hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
Szeretett volna valakivel rendszeresen franciául beszélni – házasság, család lett belőle Franciaországban
Az irodalom szeretete hozott össze minket több mint húsz évvel ezelőtt. Már akkor lehetett érezni, hogy Mónikára nem mindennapi életút vár.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. február 21.


hirdetés

Az egykori érzékeny lelkű diáklány ma kétgyermekes családanya. A sors Franciaországba vezérelte, itt teljesedett ki hivatása, itt találta meg élete párját. Jelenleg a francia óvodások információkultúráját kutatja a Bordeaux-i Montaigne Egyetem MICA Kommunikációs doktori iskola színeiben. Mellette a Lille-i ESPE Egyetem szociológiai mesterképzésén is részt vesz. Nemrégiben itthon járt, a budapesti Gustave Eiffel tizenkét osztályos francia iskola kommunikációs kultúráját elemezve.

- A szolnoki Verseghy gimnázium angol tagozatára jártam. Választhattunk a német és a francia nyelv között. A francia nyelvet szépnek találtam, vagyis inkább a németet iszonyatosnak. Folytattam az oroszt is, mert az orosz irodalmat szerettem volna eredetiben olvasni. Sebész szerettem volna lenni 4. félévéig. Mindig kitűnő tanuló voltam. Mindig minden érdekelt. Csak a sport és a zene nem.

(Ennek is megvolt az oka: Mónikát gyerekkorában be akarták íratni sporttagozatra, de amikor felmászott a rúdra és lenézett, akkor derült ki, hogy tériszonya van, az iskolai kórusban pedig rászóltak, hogy ne énekeljen…. )

-Biológiából és fizikából készültem a felvételire. Diákújságíróként dolgoztam néhány hónapig, s megismerkedtem egy jogász újságíróval. Nem akartam többé orvos lenni. Nem akartam elveszíteni az emberségemet. Nem akartam elfelejteni sírni. Úgy gondoltam, nem vagyok képes hazamenni főzni, amikor egy betegem haldoklik. Nem akartam erre képessé válni. Magyar szakra jelentkeztem Debrecenbe. Nem akartam Budapestre menni, mert ott halt meg az öcsém.

(Mónika Debrecenbe járt francia-magyar szakon, majd visszament egy rövid időre Szolnokra. Útja azonban Franciaországba vezetett.)

- Egy évvel korábban végeztem magyar szakon, mert az első év után egy évig Brüsszelben voltam bébiszitter, ugyanis szerelmem, egy külföldi magyar, ott élt. Majd felvettem a francia szakot is Debrecenben. A régi iskolámba mentem gyakorlatra. Szerettem volna, hogy Valkó Mihály, a gimnáziumi magyar-francia tanárom azt mondja, hogy « Takács, maga jó tanár lesz ». Ő az volt. Mégsem szerettem volna ott tanítani. Mindig utazni akartam, vagyis inkább máshol élni. Aztán megint máshol. De mindig csak 3-4 évig egy helyen. De sosem gondoltam arra, hogy olyan emberrel fogok élni, aki nem beszéli az anyanyelvemet. A szavak mindig nagyon fontosak voltak nekem. Az utolsó egyetemi évemet Bordeaux-ban töltöttem egy Erasmus-ösztöndíjjal. Többéves kapcsolatom volt, a szakdolgozatomat akartam megírni. Nem is jutott eszembe, hogy örökre.

(Férjével, az apja révén félig spanyol Guillaume-mal egy bulin ismerkedett meg. Akkoriban szinte csak a magyar erasmusosokkal tartotta a kapcsolatot Bordeaux-ban, és szeretett volna valakivel rendszeresen franciául beszélni. Csak beszélgetni akart – házasság, család lett belőle.)

Kommunikáció szakra felvételiztem 5. évre. Sokáig kerestem a helyem. Még mindig keresem. Hagytam magam sodródni. A tanításban a kíváncsiság átadása az egyik legfontosabb dolog. Ehhez értek. Egy időben autista gyerekeket is tanítottam.

Két gyermekünk van, a tizenkét éves Lili és a tízéves Oscar. Olyan neveket akartunk választani nekik, amelyek mindkét nyelvén egyformán hangzanak. Lili nagyon klassz csaj, igazi társasági lény, kreatív, imád alkotni a kezével. A lovaglás a hobbija, mellette szaxofonozik és zongorázik. Oscar kezdetben trombitált, aztán a helyi templomban felfedezte az orgonát, mellette vív. A vívóedzések a templom pincéjében zajlanak. Közben kezdi felfedezni a biokertészetet is.

A férjemet áthelyezték Észak-Franciaországba, a gravelines-i atomerőműben dolgozik. Vidéken élünk, egy kis franciaországi flamand faluban, Winnezeele-ben. A barátaink elsősorban velünk egyidős értelmiségiek. Legtöbb, a gyerekeink barátainak a szülei. Nincs Magyarország-képük. Jelenleg egy kicsit több a semminél a jelenlegi politika miatt. Ez negatív. Az itteni média azt a képet terjeszti, hogy a magyarok nem szeretik a külföldieket.

(A franciákról régóta él a sztereotípia, hogy nem szeretik az idegeneket).

- Ha általánosítani akarunk, akkor azt lehet talán mondani, hogy a franciák nem szeretik az "arabokat". Ez nagyban a francia belpolitika hibája és a mai média hatalma. Úgy látják, hogy nem akarnak beilleszkedni, franciává válni. Saját kultúrájukat, vallásukat szeretnék életben tartani Franciaországban a francia anyagi előnyöket kihasználva. Ahol élünk, nincsenek színes bőrűek, de rengeteg Marine Le Pen-szavazó van, akik engem nagyon szeretnek. Számukra én más vagyok. Nem kritizálom Franciaországot Magyarországgal összehasonlítva, dolgozom. És nem vagyok "szürke" - ezt mondják. Sodródunk a változásokkal, tévé nélkül. Kertészkedünk.

(Volt szerencsém olvasni Mónikának egy nagyobb terjedelmű francia nyelvű írását, amelyből kiderült számomra, hogy irodalmi szinten bánik immár második anyanyelvével. És mi köti még Magyarországhoz, a magyar nyelvhez).

-Sehol nem vagyok. A magyar ételek fontosak számára, pedig régebben itt anorexiás voltam. Meg van bennem egyfajta nosztalgia valami meg nem nevezhető után. Személyiséget váltottam. A franciát ma már jobban beszélem, vele élek. Még Pilinszky párnáját is megosztom vele. De belefogok egy drámafordításba és megtanulok megint magyarul.

(Azért Mónika túloz, hiszen mindkét gyermekét megtanította magyarul, hogy meglegyenek nekik a gyökereik. Ennek fontosságára akkor döbbent rá, amikor az egyetem magyarul tanította az 56-osok harmadik generációját. Az ő szüleik ugyanis nem tudtak magyarul, a menekültek így akarták őket elszakítani az óhazától. Nála azonban erről szó sincs. Még az idén magyar fesztivált szeretne szervezni Lille-ben…)


KÖVESS MINKET:





“A tököm kivan veled” – két tábla keserű csokoládé története
Nem hittem, hogy a fenti mondat valaha kicsúszik a számból anyámmal szemben. Nem úgy értettem, rögtön meg is bántam, de már nem volt visszaút. Kiviharzottam a lakásból.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. március 21.


hirdetés

Azért nem szépítem ezt a történetet, mert vállalni akarom mindegyik részét. A jót is, a rosszat is. A családi kapcsolatokról olyan szépen, rózsaszín habosan, aranykeretesen, szívecskés emojisan szoktak – úgy általában – beszélni, főleg, ha egy anyáról van szó. Pedig szerintem a dolog jóval árnyaltabb.

A vita két tábla keserű csokoládén robbant ki. Ismertebb nevén étcsokoládé. Anyám kábé tíz percre lakik tőlem, az utca végén. Sokszor segítek neki bevásárolni, aznap is így tettem, munkából jövet. Húzós nap volt, a bolt annyira nincs közel, fáradt voltam, esett az eső, és nem tudom, hogy jutott eszembe épp a belül szőrmés, kívül átázós bokacsizmámat felvenni, mindenesetre akkor már lábszárközépig cuppogtam a csuromvizes szőrmében, meg a szintén tocsogós farmeromban. A dzsekim kapucnija nem védett semmitől, az arcomon folyt le a víz. Utáltam az egész világot.

Gondoltam, bedobom anyuhoz a cuccokat, aztán húzás haza, vizes holmit le, puha zoknit fel, gyorsan letudom a muszáj-háztartási teendőket, talán még leskiccelek egy cikkvázlatot, aztán egy csésze forró tejeskávéval bekucorodom a kanapéra, bekapcsolok valami hülyeséget a tévében, bebambulok, és a napot ezennel befejezettnek nyilvánítom.

Így is lett – volna, ha kifelé, már az előszobában nem állít meg anyám álmosan nyűgös hangja: “Kislányom, mogyorós keserű csokoládét nem hoztál?” Nem volt őszinte a mosolyom, ahogy megtorpantam: “Nem, mert nem mondtad.” Kis, bűntudatos csönd a szoba felől: “Hát...lehet. Pedig úgy ennék most egy kicsit.” Na, itt szakadt el a cérna, és itt csúszott ki a számon, feltartóztathatatlanul:

“Most már nem fordulok vissza. Hatszor kérdeztem meg reggel, mit hozzak. Listát is írtam. Bentről is felhívtalak. Komolyan, a tököm kivan veled.” A végét csak mormoltam, odabentről, a tévé mellől már nem is hallhatta, de kimondtam, nincs mentség. Becsaptam magam mögött az ajtót.

A mondatban nyilván nem az volt a leghelytelenebb, hogy nincs tököm. De dühös voltam, és ahogy lecuppogtam a lépcsőn, kezemben a saját bevásárlószatyrommal (mert ugye még az is nálam volt), a laptoptáskámmal, és egy bazi nagy könyvvel, ami félig már szintén átázott, magamban tovább pufogtam. Határozott léptekkel elindultam hazafelé, közben a lakáskulcsom után kotorásztam. Anyut nagyon szeretem, meg minden, de lássuk be, egyre nehezebb vele.

Mindent ötször kell neki elmondani, mert nem hall – negyven évig, egész a nyugdíjig általános iskolai tanár volt, a gyerekek szétordították a fülét. Ha ötödjére már kiabálva ismétlünk meg neki valamit az öcsémmel, megsértődik: “Jól van, nem kell velem üvöltözni...” Most jött rá, hogy facebookozni akar. Öcsém féltve őrzött laptopján. Persze tök cuki, hogy ilyen lelkes, de azóta kétszer állította át az öcsém profilképét (fogalmunk sincs róla, hogy csinálta), eutanáziára ítélte a WIFI-rootert (azt a rejtélyt is örök homály fedi, nem tudtuk feléleszteni, le kellett cserélni), és Google fordítóval angolul kommentelget vadidegen embereknek. Ja, és angolul is meg akar tanulni. Tele kell ragasztanom a lakását cetlikkel, amikre angol szavakat írok jó, nagy betűkkel, és időnként ki kell tőle kérdeznem. Na, abból is többnyire vita lesz, mert szerinte az írásom olvashatatlan, és mi az, hogy az angolban nincs magázás, amikor híresen udvarias népek.

Emellett mindig, mindenről tudni akar, török szappanoperákat néz, és állandóan édességet enne. Tonnaszám. “Akármennyire is szépítem, az anyák hetven felé már idegesítőek” – dohogtam magamban, ahogy a csatakos csizmámmal egy kissé lassúbbra vettem a tempót. Azt hiszem, a házam előtti árvácskaszigetnél jártam éppen, amikor bevillant az a kép. Egy emlék. Nem számítottam rá, sőt, annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam.

Három éves lehettem, lázas betegen feküdtem a rácsos kiságyamban. Körülöttem forró önkívületben hullámzott a világ, amikor egy fiatal, selymes hajú, gyönyörű nő hajolt fölém. Előbb a nyakamra, aztán a homlokomra tette a kezét, és én megnyugodtam. Az volt életem első emléke anyámról.

Álltam a még mindig ömlő esőben, dugig szatyrokkal és táskákkal, és arra gondoltam: igen, ez a keserű csokoládé dolog idegesítő. És nagyon kényelmetlen lenne visszabumlizni a boltba, átázva, fáradtan, megrakodva, mint egy málhás szamár. De vajon mennyire lehetett idegesítő és kényelmetlen mellettem virrasztani azon a régi, lázas éjszakán, amikor tüdőgyulladással feküdtem, és a riadt, tapasztalatlan, huszonéves anyám abban sem volt biztos, hogy megérem a reggelt?

És mennyire lehetett idegesítő kikapni engem a babakocsiból, és a fél város szeme láttára a lábamnál fogva rázni egy percig, mert félrenyeltem a kisboltban vett savanyúcukrot, és mire anyám észrevette, már lila volt mindkét kezem, és másodpercekre voltam a fulladástól (a cukor végül kijött, utána anyut kellett beinjekciózni, mert rosszul lett a sokktól).

És mennyire volt kényelmetlen a válásom után, már harminc éves koromban, amikor pár hónapra hozzá költöztem, végignéznie, ahogy szinte napok alatt lefogyok tíz kilót, nem bírom abbahagyni a sírást, és reggelente, amint felülök az ágyban, már hányok is az idegtől? Anyám szó nélkül ült mellettem, heteken át, az első lelki krízis szörnyű reggelein át. Tartotta az állam alá a műanyag lavórt, és egy törölközővel itatta a verejtéket a homlokomról.

És ha már az édességnél tartunk, mennyire lehet kényelmetlen neki most, a fájós derekával hajnalban nekiállni, és bedagasztani a fánkot, ha vasárnaponként néha nála ebédelünk? Mert tudja, kérés nélkül is tudja, hogy élek-halok a szalagos fánkjáért, ami kívül aranybarna, belül meg lyukacsos és könnyű, mint a tengeri szivacs.

Bandukoltam az esőben, ami, valljuk be, nem a legjobb ötlet a morfondírozásra, de már nem bántam. Úgy pörögtek az agyamban a képek, mint egy film. Beugrott egy jó pár évvel korábbi nyár is, amikor a nagyszüleim falujában töltöttünk az egész családdal egy hétvégét. Falunap volt, a színpad körül nagy tömeg, népviseletbe öltözött kislányok, céllövölde, mézeskalácsárusok, meg egy helyi lakodalmas banda, akik egy szívfájdító dalt énekeltek az elveszített szerelemről. Mivel épp egy kapcsolatot próbáltam kiheverni (az elváltak is próbálkoznak néha), sajgott a lelkem, de szégyelltem, hogy egy ilyen bugyuta kis dal így megérintett. Ezért hát vállrángatva tréfálkoztam, ej, micsoda helyi mjuzik van itt, de jól nyomják, aztaaa. Mindenki elhitte a bolondozásomat, egyedül anyám nézett rám fürkészőn, és halkan odasúgta: “Ne sírj.” Pedig nem sírtam, sőt, csupa mosoly voltam.

Most, az esőben, teljes bizonyossággal éreztem, hogy a világon ő az egyetlen ember, aki akkor is megérzi, ha belül szenvedek, amikor kívülről a világ legmagabiztosabb nőjét adom elő. “EZ” a mikrocsip egyedül belé van belé ültetve.

Az eső kicsit alábbhagyott, és én megálltam a bolt előtt. Bementem, a rajtam lógó szatyrok-táskák miatt kissé körülményesen, de bemanővereztem a kosárba két tábla mogyorós, keserű csokoládét, és elvittem anyámnak. Megálltam a nappalijában – áhítattal nézte a török sorozatát – és leraktam a dohányzóasztalra a csokikat. Felnézett rám. Nem szóltunk egy szót sem, csak összevillant a tekintetünk. Már sarkon is fordultam, ezúttal tényleg hazamentem. Az úton egy kis félmosoly játszadozott a szám sarkában. Arra gondoltam, hogy ami anyám szemében volt abban a pillanatban, az bőven megérte azt a két tábla csokoládét.

Ezret is megért volna.


KÖVESS MINKET:




Az Európai Unió legszegényebb szeglete, a romák mégis felfelé tartanak
Északnyugat-Bulgáriában, az ország és egyben az Európai Unió legszegényebb régiójában van egy kisváros, ahol mostanra nincsen roma fiatal, aki ne fejezné be legalább a középiskolát.
Neuberger Eszter írása, Abcúg - szmo.hu
2019. március 18.


hirdetés

Húsz-harminc évvel ezelőtt még Lomban is pont olyan siralmasak voltak a lemorzsolódási arányok, mint a régió többi településén, de aztán mozgásba lendült egy helyi roma civil szervezet és az oktatási ügyekre amúgy is fogékony városvezetés, és egyéni esetkezeléssel egyre több és több olyan diákot tudtak benntartani a helyi iskolákban, akiket kifelé húzott onnan a szegénység. Hogy egy szegregált szakközépiskola egyik osztályában a tanulók fele egyetemre akarjon menni, ahhoz persze kell az egész közösség. Itt már minden szülő megértette, hogy a gyereke annál magasabbra jut, minél tovább bent marad az iskolában.

A roma gyerekek, fiatalok egyenlőtlen hozzáférése az oktatáshoz Bulgáriában épp akkora probléma, mint Magyarországon.

Az országban a roma gyerekek, fiatalok járnak a legrövidebb ideig iskolába, és az iskolai szegregáció miatt általában rosszabb minőségű oktatásban részesülnek, mint bolgár nemzetiségű társaik. A felsőoktatásba bekerülők között is a romák aránya a legkisebb – a másik nagy kisebbség, a törökök is többen vannak az egyetemeken.

Ahogy itthon is, Bulgáriában is a roma fiatalokat érinti a lemorzsolódás és a korai iskolaelhagyás problémája. (Hogy ennek milyen következményei lesznek később az életükben, arról magyar vonatkozásban már többször, például ebben a cikkben is írt az Abcúg.) Egy 2011-es Európai Uniós felmérés szerint a 11 uniós országból, ahol jelentős roma kisebbség él, Bulgáriában volt a legmagasabb (67 százalék) a roma válaszadók körében azoknak az aránya, akik 16 éves korukban vagy előbb hagyták ott az iskolát, a válaszadók 31 százaléka pedig még az általános iskolát sem fejezte be.

Az északnyugat-bulgáriai 25 ezres kisvárosban, Lomban ez utóbbi problémára feküdt rá a városvezetés és egy helyi roma civil szervezet, és elérték, hogy mostanra ne legyen olyan roma diák a városban, aki nem jut el legalább a 12. osztály befejezéséig és az érettségiig. Most már inkább az lett a cél, hogy innen tovább, egyetemre is menjenek.

Bulgáriában általában az önkormányzatok az iskolák fenntartói, ezért adataik is vannak az oktatás területéről. Ezek szerint a tavalyi, 2017/2018-as tanévben a város tíz iskolájában tanuló 1834 diákból

nem volt egy olyan tanuló sem, aki a családja rossz anyagi helyzete, gyermekvállalás vagy munka – azaz a lemorzsolódás klasszikus okai miatt hagyta volna ott az iskolát.

(194 iskolaelhagyót ugyan megjelölnek az iskolákat fenntartó önkormányzat statisztikái, ők azonban azért estek ki a bolgár oktatási rendszerből, mert a szüleikkel külföldre költöztek, és mostantól ott járnak iskolába.)

Utánanyúlnak a lemorzsolódó gyerekeknek

Egy február közepén meglehetősen ritka, napos délutánon, a Duna-parti kisváros központjában találkoztak Ognyana Najdenovával, egy roma származású angoltanárnővel. A munkahelyével szemben ültek be egy kávézóba.

Ognyana egyike azoknak a roma értelmiségieknek, akik, miután diplomát szereztek, visszatértek Lomba, hogy segítsenek a helyi roma közösségnek. A tanárnő 22 éves tanári pályája alatt tehetséges helyi diákok generációit segítette az egyetemre.

Az iskola, ahol Ognyana tanít, a város és a környék egyik legerősebb gimnáziuma. Itt tanul az angoltanárnő 15 éves lánya is – egy a nagyjából 30 roma fiatal közül, akik a 300 fős iskolába járnak, és minden esélyük megvan, hogy bekerüljenek az ország legjobb egyetemeire.

Ognyana lányával, a környék legerősebb középiskolája előtt. / Fotó: Hajdú D. András

Bár ez még mindig csak tíz százalékos arány, 30 évvel ezelőtt az is elképzelhetetlen lett volna, hogy akár csak egyetlen roma tanulóval találkozzunk ebben a jóhírű gimnáziumban. Sőt, még a szakközépiskolákban sem láttunk volna sok roma diákot.

A kilencvenes években Lomban a roma fiatalok mindössze 5 százaléka fejezte be a középiskolát – emlékszik vissza Nikolaj Kirilov, a helyi roma közösség egyik vezéralakja, a városban működő egyetlen roma civil szervezet, a Roma-Lom Alapítvány vezetője.

Az 1996 óta működő szervezet többek között azon dolgozott az elmúlt évtizedekben, hogy behozzák az iskolába, és ott is tartsák a lomi és környékbeli roma gyerekeket.

Ebben találtak partnerre a városvezetésben. Penka Penkova, a Lomot 15 éve vezető polgármester ugyanis – ex-pedagógusként – láthatóan fontosnak tartja az oktatási kérdéseket.

“Minden egyes gyereknek utánamegyünk, és megpróbáljuk megoldani azokat a problémákat, amik kifelé húzzák őket az iskolából”

– magyarázza a polgármester, mikor irodájában interjúztak vele, mi a módszerük lényege, amit nagyjából Penkova első hivatalba kerülése óta alkalmaznak a korai iskolaelhagyás megállítására.

Ebben a munkában fontos szerepe van a Kirilov vezette Roma-Lom Alapítványnak. Az ő “egészségügyi mediátoraik” azok, akik állandó kapcsolatban vannak a helyi roma családokkal, és első kézből értesülnek róla, ha valahol probléma van.

A Roma-Lom Alapítványtól távozik két kliens. / Fotó: Hajdú D. András

“Ha egy gyerekről kiderül, hogy azért szeretné otthagyni az iskolát, mert dolgozni akar, hogy a családi kasszát támogassa, akkor a szülőknek segítünk munkához jutni: a munkaügyi szolgálat először őket fogja kiközvetíteni valamilyen betöltetlen állásra” – mondja a polgármester.

Sok olyan esettel is találkoznak, amikor azért nem megy a gyerek iskolába, mert nincs meleg kabátja vagy cipője. “Ilyenkor egy bizonyos fokig anyagilag is tudjuk támogatni a családot”. Megtudják: a mostani tanév első félévének végén három gyereknek volt szüksége ilyen segítségre. Ők egyenként 200 leva támogatást kaptak az önkormányzat erre elkülönített pénzalapjából, hogy el tudják kezdeni a következő félévüket az iskolában. (A minimálbér 500 leva körül alakul most az országban.)

Személyi motivátor a szegregálódó iskola igazgatóhelyettese

A Mengyelejev Szakközépiskola az egyik olyan iskola Lomban, ahová nagy számban járnak hátrányos helyzetű, főleg roma tanulók. A diákság nagyjából 90 százalékát adják. A vendéglátóipari, agrár és gazdasági képzéseket kínáló iskola is áldozatául esett annak a folyamatnak, amit Magyarországon is ismerünk. Az etnikailag még a kétezres években is teljesen vegyes iskolából fokozatosan elszivárogtak a bolgár nemzetiségű tanulók.

Bár az iskola szintén külön pénzalapot hozott létre a hátrányos helyzetű diákok segítésére, úgy tűnik, itt az egyik legnagyobb szerepe a személyes motivációnak van a lemorzsolódással veszélyeztetett diákok megtartásában. Ebben az egyik legjobb Georgij Georgijev, az iskola igazgatóhelyettese. A roma pedagógus saját példájával próbálja motiválni a diákjait.

Georgijev igazgató-helyettes. / Fotó: Hajdú D. András

A tablón lévő diákokból majdnem mindenki egyetemen tanul most, és ötük kivételével mindenki roma. / Fotó: Hajdú D. András

“Én is ebben a szakközépiskolában végeztem, innen sikerült bejutnom egy jónak számító közgazdasági egyetemre” – meséli íróasztalánál ülve a negyvenes éveiben járó Georgijev. “Igaz, három év késéssel, mert érettségi után muszáj volt dolgoznom, hogy pénzt gyűjtsek az tanulmányaimra.” Georgijev aztán a doktori fokozatig vitte kereskedelmi tanulmányait, amit még három diploma követett: közgazdaság- és informatika tanári, közigazgatási.

A fiatal tanár 2006-ban tért vissza a Mengyelejevbe. Egy meghirdetett tanári állásra jelentkezett, de óriási meglepetés volt neki, mikor az iskola akkori igazgatója rögtön helyettesévé tette meg.

Ez olyan lendületet adott Georgijevnek, ami mostanáig kitart.

“Minden új osztálynak elmesélem az első napjukon ebben az iskolában teljesen őszintén a saját történetemet. Hogy ugyanebből az iskolából, a nehézségek ellenére, ha három év kihagyással is, de bejutottam az egyetemre. És hogy annak köszönhetem, hogy most itt vagyok. Szerintem a személyes példák tudják igazán vonzóvá tenni a fiatalok számára a továbbtanulást”

– magyarázza az igazgatóhelyettes, aki találkozónk egy pontján az iskola bejáratánál kifüggesztett, az előző végzős évfolyam legjobb tanulóit bemutató tablóhoz vezet minket. “Ezekből a diákokból majdnem mindenki egyetemen tanul most, és ötük kivételével mindenki roma” – mondja, majd hozzáteszi: az egész tavaly végzett évfolyam harminc százaléka jutott be felsőoktatásba. Egy szakközépiskolánál ez jó aránynak számít.

Georgijev igyekszik minden egyes diákja útját személyesen terelgetni, segíteni őket mindenben – legyen az az elérhető ösztöndíjak beazonosítása, vagy az egyetemre készülő diákok korrepetálása. Volt diákjai közül többen arra az egyetemre mentek, ahol ő tanult, de tud olyanról, aki most a szófiai orvosi egyetemen vagy a közelebbi Vratsa ápolóképző főiskoláján tanul.

“Hogy legyen a kezemben egy szakma”

Georgiev két jelenlegi tanítványával meg is ismerkedtek: a tizedik osztályos Princesával és a végzős Lorenzoval. Mindketten egy közeli, szinte száz százalékban romák lakta faluból, Dolni Tsibarból járnak naponta a lomi szakközépiskolába. Gazdasági menedzsmentet tanulnak, de biztos, hogy nem állnak meg itt, a felsőoktatásba készülnek.

Princesa családjában, ha minden jól megy, ő lesz az első, aki egyetemre járhat majd: a 16 éves lány már pontosan tudja, hogy pszichológiát szeretne tanulni a fővárosban, Szófiában. Tudatosan készül erre: az iskola mellett egy, kifejezetten tehetséges roma fiataloknak szóló programban tanul angolul. Az órák online zajlanak, de a diákoknak időről időre Szófiában szerveznek találkozókat. A lány így ismerkedik a nagyvárossal.

Princesa / Fotó: Hajdú D. András

Ami Lorenzot illeti, a közelgő felvételi jelentkezés előtt még nem biztos benne, hogy milyen irányba menjen: az itt eltöltött évek alatt elkezdte érdekelni a közgazdaság, de gyerekkori álma, hogy jogász legyen. “Még nem döntöttem el, hová jelentkezem, valószínűleg az utolsó pillanatban fogom” – mondja.

Lorenzo / Fotó: Hajdú D. András

A két fiatal azért iratkozott szakközépiskolába az erősebb gimnázium helyett, mert mindkettejüknek fontos volt, hogy legyen valamilyen szakma a kezükben. Ha mégsem jutnak be az egyetemre, vagy kiesnek onnan, akkor is tudjanak dolgozni valahol. Vagy ahogy Princesa mondja: “így az egyetem mellett is tudok munkát vállalni, és el tudom tartani magam”.

Mérges volt a tanáraira, amiért nem vették komolyan az oktatást

A 21 éves Ilian azonban már tudja, hogy mennyire nehéz dolga van annak, aki szakközépiskolából érkezve próbál boldogulni az egyetemen. A lomi roma fiú harmadéves egyetemista, programozást tanul a blagojevgrádi egyetemen, és azt mondja, az első időszakban vért izzadt, hogy megfeleljen az egyetemi követelményeknek. “A középiskolában szinte semmit nem tanítottak meg, amit a szakomon alaptudásként vártak el ” – magyarázza az Abcúgnak Ilian, akivel csak telefonon tudunk beszélgetni, mert kéthetente, havonta tud csak hazajárni a szülővárosától 300 kilométerre lévő egyetemvárosból.

Az EU legelmaradottabb régiójában fekszik Lom városa. A képen Najden, egy állattartásból élő idősebb roma férfi épp egyetlen lovát, Zvezdát mozgatja meg kicsit. / Fotó: Hajdú D. András

“Egy gyenge szakközépiskolába jártam, ahol a jegyek mögött nem volt valódi számonkérés, ezért mi sem tanultunk valami sokat. De az egyetemen senkit nem érdekelt, hogy nekem milyen magyarázatom van arra, hogy hiányoznak az alapok.”

Ilian egy országos programozó tanulmányi versenyen elért második helyezése miatt tudott bekerülni az egyetemre, és az említett hátrányok miatt az első hónapokban könyvek, YouTube-videók és egyetemi szaktársai segítségével próbálta behozni a lemaradását. Közben szülei mindvégig támogatták otthonról – némi pénzzel, de leginkább lélekben – egyetlen fiukat. “Kezdettől fogva arra biztattak, hogy tanuljak tovább. Ők 12 osztályt végeztek csak, mert akkoriban azt gondolták, jobb mielőbb elkezdeni dolgozni, de azóta rájöttek, hogy nem kellett volna beérniük ennyivel.”

Más motiváció is volt. Ilian említi, hogy a szomszédaik – a romák lakta negyedben, ahol Lomban élnek -, egy orvos és egy üzletember, akik sokra vitték, mert egyetemet végeztek.

A fiú azonban úgy látja, sok más roma fiatal gondolja még időpocsékolásnak az egyetemi tanulmányokat, ha egy jó szakmával, külföldi vendégmunkásként, jobban kereshet, mint egy diplomás valaha fog Bulgáriában. Iliant viszont – mondja – soha nem az motiválta, hogy bármilyen munkával sok pénzt keressen. Azt szeretné csinálni, ami igazán érdekli. Arra a felvetésre, hogy azért az IT sem tartozik a rosszul fizetett szakmák közé, azt feleli: “Igaz, de nem ez volt a szempont, mikor ezt választottam. Kiskorom óta számítógépeket bütykölök”. Iliannak nem is terve, hogy másik országban telepedjen le. “Az IT területen most nem olyan nehéz munkát találni Bulgáriában, és bár nem igazán szeretem Szófiát, ha ott lesz munka, akkor oda költözök” – mondja.

A társadalom belekényszeríti a roma gyerekeket, hogy szakmát tanuljanak

Azok az oktatási szereplők, akikkel Lomban interjúzunk, szintén látják, amiről Ilian mesél.

A roma fiatalok nagy része családi mintakövetésből és önbizalomhiányból nem jelentkezik gimnáziumba – állítja Ognyana Najdenova, a már bemutatott angoltanárnő. “Mindig azt magyarázom a helyi fiataloknak: hogy hogyan kell egy autót összerakni és szétszedni, azt a gyakorlatban is megtanulhatják. De ha van egy diplomád és beszélsz nyelveket, szinte bárhol elhelyezkedhetsz.”

Kenyérsütést tanulnak a Mengyelejev Szakközépiskolában a diákok. / Fotó: Hajdú D. András

“A társadalom belekényszeríti a roma gyerekeket, hogy szakmát tanuljanak” – magyarázza Penka Penkova polgármester, aki szintén egy szakközépiskolában tanított, mielőtt átvette a város vezetését. Azt mondja, a Roma-Lommal közösen igyekeznek meggyőzni a szülőket, hogy ne oda írassák a gyereküket, ahová ők és a nagyszülők is jártak, hanem próbálják meg a gimnáziumokat. (Az Abcúg kérdésére Ilian is azt mondja, azért iratkozott a szakközépiskolába, ahol leérettségizett, mert a szülei is oda jártak, azt ismerték.)

Hogy az iskolaválasztási szokások megváltozzanak, azért is lenne fontos, mert ez mérsékelné a cigány és bolgár gyerekek elkülönülését az oktatásban, ami Lomban is probléma.

A városban 10 iskola van, ebből három nevezhető szegregált iskolának. Az egyik bezárásáról nemrég döntött az önkormányzat – tudjuk meg a polgármestertől. “Egy külvárosi iskoláról van szó, ami fokozatosan szegregálódott, és mostanra nagyon leromlott benne az oktatás színvonala. A gyerekeink nincsenek már ott jó helyen” – magyarázza Penka Penkova. Bár attól tart, sok konfliktust szül majd helyben az iskola bezárása, még a következő tanév előtt meglépik ezt. A gyerekeket pedig a város többi intézménye fogadja majd.

Külföld, külföld, külföld

Noha sokszor ez tántorítja el a továbbtanulástól a roma fiatalokat, a külföldi – leginkább nyugat-európai – munkavállalásnak vannak áldásos hatásai is a helyiek szerint.

Mladenovoban sétálunk, az egyikben a Lom körül található négy mahala (azaz negyed) közül, amit romák laknak. Az aszfaltozatlan, sáros utcákat szegényes, repedező falú házak szegélyezik, amikhez követhetetlen rendszerben kapcsolódnak az újabb építésű, hozzátoldott épületrészek. Ezek mellett a házak mellett azonban ott állnak a frissen felhúzott, épphogy befejezett vagy még félkész épületek is, amik kifejezetten gazdagnak tűnnek az előbb említett otthonokhoz képest.

Mladenovoban egymást váltják a külföldön élők nívós házai, és szegregátumokra jellemző szegényes lakóépületek. / Fotó: Hajdú D. András

“Itt Olaszországban, ott meg Németországban dolgoznak a fiatalok” – magyarázza idegenvezetőnk, egy, az utcában lakó férfi, mikor kérdezzük tőle, mi fán teremnek itt ezek a nagy házak. A többgenerációs családok középső generációja, a munkaképes fiatal felnőttek amint tehetik, külföldre mennek. A jövedelmük jelentős részét az otthoni életük jobbítására költik.

Nem csak szüleiknek és a nagyszülőkkel maradt gyerekeiknek építik ezeket az új otthonokat, hanem maguknak is. A legtöbben ugyanis csak vendégmunkásként élnek nyugaton, az otthonuknak Lomot tekintik, és amint tehetik, hazajönnek. Ünnepekre, családi eseményekre – például esküvőre -, és szabadságoláskor.

“A külvárosokban élő romák 30 százaléka külföldön dolgozik. és ennek bizony megvan a hatása az egész közösségre” – magyarázza az Abcúgnak Tatjana Kirilova, a Roma-Lom Alapítványnál dolgozó egyik egészségügyi mediátor, aki történetesen Nikolaj Kirilov felesége. A családjukkal ők is az egyik roma negyedben laknak, mint ahogy az összes többi mediátor.

Kirilova szerint azért is indult el az utóbbi nagyjából két évtizedben egy erőteljes fejlődés a helyi roma közösségben – ide értve az oktatási eredményeket is-, mert a külföldi munkavállalás lehetőségével sokaknak korábban elképzelhetetlen módon kitágult a világ.

“Kimennek nyugatra, ahol jóval magasabb életszínvonallal találkoznak, és ezt szeretnék megteremteni itthon is maguknak. Egyszerűen a sztenderdek lesznek magasabbak.”

Akinek teljesen jó itt

Ha nem is sokan, azért vannak a lomi romák között, akiknek nem kell külföldre menniük, sőt, egyáltalán elhagyniuk a várost ahhoz, hogy szakmával a kezükben jussanak egyről a kettőre.

Marian egy értékes szakmát tudhat a magáénak, ami egy életre garantálhatja az ő és családja számára az anyagi biztonságot / Fotó: Hajdú D. András

A harminc éves Marian kovács, ahogyan az édesapja, az ő nagyapja, és további négy generáció is ezt a mesterséget űzte. Ma is a szülői ház melletti műhelyben készítik a kovácsoltvas kapukat, kerítéseket, lécsőkorlátokat és más finomabb kovácstermékeket, mint például egy míves bicskát, amit ott jártunkkor mutat a fiatal férfi. Édesapjával együtt dolgoznak, és egészen júliusig tele vannak megrendelésekkel.

Marian is csak fél órát tudott szánni az interjúra, mert épp egy elkészült megrendelést kell kiszállítania, miközben édesapja a szomszéd helyiségben hegeszt.

“Gyerekkorom óta ezzel foglalkozom, és nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy ezt a mesterséget adták a kezembe, mert mindig képes leszek megélni belőle” – mondja. Ez nem jelenti azt, hogy ne akarna már mást tanulni. Középiskola után járt is egyetemre: könyvelést tanult egy tengerparti város, Burgasz egyetemén, de azt nem fejezte be. Most a mérnök szakot szeretné megpróbálni levelező képzésen, hogy mellette folytathassa a kovács munkát. Még csak egy éve házas, fiatal feleségével a szülőktől külön, de Lomban szeretnének letelepedni.

Galina 9 éves, a nagyszülei – az egyikük a már megmutatott Najden – nevelik Lom egyik roma negyedének szélén. Nagy szegénységben élnek, ezért a kislánynak biztosan szüksége lesz külső segítségre, hogy megvalósíthassa álmát, és állatorvos lehessen. / Fotó: Hajdú D. András


KÖVESS MINKET:





Nem tudnak mit tenni a kórházak, ha a beteg nem fogadja el az ellátást
Mit tehet a kórház, ha a beteg súlyos fejsérüléssel távozik? A válasz korántsem egyértelmű: a jogszabályok szerint nincs joga megkérni a rendőrséget, hogy keresse meg és vitesse vissza az intézménybe.
Mizsur András cikke az Abcúgon - szmo.hu
2019. március 22.


hirdetés

Az ehhez hasonló esetek mindennaposak a traumatológiákon, ilyenkor az orvosok megpróbálják meggyőzni a beteget, hogy maradjon bent a kórházban, de a gyakorlatban erre ritkán jut idejük. Tavaly holtan találták meg azt a férfit, aki néhány nappal korábban távozott a Merényi Gusztáv Kórházból. Az ügyben indított ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy nincs megfelelően szabályozva, mikor mondhatják ki egy betegről, hogy egészségügyi állapota miatt nem tud dönteni saját ellátásról.

Tavaly márciusban egy férfi részegen megszédült és beverte a fejét. A mentők koponyasérülésekkel szállították be a Merényi Gusztáv Kórházba, ahonnan másnap reggel távozott. Mivel a betegnek koponyaűri vérzése volt, ami több napos megfigyelést igényelt volna, a kórház értesítette a rendőrséget az eltűnésről, és kérte a férfi visszaszállítását. A kezelőorvos elmondása szerint a betegnek elvonási tünetei voltak, de nem minősítette egyértelműen ön- és közveszélyesnek. A rendőrség megkezdte a férfi keresését, de nem adott ki körözést.

Végül néhány nappal később holtan találták rá Bicskén.

Első olvasatra egyértelműnek tűnik az ügy: figyelembe véve a beteg sérülésének súlyosságát és az elvonási tüneteket, gondolhatnánk, hogy a kórház helyesen járt el, amikor értesítette a rendőrséget. Ezzel szemben az ombudsmani vizsgálat megállapította, hogy a kórháznak nem volt joga erre, sőt, a jogszabályok szerint semmit sem kellett volna tennie. 2014-ben ugyanis kikerült az egészségügyi törvényből, hogy a kórház értesítheti a rendőrséget, ha a beteg bejelentés nélkül hagyta el az intézményt és állapota ezt indokolja. „Az viszont előtte sem volt benne a törvényben, hogy fel lehet kérni a rendőrséget, hogy hozza vissza a beteget, márpedig a kórház ezt tette, egyértelműen jogellenesen. Ha ilyet meg lehetne tenni, az nagyon súlyos szabadságjog-korlátozás lenne” – magyarázta Asbóth Márton, a Társaság a Szabadságjogokért munkatársa. Az egészségügyi törvény szerint a kórházak kizárólag fertőző betegségekkel összefüggő esetekben (például járványügyi vizsgálat, járványügyi megfigyelés) kezdeményezhetik valakinek az előállítását, ez esetben viszont nem erről volt szó.

Ha kapott volna gyógyszert, talán bent marad

Betegjogi szakértők egyetértettek abban, hogy nehéz jó gyakorlati megoldást találni arra, hogy cselekvőképtelen betegeket ne hagyják el a kórházat – példaként a karszalagot említették, ami részben megkönnyítheti a személyzet dolgát. De az egyértelmű, hogy nem lehet őket lekötözni vagy lenyugtatózni csak azért, hogy bent maradjanak. Felvetődik a kérdés, feladata-e az államnak, hogy megvédje az ember életét, akár akarata ellenére is? Asbóth Márton szerint a válasz egyértelműen nem, mert ez túlzott beavatkozás lenne az ember magánszférájába.

A kórház egy másik hibát is elkövetett; az orvosi dokumentációban nem tüntették fel, hogy a betegnek tényleg voltak-e alkoholmegvonási tünetei, ami fontos információ lett volna az ellátás szempontjából. Így az sem derülhetett ki, mennyiben befolyásolta a beteg belátási képességét az elvonási tünetek. Ráadásul az ombudsman szerint, ha a beteg kapott volna gyógyszert ezek enyhítésére, akkor kisebb eséllyel hagyja ott a kórházat.

A január végén kiadott jelentés szerint a rendőrség sem kezelte jogszerűen az esetet, hiszen elkezdte keresni a beteget, pedig erre nem volt hatásköre. Ugyanakkor az ombusdmani vizsgálat arra is rámutatott a konkrét eset kapcsán, hogy a körözési törvény nem követte az egészségügyi törvény 2014-es változását, mert továbbra is megengedi, hogy körözést rendeljenek el az ellen, aki egészségi állapota miatt képtelen magáról gondoskodni. A rendőrség módszertani útmutatója (amit a rendőrök munkájuk során használnak, de nem jogszabály, csak egy ajánlás) már tartalmaz bizonyos megkötéseket, ezek azonban nincsenek összhangban az egészségügyi törvénnyel, ezért az ombudsman felkérte a Belügyminisztériumot, hogy módosítsa az útmutatót.

Megkérdeztük a rendőrséget, tavaly hány alkalommal érkezett jelzés kórházaktól betegek önkények távozása miatt, azt a választ kaptuk, hogy erről nem vezetnek statisztikát.

Jön a részeg fejsérült a Gozsdu udvarból

Orvosok és betegjogi képviselők elmondása alapján az ehhez hasonló esetek – bár nem ilyen tragikus kimenetellel – szinte mindennaposak a nagyforgalmú traumatológiákon, ahol rengeteg beteg fordul meg jellemzően részegen vagy kábítószer hatása alatt elszenvedett kisebb-nagyobb sérülésekkel. “Jön a többnyire részeg fejsérült: alapvetően a Gozsdu udvarban elesett vagy összevert fiatalok és a hajléktalanok” – szemléltette a helyzetet egy sebész. Az orvosok ilyenkor megpróbálják megértetni velük, hogy milyen kockázatai vannak, ha elhagyják a kórházat. “A realitás azonban az, hogy erre egyszerűen nincs idő és kapacitás, ha egy éjjeli műszakban bejön körülbelül 100-120 beteg. Ha éber és nem zavart a tudata, akkor gyakorlatilag azt csinál, amit akar.” Ezenkívül legtöbbször

idős betegek esetében merül fel még a kórház elhagyásának kérdése:

nem ritka, hogy jogalap nélkül tartják bent őket. A hozzátartozók jellemzően olyan esetekben tesznek panaszt, amikor idős beteg jött el a kórházból, mondta egy betegjogi képviselő.

Más eset, amikor a beteg képes tudatos döntést hozni, és úgy utasítja vissza a kórházi ellátást. “Mélyvénás trombózis miatt már tüdőembóliája volt a betegnek, akut életveszélyben volt, többen mondtuk, hogy bent kell maradnia. Teljesen kiakadt a beteg, hogy ki fogja etetni a kutyáját, mivel egyedül él. Ragaszkodott hozzá, hogy haza akar menni, aláírt mindent, és elment.” Ehhez joga volt a betegnek, minden a jogszabályoknak megfelelően történt.

Attól még nem lehet bezárni a beteget, hogy magában beszél

Az ombudsmani vizsgálat rámutat egy általánosabb jogi problémára is, miszerint nincs megfelelően szabályozva, ki állapíthatja meg a beteg cselekvőképtelenségét, milyen szempontokat kell ebben a helyzetben mérlegelni. Az egész problémakör kulcsa a kissé nyakatekert állapotcselekvőképtelenség fogalma, ami azokra a helyzetekre utal, amikor a beteg átmenetileg veszti el a cselekvőképességét: például idős betegeknél lehet gyakori, de gyógyszer hatására vagy elvonási tünetek miatt is előállhat. Ennek azért van jelentősége az orvosi ellátásban, mert aki nincs cselekvőképes állapotban, nem képes eldönteni, hogy milyen kezelést fogad el vagy utasít el. Csakhogy

a jogszabályokban csak tartalmilag szerepel ez a fogalom, ezért sem világos, milyen jogok korlátozódnak ilyenkor, illetve ki gyakorolja a beteg helyett ezeket a jogokat.

Ebből is fakad, hogy a rendőrség és a kórházak sincsenek tisztában azzal, mit kell tenniük, ha egy beteg bejelentés nélkül hagyja el az egészségügyi intézményt.

Asbóth Márton elsősorban életvégi döntések ügyében találkozott a problémával. “Ha valaki előzetesen rendelkezik, hogy milyen kezelést, ellátást szeretne visszautasítani, ha olyan egészségi állapotba kerül, amikor már nem tud erről nyilatkozni, annál kulcskérdés, hogy belátási képessége birtokában van-e. Nekünk az az álláspontunk, hogy ezt az orvosnak kell megállapítania, de ezt sem mondja ki egyértelműen jogszabály. Ez a terület szabályozásért kiált.” Az ombudsman ezért kezdeményezte az Emberi Erőforrások Minisztériumánál az egészségügyi törvény módosítását, illetve az „állapotcselekvőképtelenség” kritériumrendszerének kidolgozását.

Ezzel szemben a pszichiátriákon, ahol alapvető kérdés annak eldöntése, hogy a beteg visszautasíthatja-e a kórházi kezelést vagy sem, jóval egyértelműbb a szabályozás. Az orvos akkor tarthatja bent a beteget a pszichiátrián, ha megítélése szerint közvetlen veszélyt jelent magára vagy másra nézve: például öngyillkosságot kísérelt meg, és utána is szuicid gondolatai vannak, súlyos depresszióval diagnosztizálható. Bíróság rendelheti el a gyógykezelést;

az elmeszakértői vélemény és a beteg meghallgatása alapján a bíróság 72 órán belül dönt erről.

"Tegyük fel, hogy egy beteg hallucinál a villamoson, magában beszél, nevetgél. Az utasok hívják a rendőröket, akik bekísérik a pszichiátriára. Ha ott nem derül fény arra, hogy a beteg veszélyeztető, akkor a hallucináció önmagában nem elég a bíróság értesítéshez, a beteget egyből el kell engedni" – magyarázta az Abcúgnak egy pszichiáter.


KÖVESS MINKET:





Szociális farmon adnak munkát az autista fiataloknak
Az egyedi kezdeményezés nemcsak terápiás célokat szolgál, hanem megoldást jelent a fogyatékos fiatalok lakhatási problémájára is, sőt mivel saját fizetésük van, pénzt is spórolnak az államnak.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. március 20.


hirdetés

Miskolcon sikeresen működik egy szociális farm, ahol fogyatékos és megváltozott munkaképességű embereket vonnak be a gazdálkodásba, a megtermelt árut pedig értékesíteni is tudják. Az egyedi kezdeményezés nemcsak terápiás célokat szolgál, hanem megoldást jelent a fogyatékos fiatalok lakhatási problémájára is, sőt mivel saját fizetésük van, pénzt is spórolnak az államnak. A folyamatos növekedési igény miatt a farmon felhúztak egy új lakószintet, ahová további 12 fiatal költözhet be. Ahhoz viszont, hogy a szociális farmok széles körben elterjedhessenek, és ne ússzanak el a milliárdos uniós támogatások, jogszabályi változtatásokra lenne szükség.

Miskolc külterületén, a Bükk keleti lábánál található a Barát-hegy, ezen a festői domboldalon építette fel a Szimbiózis Alapítvány öt hektáron a Baráthegyi Majorságot és több szociális szolgáltatási és lakhatási épületet. A szociális farm az országban egyedülálló kezdeményezés, nemcsak a fogyatékossággal élő fiataloknak ad munkát, hanem a környéken lakó megváltozott munkaképességű dolgozóknak is. A fogyatékossággal élők a farmon végzett munkával hasznos tagjaivá válnak a társadalomnak, saját fizetésük van, amiből a lakhatásuk egy részét tudják finanszírozni.

Munka a fóliasátorban. / Fotó: Hajdú D. András

Tibor értelmi akadályozottsággal élő fiatal, 2016 óta van a farmon, azelőtt pedig a nevelőszüleinél lakott Tiszafüreden. Hallgatag fiú, de azt elmondja, hogy nagyon szeret kertészkedni, az a mindene. Elmeséli, hogy fél hétkor kelt, elkészítette a reggelijét, megmosakodott, elment dolgozni, háromnegyed 12-kor ebédelt, utána pedig folytatta a munkát. Nemrég segített felásni a fóliasátrat, ahová retket és borsót ültettek, azt is megtudjuk tőle, hogy tavaly milyen sok paprika termett. A munkájáért pedig fizetést is kap, saját maga megy el a reggeliért a helyi közértbe. Az egyik gondozója szerint – aki korábban munkanélküli volt, most pedig megváltozott munkaképességű dolgozó – Tibor az, aki még azután is szívesen tevékenykedik, miután letelt a hat órás munkaideje, könnyű vele együtt dolgozni, de kell valaki mellé, aki segít neki. A fiú a farmon lakik, kéthetente látogat haza, emellett a téli és a nyári szünetet is otthon tölti.

Nem csak lakhatást, hanem munkahelyet is biztosítanak

A farmon három lakóház található, szerdán a lenti bejárat mellett található Fűzfás Ház új szintjét adják át, ami így már 12 fogyatékos személyt tud befogadni. Az udvarán álló öreg fűzfáról elnevezett lakóépületben korábban hatan éltek, de a növekvő igényeknek megfelelve az alapítvány kibővítette a korábbi parasztház épületét, a korábbi szobák egy részét egybenyitva pedig egy nagyobb közösségi teret hozott létre.

Látogatásunkkor egy tucat fiatal épp az utolsó simításokat végezte az udvaron, akik közül többen csak a nappali ellátás keretében tartózkodtak bent, mások pedig az otthon lakói. A három gondozónak elvileg csak felügyelnie kellene a munkát, “de mivel hatalmas a terület, ha nem segítünk be, akkor holnapra sem végeznének a munkával, meg személy szerint én nem is tudnék itt állni, és ölbe tett kézzel egész nap nézni és irányítani őket” – mondja az egyik fiatal gondozó, aki direkt azért végezte el a szociális gondozó és ápoló képzést, hogy itt dolgozhasson.

Fotó: Az utolsó simítások az udvaron. / Fotó: Hajdú D. András

Az udvar rendezése közben jókat nevetgél a csapat, a gondozók arra törekednek, hogy a farmon való munkát a fiatalok ne kemény fizikai teherként, hanem családias légkörben végzett csapatmunkaként éljék meg. De persze megvannak a nehézségek is, ha az ember például autistákkal dolgozik. Mindenki máshogy áll a munkához, van, aki hamarabb elfárad, akkor szünetet tartanak, és poénokkal oldják a feszültséget. Az autizmussal élő Zoltánnak például a munkaidő annyi, amennyi, ha a hat óra letelik, ő egy percet sem marad ott többet, hanem elkezd pakolni és hazaindul. “Gondozóként tartjuk a három méter távolságot, de közben barátként is viszonyulunk hozzájuk, így bármi problémájuk van, akkor megosztják velünk, és könnyebben is dolgoznak.”

A sajtüzem több milliót hoz a konyhára

Az itt végzett munka egyik nagy előnye a változatosság, az öt hektáron akad tennivaló rendesen, még felsorolni sem könnyű. A fólia mellett az üvegházban is termesztenek növényeket, van egy gombaházuk, egy kaszáló, az udvart, a virágokat és a gyümölcsfákat is gondozni kell. Az állatokkal is mindig van munka, egy fenti csoport épp a trágyát gyűjti össze a lovardában. A kecskéket is fejni kell, a tejből pedig a manufaktúrában sajtot állítanak elő. A sajtot, a lekvárt, a gombát, a tojást mind értékesítik, egy konyhát is üzemeltetnek, naponta 250 adag ételt szállítanak ki a városba. De még a súlyosabb állapotú fogyatékos fiataloknak vagy mozgássérülteknek is van munka, ők ablakemelő gombokat szerelnek össze az autóipar számára. Mindez nem csak elfoglaltságot, hanem anyagi hasznot is hoz, amire szükség is van, mert az állami normatívából nem tudnák fenntartani magukat. A legtöbb pénz a sajtból származik, a társadalmi vállalkozás évente körülbelül 11 millió bevételt termel.

“Annak, hogy a Nóta tévét nézzük egész nap, nincs sok értelme”

A szociális farm Jakubinyi László kezdeményezésére jött létre Baráthegyen, az erdélyi származású férfi egy írországi tanulmányúton ismerkedett meg ezzel a módszerrel, és mint fiatal gyógypedagógus, azonnal bele is szerelmesedett. A szociális farm lényegében egy piaci vállalkozás, ahol több hátrányos helyzetű célcsoport (fogyatékosok, megváltozott munkaképességű emberek, szenvedélybetegek, idősek, börtönviseltek, hajléktalanok) tagjai számára biztosítanak mezőgazdasági munkát.

A szociális farm Jakubinyi László kezdeményezésére jött létre Baráthegyen. / Fotó: Hajdú D. András

Amikor Miskolcra költözött, létrehozta a Szimbiózis Alapítványt, az első irodája akkoriban még a Trabantja hátsó ülésén volt. A Baráthegyi Majorság története 2000-ig nyúlik vissza, amikor még csak egy kis kertet béreltek a domboldalon, ahová nyári táborokat szerveztek fogyatékossággal élők számára. Az első ingatlant 2003-ban vették meg, a borospincét fogyatékos napközivé alakították, 2008-ban beköltöztek az első lakók, hamarosan pedig mezőgazdasággal kezdtek el fogalkozni, ma már három lakóotthon is található a telken. Miskolcon két másik telephelyük is épült, mert nem mindenkinek való a farm, aki nem szeret itt dolgozni, az járhat a belvárosba. Mindezt egyedül képtelenség lenne csinálni, a munkatársainak hatalmas szerepe van a farm működésében.

Sok szociális intézményben csak felülvigyázás van, “annak, hogy a Nóta tévét nézzük egész nap, nincs sok értelme”. Ha a négy fal között az értelmi fogyatékkal élők és az autista emberek befelé fordulnak, akkor még több gyógyszer kell, ami egy lefelé vezető spirál.

A mezőgazdasági munkának terápiás jellege van. / Fotó: Hajdú D. András

A mezőgazdasági munkának terápiás jellege van, egyszerűen fogalmazva, van miért felkelniük. Náluk az értelmi fogyatékostól a tanulásban akadályozottig sok fiatal megfordul, akik nagyon jól taníthatóak a különböző részmunkafolyamatokra. Ezeknek a munkáknak pedig egy napon belül is van eredménye, ezért vannak tyúkjaik és kecskéik, mert reggel megetetik, és már aznap van tojás és tej, aminek pozitív terápiás hatása van. Közösen járnak a nagyobb bevásárlóközpontokba, de a sarki abc-be egyedül is átsétálhatnak, vannak, akik saját maguk kezelik a pénzüket.

A Diósgyőri vár kicsinyített mása és a terápiás alpakák. Komplex szolgáltatási rendszert építenek. / Fotó: Hajdú D. András

Emellett a szociális farm megoldást jelent 18 éven felüli fogyatékkal élő emberek lakhatási problémájára is. A legtöbbjüknek az iskola után nincs megfelelő és elegendő hely a lakóotthonokban.

A megtermelt áruval pénzt is keresnek, a lakók jövedelmének nyolcvan százalékából fizetik a lakhatás egy részét, ami mellé az alapítvány körülbelül 850 ezer forint állami normatívát kap évente egy lakó után, ami az egyházi intézményeknél nagyságrendben 1 millió 700 ezer forint. A keresetük nélkül a szociális farm lehúzhatná a rolót.

Egy másik fontos haszna a farmnak az integráció, az odalátogató iskolás gyerekek együtt tevékenykednek a fogyatékossággal élő fiatalokkal, akik megtanítják nekik a különböző munkafolyamatokat. Vannak nyári táboraik és erdei iskolájuk, legutóbb mézeskalácsot sütöttek, amire az egyik autista fiatal tanította meg őket. Ezek a programok mind azt szolgálják, hogy ez a két csoport ne elszigetelten éljen a társadalomban, hanem megtanulják elfogadni egymást.

Mindenkinek saját szobája van

Jelenleg 38 fogyatékos 18 év feletti fiatal lakik a farmon, sokan közülük az autizmus különböző spektrumán helyezkednek el, és az ország különböző pontjairól érkeztek. Hosszú várólista van, mint minden támogatott lakóotthon esetében, de nagyon súlyos eseteket nem tudnak felvenni, volt olyan apuka, aki húsz millió forinttal támogatta volna az intézményt, csak hogy felvegyék a fiát.

Jelenleg 38 fogyatékos 18 év feletti fiatal tartózkodik életvitelszerűen a farmon, sokan közülük az autizmus különböző spektrumán helyezkednek el. / Fotó: Hajdú D. András

Jakubinyi László, a bent lakóknak “Laci bácsi”, a majorságot üzemeltető Szimbiózis Alapítvány vezetője mutatja be a lakóotthonokat. Mindenkinek külön szobája és fürdőszobája van, az állami intézményekben az sem ritka, hogy nyolcan vannak egy szobában, és a folyosó végén van a fürdőszoba. A séta közben rámutat, hogy autista és autista között mekkora a különbség, még akkor is, ha az orvosi papír alapján ugyanazon a szinten vannak, a külön szobák pedig segítik a személyiségük kibontakozását, a fürdőkben különböző címkék segítik a borotválkozást és a tisztálkodást. Marci szobája tele van 4-es 6-os villamos makettel, őt azzal jutalmazzák, hogy ha megcsinál valamit, készíthet egy villamost, egyébként szinte állandóan fülhallgatót visel, hogy tompítsa a zavaró hangokat. Az itt dolgozók egy része is megváltozott munkaképességű, például a sajtüzem vezetője egy protézissel rendelkező szakember.

A túlszabályozás miatt uniós támogatások úsznak el

Magyarországon csak néhány kezdeményezés található, ahhoz, hogy széles körben elterjedhessenek a szociális farmok, jogszabályi változtatásokra lenne szükség. A szociális farm egy külföldön jogilag elismert mezőgazdasági forma, itthon viszont semmilyen jogszabályban nincs megemlítve – mondja Jakubinyi László. Az Európai Uniónak van egy rendelete, ami felhívja a tagállamok figyelmét, hogy minden ország kezdje el a szociális farmokat támogatni. Angliában, Olaszországban, Norvégiában, Ausztriában is rendezték a törvényi hátterét, több ezer szociális farmjuk van, ahol nem csak fogyatékosokat, hanem szenvedélybetegeket, hajléktalanokat is foglalkoztatnak.

Itthon a probléma gyökere, hogy a törvény nem engedi, hogy értelmi fogyatékosok őstermelők vagy kistermelők legyenek. Tehát, ha valaki egy otthonban megtermeli a paradicsomát, az nem kerülhet be a konyhára, mert az élelmiszerbiztonsági szabály alapján származási papírral kell rendelkeznie. A jogi procedúra viszont sok szociális intézményt eltántorít, hogy egyáltalán belevágjanak.

Jakubinyi László ezt úgy oldotta meg, hogy létrehozott egy céget, a gyógypedagógus végzettség mellett pedig aranykalászos gazda is lett, mivel a cégvezetőnek mezőgazdasági végzettséggel kell rendelkezni. “Ez egy irreális történet, kell három millió forint törzstőke, külön könyvelő, ez sokaknak nem éri meg.” A tojások eladásánál pedig a jogszabály szerint az őstermelőnek ott kell lennie az értékesítéskor. Ezt úgy oldják meg, hogy a szomszédok év elején egy összegben odaadják neki az összeget, amiért cserébe az ő barátai, a fogyatékos emberek kéthetente bekopogtatnak hozzájuk, és viszik a friss tojásokat. A befolyó összeget pedig adományként juttatja el az otthonnak. “Ez egy hülye kényszer, ezektől szeretnénk megszabadulni”– fűzi hozzá.

Most agrárjogi egyetemekkel összefogva próbálnak meg egy egyszerűsítő jogi megoldást elfogadtatni a Földművelési Minisztériummal, hogy módosítsák úgy a kistermelői rendeletet, hogy azt olyan szociális farmgazdaság is végezhesse, ahol a bevont személyek több mint fele fogyatékossággal él vagy hátrányos helyzetű. Ezt az ötletet több minisztériumban támogatják, de mégsincs még rendbe téve a helyzetük. Pedig ha a törvény egyszerűbb lenne, több szociális farmot tudnának létrehozni, amelyek azokat a milliárdos uniós támogatásokat is igénybe tudnák venni, amik a jogszabály hiánya miatt jelenleg kihasználatlanok.


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x