Kiss Llászló az URH, majd az Európa Kiadó zenekarok basszusgitárosaként évtizedekig a magyar underground egyik alapembere volt, mostanában pedig a Müller Péter Sziámi AndFriends vendégeként, illetve a saját új dalait játszó Kiss-Barabás duóval lép színpadra. Már amikor itthon van, ugyanis egy ideje kétlaki életet él: az év egyik felét Magyarországon, a másikat Ausztráliában tölti.

Eközben egyre nagyobb elkeseredést érez a bolygót fenyegető klímakatasztrófa miatt: a jelenlegi helyzetet egy fékét vesztett mozdonyhoz hasonlítja, ami a szakadék felé rohan, saját logikája szerint egyre gyorsabban.

Szerinte az utolsó pillanatban vagyunk, amikor még tehetünk valamit az emberi civilizáció megmentéséért. Arról is mesélt, hogy az ausztráloknál se sokkal jobb a helyzet: ott épp egy soha nem látott méretű lakossági tiltakozással szembemenve próbálják megnyitni a világ egyik legnagyobb szénbányáját.

– Rockzenész szemmel nézve miért érzed, hogy fontos megszólalnod és állást foglalnod klímaügyben?

– Ha ég a ház, épelméjű ember nem cseveg ölbe tett kézzel az időjárásról. Aki pedig bármiféle felelősséget érez, a nyilvánosság előtt egyszerűen nem hagyhatja szó nélkül a helyzetet. Az utolsó pillanatokat éljük, amikor még (ha szerencsénk van) elkerülhető az általunk ismert emberi civilizáció teljes megsemmisülése. Azt már mindenki tudja, hogy gáz van, de azt kevesen látszanak érteni, mennyire világos és jelenlévő a veszély, és hogy mennyire sürgős az akció. A sínek között arról vitatkozni, hogy jön-e a vonat, nevetséges ostobaság, ilyesmire már nincs idő.

Különös tekintettel arra, hogy egyre világosabban látszik, hogy a klímaszkeptikusok túlexponálása a médiában a fennálló hatalom műve – hatalomtechnikai fogás, bűnös figyelemelterelés.

Ebből is nyilván látszik, meg vagyok győződve arról, hogy a fennálló társadalmi rendszer (amely a helyzet kialakulásáért is felelős) keretein belül megoldást keresni illúzió, a drága idő pazarlása. Erről három évvel ezelőtt írtam egy mai szemmel nézve meglehetősen optimista helyzetjelentést.

A zenészségre visszatérve, a helyzetről írt új dalomnak (I'm Out) annyira van propaganda-olvasata, mint mondjuk egy 1975-ös punk számnak: „No future – for me”. Igazából az egyre növekvő kilátástalanságot és pánikot próbálja szavakba önteni.

– Mi változott az elmúlt három évben?

– Akkor még azt gondoltam, a kérdés az, hogy a kapitalizmus omlik-e össze először, vagy a klíma. Azóta látom, hogy a kapitalizmus, mint a rák, addig él, amíg a gazdaszervezet. Magától nem fog eltűnni. Mindeközben pedig volna alternatíva: létezik már az a technológia, amivel élhető, sőt mindenkinek jól élhető világot lehetne teremteni.

Megismétlem: a fennálló rendszer a status quo megőrzésére optimalizálódott, a rendszeren belülről érdemi változást várni a drága idő pazarlása. Marad a politizálás, de semmiféleképpen nem a rendszer keretein belül, mivel épp annak az eltörlése a cél. Ha a rendszer emberellenes, akkor az ember legyen rendszerellenes.

– Benned először mikor merült fel, hogy plusz áldozatokat is kell vállalnod?

– A probléma 2006-ban, az Al Gore filmmel (Kényelmetlen Igazság) került a köztudatba. Ebből már kiderült, hogy hamarosan komoly gondok következhetnek. Azóta a helyzet nemhogy javul, de rohamosan romlik. Három éve azt mondtam, derékig vagyunk a szarban, most viszont már úgy gondolom, hogy nyakig.

Az ausztrál szenátus megrendelt egy tanulmányt a védelmi erőktől arra vonatkozólag, mik a forgatókönyvek a következő évtizedekre. A katonák – tehát se nem politikusok, se nem környezetvédők – pedig arra jutottak, hogy ha minden a jelenlegi ütemben folytatódik, 2050-re az eddig ismert emberi civilizációnak vége lesz.

2030-ig van időnk arra, hogy kezelhető szinten tartsuk a dolgot, de ezt is már csak nagy szerencsével, és akkor, ha nem történik addig semmi váratlan, láncreakcióra épülő eseménysorozat, amitől összeomlik az egész rendszer. De ez sem azt jelenti, hogy 2030-ig még ráérünk, hanem azt, hogy addigra radikálisan csökkentenünk kell a fogyasztást, a termelést, az erdőirtást, a kibocsátást, stb., és meg kell állítanunk a fajok tömeges kipusztulását. Hatalmas feladat, és már csak tíz évünk maradt minderre.

– A magyar kormány ezzel szemben még a klímavészhelyzetet sem hirdette ki nyár elején. Kétlaki életet élőként hogy látod, Ausztráliában mennyivel veszik komolyabban ezt a kérdést?