– Ön is olvasta a The Independent című, mértékadónak tartott brit napilap nálunk is megjelent tudósítását arról, hogy a genetikusok szerint a gyerek intelligenciáját az anya genetikai állománya határozza meg. Valóban ki lehet ezt így jelenteni?

– Nem, sőt ha őszinte akarok lenni, ezt egyszerűen egy hibás üzenetű cikknek tartom.

– Álhír, tudományos téveszme?

– Nem, de részigazság, sőt, töredék-igazság, ami néha károsabb, mint az álhír. A genetika egy nagyon kényes tudomány, és érthető, hogy mindenki ugrik rá. Kit ne érdekelne, hogy mit örökölt a szüleitől, vagy éppen mit ad tovább a saját utódainak, „mi lesz ebből a gyerekből”, „kire ütött az unokám”, és így tovább.

De azt kijelenteni, hogy egy olyan elképesztően összetett dolgot, mint az intelligenciát - amiről még pszichológiailag sem tudjuk pontosan megfogalmazni, mi az - kizárólag az anyai vagy apai gének határoznak meg, épp olyan, mintha azt mondanánk: a Sixtus-kápolna a benne lévő pár százezer téglától lett olyan szép, és nem Michelangelo zsenijétől.

– A cikk szerint a kognitív képességek - lényegében az eszesség - génjei az X kromoszómában vannak, tehát itt azért mégiscsak van az anyának előnye.

– Annyiban igen, hogy az anyának két X kromoszómája van, míg az apának csak egy. De ez csak a gyerek nemében perdöntő, a személyiségét, vagy épp a felfogóképességét annyi minden más befolyásolja, hogy azt elképzelni is nehéz. Csak hogy érzékeltessem a nagyságrendet: az emberi szervezetben mintegy száz billió (azaz 100-szor ezermilliárd!) sejt van. Minden egyes testi sejtünkbe kétszer két méter örökítőanyag (DNS) van „belecsomagolva” (az ivarsejtekbe ennek a fele), tehát úgy összetekerve, mint egy cérnagombolyag.

Ez azt jelenti, hogy ha hihúznánk a testünkben lévő összes DNS-spirált egyenesre, a Föld-Nap távolság 140-szeresét kapnánk.

A kétszer két méteres DNS-t mintegy kétszer 3.2 milliárd úgynevezett „nukleotidbetű” (A,G,C,T) építi fel minden sejtben, ezek sorrendje az, ami öröklődik a szülőktől. Mit gondol, mennyi genetikai információ ez?

– Tényleg elképesztő ez a „biológiai csomagolástechnika”, de akkor honnan tudjuk egyáltalán, hogy kitől mit örököltünk?

– Egyre többet tudunk, de még mindig nagyon keveset. Ha veszünk egy sejtet - mondjuk egy májsejtet - és megnézzük az abban lévő kétszer két méter DNS-t, körülbelül három centiméterről tudjuk, hogy pontosan milyen fehérjéket kódol. Ezek a fehérjék a végtermékek, emiatt tudjuk, hogy ez egy májsejt, amely mondjuk a zsírlebontásban játszik szerepet. Egy izomsejtben vagy egy idegsejtben más fehérjék vannak, ezért különböző a sejtek funkciója. Körülbelül egy méter DNS-ről annyit tudunk, hogy ezt a három centit szabályozza, működteti, tehát ha ez egy csokigyár lenne, akkor a három centi a csoki, és az egy méter a gépsor. A fennmaradó egy méterről pedig nem tudunk az égvilágon semmit, pontosabban nagyon keveset.

– Akkor honnan tudunk egyáltalán bármit is?

– Szerencsére ez a három centiméter, amit egy sejtből látunk, nagyon meghatározó. Ez dönti el, hogy magasak leszünk vagy kék szeműek, gyors mozgásúak vagy mondjuk hízásra hajlamosak. De ez dönti el például a hosszú életre való hajlamunkat is, amiről még azt is feltételezzük, hogy általában átugrik egy generációt, tehát ha mondjuk az ön anyai nagyszülei sokáig élnek, többek szerint az a valószínűbb, hogy ez önnél ismétlődik meg, nem az édesanyjánál. A fehérjékben öröklődő tulajdonságainkat a génjeink határozzák meg, és ezekből azért nincs felfoghatatlanul sok: körülbelül 25 ezer génünk van. A genetikusok 2003-ban óriási áttörést értek el, amikor „megrajzolták” az első teljes emberi géntérképet, tehát egy emberben „elolvasták” a két méter DNS „betűsorrendjét”, és benne a 25 ezer gént. Visszatérve a kiindulópontunkhoz: a gének határozzák meg az intelligenciát is, vagy legalábbis olyan funkciókat, mint a megértés, a bevésés, a felidézés, az ok-okozati összefüggések felismerése vagy éppen a nyelvérzék.

– Ezek tényleg mind az X kromoszómában vannak?

– Ezek egy része igen, de ez nem jelenti azt, hogy csak az anyától örökölhetjük, hiszen az apának is van X kromoszómája.

– A cikk azt állítja, hogy az anyai X ilyenkor „kiüti” az apait.

– Valóban létezik olyan jelenség, hogy ha egy tulajdonságot az apától is és az anyától is örökölünk, akkor az egyik gén „kikapcsolja”, deaktiválja a másikat. De ez nagyon kevés.

A 25 ezerből összesen 150 olyan gént ismerünk, ahol ilyen „apa-anya” harc lezajlik. És ezek többnyire betegségekkel kapcsolatos gének.

Van például az asztmának egy típusa - az éjszakai fulladás - amit mindkét szülőtől örökölhetünk, de ha az apai gén „győz”, akkor nem jön elő az utódban, ha viszont az anyai gén „nyomja le” az apait, akkor az utód beteg lesz. Lehet, hogy valahol a világban egy genetikus csoport talált egy-két olyan intelligenciához köthető gént, amelyeknél többször győz az anyai, amint az apai, de ez csak egy statisztikai adat, tévedés ezt ráhúzni az utód összes intellektuális képességére.

– Tehát az anyák ne örvendezzenek: nem ők örökítik át a gyerek IQ-ját?

– Dehogynem. Ők is. És az apák is. A kognitív funkciókat - amit a köznyelv intelligenciának, vagy okosságnak nevez - mindkét szülő genetikai állománya hordozza. De hogy azután kiből mi kerül át az utódba, melyik gén lép akcióba és melyik „alszik el”, és hogy mindez hogyan épül be a gyerek agyába, az többnyire esetleges. Az agy egyébként is hálózatban működik, tehát úgy kell elképzelni, mint egy nagy kapcsolószekrényt, amely egyszerre több milliárd lámpácskát kapcsolgat le-fel, és ahol a vezetékek legalább olyan fontosak, mint a milliárdnyi lámpatest. Nehéz megmondani, hogy ebből az elképesztően szövevényes működési mechanizmusból hogyan sül ki - szó szerint, hiszen ezek elektromos kisülések - mondjuk a jó memória vagy az ügyes tájékozódási képesség, az érzelmi intelligenciáról nem is beszélve.

– Akkor a „kire ütött ez a gyerek” vita továbbra sem dőlt el?

– A mai tudásunk szerint nem. A genetika az utóbbi 60-70 év leggyorsabban fejlődő tudományága, a technológiai robbanásnak, az informatikának köszönhetően ma már olyan dolgokat is észreveszünk, amiben a tudósok azelőtt nem is reménykedhettek. Komplett gén-adatbankokhoz tudunk hozzájutni a laptop előtt ülve, elképesztő a gyorsulás, például kínai tudósok azt ígérik, hogy pár éven belül több millió ember géntérképét teszik le az asztalra. Természetes, hogy ez mindenkit lázba hoz. De ne felejtsük el, hogy a genetika csak a hajlamainkat határozza meg, nem a sorsunkat. A valószínűséget, nem az életünket, a döntéseinket, a neveltetésünket, az esetek túlnyomó részében még csak nem is a konkrét betegségeinket. Csak a hajlamot, persze az is jelentős tényező.

Ma már tudományosan elfogadott tény, hogy a környezet - tehát a nevelés, az életmód, általában az életvezetésünk - jobban hat az örökölt jellegek „megszólalására és elcsendesedésére”, mint azt gondoltuk.

Például ha egy állapotos kismama dohányzik, annak a súlyos egészségkárosító hatása három generáción „lecsorog”, akkor is, ha a köztes generációk egy szál cigit sem szívtak el. Tehát ha a gyerek intelligenciáját szeretnénk formálni, akkor beszélgessünk vele, meséljünk neki, hallgassunk vele zenét, mutassuk meg neki a természetet, szeressük és fejlesszük őt a legjobb tudásunk szerint. Nincs az a genetikai kód, amit egy ilyen pozitív szülői magatartás ne tudna jelentős mértékben módosítani.