hirdetés
5-3.png

"Hirtelen találtam egy közösséget" - teltházas bemutatkozót tartott a Momentum

Több százan voltak kíváncsiak a mozgalomra, amely a NOlimpia kampánnyal szinte a semmiből vált pillanatok alatt ismertté.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2017. január 22.


hirdetés

A Corvin Club nagytermébe főleg fiatalok jöttek el, de idősebb arcokat is lehetett a tömegben látni. Az előtérben játékot indítottak, "ti mire költenétek azt a pénzt, amit mások olimpiára szeretnének költeni?" - címmel.

Persze leginkább mindenki arra volt kíváncsi, mit is akar ez az új mozgalom, és kik alkotják a csapatot. A bemutatkozó beszédek után bárki kérdezhetett, hatan álltak ki a Momentum elnökségi tagjai közül, hogy válaszoljanak.

Az első kérdések egyike az volt, kik is ők, és mit csinálnak civilben.

Soproni Tamásról kiderült, egy kis fordítócége van. Azt mondta, pesti szinten szegényebb családból származik, apukája sekrestyés volt, anyukája rokkantnyugdíjas. "Ezért is érint bántóan, hogy majd mi a belpesti gazdagok majd jól megmondjuk, mert egyáltalán nem erről van szó." - tette hozzá, az utóbbi idők őket ért támadásokra utalva. Mécs János jogot és politológiát végzett az ELTÉ-n, és most a jogi karon írja a PHD dolgozatát. Donáth A

nna szociológiát végzett és egy civil szervezetnél dolgozik. Hajnal Miklós az oxfordi egyetemen végzős hallgató, filozófia, politológia és közgazdaság szakon. A mozgalom legismertebb arca pedig Fekete-Győr András elnök, aki szintén jogot végzett, ügyvédi irodában és multinál is dolgozott. Ott jött rá arra, hogy jogászként Magyarországon nem biztos, hogy érdemes dolgozni, legalábbis jogalkalmazóként semmiképp sem.

A Momentumot 2015-ben indították el.

"Az volt az alap kiindulópont, hogy nem szeretnénk elmenni ebből az országból, és valami közös cselekvési pontot kell találnunk"

- mondta Fekete-Győr András.

Mécs János elmesélte a saját történetét, miért is csatlakozott. "Fél évet Amszterdamban töltöttem, de valami hiányzott. Egész egyszerűen a magyar közeg a maga fonákságaival, meg hibáival, de mégis hiányzott, és életemben először honvágyam volt. És rájöttem, hogy bár nagyon vonzó egy ilyen helyen élni, de mégse tudom elképzelni a jövőmet Magyarországon kívül. És mikor hazajöttem, éppen utaztam a Balatonra egy buszon és egy Rubikon magazint lapozgattam, amiben volt egy nagy cikk Bibó Istvánról. Volt egy idézet is Bibótól, a 30-as évek Magyarországáról beszélt, és azt mondta, hogy itt nem lehet mást csinálni, vagy politizálni kell, vagy emigrálni. Emlékszem, ez akkor nagyon szíven ütött, mert pont előtte jöttem rá, hogy én nem fogok emigrálni, én nem fogom itthagyni ezt az országot, én itt maradok. Viszont azt a magam kis polgári életét sem tudom élni."

"Nem lehetek egy olyan jogász, aki felháborodik a jogtalanságon néha, de egyébként végzi a munkáját. Rájöttem, hogy politizálnunk kell."

Mécs János szerint hasonló dolog játszódhatott le az összes alapítóban és később csatlakozóban. "Nem lehetünk simán közgazdászok, jogászok, mérnökök, óvónők, bolti eladók, nem végezhetjük simán a dolgunkat, hanem nekünk politizálnunk kell. Nekünk be kell kapcsolódnunk a közéletbe, nekünk Magyarországgal kell foglalkoznunk. A nagy Momemtum sztori ezzel kezdődött."

"Azt gondoltuk, hogy mi itt maradunk, és mi megváltoztatjuk Magyarországot."

VIDEÓ: a Momentum vlogja

Másfél éve építik a közösséget, amiben 140-en vannak, és az olimpiai népszavazás az első akciójuk. Azt mondták, a közös felelősségérzet és tenni akarás köti össze őket. És ők nem csak sajtótájékoztatókat akarnak tartani, cselekedni akarnak.

Táborokat, bulikat, sportrendezvényeket szerveznek, ahogy ők fogalmaznak, "szolgáltatni is szeretnének" a tagjaiknak. Például úgy, hogy képzik, segítik egymást. Mindennapi aktivizmusra biztatják a hozzájuk csatlakozókat. "Ez lehet az, hogy bevásárolok a szomszéd néninek, lehet az, hogy egy éven át segítem a rászorulókat azt használva, amihez értek, vagy eseményeken hozzuk össze a közösséget." Ahogy fogalmaznak: a cselekvés kis köreivel szeretnék megosztani a víziójukat Magyarországról.

Donáth Anna nyáron ismerte meg a Momentumot, miután hat év után hazaköltözött külföldről. "Egy gyerekkori jóbarátom átküldött egy e-mailt, hogy van-e kedvem a következő hónapban egy általuk szervezett nyári táborba lemenni, és átküldte a programot is. Mivel a hozzám legközelebb álló barátaim már rég külföldön vannak, arra gondoltam, ha másra nem, arra biztosan jó lesz, hogy új embereket ismerjek meg. Borzasztó jó kerekeasztal-beszélgetéseket hirdettek. Volt szó oktatásügyről, egészségügyről, az elmúlt 26 év demokráciafejlődéséről. Volt benne történelem, volt benne közgazdaságtan. Ezért lementem Ceglédre a nyári táborba, amit úgy hirdettek, hogy a nyár momentuma. Utólag kiderült, tényleg az volt. Volt 40 fehér, momentumos pólóban feszítő, fiatal, mosolygós ember, és ott voltunk 200-an, mint egy iskolai táborban. Először volt bennem egy félelem, hogy ez a fehér pólós közeg megközelíthetetlen lesz, ők a szervezők. Ehhez képest már az első 10 percben kiderült, hogy aki él és mozog, az a másikra kíváncsi.

Hirtelen találtam egy közösséget.

Egy olyan közösséget, amiben nem csak gondolkodni tudunk együtt, hanem utána nagyon jókat tudunk együtt mulatni, és tovább vitázni. Ahol nem vagyok kirívó, amiért szeretek vitázni, mert itt mindenki szeret vitázni. És nem azért, hogy lenyomjuk a másik torkán a saját véleményünket, hanem azért, mert kíváncsiak vagyunk a másik érvrendszerére, mert csak így tudunk fejlődni. Hirtelen beszippantott ez a közösség. És úgy veszem észre, azóta terjed, mint vírus."

VIDEÓ: aktivisták

"Szeretnek minket a 89-es Fideszhez, az SZDSZ-hez, az LMP-hez hasonlítani, de egyik se vagyunk." - mondta Fekete-Győr András. "Mi a Momentum vagyunk, a saját utunkat járjuk. Az lehet, hogy közös bennünk, meg mondjuk az LMP-ben, meg a 21. századi mozgalmakban, hogy mi a bal- és a jobboldali szembefeszülést, szembenállást azt elhagyjuk, és inkább közös megoldásokban próbálunk gondolkodni, mintsem közös politikai ideológiákban. Mi azt mondjuk, hogy a baloldalnak meg kell adni egyfajta pozitív nemzetképet, ami hiányzik belőlük, a jobboldalnak pedig a szolidaritást."

Az olimpia ügyét azért választották, mert azon keresztül arról tudnak beszélni, milyen jövőt szeretnének maguknak. Ez hatalmas próbatétel számukra. Úgy érzik, sikerült felkavarniuk az unalmas, begyöpösödött politikai helyzetet.

És hogy tartanak-e a kudarctól? Soproni Tamás szerint 2010 óta sokszor várták már ők is a messiást. Megjelent egy-egy ember vagy csoport, azt ígérte, vezet, aztán elbukott. Az ő erejüket az adja, hogy már léteznek másfél éve. "Ez biztosítja, ez a közösség, amit majd ti is meg fogtok tapasztalni, hogy mennyire erős belül, hogy még egy kevésbé szerencsés NOlimpia kampányt is bőven túlélnénk" - fogalmazott, hozzátéve, nagyon úgy néz ki, hogy nem lesz "kevésbé szerencsés" a kampány.

VIDEÓ: aláírásgyűjtés a Gozsduban

Óriási sikernek tartják, hogy a magyar társadalom átvette a kezdeményezést. "Mostmár nem egy reaktív politizálás van" - vette át a szót Mécs János. "Tematizáltunk egy ügyet, elindítottunk egy ügyet, gyűjtjük az aláírásokat."

"Már nem válaszok vannak egy monopolhelyzetben lévő hatalom feltett kérdéseire, hanem mi tesszük fel a társadalomnak a kérdéseket."

Tíz év múlva szeretnék, ha abban az országban élnének, amit fel akartak építeni. "Azt hiszem, az, hogy ennyire a semmiből előtörve tudtunk előtörni, vagy tudtunk megmozgatni ennyi embert, ad egyfajta reményt arra, hogy bárki képes lehet erre" - fogalmazott Hajnal Miklós. "Még mindig lehet kezdeményezni ilyen dolgokat, még nem veszett el az erő, nem veszett el az akarat."


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
vekerdy-1.jpg

Vekerdy Tamás talán utolsó interjúja: „Ver minket az Isten, mert választott népe vagyunk”

A Szombat című lapba készült alig pár hete, és halála előtt három nappal hagyta jóvá – vagyis helyette már a felesége.
Várnai Pál cikke a Szombat című folyóiratban - szmo.hu
2019. október 10.



Az alábbi beszélgetés Vekerdy Tamással néhány hete készült, és három nappal ezelőtt – az akkor már nagyon legyengült interjúalany helyett – a felesége küldte vissza a javított változatot. Könnyen lehet, hogy a szerdán elhunyt író, pszichológus életében ez volt az utolsó interjú.

Nemrég egy étkezdében egy asszonnyal beszélgettem, és kamasz unokáját látva megemlítettem, hogy épp a napokban láttam Vekerdy Tamást a tévében. „Imádom Vekerdyt” – mondta az asszony, “annyira ért a gyerekekhez.” Honnan ért Ön annyira a gyerekekhez?

Első válaszom az, persze, hogy fogalmam sincs. A második pedig az, hogy van nálunk egy ilyen családi örökség. Nagyon sok óvónő, tanár, gyógypedagógus, gyámügyi jogász volt a családomban. Van egy olyan emlékem is, hogy Steiner Béla, zseniális gyermekorvosunk egyszer megérkezett hozzám, amikor 40 fokos lázzal, kanyaróban feküdtem.

Leült mellém, roppant elegánsan és frissen mosott kezével megfogta a pulzusom. Tüstént jobban lettem. Ebből látszott nekem, hogy ő egy varázsló. Akkor határoztam el, 4-5 éves koromban, hogy én is varázsló, én is gyerekorvos akarok lenni.

A mostani oktatásról sokszor elmondta, megírta a véleményét. Gyakran hangsúlyozza, hogy az oktatásnak védeni kell a gyerekek túlterhelésétől, a lexikális megközelítéstől, mert a tények hamar elfelejtődnek. Nagy súlyt helyez az érzelmi intelligenciára való nevelésre, a kreativitásra. Voltaképpen milyen iskolát szeretne?

A világ érdekes, az ember érdekes. Nem igaz, hogy halálosan unalmas és szorongató kell, legyen a világgal való találkozásunk. Amikor a gyerek találkozik a felnőttel, a tanítóval vagy a szülővel, annak boldog egymásra ismerésnek kéne lennie, ahol rácsodálkozunk együtt a világ nyilvánvaló titkaira, ahogyan Goethe szokta volt mondani.

Hogy hol tűnik el a világ érdekessége, ezt nagyon nehéz megragadni. Mindjárt maga a szó, kötelező, jelzi, hogy itt eltűnőben van, ami érdekes. Mert, ami kötelező olvasmány, az nem tetszhet. Érzelmi részvétel nélkül nincs hatékony tanulás, mondja ki 1996-ban az agykutatás, és hiába hívják fel erre a figyelmet kutatók, mint például Freund Tamás és mások, ezt mindmáig nem hisszük el nekik. Érdeklődés, öröm nélkül nincs hatékony tanulás. Sajnos csak a kényszerben hiszünk.

Visszatekintve az iskoláimra, egynek azért nagyon örülök, hogy rengeteg verset kellett kívülről fújnunk. „Nyelvében él a nemzet”.

Igen, a nyelv tesz bennünket valakivé, azon a helyen, ahol élünk. Ha tetszik, a nyelv tesz bennünket magyarrá, a nyelv tesz zsidóvá. A nyelvnek van egy sajátos hordozó géniusza, amely beavat minket a világnak olyan titkaiba, amelyekhez különben nem jutnánk hozzá. És ilyen értelemben a verseket inkább zenének tekinteném. Mert a vers érzelmileg megragadó, magával sodró, művészi élmény. És minden művészi élmény mélyen hat ránk.

Ön nem hisz az osztályozásban. Hogyan lehet másképpen felmérni egy tanuló felkészültségét?

Hogy miért rossz az osztályzás? Mert akkor nem az a fontos, hogy milyen az a kristály, milyen illata van a növénynek, milyen simogató az állat prémje, hanem, hogy hányasra felelsz belőle holnap. Nincs a világról, a vele való összefüggésünkről érzelemmel átjárt élményünk. Az osztályzás elterel a világtól.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x

hirdetés
vekerdy-tamas-nekrolog.jpg

Felfoghatatlan Vekerdy Tamás halála, és az, amit veszítettünk vele

Valóságos fáklyaként világítottak a szavai olyan helyzetekben, amikor azt éreztük, hogy sötét erdőben járunk, és nem találjuk a kivezető utat.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. október 09.



Évtizedeken át olvastam a Nők Lapját, még gyermekkoromban szoktam rá, mert a nagymamám járatta a magazint.

Hosszú, hosszú éveken keresztül azzal kezdtem az olvasást, hogy odalapoztam, ahol Vekerdy Tamás rovata volt. Olvasói levelekre válaszolt minden egyes héten, és a maga utánozhatatlan stílusával adta a gyakorlatias, józan tanácsait egy-egy élethelyzetre és nevelési problémára.

Imádtam Vekerdy írásait.

Még akkor is, ha nem értettem vele mindenben egyet.

És most Vekerdy Tamás meghalt - ahogy a Facebook-oldalán írták, csendben elment...

Szerettem azt, ahogyan megközelített egy témát, azt, ahogyan a gyerekekről – és a szüleikről – beszélt, ahogyan egy-egy kérdéshez hozzáállt. Soha nem éreztem nyomasztónak, fullasztónak azt, amit megfogalmazott.

Ranschburg Jenővel együtt Vekerdy Tamás is a huszadik század forradalmára volt abban az értelemben, hogy ő is szakított azokkal az irányzatokkal, amelyek a gyermek fegyelmezésére helyezték a hangsúlyt.

Igen, forradalminak számítottak azok a gondolatok, hogy nem a tanulás mennyisége számít, nem az, hogy miből kap jelest a gyerek, hogy népszerű és kemény követelményeket támasztó, egyetemre felkészítő „versenyistállók” nem valók mindenkinek, hogy a távolabbi, jó nevű iskola helyett lehet, hogy jobb a gyereknek, ha a közelből sétálhat haza órák után, és hogy egy ember életében nem az a legnagyobb siker, ha kitűnő a bizonyítványa. Hogy ne nyomjuk el a kicsik egyéniségét és kreativitását.

És forradalminak számított ez gondolat is Vekerdytől: „Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog "érvényesülni" az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy "érvényesülni"? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?”

De kiemelhetném azt is, amit a kamaszkorról és a fiatalokról megfogalmazott: Elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátosságait a gótikus középkor mennyivel jobban felismerte (...), mint a mi modern korunk. Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak. A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget (...). Ha pedig a gyerek lázadni kezd az iskola ellen – amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt illetve képességeit kibontakozni -, gyorsan rákerülhet a kezelhetetlenség bélyege, sőt, láttuk ezt már, rossz képességűnek is bélyegezhetik.”

Ittam Vekerdy szavait. Később, amikor egy ideig tanítottam, illetve amikor megszülettek a testvérem gyermekei, majd az én kislányom, óriási hasznát vettem annak, amit tőle tanultam. Mert Vekerdy Tamástól rengeteget tanultam, pusztán abból, hogy rendszeresen olvastam a publikációit, a vele készült interjúkat, és hallgattam az előadásait.

(Még abból is tanultam, amikor magamban vitatkoztam vele egy-egy kérdésről, például a kétnyelvűségről, pontosabban a gyerekek kétnyelvűvé, többnyelvűvé neveléséről, vagy arról, hogy ugyan miért tanácsolja az anyáknak, hogy hagyják a csudába a vasalást, miért nem a férfiak vasalnak.)

De nem csak én fordultam hozzá, az írásaihoz, a tanácsaihoz, ha úgy éreztem, sötét erdőben járok, és nem találom a kivezető utat.

Generációk nőttek fel a tanácsain.

Generációk nyúlnak az általa alkotott szakirodalomhoz, ha egy-egy helyzetben segítségre vagy biztatásra szorulnak.

Felfogjuk a maga valójában, hogy halálával kit és mit veszítettünk el?


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
magyar-hazaszeretet-kulfoldon-elni-1000x654.png

„Magyarországon már csak a hülyék maradtak” és „A távolból küldött észosztást nem kérjük!” – pártoskodó magyarok itthon és külföldön

Megint egymásnak esik a magyar. Újabban az itthon élők és az innen már kivándoroltak. Úgy tűnik, mindenki jobban tudja, hogy ki az igazi hazafi (ő), vagy épp hazaáruló (a másik). Beszélgessünk erről egy kicsit.
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. október 20.



Van egy régi kollégám. Évek óta Spanyolországban él, családot is ott alapított. A magyar ügyek viszont nagyon érdeklik, és élesebb helyzetekben (például a mostani választások idején) bőszen posztolgat az itthoni “sötéteknek”, hogy mit is kéne ebben az országban csinálni. Aztán egy itt élő haverjától megkapta, hogy “Minek pörögsz te ezen Spanyolban?”, egy másiktól meg azt: “A távolból küldött észosztást nem kérjük.” Megszeppent, pedig szerintem még csak nem is nagy arccal okoskodott. Azt válaszolta, senkit sem akart bántani, de tényleg érdekli, mi van itthon, “nem felejtette el, honnan jött.”

Úgy veszem észre, az utóbbi években ez elég gyakori jelenség. A “kinti” meg a “hazai” magyarok tépázzák egymást – vagy inkább egymás idegrendszerét – arról, hogy most akkor ki is döntött jobban.

Az, aki itt hagyta ezt a “menthetetlen rakás szart” (szó szerinti idézet), és most négyszeres fizetésből aranyélete van valahol Nyugat-Európában, vagy az, aki itthon “küzd egy jobb világért” (szintén szó szerint idéztem), és nem hagyja hátra az idősödő szeretteit, a gyerekeit (mondjuk egy elvált apa), a barátait, vagy egyszerűen csak nem akar elmenni, mert a negyedannyi fizetése ellenére is itt van otthon, és kész.

Az önmagában még nem lenne baj, hogy a honi történésekről egészséges vita alakul ki. Külföldről valóban könnyebb a rálátás bizonyos dolgokra, van összehasonlítási alap, más dolgokat meg épp itthonról lehet egzaktabban górcső alá venni. De hogy magyar emberek (ráadásul egykori jó barátok) lehazaárulózzák meg lehülyézzék egymást, csak mert a saját életükkel kapcsolatban másként döntöttek, ez nagyon elszomorító. És jól mutatja, hogy a pártoskodás, jobbantudomozás, az ellenvélemények teljes ledózerolása bizony nem áll meg Hegyeshalomnál. Ez a magyar mentalitás része (tisztelet a kivételnek), amit viszünk magukkal a szélrózsa minden irányába.

Nekem elég sok barátom él külföldön. Többségük nem olyan rég ment ki. Látogatom is őket, videócsetelünk, egy kicsit belelátok a mindennapjaikba. Hívnak is ki, mivel van nyelvtudásom, elég gyakran hallom a kérdést: “Mit keresel te még ott?”

A válaszom többnyire az: “Hát elég keveset, az igaz, de itt vannak azok az emberek, akik nélkül meghalna a lelkem.”

Érzelgősség? Teszetoszaság? A rátermettség hiánya? Nem hinném. Ez egy emberi döntés (egyelőre, lehet, hogy egyszer majd másként döntök), amit a saját életem, érzelmeim, határaim, idegrendszerem ismeretében teljes jogom van meghozni. Egyszer régen, még huszonéves koromban éltem egy fél évet külföldön. Ösztöndíjjal, szabadon, egy elképesztően gazdag országban. Mégis emlékszem a szívszaggató rohanásra minden este az egyetem kompjúter-termébe (akkor még nem voltak laptopok), hogy legalább egy e-mail váltás erejéig együtt lehessek az itthon maradt szerelmemmel. És emlékszem egy influenzára is, amit pechemre épp a tavaszi szünetben kaptam el.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
foto-1000x668.jpg

„És ti mikor szaporodtok?” - Az élet szerves része lett, hogy szekálnak, mikor esek már teherbe

Ha nő vagy, és elmúltál harminc, számíthatsz rá, hogy kedélyes baráti csevegéseken, munkahelyi megbeszéléseken vagy nagy családi összejöveteleken a legintimebb dologra terelődik a szó: mégis mikor tervezel szülni? Vélemény.
Címkép: illusztráció (Unsplash) - szmo.hu
2019. október 16.



"És ti mikor szaporodtok?" – jött a kérdés az egyik rokontól egy nagy családi összejövetelen. Köpni-nyelni nem tudtam, lefagytam, miközben húszan meredtek rám kérdő és megvető tekintettel.

"Semmi közötök hozzá" – lett volna a megfelelő válasz. Ehelyett én évekkel ezelőtt annyit bírtam kinyögni, majd ha mi úgy érezzük, hogy eljött az ideje. Pedig már a kérdés is felháborító, és nem kellene magyarázkodni.

A gyermekvállalás aztán tényleg magánügy. A nőre tartozik, aki akár a partnerével, akár spermadonortól szeretne gyereket vállalni.

"Te sem leszel már fiatalabb, és nézd meg, az Ildikével is mi lett. Olyan sokáig vártak, hogy kifutottak az időből, szegénynek a héten mondta meg az orvos, hogy nem lehet gyereke" – esett nekem anyám pár hónapja egy szokásos anya-lánya este alkalmával, miközben egy kiváló étteremben vacsoráztunk. Nem mintha érveket kellene sorolnom a döntésem mellett, miszerint várni szeretnék még ezzel, de megteszem, majd a válasz arcul csap:

"Azt hiszed, nekünk könnyű volt? A gyerekvállalás nem könnyű. Rengeteg lemondással jár. A ti korosztályotok már túl kényelmes. Amikor én ilyen idős voltam, már két gyerekem volt. Mi nem utazgattunk ám apáddal, nem vettünk flancos cuccokat magunknak, de így is alig maradt pénzünk a hó végére, úgy kellett sakkozni a számlákkal. Nem tudjátok már ti, mi a fontos."

A téma pedig korántsem csak családi körben jön elő: felmerül a munkahelyen, baráti beszélgetéseken, kormányplakátokon. Az élet szerves része lett, hogy szekálnak, mikor esek már teherbe.

Közügy lett, ami korábban magánügy volt.

A KSH adatai szerint ugyanis Magyarországon a ’80-as évek óta folyamatosan fogy a magyar népesség. Egyre kevesebb gyerek születik, és a 2000-es évektől kezdve az elvándorlás is hatással van a népességszámra. A magyar kormány próbál mindent bevetni, hogy ezt a tendenciát visszafordítsa: lakástámogatások, babaváró kölcsön, adókedvezmény, autóvásárlási kedvezmény – csak hogy néhányat említsünk.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x




Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!