évesen kezdődött, a fejbúbomon. Szólt a fodrászom, hogy ő már sok fejbőrt látott, de itt valami nagy gáz van, menjek el orvoshoz. Persze nem rohantam rögtön, de azért motoszkált bennem valami furcsa érzés.

Hosszú kivizsgálás-sorozat indult. Góckutatás, orvosi rendelők, fogászat, az összes fogtömésemet kicserélték. Klinikák, bőrgyógyászok, speciális samponok. Egy bő fél évet hajgyógyaszati kezeléssel töltöttem, egy nyarat tibeti gyógyítással. Tíz év telt el, és minden egyre rosszabb lett.

Fotó: Mérvai Márk

Csak az hozott rövid fellélegzést, hogy a férjemmel nagy nehezen megfogant a kislányunk. A babavárás időszakában jött egy kis javulás, de a szoptatás után végleg vége lett: fénylett a fejbőröm, a fejtetőn erőtlenül ágaskodtak a hajszálak, sem a tupírozás, sem a fondorlatos keresztbe fésülés nem segített. Akkor vettem az első “pepimet”, amit még a fejtetőre rögzítettem, csattal. Egy idő után pedig át kellett térnem a teljes parókára. Az elsőt külföldről rendeltem, 30 ezer forintért. Ez rendes, emberi haj, csipkére rögzítik, ragasztóval kell feltenni reggelente. Fél évig egész jól bírja, de aztán megviselt lesz, hiszen nem “nő le”, hiába mosod, vigyázol rá, már csúnya. Cserélni kell.

– Azt mondod, van férjed, kislányod. A szerelemben nem okozott problémát az állapotod?

– A férjemmel már elváltunk, a 11 éves kislányomat én nevelem, de van új párkapcsolatom. Hát igen, az, hogy parókát hordasz, legkésőbb az első szexnél kiderül. De érdekes, a férfiak meglepően jól állnak ehhez. Soha nem bántott meg senki. Azt látom, hogy ők az egész nőt nézik, és ha szeretik, tényleg nem zavarja őket. Sőt, támogattak, “meg akartak menteni”. “Te így is szép vagy, nem a te hibád” – mondogatja sokszor a párom.

– És ez nem fontosabb, mint a külvilág?

Egyszerre sírt és mosolygott, mint egyébként végig a beszélgetésünk alatt.

– De igen, ez fontos. De az élet mégiscsak odakint van. Azt hiszem, inkább megmutatom. Melegem is van már.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Facebookon kér segítséget a fóti gyermekotthon egyik lakója
'A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek' – érvel a lány, aki szerint neki azok a gyerekek és felnőttek a családja, akik között felnőtt.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. április 17.



A fóti gyermekotthon egyik fiatal lakója úgy döntött, hogy kiáll magáért és a társaiért, és a Facebookon kér segítséget. Közel háromezer megosztásnál jár a hétfő délutáni poszt, amiben a hozzászólók a lány bátorságát díjazzák, és a támogatásukról biztosítják őt. Karolina, a 18 éves mozgássérült lány a posztjában arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”

A kormány a tervek szerint még az idei év első felében bezáratja a fóti Károlyi István Gyermekközpontot, és az ott élő gyerekeket az ország különböző pontjain, Zalaegerszegen, Kalocsán, Aszódon és Budapesten helyezik el. Az intézményben jelenleg három részleg működik, a speciális gyermekotthonban súlyos pszichés problémával élő fiúk, a különleges gyermekotthonban a tartósan beteg és sérült gyerekek, a kísérő nélküli kiskorúak gyermekotthonában pedig a fiatal menekültek élnek.

Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint a kitagolásra azért van szükség, hogy felszámolják a nagy létszámú tömegintézményeket, és azt ígéri, hogy jobb körülmények közé helyezik el a gyerekeket.

Korábbi cikkünkben megpróbáltuk kideríteni, hogy mi lesz a gyerekek sorsa, megnyugtató választ nem kaptunk, a legnagyobb rejtély, hogy mi lesz a menekültek, illetve a tartósan beteg és sérült gyerekek sorsa. A számukra kijelölt otthonok nem alkalmasak ezeknek a gyerekeknek a fogadására, és a jelek szerint ez nem is fog változni, ráadásul ezek az otthonok a puszta közepén állnak. A különleges szükségletű gyerekek nagyon szoros kapcsolatot ápolnak egymással és az ápolóikkal, ezért nekik különösen nehéz lenne a kiköltözés.

A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek

A gyermekotthon egyik lakója, Oláh Karolina a napokban úgy döntött, hogy megtöri a csendet, és kiírja a Facebook oldalára, hogyan éli meg ezt az időszakot.

„Azt még valahogy feldolgozzuk, ha menni kell, hiszen egy „normális” család életében is van ilyen. Viszont minket az ország különböző részeire akarnak szétdobálni, azt gondolva, hogy „Majd úgyis megszokják!” Igen. Lehet, de abba senki nem gondol bele, hogy mi, akik évek óta együtt élünk, talán úgy szeretjük egymást, mint egy igazi család! A vér szerinti családom elhagyott, mert nem kellettem nekik. Nekem azok a gyerek és felnőttek a családom, akik között felnőttem”

– olvasható a posztban.

„Azért gondoltam, hogy kiírom ezt a Facebookra, mert fontosnak tartom, hogy a mi oldalunkról is hallják az emberek, hogy nekünk ez milyen nehéz” – mondta Karolina az Abcúgnak.

Karolina mozgássérültként született, az édesanyja nem merte vállalni a felelősséget, ezért a tatabányai csecsemőotthonban helyezték el. Ötéves korában került át a fóti gyermekotthonba, és azóta ott él. „Az emberek itt nagyon kedvesek, itt nőttem fel, ide köt minden, nekem Fóton van az otthonom.”

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x