SZEMPONT
A Rovatból

Vecsei H. Miklós: Hogy szerintem mi történt a Fidesszel, amely egyébként Jézus Krisztus keresztjét tűzi a zászlajára? A hatalom természete szerint tönkrement

Kilométer hosszú posztban reagált a fiatal színész arra, hogy többen is páros lábbal beleszálltak, miután Vidnyánszky Attila bejelentette, a Nemzeti Színházhoz szerződik.


Nemrég jelentette be egy interjúban Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezérigazgatója, hogy náluk folytatja pályafutását Vecsei H. Miklós. A korábban a Vígszínház húzónevének számító Vecsei egy hosszú posztban reagált a Facebookon, miután többen is kikezdték a hír hallatán.

A színész a bejegyzés elején kikötötte, hogy a posztot csak teljes terjedelmében lehet közölni:

„Kedves Barátaim, és többiek!

Előre említeném, hogy a következő sorokat csak teljes terjedelemben hozhatják le mind a jobb-, mind a baloldali propaganda és amorális médiumok, és talán ezzel ki is zártunk mindenkit. Talán a 24.hu és a Vigilia maradt, és egy-egy valóságperemén tengődő, kedves újságíró.

Vidnyánszky Attila nyilatkozatában szerepelt, hogy leszerződöm a Nemzeti Színházhoz. Ez egy számomra is viszonylag friss hír, de arra nem számítottam, hogy az alábbi üzeneteket kapom még mielőtt lejönnék ma a színpadról.

„Utolsó kis patkány.”

„Eddig se szerettünk, de ezután tenni fogunk érte, hogy mások se szeressenek.” (Újhullámos kritikus.)

„Köszönjük, Hasi! Tudtuk, hogy jó oldalon állsz.”

És gondolom még érkeznek. Itt fekszem szegény feleségem és kisfiam mellett, és nem tudok aludni. Tudom, hogy jópáran vannak az országban, akik nem alszanak, de most kivételesen magamhoz ragadom a szót, és megpróbálom leírni, ami bennem van. Lehet, hogy lesznek benne hibák és tévedések, szeretek tanulni, szóval az értelmes reflexióitok alapján, próbálom majd megvizsgálni a gondolataimat.

Színházról, politikáról, médiáról és ezekben a magam szerepéről fogok írni. Az elejétől kezdem...

Konzervatív keresztény családban nőttem fel egy Erdély-gyökerű családban. Hatan vagyunk testvérek. A bátyánk egy örökbefogadott, középsúlyos értelmifogyatékos cigányfiú, Badó. Szüleim szociálismunkások. Édesapám a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Budapesti Hajléktalanszállójának volt vezetője huszonéves korában, rendszerváltás környékén, ahol tanár is volt édesanyámmal együtt, majd először baloldali kormányon, majd jobboldali kormányon dolgozott éjjel-nappal a nyomorult sorba került emberekért. Édesanyám pályaútja nem ilyen látványos, de legalább ennyi erőt és szeretetet tett bele mások megsegítésébe, nem beszélve arról, hogy hat gyereket kellett felnevelnie. Tűzbe tenném értük a kezem ezerszer is. Utolsó gyerekük után elváltak, nagyon nehéz, sok-sok felfoghatatlanul fájdalmas év következett. Édesapám munkája révén napi szinten találkoztunk a nyomor legmélyebb bugyraival, nem igazán tudott minket meglepetés érni, de ezek az évek őket és minket is összetörtek. A mai napig szedegeti össze magát mindenki, hál’ Istennek, talán mára egyenesben van a családunk. Ez egy nagy ajándék, és nagyon vigyázunk rá. A testvéreimmel különösképpen, akik az egész életem legfontosabb pillérei. Persze ehhez a jobb-léthez rengeteg botlás, hullámvölgy, Kegyelem és terápia kellett. Kinek mi. Az én életemet egy három évvel ezelőtti hipnoterápia és a feleségemmel való találkozás hozta rendbe. Talán az is, hogy eltávolodtam a színházi világtól.

Kamaszkorom nagy részét csellengve töltöttem, amiben én élveztem a szülők nélküli, rettentő nagy szabadságot. Szerettem volna régész lenni, pszichológus, ügyvéd és tanár is. Első szerelmem édesanyja elvitt minket színházba, akkor voltam életemben talán harmadjára, egészen addig halálosan untam a színdarabokat, - akárcsak a szentmiséket, amelyeken 17 éves koromig hetente ministráltam. (A hittanórákat nagyon szerettem, mert valójában a legmélyebb teológiai és filozófiai oktatást kaptuk. Ezek miatt a különórák miatt kezdtem el írni. www.hasy.blog.hu – ma is megtalálhatjátok 14 éves kori írásaimat, ezt eddig féltve őriztem, de most a kitárulkozás percei vannak ) -Eszenyi Enikő rendezésében az Ünnepet néztük meg Kamarás Iván, és későbbi mesterem Hegedűs D. Géza főszereplésével. Épp Iván beszélt a színpadon, amikor az egész nézőtéren átfutott a katarzis, amit én életemben először érezhettem meg. Tudtam, hogy ezzel kell foglalkoznom. Sok apró, sokszor szerencsés lépcső által jutottam el a Színművészetire Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályába. Éppen betöltöttem a 18. évemet, fogalmam sem volt a világról, és beköltöztem a Színművészeti kollégiumába, ahol négy évet éltem együtt Janka Barnával, és ifj. Vidnyánszky Attilával, aki a mai napig legjobb barátom, és legfontosabb alkotótársam, annak ellenére, hogy két különböző színházi iskolát tartunk magunkénak, de erről talán máskor, vagy máskor sem.

Még Alföldi Róbert a Nemzeti Színház igazgatója. Rajongtam több darabért és színészért is. A Három nővér, A jég, vagy éppen az „Egyszer élünk...” hagyott bennem legmélyebb nyomot, amit egyébként éppen most adunk ki POKET-ben, ha addig meg nem köveznek. Persze, akkor még Robi is kapott hideget meleget, mert azzal küldött el a társulatból igazgatása elején több színészt, hogy „nem fogunk tudni egy irányba menni”. Ezek az esetek okot adtak arra, hogy állandó rosszallás legyen minden színházi büfében, de hát furcsa is lenne enélkül a levegő...

A Színművészeti olyan volt, mint a katonaság. Korán reggeltől éjjelig dolgoztunk. Az első félévben szárnyaltam, de onnantól mélyrepülés. Fogalmam sem volt, hogy mi a dolgom. És csak azért, hogy dicséretet kapjak a tanáraimtól többször csináltam olyan jeleneteket, amik az én identitásomtól végtelenül távol állnak. 18-25 évesek vagyunk, még a budapestiek is évente egyszer jutnak haza. Természetes, hogy apáink és anyáink helyébe lépnek a tanárok. Megörököljük azt az esztétikát, amiben ők hisznek, és áldásos kritikai érzékkel van megáldva, aki mer nem arra nézni, amerre ők. Így aztán természetessé vált, hogy szarkazmus tárgya az Operett Színház, állandó gúny tárgya a Madách Színház, a Lovasszínház, és persze minden bennük szereplő színész. Én is beálltam ebbe a sorba, csak az volt kicsit furcsa, hogy miért ilyen egyértelmű a mi esztétikai igazságunk, ha ezeket a színházakat 10-15x annyian nézik, mint a mi kedvelt színházainkat, ráadásul nem lehet jegyet sem kapni. Ennyire rossz lenne az össztársadalmi esztétika, vagy csak mi vagyunk kicsit kirekesztőek?

Akkorra már sok-sok éve züllesztették a kereskedelmi tévék a kultúrát, ami számomra máig megbocsáthatatlan bűn. Sajnos ebbe a sorba beállt azóta az állami tévé is, de erre a témakörre nem biztos, hogy ebben a posztban kitérek.

Tehát... ebben az állapotban létezünk a Színművészetin. A szarkazmus az alaphangulat. Az identitás, esetlegesen hagyományok leradírozandó dolgok, kivéve, ha ezek szélsőségek. Mondanám, hogy ez a tanárok hibája, de ez így nem lenne igaz. Főleg azért, mert a Színművészetin elvétve akadtak „pedagógusok”. Volt pár nagy mester, és voltak nagy művészek, akik mind egy évtizedes hagyományt vittek tovább, illetve formáltak észrevétlenül a saját arcukra. Egy gyerekelőadást leszámítva nem volt előadásunk, amire elmertem volna hívni a szüleimet, vagy korábbi közösségünk akár egyetlen tagját is. Elfogadtam, hogy ebben az esztétikában fogom leélni az életemet, és a magánéletem is ebbe a sodorba került. Úgy éreztem minden a sínen van, közben pedig még egyáltalán nem léteztem. Talán csak most létezem először. Remélem.

Másodikosok voltunk, elmentünk a Bárkába megnézni Attila barátom édesapjának beregszászi rendezését. Juhász Ferenc, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából. Főszerepben Törőcsik Mari és Trill Zsolt. Nem igazán értettem az előadást, de amikor vége lett patakokban folyt a könnyem. De nem csak nekem, hanem az egész nézőtérnek. Aznap este éreztem először, hogy van édesanyám. És ezt a színház adta nekem. Rájöttem, hogy milyen hatalma van a színháznak, és arra is, hogy mit tud. Hivatást találtam. És az a rettentő teher, hogy nem vagyok szociális munkás vagy tanár, mint a szüleim, kicsit enyhült rajtam, de tudtam, hogy ezért testem-lelkem oda kell adni.

Az egyetemen ennek ellenére nagyon rossz voltam. Erről a páromon kívül senkivel sem tudtam beszélni, szépen lassan darabokra estem, mind szakmailag, mind magánéletileg, mind morálisan. Már csak Tóth Jankóval tudtunk együtt dolgozni, aki a negyedik év végére olyannyira elvesztette a lélekjelenlétét, hogy még egy tragikus baleset is történt vele. Sosem beszéltünk erről, hogy ez valahol annak a hibája, ami történik velünk, pedig együtt gondoltunk erre. Persze nem mindenki így élte meg az egyetemet, aki értette, hogy mit kell csinálni, annak jó dolga lehetett. Mi nem értettük. Ráadásul a gúny és a szarkazmus a tanárok állandó pedagógiai eszköze volt. (Ha a még a figyelmetlen kritikusok nem is írtak volna végtelenül sújtó, örökérvényűnek ható mondatokat ezekről az apró lelkekről.) Természetesen nem mindegyiknek. De egy ilyen helyzetben egy-egy ilyen mondat évekig az ember fülében cseng. Az egyik tanárnőnk azt mondta az osztálynak, hogy kár, hogy ilyen kurva tehetségtelen ez a Vecsei, pedig szép színész lehetett volna. Akkor két héten át arra készültem, hogy kiszúrom az egyik szememet. Volt olyan vizsgánk, ahol a tizenegy fős osztály egyetlen tagjával foglalkozott a tanár három hétig, majd velünk is fél-fél napokat. Picik voltunk, tehát meg sem fordulhatott a fejünkben, hogy ezek a dolgok pusztítanak minket, és viszályt szülnek, ki nem mondott gondolatok százait. Muszáj többször is kiemelnem, hogy fantasztikus mestereink és tanárink is voltak mindemellett, sokuknak a pedagógiáját csak sok-sok évvel később értettem meg, közéjük tartozott pl. Marton László is.

Harmadikban az egész osztály a Nemzetiben volt gyakorlaton, már Vidnyánszky Attila igazgatása alatt, akinek akkor futott gyönyörű rendezése, a Vitéz lélek. Ez volt az első darab, amire el mertem hívni a nagyszüleimet. És máig emlékszem, hogy itt tanultam meg Trill Zsolttól, hogy mit jelent a színpadi csend.

Ebben az évben volt lehetőségem Viktor Rizsakov próbafolyamatát végigfigyelni Törőcsik Mari mellől, akibe halálosan szerelmes voltam, egyszer térdre ereszkedve kértem meg a kezét a Nemzeti büféjében, és az egyik utolsó beszélgetését is nekem ajándékozta életében, amit félve őrzök Latinovits és Bagó fényképe mellett.

Nem szerettem a Nemzeti levegőjét, de én hittem abban, amiről Vidnyánszky beszélt... már mindenki kigúnyolta a költői színházat, de még magamnak is félve kellett bevalljam, hogy én tudok hinni benne. Bár tudtam, hogy nem vagyok elég jó színész ezekhez a víziókhoz. Szerettem volna odaszerződni, de Attila elküldött Debrecenbe, ahol egy-két mondatos szerepeket játszhattam, volt beugrásom, volt időm megtapasztalni mit is jelenti a vidéki színházi lét. Egy másik világ, az alázat és a mellőzöttség legmagasabb foka. Amikor egy ember számára a világ egy városra szűkül, senki más nem fogja ismerni, de ha jól alakulnak a dolgok, abban a városban minden utca világosabb lesz, amikor arra sétál. Itt játszhattam együtt többször is Kóti Árpi bácsival, Csikos Sanyi bácsival, Kubik Annával... sorolhatnám. Egy bukásra ítélt Mester és Margarita főpróbáján azt találta mondani az egyik alkotó, hogy vegyék le a felsőjüket a színésznők, hátha meg tudunk menteni valamit a darabból. És a színésznők kénytelenek voltak átlátszó felsőket ölteni, én pedig nem hittem el, hogy ez megtörténik. Félrészegen összeverekedtem ezzel az emberrel, és másnap csörgött a telefonom. Karácsony reggel volt. A művészeti vezető hívott, gondoltam kirúg. „Hasi, láttalak tegnap a büfében dulakodni, te leszel januártól Rómeó.”

(Először egyébként a Pesti Színház színpadán játszhattam Sebastian-t a Vízkeresztből, Marton Tanár Úr rendezésében. Még fogalmam sem volt, hogy mi a feladatom. Ságodi Gabi ragyogó beszédtechnika tanárnő - akiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni Kiss Évához hasonlóan – volt az egyetlen, aki segített, de életre szólón. „Beszélj már úgy, mint egy férfi.” – mondta. „Így?” – kérdeztem. „Így” – válaszolta. És azóta ez a fülemben cseng. Az ő hangja és az én hangom is. Ott szólalt meg először a saját hangom, még csak egy pillanatra.)

Szóval Rómeó. Szikrai Rémusz rendezésében. Ha nincs Rémusz, én nem vagyok a pályán. Ő állította össze bennem, amit a négy év alatt tanítottak nekem, csak szét volt esve ezer darabbá. És ott történt meg először velem, hogy tudok figyelni a partnerre, aki Szakács Hajni volt. Éppen ezért ott történt meg velem színpadon először, hogy átélek. Hogy belépek ebbe a különleges szövetségbe, ami minket minden háború ellenére összeköt. Elfelejtettem, hogy én én vagyok, megláttam a Júliámat, az az életem értelmét a kriptában, és ezer darabra szakadt a szívem. Felemeltem a földről, és csak forogtunk, és sírtam és nevettem is valamiért, és üvöltöttem Istennek, hogy miért tette ezt velünk. És akkor észrevettem, hogy színházban vagyok. És megtelt a szívem. És tudtam, hogy soha semmi mást nem tudnék csinálni. Az átélés, ha igaz úton jár, gyógyítja a színészt, és gyógyítja a nézőt is. Ugyanakkor függőséget is okoz. Aki már átélte ezt egy társulattal, nem tud kilépni a színház kötelékéből, hiába dolgozik éhbérért. Aki nem élte át, azért, hogy átélhesse, vagy egy életen keresztül mímelje, hogy vele is ez történik, de közben nem tud áttörni. Tegnap épp erről álmodtam. (Persze a meyerholdi színházesztétikában ez egy kicsit módosult folyamat, de erre most nem térek ki. A vége ugyanaz.)

Rómeó után szakdolgozatom témájául Shakespeare Athéni Timonjának fordítását választottam, amit Attila barátom rendezett meg, majd Budaörsre kerültünk, ahol az első egyetemen kívüli munkánkkal, a Liliomfival megnyertünk sok fontos szakmai díjat. Még mindig nem tudtam, hogy „két” Magyarország létezik, boldogan nyilatkoztam arról, amit gondolok. Egyszerűen boldogok voltunk, és szerettünk volna felépíteni egy katarzis alapú társulatot, aminek a Sztalker Csoport nevet adtuk, ami aztán pár magánéleti árulás, és strukturális átgondolatlanság miatt feloszlott.

Akkoriban történt, hogy Attilával iszogattunk egy belvárosi helyen, amikor egy általunk egyébként kedvelt színi növendék egy felettünk járó osztályból letérdelt elénk és megkérdezte, hogy mielőtt hozzánk szól, az egész „Miatyánkot” mondja el, vagy csak a felét. Nevettek rajtunk, mi pedig nem értettük. Persze jó pár évnek és önismereti lépcsőnek kellett megtörténnie, hogy hány és hány olyan eset volt, amikor bort ittam és vizet prédikáltam, és hogy ez mennyire visszás lehetett kívülről. De ez az eset valahogy nem rólam szólt, hanem Istenről, akire én akkor már ötödik éve nem nagyon gondoltam.

Nemecsek Ernő lettem. És a Vígszínház tagja. Igazgatóm Eszenyi Enikő, főrendező Marton László. Nekem Martonról az volt az emlékem, hogy ki nem állhat engem, én se különösebben szerettem őt. Megérkeztem az olvasópróbára, érzékeltem, hogy nem igazán hisznek bennem a kollégák, nem is voltam éppen egy Nemecsek Ernő. A Tanár úr elmondta, hogy tudja, hogy bennem van, ismer engem, jobban, mint én magamat. Egyébként ez volt az Egyetem legmegdöbbentőbb része. Martonnak olyan tapasztalata volt emberismeretből (még Kernt is tanította anno domini), hogy ezerszer jobban ismert magunknál. Én igyekeztem hinni neki. A próbák jól alakultak, de az utolsó „meghalás” jelenetet, nem tudtuk megcsinálni. Annyira nem, hogy még Geszti Péter is felhívott, hogy legyek már kicsit betegebb. Marton akkor odaült mellém és Wunderlich Józsi mellé az ágyra, kiküldött mindenkit a nagyszínpadtól, és elmesélte, hogy vele, hogy történt meg ez az eset. Valahogy beleültette a lelkünkbe, amit ő érzett. Kedves, szelíd szavakkal. Wunderlich Józsi pedig megtiszelt azzal, hogy 279 előadáson keresztül cipelte velem ezt a lelkiséget, és ha bennem nem volt meg, akkor az ő szeméből újra megkaphattam, és talán fordítva is igaz. Ezért Józsi örökre a testvérem marad, akkor is, ha többet nem beszélnénk. Ezek a közös megélések minden szavakkal kifejezett kapcsolatnál mélyebbek, és igazabbak, mert nincsen mértékük. Érdekesmód az évek alatt Attilán és Józsin kívül, Beck Zolival és Szabó Balázzsal épülhetett ki ez a fajta kapcsolat, és három szegedi előadás erejéig Mészáros Blankával is. Jóisten így szervezte meg ezt.

Ez a martoni instrukció persze nem vezetett volna egyenesen ahhoz, hogy a mai napig nem lehet jegyet venni a PUF-ra, és talán Molnár-Dés-Geszti-Grecsó munkája sem tartana el egyértelműen idáig. A kulcs az utolsó próbanapon történt. Marton Tanár Úr lerendelkezte a tapsrendet, és azt mondta, hogy a tapsrend után még egyszer énekeljük el a „Mi vagyunk a Grund!”-ot. Előrejöttünk Pál utcaiak, elkezdtük énekelni. „Nem, nem” – mondta Tanár úr jellegzetes hangján. „A vörösingesek is.” És megértettük, hogy ő miért rendezte meg ezt a darabot. Összekapaszkodtunk, 33 fiú, és együtt elénekeltük, hogy na most már aztán elég legyen. Ez a mi közös országunk. Megfér benne minden, ami igaz. És megfér benne minden vélemény. És az utolsó utáni pillanatig is vállalnom kell azt, hogy megpróbállak megérteni. (Azok az önálló gondolkodók, akik eddig bírták, most kiáltanak fel, hát éppen ez az! Éppen ezért nem mehetsz a Nemzetibe Vecsei! – és részben igazuk van, de azért árnyalom még a történetet...)

Hirtelen híresek lettünk. Ellepték a rajongók az előadások után a környező utcát, néha utcákat. Újságcikkek, interjúk, képek, divatképek stb. Nagy bátran mondtuk a saját kis dolgainkat. Nem vettük észre, hogy minden egyes megszólalás szinte tiszteletlenség azokkal az idősebb pályatársakkal szemben, akiknek még nem járt ki ez a figyelem. Ráadásul a magyar média logikája szerint mihamarabb be kellett minket lökjenek egy szekértáborba. Ha nem is nyíltan, de elkezdődött ez a folyamat. Én pedig mindig ugyanazokra a kérdésekre, egyre többször válaszoltam azt, ami szerettem volna lenni, és nem azt, ami vagyok. Kialakul rólam egy kép. Persze ez mindenkivel előfordul. De én azt a hibát is elkövettem, hogy elkezdtem hasonlítani a rólam kialakult képre. A saját magam által festett, végtelenül egyszerű és álszent kép bűvöletében éltem az életem látható részét, a láthatatlant pedig még magamnak sem vallottam be. Hogy mi húzott ki ebből? Talán sok pofára esés, félrenézés, és elvesztése azoknak, akiket szerettem.

Abban az időben lettem telefonfüggő. Ez ihlette a TedX-beszédemet, amit a mai napig szégyellek kicsit, mert kihagytam belőle a hitemet. (Ami akkor persze még nem volt.) Ahogy azt a TedX-en is elmondom, a telefonfüggőségről való gondolkodás szülte meg a POKET-et, illetve az elhatározást, hogy a Junior Príma-díjunkért kapott pénzösszeget leharcolt kóla-automatákra, és 10.000 könyv kinyomtatására fordítjuk. (Többesszám Attila állandó baráti és szakmai jelenlétét jelenti.) Megkerestem minden budapesti színházat, hogy mindegyikről elneveznék egy automatát, ez köthetné össze a szakmát. Néhány automatán még most is olvashatóak a színházak nevei. Örkény, Radnóti, Víg... Valamint megkerestem az általam fontosnak vélt művészeket (egyikről sem tudtam, hogy valójában, mit gondol a világról, csak szerettem őket, de igazán.), hogy legyenek nagykövetek. Teljesen hülyének néztek, de mindegy alapon elvállalták. Grecsó Krisztián barátom elvitt a Magvetőhöz a könyvcímeimmel, meg az ötlettel egy tavaszi napon, hogy esetleg csináljuk együtt. Azt mondták, hogy rendben, most nyári szünet lesz, de ősszel kitaláljuk. Szeptember elején a Magvető kiadta a saját zsebkönyvsorozatát a mi általunk megálmodott címek egy részével. Perelni szerettünk volna, de aztán nem akartunk se Krisztiánnak rosszat, se magunknak, és végülis a cél egy része megvalósult. Vágyott címeink egy része zsebkönyvvé vált. A Magvető amolyan vígaszdíjként felajánlotta, hogy a korábban ígért Dés Laci által szerkeszett Esterházy-kötetet kiadhatjuk 600.000 forintért. Ennek kapcsán találkozhattam E. Gittával, ülhettem E. Péter asztalánál, kaptam emlékbe mindenféle ereklyét. (Fel nem tudom sorolni, hogy hány ilyen áldást érő pillanatot kaptam az élettől, hála...) Végül létrejött a POKET, rengeteg szuper kedves ember áldozatos segítségével, akiknek a mai napig hálás vagyok. Ide le kéne írjam a nevüket, de nem szeretném, hogy ebbe a felemás hangulatú posztba, még ők is belekeveredjenek a pályatársakon kívül.

Az átadó az Örkény Színházban volt. Ott volt Novák Katalin, akiről nem pontosan tudtam, hogy kicsoda, csak annyit, hogy politikus, ott volt Lábas Viki, Zacher Gábor, és mindenki más lemondta. Gondoltam drága az idejük. Az első könyvet Esterházy Gitta vette, a másodikat Novák Katalin, le is fényképezkedtem velük. Másnap az egyik újság úgy hozta le a hírt, hogy levágta róla Novák Katalint, a másik újság pedig Gittát. Édesapám akkoriban lett megint szervesen az életem része, és próbált felkészíteni erre a kétpólusú helyzetre, amit én még csak apró pillanatokban érzékeltem. A színművészeti öt éve tényleg olyan hermetikusan zár el minket a világtól, hogy esélyünk sem lett volna követni, mi történik. (Akkor még wifi sem volt a Színművészetin, mi meg dominósok voltunk.) Öt nap alatt elfogyott mind a tízezer könyv, amit fél évre gyártattunk Kínában. (Majd Törökországban, majd Magyarországon.) Siker. Ott állnak az automaták hónapokig üresen, sebaj, felvesszük kapcsolatot az Antikváriumokkal, pár nap alatt 13.000 antikvár könyvet adunk el, majd hónapokig levelezünk a hibás példányok miatt. Kedves kis tanulópénz.

Csörög a telefon. Mácsai Pali. Az azt meséld el, Pista... és Pali egész igazgatása (egyetem alatt egyszer meghívott beugrani egy Örkényes előadásba!) számomra példakép. Nem véletlen, hogy oda terveztem az első automatát. Felhívott az irodájába, és megkérdezte, hogy miért nem szóltam, hogy politikusok is lesznek itt. Nem tudtam, hogy ez bárkinek baj lehet. Teljesen naivan esedeztem bocsánatért, ő persze hitt nekem, és kedvesen figyelmeztetett, hogy „kemény világ a kinti, és mindennek következménye van.” A polgármester elvitette az automatánkat, a HVG pedig lehozta másnap, hogy eddig tartott az állami pénzből finanszírozott zsebkönyv projekt. Amit persze az egyik legfontosabb színházi kritikus megosztott a facebookján, engem külön kiemelve, hogy ha tehetséggel nem megy, megoldjuk pénzzel.

Ott álltam 23 évesen. Minden pénzemet erre költöttem. A magánéletem romokban. A lelkem a szombati, vasárnapi Pál utcai duplázásokban. A színésztársaim letérdelnek elém imádkozni. A közvetlen társaim tudják, hogy nem a valós képet rajzolom magamról az interjúkban. Ahogy Cseh Tamás mondta: „tudtam magamról, hogy kifestett emberroncs vagyok”. De emellett azt is tudtam, hogy jó ember vagyok alapvetően, és bármit megtennék a kultúránkért, csak elbizonytalanodtam, hogy mit is jelent ez a kultúra.

Amikor a POKET-hez próbáltam pénzt gyűjteni, volt egy élményem a Szerencsejáték Zrt. akkori vezetőjénél, aki a leendő nagykövetek nevei közül alkoholos filccel kihúzta azokat, akikből nem kér. Visszaköszönt az egyetemi szarkazmus túloldala. Természetesen egy forintot sem fogadtam el tőle. Ugyanakkor kezdtem látni, hogy hogy lehet belesüllyedni ebbe a rendszerbe apró megalkuvások során. (Hoppá!)

Minden évben összeállítunk egy versantológiát. Az első antológiának az volt a címe, hogy „A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából”. Életem legfontosabb előadása. Mari a „szerelmem”. És idősebb Attilával évek óta nem beszéltem, de elvittem neki tiszteletből ezt a könyvet. És ő is ugyanezt mondta. Vannak benne költők, akik miatt ő nem tud teljes szívből örülni ennek. Idegbajnak tartottam ezt, és nem értettem, hogy miért nem lehet a verseket nézni. Mi történt ezekkel az emberekkel, hogy nem látnak túl a legfelületesebb rétegeken, miközben számomra a művészet éppen erről szólna. Innentől évekig nem beszéltünk, és leszámítva a Woyzeck-előadásunkat, nem is tettem be a Nemzetibe a lábam.

Attila barátom ezzel párhuzamosan rávett arra, hogy amíg édesapám nincs otthon, vigyük el a családi autót, és töltsünk egy napot Kárpátalján. Voltunk Beregszászon, Ungvár környékén, Muzsalyon, Jánosi felé, és megmutatta Attila azt a romos épületet, ahol édesapja irodalomtanárként a saját osztályával megalapította a Beregszászi Nemzeti Színházat. Egy régi, talán leégett épület, földszintjén. Itt hozták létre a kilencvenes évek elejétől a magyar színháztörténet legfontosabb előadásainak jónéhány darabját, és a számomra legkedvesebb társulatot is, az Illyés Gyula Színház társulatát.

Én itt már a József Attila-estemet játszom, amiről a színházi kritikusok feje annyit írt, hogy „úgy emlékezett, hogy szőke a hajam, pedig barna.” Ugyanő írta a Liliomfinkat játszó színészről hogy „legfeljebb csak a haja hasonlít egy Liliomfihoz”. Bocsánat, ha esetleg nem szószerint idézek, ezt is csak azért írom ide, hogy ne maradjon itt ez a találati lehetőség a legjobb fegyvereseinknek.

Telnek az évek. Készítjük a Vígben az előadásainkat. A Gatsby előadás kapcsán például az egész színházi szakma összezördült, hogy nem írtuk ki Fitzgerald nevét. Azt persze eltussolták, hogy a zenés daraboknál ez nem szokás. Molnár sem volt kiírva a Pál utcainál, se Kipling a Dzsungel könyvénél, se most Collodi a Pinokkiónál, de arra alkalmat adott ez az észrevétel (amivel egyébként egyetértenék, ha nem ez lenne a színházi hagyomány, és nem lenne benne ez a mérhetetlen kétszínűség), hogy a Kovács-Ifj.Vidnyánszky-Vecsei H. alkotóhármas megbélyegződhessen. Attila azóta bölcsen hallgat. Tudja, hogy nem érdemes beszélni. De nem csak ő, hanem az egész magyar értelmiség. Ezért sem szeretem az influencerkultúrát, mert a kéretlen vélemények elárasztották az egész országot, miközben egyetlen mesternek sem halljuk már a hangját. Se tanárnak, se ápolónak, se az ezeket tömörítő céheknek. Nem is értettem, hogy hogy nem szúr szemet senkinek, hogy az influencerek hirdetik meg az „egészséges Magyarországért” rendezvényt... amit szerettek volna, abban igazuk volt. De a szóhasználatuk és tetteik alapján nekem ők voltak az egészségtelen Magyarország egyik "alappillére."

Jött a Dés-ügy. Dés Laci eljátszotta Karácsony Gergely kampányrendezvényén a „Mi vagyunk a Grundot!”. Megszakadt a szívem. De nem azért, mert eljátszotta, hanem mert azt hittem, hogy ő is ugyanazt gondolja erről a dalról, mint mi, mint amit Marton Tanár úr. Próbáltam vele szembeszállni, persze bután, ifjonti hévvel. Ki is lőttek fél nap alatt. Viszakoztam ahelyett, hogy higgadtan elmagyaráztam volna, mit gondolok. Az előzmény az volt, hogy egy „Jobbik”-os rendezvényen nem engedték, pedig az egyik vörösinges apukája kérte. Belekerült ezáltal a Pál utcaiak a nekik igen, nekik nem körbe. Aminek persze van létjogosultsága bizonyos történelmi esetekben, de a zéró-színvonalon tengődő magyar politikai életet talán nem tudnám jókra és rosszakra osztani párt szerint.

Jött a #metoo ügy. Akkoriban még létező volt az anyakomplexus kifejezés. Én ebből kifolyólag nagyon nehezen voltam a nőkkel való kapcsolataimban. Huszonegy éves koromban éreztem először valódi tiszteletet egy idősebb nő iránt. Rémisztő volt a felismerés. De egyébként is, nagyon nehezen ment a nőkkel való kommunikáció. 23 éves koromig összesen két nővel voltam, pedig mindegyik tetszett, csak egyszerűen semmiféle kommunikációs formám nem volt feléjük, féltem is stb. A #metoo ügyben pedig világszerte mindenki pszichológussá vált. Az első hullámában rengeteg volt hibámra, és hiányosságomra feleszméltem. Több embert hívtam fel sok-sok évvel ezelőtti esetek miatt, hogy bocsánatot kérjek. Alapvetően fontosnak tartottam ezt a társadalmi edukációt, és bátornak is tartottam, hogy ilyen dolgokról merünk beszélni. Akkor még nem volt teljesen szemérmetlen a közbeszéd.

Aztán jött Sárosdi Lilla és a Marton-ügy. Végtelenül nehéz volt mindenkinek. Az egész úgy kezdődött, hogy Lilla a „Pál utcai fiúkkal” vezette be a történetét, mi pedig nem igazán értettük, hogy nekünk ehhez mi közünk. Kiderült a történet, Marton arra kérte őt egy autóban, hogy... Aztán kiderült, hogy Kanadában is történt valami ilyesmi. Bementünk a színházba, és vezető, liberális színészek röhögtek az egész helyzeten, hogy te jó ég, ha minden lány most ezt számonkérné, akitől ezt kértem stb. És mi is azt hittük, hogy az egész ennyi. Ráadásul elkezdtek terjedni Lilláról azok a felvételek, amin kielégít két férfiszínészt meztelenül. Mindennél jobban szerettem Tanár Urat, ugyanakkor valóban találkozhattam az áldozathibáztatás esetével, életemben először. Illetve először vettem észre. És itt nem arról van szó, hogy én áldozatnak láttam-e Lillát, hanem arról, hogy ő saját magát annak látta. Innentől kezdve ez egy kibogozhatatlanul nehéz dolog. Bocsánatot kell kérni. Számomra világos volt a helyzet. Ugyanakkor ott volt a Tanár úr, pár éves kislányával, az egész színház rajongott érte. És jöttek az újság címlapok „Szexuális ragadozó” stb. A kritikusok négy díjra jelöltek minket Attilával, egyiket sem kaptuk meg, de Lillát kitüntették a bátorságáért. Tudtuk, hogy az ő bátorsága sok embert menthet meg bántalmazó kapcsolatokban, de volt az egész ünneplésében valami fals, valami embertelen. És akármi volt az igazság, azt tudtam, hogy Marton Tanár úr és a családja nem érdemli meg ezeket a címlapokat. Nem így. A Színművészetis diákok és bizonyos tanárok indítványozták, hogy Martont tanácsolják el. Martont elküldték a Színműről. Ahol egész életében ingyen tanított, ami az életét jelentette. A pofájába nevettek azok a diákok, mondván, hogy utolsó sunyi bántalmazó, akik éjjelente a büfében beekizve dugták egymást, ahol érték. Köztük néha már én is. És senki nem védte meg. Még a legközelebbi barátok és pályatársak is csak halkan. Enikő is elküldte a színháztól. Ő rajta pedig eluralkodott a rák, és így halt meg rövid idő alatt. A sírjára nem merték felvésni a nevét.

A haldoklása alatt páran látogattuk csak. Ezekben az időkben vált igazán mesterré. Fantasztikus útravalókkal indított el mindig, egy-kettőről már írtam is korábban. Mindennap velem van Tanár úr, és bármi is az ő igazsága, és valósága, én kitartok majd amellett, hogy ne felejtsük el a nevét.

A Színművészeti azzá a hellyé vált számomra, ahol ezt megtették vele. Valójában gyávaságból. Mert ha nem volt rajtuk a média és a kritikusok kereszttüze, mindannyian biztosítottak minket empátiájukról. De hát láttunk ezer és ezer ilyet a történelem során. Egy valakinek el kellett vinnie ezt a balhét. Tanár Úr lett az. Még az is lehet, hogy jogosan. Azt tudom, hogy ő végül békével ment el. Mert elvált számára az addig összemosott baráti, szakmai közeg. Még egy dolog zavart ebben az ügyben. Elfogadtam Lilla traumáját, sőt imádkoztam is azért, hogy békére leljen és meg tudjon bocsátani, amiért meg kell. Ugyanakkor azt éreztem, hogy elveszi ez az ügy a figyelmet arról a több tízezer nőről (és férfiról), akik napi szintű bántalmazásnak vannak kitéve a saját családjukban.

A Színművészeti végül négy tanárt vetett ki magából, mire elérkeztünk a modellváltás évéig. A régi rendszerben egyszer felajánlották, hogy legyek tanársegéd, ezt elutasítottam. Nagyon nehéz magánéleti időszakot éltem ismét. Még viszonylag távol voltam a saját valóságomtól.

A modellváltásból én annyit tapasztaltam, hogy delegálni kellett embereket. A régiek csak a sajátjaikat delegálták, az újak szintén. És mivel „ők voltak kormányon” ezért erőből lesöpörték a másik oldalt. A másik oldalt, akik évszázados hagyományokat vittek, akik között világszínvonalú mesterek voltak, akik gyávák voltak valódi véleményformálásra a Marton-ügyben, akik mellett én elhittem, hogy a színház a deviancia és a szarkazmus intézménye. És ez az új oldal mit hozott? Párbeszéd-képtelenséget, tapasztalatlanságot, gőgöt, és gyakran üres esztétikát, de hozott hitet is, és sok esetben visszafordulást olyan hagyományokhoz, amelyek az „én időmben” nevetség tárgyává lettek. Novák Katalin ebben az időben akarta nekem adni a Fiatalokért-díjat, amit éppen az SZFE-ügy miatt nem fogadtam el. Pontosabban megkértem, hogy beszéljen velem erről, hadd vigyem el neki a fiatalok hangját. Nem akart beszélni velem. Azóta sem beszéltem vele. Szomorú voltam az erővel való térhódítás miatt, ugyanakkor erőnek erejével próbáltam megérteni az idősebb Attilát. Persze azt is láttam, hogy a fél, eddig mellőzött szakma beáll mellé csendben. Kopogtat az ajtaján, tanárrá válik. „Most mi jövünk.” – gondolhatták, talán tudat alatt is. Az interneten mindeközben azt láttam, hogy a közvélemény egyértelműen FreeSzfe-párti. Teljesen érthetően. Olyan embertelen alázás hullám kezdődött az ügyben mindkét oldalról, hogy a gondolkodók eddigi csendje még fájdalmasabb lett. Az új SZFE-n felajánlottak nekem tanári helyet, természetesen azonnal nemet mondtam. Régi Sztalker-sulis tanítványaimat (Hét évig csináltuk. A tanítás két fő tapasztalata: nekem a megtiszteltetés – tényleg, és a hálátlanság.) készítettem fel csak, valamint máig igyekszem egyengetni egy-két elakadás útját. A FreeSzfe-Szfe harc alatt kezdtek a szakmabeliek azzal a zsargonnal jönni, hogy a „fiataloknak mindig igazuk van”. Ez ebben a helyzetben számomra eszméletlen manipulációnak hatott. Hiszen mindig igazuk van abban, amit ők éppen csinálnak. Mert ők vannak legközelebb a tisztasághoz. De honnan tudhatták volna, hogy valójában mi történik. Hogy milyen évtizedes viszonyok és sértettségek húzódnak meg. Én magam sem tudtam, hogy mit véljek, ami végül átlendített a FreeSzfe oldalára, az a Karsai György Tanár úrral való bánásmód volt. Karsai Tanár úr olyan minőségű elméleti órákat adott nekünk az egyetemen, hogy a mai napig kiráz a hideg a gyönyörűségtől és az izgalomtól, ahogy magyarázni tudott nekünk szanszkritül és ógörögül. Innentől támogatója is lettem a FreeSzfe-nek, egyébként a mai napig. A Telexnek is az lettem az átalakulásnál, de egy-két cikk majdnem origo-szintű manipulációvá fajult, ezért aztán róluk lemondtam. (Ha jól emlékszem a Böjte Csabát ért támadások révén éreztem azt, hogy „öregeim, csak az ezredét tegyétek utána, akkor megértem ezt a hangnemet”. Nem a tényeket, a hangnemet. Egyébként ez az a hangnem, ami szerintem újra és újra megnyerte a FIDESZ-nek a választást. A budapesti max. egymilliót (mikor-mennyi) meg lehet kacagtatni vele, okot ad pár jóízű kommentre, de végül kontraproduktívvá válik. Az én nézőpontomból a 21. század legfontosabb kérdése az identitás lesz. Ezeknek az újságíróknak a többsége identitás nélküli. Egy egészséges vitában az ember támad, és védekezik. Akinek nincs identitása, nincs mit megvédenie. Kettős erővel tud támadni. És nincs ami fájjon neki, mert nincs találat. De láthatóan azoké a kultúráké a jövő, akik körvonalazni tudják magukat. „Jobbra, balra, középre, felfelé.”)

Jött a covid. Én egy-két számomra is érthetetlen magánéleti helyzetnek köszönhetően eljutottam Bagdy Emőkéhez, majd két alkalom után egy hipnoterapeutához, aki az egész életemet helyre rakta másfél év kemény terápia alatt. Eljutottam oda, hogy nem csak kimondtam, de éreztem is, hogy nekem „van édesanyám, van édesapám”. Ez a pillanat mindent helyrerakott. Bár aki miatt ezen az úton végigmentem, azt elvesztettem, de azóta már minden történés az életemben egészen más megvilágításban él. Stabil vagyok, békés, és nehezen sebezhető. Hála Istennek. Hozzá is a covid alatt kerültem vissza. De erről talán máskor. A lényeg, hogy Isten, Család, Haza (Mi is az?!).

A covid alatt jutottam el újra nagyszüleim szülőföldjére, Erdélybe. Persze sokat jártunk itt gyerekkorunkban, de most Berecz Pista barátunk vitt el minket, hogy találkozzunk azzal, amivel tíz év magyar színház közegben eltöltött év alatt tulajdonképpen egyszer sem. Kísértetiesen hasonló történt velünk, mint Bartókkal, amikor meghallotta azt a bizonyos Lidit ötfokú skálát énekelni, miközben ő a Kossuth szimfóniára készült, azt „hivve, hogy magyar zene nincs.” Liszt után szabadon. Itt kezdtem el írni az „Ifjú barbárok” és az „Ereim végei” című darabjainkat Attila bíztatására, Pista és kultúrköre szellemiségére újra és újra rácsodálkozva. Irigyelve. Reméltem, hogy nem vesztettük el teljesen azt, ami számukra megvan. Jóisten, Erdély, Család... elérzékenyülök, ha Csíksomlyót hallom, vagy Csoóri-életművét olvasom. Hol van az évekkel ezelőtti Hasi a színészbüféből?

És ki képviseli a kultúrában ezt az ágat? Hát Vidnyánszky Attila és a Fidesz. Hallgattuk is Orbánt, sokszor büszkén a covid alatt. Milyen karizmatikus, lelkesítő, persze már akkor sem mertük volna bevallani senkinek. Megálltunk Déván Böjte Csaba előtt, megkérdeztük, hogy miben tudnánk segíteni Csaba testvér? Azt mondta, hogy itt van négyezer gyerek, legalább fejenként, ha egyre vigyáznánk... és mi beszálltunk az autóba és hazajöttünk. Vissza Pestiesedtünk.

Aztán szép lassan láttam, ahogy kiépül a propaganda. A királyi televízió a kereskedelmi tévéknél is durvább agysorvasztássá válik, a plakátok országszerte milliárdokért hergelik a népet és tanítanak gyűlöletre, közpénzen meghízott emberek mászkálnak németrendszámú G-Mercikkel és Lamborghinikkel, hogy százezres pezsgőket durrantgatnak kereszténynek mondott összejöveteleken, a stadionok és külföldi közepes focistákba tett százmilliárdok iskolák és európai oktatás helyett, oldalakon keresztül sorolhatnám a NER általam bűnnek vélt eseményeit. Ugyanakkor ott lebegett a szemem előtt a kettősállampolgársági szavazás, az, hogy szembe mernek szállni szinte egyedüliként a woke-kal, hogy nem szégyellik kimondani, hogy hány magát liberálisnak hazudó ország gazdagszik meg a háborúból. És akkor megint billen az egész lelkem, amikor legyrosozzák az iszlám embereket, mert én nagyon-nagyon tisztelem az iszlám és a zsidó vallás békés oldalát. Ezerszer erősebbnek tartom őket a hittükkel, mint magunkat. Ezért is fájdalmas, ha összemossák a terrorizmussal. Kb. ugyanannak látom, mint a keresztesháborúkat összemosni a kereszténységgel. Akárhova nézek kétszínűség, és szekértábor-logika. (Ismét egy kritikus tett helyre engem azzal, hogy „hazudik az, aki középen áll”, hiába próbátam védeni magam, hogy én témák szerint próbálok gondolkozni.) Esélyt sem adtam arra, hogy mindez változni fog. Féltettem édesapámat, hogy még mindig a Fidesz minisztériumában dolgozik, örültem, hogy van egy remek polgármesterünk Őrsi Gergely személyében, és próbáltam felvenni a kapcsolatot azokkal a művészekkel és politikusokkal, akikben ösztönösen hittem, vagy fontosnak tarottam, hogy hallja meg az én színészgenerációmnak a hangját. Hogy jót is mondjak a kritikusokról, akik közül csak eggyel találkoztam személyesen életemben... (Pedig mennyivel hasznosabb tagjai lehetnének a színházi társadalomnak, ha találkozhatnánk és építő jelleggel tudnának fogalmazni.) szóval Gabnai Katalin, akinek egyébként nagyon kedvelem az írásait, egyszer kiigazította a kritikájában egy soromat. Akkoriban olvastam utoljára kritikát (sajnos), de ahányszor ahhoz a sorhoz érek József Attila-estemben, akkor mindig rá gondolok hálával, pedig nem tudom, ki ő. Mint Arvo Pärt az ismeretlenre, aki időről időre egy kedves virágcsokorral lepi meg. "és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek."

Mindeközben Eszenyit is „kiebrudálták” a Vígből. Tényleg csinált elviselhetetlen dolgokat, de sok szeretetet is tudott adni. Én nem bírtam volna valószínű. Soha nem is kellett vele dolgoznom színészként. Árulónak tartottam, amiért elengedte Martont, de valamiért mégis igyekeztem megvédeni, amikor őt dobták ki hasonlóképp. Remélem ő is megbékél, és minél tisztább fejjel tud ráfordulni a jövőre.

Az Eszenyi-ügy közben egyébként volt egy érdekes eset. A menyasszonyommal rendszeresen összejártunk egy másik színészpárral régebben. A színészpárnak a férfi tagja mindeközben udvarolt az én menyasszonyomnak, aki persze ezt elmondta nekem, de igyekeztem úgy tenni, mintha nem tudtam volna róla, csak finoman megszakítottuk a kapcsolatot. Szegény nem tudta, hogy én erről tudok, ezért az Eszenyi-ügy kapcsán nem restelt megszólítani a témában facebookon engem és Attilát, holott egyikünknek sem volt facebookja. Engem úgy nevezett „a színpadon istennel beszélgető Vecsei”. Aki a Vígszínházban kollégám volt, mindenki tudta, hogy én nem bánok kesztyűs kézzel, ha igazságtalanságot látok, nem egyszer szóltam rá Enikőre ilyen helyzetekben. Persze lehetett olyan helyzet, hogy nem vettem észre, hogy éppen igazságtalanság történik. Kicsit az is az, hogy most egyoldalúan emlékezem. Azért hozom fel ezt az ügyet, mert az egész szakma ránk támadt ismét. Nem volt menekülés. Próbáltam telefonálni, ezt a fiút is felhívni. Senki nem vette fel. Illetve aki felvette, csendes támogatásáról biztosított minket. Pedig nem volt szükségünk támogatásra, egyszerűen meg szerettük volna érteni, hogy mivégre a nemtelen támadás, és éppen ellenünk. Kezdett világossá válni, hogy ez a színház levegője. Innen menekülni kell. Elmentem a Vígből, amit Attila épp a bástyájának élt meg érthető módon. Pedig nagyon tiszteltem Rudolf Pétert, és kíváncsi lettem volna, milyen a kezei alatt nőni, de nem bírtam már elviselni ezt a társulaton belül is kezdődő szakadást.

Életem talán legjobb döntésévé vált. Három éve csak partvonalról vagyok a szakma része, pedig havi 25-30akat játszom. Igyekeztem metszeteket találni képzőművészet, zene és színház között, újra felvettem a kapcsolatot fontos mesterekkel, lett egy fantasztikus feleségem, akivel már kisfiúnkat nevelgetjük békességben, Sári kutyánkkal együtt.

Aztán jött váratlanul ez a szerencsétlen Benett-ügy. Benett világraszóló tehetség. Ugyanolyan sérült persze, mint mindannyian, akik ezen a pályán vagyunk, és próbálunk valami igazságot kiverekedni a színpadra. Az egész szakma tudta, hogy ki mondta neki azt, hogy ne mondjon semmi politikai dolgot. Ma is tudja mindenki. Az lett volna az egyenes, ha a botrány kirobbanása után jelentkezik, hogy én voltam, ne haragudjatok. Egyébként is egy baloldali (bármit is jelentsen ez), liberális emberről van szó. Ehelyett a Prima-díj szervezői körlevélben kérték, hogy írjak alá egy nyílt levelet, amibe én elolvasás nélkül beleegyeztem (én barom!), persze megint rákerültem minden címlapra stb. hiába nem én fogalmaztam a levelet. (Azok sem jelentkeztek.) Pedig már olyan jó volt látókörön kívül lenni... A pár hónapnyi távolság arra persze elég volt, hogy ezt az esetet valójában már letojjam, csak Benett felé éreztem lelkiismeretfurdalást, mert ő aztán tényleg nem tehetett semmiről. Rohadtul idegesítettek persze, hogy megint megjelentek a hivatlan prókátorok, és felemelték egy olyan politikai pulpitusra, amiről nem volt szó. Persze érthető, hogy ezt dobja ki magából a közhangulat, amit leginkább a Fidesz, és a magát liberálisnak mondó média szított. Minden normális ember elfordult már réges-rég ettől, csak olyan rohadt nehéz, amikor az ember szereti a kultúráját.

És hogy szerintem mi történt a Fidesszel, aki egyébként Jézus Krisztus keresztjét tűzi a zászlajára? A hatalom természete szerint tönkrement. Egy ember irányítja, aki geopolitikailag rengeteg fontos és bátor lépést tett, de a belföldi helyzetet teljesen szétzilálta. Illiberális demokráciát épít a Nemzeti Együttműködés Rendszerével. Ha ez jóravaló, hívó, szociális emberekre épülne, én ott lennék mellettük. De az idő a húsosfazék körül mindig hasonló embereket termel ki. És ez nem csak országos szinten történik így, hanem egy cég vezetésében, sőt egy család életében is. Sok mindennel egyetértettem egyébként Viktorral a múltban, de látva az ország morális széthullását, és a nemzeti, keresztény értékek hamis, farizeus használatát már nem tudok hinni ebben. Persze alternatívát sem láttam. És inkább csak nem mentem el választani legutóbb. De ha fegyvert szorítottak volna a fejemhez, hogy választanom kell, akkor még legutóbb is talán jobbra szavaztam volna.

A kultúra rohadt hangos az igazságtalanságtól. Pedig a kultúra éppen az, ami elpusztíthatatlan. Iránban betiltják a zenét... sosem volt még egy-egy hang erősebb, mint most ott. Magyarország rég nem tart itt. Ráadásul nem kell agytrösztnek lenni, hogy felfogjam az orbáni kultúra-finanszírozás logikáját. „Kell nekünk tükör!” Ott van a Krúbi, az Azariah, a Carson Coma ingyen. Nézik, hallgatják őket többmillióan, minek adjunk pénzt még külön olyan művészeknek, akik abból aztán majd minket szídnak? Én ezt a logikát teljesen megértem. Sőt még azt is megértem, hogy mivel egy ember irányít, ezért maga a hatalom is elkezd emberi tulajdonságokat felvenni. Önérzetes lesz, sértődékeny, gőgös, játékos, bátor, barátai bűneit relativizáló, emberek között különbséget tevő, szerető. Vannak itt jó tulajdonságok is. Ez bizonyos pillanatokban félrevezető tud lenni. Lásd pl. jó fociszereplések.

De mit csináljak én? Eszembe nem jutna politikai színházat csinálni. Nekem ennél a színház sokkal több. Ráadásul a hitemet is ott találtam meg újra. Minek szentelném az alkotói energiámat olyan emberekre, akik számomra – egy-két kivétellel – megélhetési bűnözők, gyakran csak jobb-baloldali álarcok alatt. Elkezdtem újra szociális munkát végezni, újra megtapasztalhattam, hogy mennyi remek ember van ebben az országban, hány tenniakaró fiatal, milyen kedves kis közösségek, csendben az ország kis zugaiban, osztálytermekben, művelődési házakban, kórházakban. Ugyanakkor nem lehet nem meghallanom azokat a pályatársaimat, akik független színházasként (őszinte hittel) tönkre mennek. A Csák-i logika szerint a jegyekből fenn kéne tudni tartani magukat. De ez egy téves gondolat. Angolszász kultúrában ez lehetséges. Nálunk 100-ból 1. Kérdés persze, hogy 100-ból hányra van szükség? Biztos sokan rávágják, hogy 100-ra, de szerintem egy egészséges társadalomban, a fiatalok igyekeznek azzal foglalkozni, amire valóban szükség van. Így a szükség szüli meg a számokat. Ehhez persze nagyon erős valóságérzékelés kell. Én pedig az egész országban nem tudok tíz embert mondani a beszélők közül, akiről biztos vagyok, hogy önálló gondolatai vannak. Történik valami a világban, megjelenik jobbról balról pár szalagcím, és mindenki ezeket mondja fel, néha még a szavak sorrendjét sem cserélik ki... Semmelweis-filmnél volt ez számomra a legszembetűnőbb, ahol a Forbes újságírója Ctrl+c ctrl+V sorokkal próbált minket alázni, édesapja, édesanyja megosztotta a cikket és lett közöttünk egy rés, pedig „mi nem őriztünk együtt libát.” - Akkor persze még jó voltam nekik, amikor (ingyen-) címlapra raktak humán-terméknek, de úgy tűnik megszűnt a barátság. - De persze őt is megértem. Csak sajnálom, hogy ezzel kell töltenie az idejét. Hogy ebben az elcseszett kultúrában gyártja a digitális hulladékot, és hergelteti az embereket valami olyanért, amiről sem mi, sem ők, sem ő nem tehet. Egyébként a Semmelweis-film fogadtatása a médiában és a társadalomban remek példája volt a szakadásnak. Tulajdonképpen nem volt objektív hang. A balos újságok rekordgyorsasággal lehozták alázó cikkeiket, a jobbosok igyekeztem kicsit ügyetlenül visszahozni. A kritikus gondolkodók joggal kritizálták, mások, a szó legszebb értelmében egyszerű-lelkek joggal örültek neki és voltak rá büszkék. Én valahol a kettő között voltam. A hangjától valamiért szörnyülködőm, de sok részét szerintem szépen meg tudnám védeni. Leginkább a csapattal, és a Koltai Tanár Úrral való közös munkát, ismeretséget. A Gárdos Péter-esetet kielemeztem a Mandinernek adott "kötelező"-interjúmban.

Persze ezen munkák és témák kapcsán szóba kerülhet a megalkuvás kérdése. Gyors-ítélkezők mindig meg tudják mondani, hogy hol vannak a morális határok. Általában gyorsan és tetszetősen. De ezek a villám-vélemények tiszavirág életűek.

Ezek mind, és persze rengeteg apró, kihagyott részlet, vezettek el addig, hogy nem olvasok híreket, nem követem a közösségi médiát. Kertészkedem, és próbálok olyan előadásokat létre hozni, amiben hiszek, és azokkal, akikben hiszek. Így jött létre a QJÚB, a Cseh Tamás-est, így ismerhettem meg sok zenész és képzőművész kollégát, válhatott tudtán kívül is mesteremmé Visky András, és ezen békével él itthon a kis családunk, és ezen békével igyekszem figyelni a testvéreimre is. Erdő közepén, kiskutya, kisbaba, áldott-jó feleség, remek és igaz barátok, alkotótársak, igazi csend, megélhető hit. Minek nekem innen bárhová elmozdulni? Nem szűrődik be ide semmilyen hang. Három éve egyetlen forintot sem kaptam az államtól semmilyen előadásra. Független színházas lettem tulajdonképpen.

Amikor... találtam egy romtemplomot a Budakeszi úton. Senki nem tudta, hogy létezik, pedig közvetlenül az út mellett fekszik. Franciaországban voltam egyszer egy templomban, ami rock-kocsmaként üzemelt. Először színház lett. Majd színház büfével. Majd színház utáni büfé. Majd étterem és büfé. Majd kocsma. Majd kezdő rockbandák kocsmája. Hangulatos kis hely volt. A kereszténység ennél volt már mélyebben... gondoltam. De mégis... ezt egyszer valakik hittel építhették. Magyarországon több, mint 300 ilyen templom van, ahová évente legfeljebb egyszer lép be ember. Elhatároztam, hogy felkeresem ezeket a templomokat és romokat, és a helyi közösségnek csinálok egy olyan ökumenikus-performanszt, amit 3-tól 99 éves korig be lehet fogadni, és ami ezeket a várakozás állapotában lévő helyeket újra élettel tölti meg a helyi közösség számára. És számunkra is.

Elmentem sok-sok év után Vidnyánszky Attilához, hogy felvázoljam ezt a tervemet. Kíváncsi voltam, hogy van, mit gondol, mi történik vele. Röviden beszélgettünk, támogatta a tervemet, mondta, hogy menjek el Csákhoz, szerinte, és a beszélgetés végén megkérdezte, hogy mikor jövök a Nemzetibe? Mondtam, hogy ez pár éve életem legszebb mondata lett volna, de most nem aktuális. Érdekesség, hogy a "baloldali" színházi élet egyik kulcsfigurája volt benn előttem, és egy másik jött utánam. Azt hittem a Mátrix.

Érteni véltem Attilát. Az ő generációjának az elhatározását és lojalitását. És bár nem értettem vele egyet a legtöbb dologban, főleg a dolgok mikéntjében és a párbeszéd-képtelenségben, mégis egyenesnek találtam őt a saját hitével, és fel nem tudtam fogni, hogy ennyi bántás mellett is, hogy marad talpon. Azt is látni véltem ugyanakkor, hogy rengeteg "rosszakaró" és "ügyeskedő" legyeskedik körülötte. Látni véltem Nagyapám arcát is a békemeneten, hittel telve, a kommunizmus ellen lázadva még mindig, joggal, egy tisztességes múlttal a sírban, és látni véltem, ahogy törölgeti a könnyeit az ominózus margitszigeti előadás után. Ami szerintem bűn volt a színészekkel szemben. Nem szabadott volna őket ilyen helyzetbe hozni. De bűnnek tartom azt is, ahogy a sok baloldali médium a nevük említése nélkül alázta ezeket a kárpátaljai színészeket, akiknek a mellényzsebében ott lapul a behívó. Akik naponta kapnak hírt, mert elveszítik családtagjukat, barátjukat, osztálytársukat. Mi próbáljuk megmondani nekik, hogy hogy vélekedjenek a háborúról. Azt hiszem ez téves gondolat. Sajnáltam őket, de büszke is voltam rájuk. Szégyennek tartottam, hogy a gyerekekkel is játszatják, és arra gondoltam, hogy ki tudja, hogy hol és mi az igazság. Mennyivel jobb az, hogy lövöldözős játékon játszanak kétéves koruktól az okostelefonokon... nem tudom. Maradok csendben, szemlélődöm befelé.

Elmentem Csákhoz is a templom tervével, akivel egyébként egész jót veszekedtem egy new yorki éjszakában pár hónappal ezelőtt. Ő is helyeselt, de persze pénzt senki nem tudott éppen adni. Nem is kértem egyébként pénzt. A Poketet szerettem volna felajánlani cserébe. Odaadom a pedagógusoknak a Poketet, de cserébe csináljanak szakrális előadói teret ebből a romból.

Az az élmény is bátorított erre, hogy Juhász Anna vezetésével elindult egy program (amiről korábban írtam), aminek a keretében a legkisebb magyar közösségekbe visznek irodalmi, zenei és színházi programokat. Ez az élmény döbbentett rá, hogy a társadalom 99%-ának a színház nem elérhető. Hasonló programot talált ki Vidnyánszky Attila is a Déryné Társulattal. Viszont, mint annyi minden más pénzből-gyorskultúrát kezdeményezésnél, itt is a sokat markol keveset fog jön létre egyelőre. Bízom benne, hogy ez a jövőben változni fog, mert fontos kezdeményezésnek tartom mindkettőt. Főleg, hogy megélhetem ezeket a találkozásokat. Az volt az ötletem, hogy Vidnyánszky Attilának valahogy elmagyarázom, hogy a Független Színház nem egyenlő az ellenzéki, politikai színházzal. Remek csoportok készítenek világszínvonalú előadásokat, amiket ugyanígy berakhatna a Déryné programba, és nem állnának be ezek az innovatív, tehetséges művészek Lidl-pénztárosnak. Elkezdtem összegyűjteni ezeket az előadásokat, és alkotókat. Néztem színházat, filmet, táncot, mindent, amit ajánlottak. Leültem beszélgetni függetlenszínházas barátaimmal, hogy mit szólnak ehhez az ötletemhez. Általában élesen elhatárolódtak, hogy ők nem lesznek árulók. Kicsit szégyelltem is magam a helyzetben. Viszont mindenegyes beszélgetés azzal végződött, hogy egyébként soha nem találkoztak, és nem is beszéltek Vidnyánszky Attilával. A nyilatkozatai alapján ítélik meg. (Egyébként szerintem nem tud nyilatkozni.) Elhatároztam, hogy van bennem most annyi béke, hogy elkezdem kijárni ezt az utat. Megkérdeztem a QJÚB csapatát, hogy mit szólnának, ha mennénk a Nemzetibe. A díszletet összerakjuk a raktárból, pénzt meg annyit kapnak, amennyit egyébként én is összekapartam nekik előadásonként még „függetlenként”. Mindenki belement, én pedig felhívtam Attilát, hogy találkozzunk. Meséltem neki Radnótitól, és a Sík Sándor-i sorról: „kell az áldozat.” Ez nem hagy engem nyugodni hónapok óta. Arany János Petőfi-nekrológja után ez lenne a második, amit a magyar irodalom Szent Péterétől megkérdeznék. Megbeszéltük, hogy én nem állok ezen a politikai oldalon, de nem is lennék a pályán, ha ő nem lenne... szóval megtiszteltetés, hogy a QJÚB-bal megcsinálhatjuk a bemutatónkat, és cserébe bekerülök a Nemzeti állományába, mint Hobo és Berecz András. Mindkettejüket végtelenül tisztelem, és nekem, a közepes tehetségemmel (több szorgalmammal és érzékenységemmel) fel se merül, hogy hozzájuk hasonlíthatnám magam. Egyszerűen ez most így alakult, egy társulaton kívüli társulati lét, amiben lehetőségem van hídként funkcionálni, esetleges beszélgetéseket létrehozni, még akkor is, ha tudom, hogy ezért kereszttűzbe fogok kerülni az otthon nyugalma helyett. Meglátjuk, mi lesz... ha bármi olyan történik, ami számomra nem vállalható és közöm lenne hozzá, akkor továbbállok. Nyilván sokak szerint már ez sem vállalható. Megértem. Én megpróbálom ezt a szerepet. Kíváncsi vagyok sikerül-e hatnom, terelnem, talán magamat is... akit érdekel, egyébként a Tisza Pártra szavaztam lelkesen, kettőker-ben Őrsi Gergőre és a kutyapártra, és bízom is a változásban. Abban a változásban, ami egységet hozhat, és nem veszítjük el az identitásunkat... Olvasom most még a kommenteket. „Hol a szemed béka? Zsíros ukrán g'ci... Takarodjál vissza a háborúba!” Kikerült a bodyshaming-felügyelet alól... Akik eddig se szerettek, teljesen megértem, ezzel néha én is hadilábon állok, akik most csalódtak, kicsit miattuk írtam ezt a tizenhat A4-es oldalt (meg magam miatt is), akik pedig eddig is velem voltak, azokat ölelem szeretettel, mint mindig. Valószínű sok mindenbe bele lehet kötni, lehet, hogy alapjában véve rosszul gondolkozom, de így gondolkozom. Sajnos, nem tudok egyelőre máshogy. És most vissza sem fogom olvasni, mert inkább bebújok a családom mellé. Jó éjszakát mindenkinek!”

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Szíjjártó László a klíma nélküli kórtermekről: Egy afrikai tábori kórházban jobb lenne a helyzet
Leállított műtétek, 30-31 fokban szenvedő kismamák és kisbabák - az egyre hosszabb kánikulai időszakokra egyáltalán nem készült fel a magyar egészségügy. Ennek számos kockázata van - mondja a Magyar Orvosi Kamara megyei elnöke.


Már második hete tart a rendkívüli forróság, amit a légkondi nélküli kórházi kórtermekben különösen nehéz elviselni. Több helyen a műtéteket is leállították, mert az Uzsoki kórház műtőjében például 41 fokot mértek. És a helyzet aligha javul: a globális felmelegedés miatt a forró napok száma megduplázódott a 2000-es évek elejéhez képest, erre pedig láthatóan nem készült fel a magyar egészségügy.

Hogyan hat a kórházi betegekre és az ott dolgozókra a szinte elviselhetetlen hőség? Erről beszélgetttönk Szíjjártó Lászlóval, a Magyar Orvosi Kamara Győr-Moson-Sopron megyei elnökével.

– Önöknél van légkondi?

– Vannak olyan helyek, ahol van, és vannak, ahol nincs. Magyarországon és külföldön is hosszú ideje dolgozom. Magyarországon több kórházban is dolgoztam már. Most egy kisebb vidéki kórházban dolgozom. Az épületek állapota nagyon változó. Vannak nagyon régi és újabb épületek is. Vannak olyanok, amelyek korszerűek és rendben vannak tartva, de vannak elhanyagolt és leromlott állapotúak is. Néhány helyen már van légkondicionáló, legyen az kórterem, rendelő vagy váró, de főként a műtőkben különösen fontos lenne. Ahogy az időjárás egyre melegebb lesz a globális felmelegedés miatt, egyre hosszabb időszakokra kell megoldásokat találni a meleg ellen. Akár 30 fok fölé is emelkedhet a hőmérséklet egy-egy helyiségben, ahol betegek vannak vagy kellene lenniük.

A szülészeten, ahol dolgozom, nincs légkondicionáló, a kórtermekben akár 30 fokot is mérhetünk. Az alumínium ablakkeretek is ontják a forróságot.

Próbálkozunk ventilátorokkal és volt szó mobil klímákról is, de azok a hosszú cső miatt, amin a meleg levegő távozik, inkább visszamelegítik a lehűtött helyiséget, így nem kérnénk ilyen megoldást. Mi hamarabb hazaengedjük az édesanyákat, mert így segítünk a legtöbbet.

Egy afrikai tábori kórházban jobb lenne a helyzet,

mert ott tudják, hogy a trópusokon vannak, és klímával szerelik fel az ideiglenes intézményeket, hogy dolgozni lehessen, és a szúnyogok se egyenek meg mindenkit.

– Hogyan lehet ilyen körülmények között nemcsak gyógyítani, hanem gyógyulni is?

– Itt Magyarországon régóta megszoktuk, hogy teljesen más normák, követelmények és feltételek vannak. Ha azt gondolja az ember, hogy itt minden rendben van, minden tökéletes, akkor jogosan kapja fel a fejét, hogy „hú, itt nincs légkondi, ez micsoda dolog!” De úgy gondolom, Ön is tisztában van vele, hogy ez Magyarországon sajnos nem ritka. Az egészségügy évtizedek óta súlyosan alulfinanszírozott, jóval kevesebb forrást fordítunk egészségügyi ellátásra, mint az európai országok jelentős része. Nagyobb probléma az, ha nincs orvos, nincs rendelés, nincs hozzáférés diagnosztikai vizsgálatokhoz. Azok, akik vannak, gyakran fáradtak, és nincsenek garantált minőségi eljárásrendek. Számos komoly probléma van az egészségügyben, ami miatt nem tudunk hatékonyan gyógyítani, és nem biztos, hogy a gyógyulás folyamata optimális lehet. Persze vannak helyek, ahol van légkondicionáló, van orvos, van nővér, ha egy kicsit beázott is a plafon, mégis világszínvonalú műtétet tudnak végezni.

Nyilvánvaló, hogy melegebb helyiségekben a betegek fáradtabbak, nagyobb a fertőzési kockázat, és nehezebben tudnak pihenni. A magas hőmérsékletű munkahelyeken a dolgozók koncentrációs képessége egyértelműen csökken, ami nagyobb hibázási kockázatot jelenthet.

Bizonyos hőmérséklet felett nem lehet használni a műtéti gépeket, és növekszik a géphibák valószínűsége is.

– Mennyire tehetők felelőssé ezek a körülmények a többlethalálozásért?

– Erre a kérdésre nyilvánvalóan nem lehet egyértelmű választ adni. Ahhoz, hogy megbízható választ adjunk, szükség lenne felmérésekre, adatokra, hogy milyen különbségek vannak légkondicionált és nem légkondicionált intézmények között. Csodálkoznék, ha ilyen felmérés létezne a hazai helyzetről, és ha lennének ilyen adatok. A szakirodalom valószínűleg tartalmaz ilyen információkat, bár én most nem néztem át. Azonban fel lehet tenni a kérdést, hogy

milyen tervek vannak az egészségügyi vezetésnél, akár országos, akár helyi szinteken, hogy hogyan kívánják kezelni a meleg nyári napok miatt egyre gyakoribb magas hőmérsékleti problémákat?

Vannak-e tervek árnyékolástechnikai beruházásokra, légkondicionálásra vagy más technikai megoldásokra? Vizsgálták-e, hogy mennyibe kerülne mindez, és rendelkeznek-e a szükséges forrásokkal? Van-e ütemterv arra, hogy legalább a műtőket légkondicionálják? Van-e információ arról, hogy Magyarországon működő légkondicionálók az egészségügyi intézményekben hány évesek és milyen állapotban vannak?

– Van ilyen terv?

– Nincs, és ez a probléma. Személyes tapasztalataim alapján is el tudom mondani, hogy amikor helyi megoldást próbálunk találni, például egy vállalkozó, vagy szponzor adományoz egy légkondicionálót egy osztálynak vagy rendelőnek, akkor az adomány elfogadása, a beszerelés, az üzemeltetéshez szükséges áram biztosítása mind problémát jelent, mert mindezt csak a központból lehet elbírálni.

Tudok olyan osztályról, ahol már egy hónapja várnak az engedélyre, hogy fel lehessen szerelni az adományba kapott légkondicionálót.

– Egy pecsétre várnak?

– A központosítás előtti időkben, helyben az igazgató eldöntötte, hogy elfogadható-e az adomány, szükséges-e, tudják-e majd az áramot fizetni érte, korszerű-e a dolog, a tűzvédelmi, és egyéb szempontoknak megfelel-e? És ha mindent rendben talált, akkor engedélyezte saját hatáskörben. Most pedig az országos központból kell várni az engedélyre, hogy az adományt befogadhassák, a beruházást elindíthassák, aztán a másik felettes engedélyére kell várni.

Jelen esetben is több hét eltelt már úgy, hogy két nap alatt be lehetne szerelni a légkondit, a feltételek megvannak, de nem tudjuk megcsinálni.

Nem hiszem, hogy ez egyedi eset lenne, mert a mostani szabályozásnak ez egy nagyon komoly hátulütője, hogy nem lehet gyorsan, rugalmasan ott, ahol nyílik rá lehetőség, legalább segíteni. És egy csomó minden más is van, ami nem működik, mert mindennél a központi utasításokra várnak. A helyi kezdeményezések eltűntek, már nem vagyunk közalkalmazottak, hanem szolgálatban vagyunk, várjuk a parancsot, ha nincs parancs, akkor nem csinálunk semmit. Ez az, ami a helyi kezdeményezőképességet, a helyi megoldások lehetőségét tovább rontotta.

Ezért van az, hogy például szülészeti osztályon újszülöttek, frissen szült anyák is 30 fokos kórtermekben vannak, műtétek maradnak el, mert a műtőben olyan magas a hőmérséklet, hogy nem szabad operálni, nem működnek a gépek.

A szervezettség, a tervezés olyan módon alakult át, hogy a rendszer nem gyors, nem hatásos, nem hatékony, és emiatt, amikor egy világjárvány van, vagy egy ilyen hőséghullám, mint most, akkor látjuk, hogy nem tudunk rá gyorsan és jól reagálni. Akkor még ne is beszéljünk arról, hogy ha nincsen adományba légkondicionáló, akkor az intézmények önerőből biztosan nem fognak klímákat beszerelni, mivel toronymagasan el vannak adósodva, olyannyira, hogy a kötszert meg gyógyszert is alig tudják biztosítani.

– Amit az előbb mondott, értsem úgy, hogy korábban helyi döntéssel akár egy héten belül a felajánlástól, felszerelhettek volna egy ilyen berendezés?

– Így van. Mielőtt az egész központosítás lezajlott, például a helyi fogorvosok adtak valamennyi pénzt. Jeleztük a kórházvezetésnek, a kórházvezetés mondta, hogy oké, mehet, és akkor a műszaki emberek megvették a redőnyöket, felszerelték arra az ablakra, ahol betűzött a nap, azok ott vannak, és azóta is működnek.

– És most több hétig tart ugyanez.

– Most már egy hónapnál tartunk szerintem ebben a konkrét esetben.

– Akár életmentő beavatkozások is elmaradhatnak a műtők használhatatlansága miatt?

– Nehezen tudom elképzelni, hogy életmentő beavatkozás is elmaradjon. Amikor nagyon akut, nagyon sürgős a műtét, az biztos nem marad el, de az, hogy késlekedik esetleg, az lehetséges. Mivel ilyen konkrét esetről nem tudok, csak teoretikusan azt tudom elképzelni, ha valahol valamiért egy műtőt le kell zárni, mert olyan forróság van, vagy a klíma teljesen tönkrement, és nincs helyette másik műtő az adott intézményen belül, akkor a beteget el kell szállítani egy másik intézménybe, ahol el tudják végezni a műtétet, mert ott működik a klíma. Ugyanaz az eset, mint az összes többi hasonló probléma esetében, ahol nem hozzáférhetőek már ellátások, mert nincs urológia, nincs szülészet, nincs idegentest ügyelet egy adott régióban, akkor megtörténhet, hogy 100-150 kilométert kell szállítani egy-egy beteget.

Nem újdonság, hogy többen halnak meg Magyarországon sok betegségben, és a mutatóink sokkal rosszabbak, mint az európai országok jelentős részében. Ezek mind-mind sok ilyen pici dologból tevődnek össze.

Az ápolóhiánytól kezdve a minőségbiztosítás hiányán keresztül. Krízishelyzet van, az egészségügyi ellátórendszer romokban hever, és egy nagyon furcsa krízismenedzsment van, amit nem annak mondanak, hanem szerkezetátalakításnak. Alapvetően azonban mégiscsak krízismenedzsment, mert a megmaradt humán erőforrást próbálják meg úgy beosztani, hogy a működőképességet, vagy legalább annak látszatát megőrizzék. Eközben meg azt halljuk, hogy van itt elég orvos, mert a papíron a statisztikákban más adatokat lát az államtitkárság, és ők meg azt gondolják, hogy itt minden nagyon rendben van. Én egyáltalán nem gondolom ezt, és nagyon sok orvos kollégánk sem így gondolja. Szerintünk nagyon nagy baj van, és ezt nagyon régóta mondjuk folyamatosan. De a nagy tömegeket nem érinti a dolog, csak konkrétan a betegeket. Ők érzik a saját bőrükön. Aki meg meghalt, az már nem tesz panaszt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
Lattmann Tamás: Ursula von der Leyen nem vállal semmiféle közösséget azzal, amit Orbán Viktor politikája jelent
A nemzetközi jogász szerint kemény következő ciklusra kell berendezkedni, ami az Orbán-kormány és az Európai Bizottság viszonyát illeti. És ezen a várva-várt Trump elnökség sem változtat majd, mert Európában ez olyan, mint Piszkos Fred barátjának lenni.


Régi-új elnöke van az Európai Bizottságnak. Ursula von der Leyent annak ellenére választották újra, hogy Orbán Viktor – egyedüli európai vezetőként – ellene szavazott. Az Európai Bizottság elnöke az Európai Parlament előtt elmondott beszédében pedig külön utalt Orbán Viktor moszkvai útjára, amit „megbékéltetési” kísérletnek nevezett, ugyanazt a szót használva, amivel a Hitler megbékítésére tett, második világháború előtti brit kísérleteket írták le. Von der Leyen arról is beszélt, soha nem fogja hagyni, hogy szélsőségesek és demagógok tönkretegyék az európai demokráciát.

Közben Orbán Viktor új frakciója, a Patrióták Európáért karanténba került az Európai Parlamentben, vagyis egyetlen vezető tisztségre sem választották meg a képviselőit. Milyen lesz a következő öt év ilyen előzmények után az Európai Unióban? Erről beszélgettünk Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal.

– Von der Leyen a szavazás előtt mondott egy beszédet, amiben értelmetlennek nevezte az Orbán útját, és nagyon nagy tapsot kapott. Ennek a fényében mit várhatunk? Hogy hat ez majd Magyarország Unión belüli pozíciójára?

– Eddig is feszült volt a viszony, és ebben várhatóan nem lesz változás.

Kortesbeszédében Ursula von der Leyen kijelölte magának azt a vonalat ezzel, hogy nem vállal semmiféle közösséget azzal, amit Orbán Viktor politikája jelent.

Az Európai Parlamentben és az elmúlt hónapokban Orbán Viktor rettenetesen népszerűtlen volt. Ezekkel a kijelentésekkel biztosra ment von der Leyen, kalkulálható volt, hogy ez így fog hatni az EP-képviselőknél is.

– Emlékezzünk rá, hogy hirtelen csak lepottyant 10 milliárd euró, amikor nagyon nagy szükség volt Orbán szavazatára. Ennek a fényében azért von der Leyen is tud nagyon pragmatikus lenni, ha erre van szükség.

– Az a tízmilliárd euró nem hirtelen pottyant le. Az egy dolog, hogy a magyar sajtóban ez annak idején így jelent meg, de ez nem igaz. Ennek a pénznek egy meghatározott részében volt egy vita nagyon régóta a magyar állam és a von der Leyen-féle Bizottság között, amiben, miközben hazafele a magyar kormány azt magyarázta, hogy harcolunk, nem engedünk semmiből, mégis átnyomtak egy igazságszolgáltatási reformcsomagot többek között. Amikor átment, Orbánék elkezdték csuklóztatni a Bizottságot, hogy már nincs jogalapja annak, hogy ezt a pénzt visszatartsák. Ezek után egyetlen egy esély lett volna, hogy ezt a pénzt ne kelljen odaadni, ha a Tanács, tehát az Európai Unió tagállamai úgy döntenek, hogy ezeket a pénzeket, amiket a Bizottság függesztett fel, a kondicionalitási eljárás keretében ők is felfüggesztik.

Didier Reynders biztos egy sajtótájékoztatón kibökte, hogy azért adták oda a 10 milliárd eurót, mert attól tartottak, hogy esetleg Orbán Viktor bepereli őket.

És az Európai Bizottság, mint minden végrehajtó szerv a világon, úgy fél a bíróságtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Láthattuk is, hogy most pár napja kijött az ítélet a vakcinabeszerzések kapcsán. A bizottságnak pedig minden oka és alapja megvan arra, hogy tartson a bíróságtól, mert az Európai Unió Bírósága tényleg hajlamos olyan ítéleteket hozni, ahol nem veszik figyelembe a Bizottság számára kedves politikai érdekeket. Ráadásul az Európai Bizottság nem kapott cserébe semmit Orbán Viktortól ezért a pénzért. Tudom, hogy mondják egy páran, hogy Orbán Viktor nem vétózott például Ukrajna ügyében, de nem is vétózhatott az ukrajnai csatlakozási tárgyalások megkezdésében. Ellenben az Ukrajnának szánt pénzügyi alap tekintetében már rögtön volt vétó, csak a sajtó arról nem számolt részletesen be, mert mindenki azon rugózott, hogy Orbán kiment kávézni. Pedig a pénzügyi segély, az bizony meg lett vétózva. Tehát a Bizottséf nem kapott semmit cserébe ezért a pénzért.

– Von der Leyen újraválasztásával végképp elúszhatnak az EU által visszatartott források? Egyáltalán: csapataink harcban állnak még?

– Ennek nem sok köze van von der Leyen újraválasztásához, mert ezeket a Bizottság, mint testület javasolta a Tanácsnak a kondicionalitási eljárásban, és a Tanács dönt a visszaengedésről.

Tehát a Bizottságban történő bármilyen változás ebből a szempontból teljesen irreleváns.

Az egy másik dolog, hogy mivel a felfüggesztés elengedését a Bizottságnak kell javasolnia a Tanácsnak, természetesen a Bizottságot is meg kell győzni adott esetben, de ez független az elnök személyétől. Ezek a felfüggesztések a magyar kormányzati teljesítményhez kötődnek, illetve annak hiányához.

– Az újraválasztott bizottsági elnök egyértelműsítette, hogy a jövőben is szerepet fog játszani a jogállamisági teljesítmény a források kiosztásában. Ez igazából az elmúlt ciklusban vált gyakorlattá, eddig ilyen nem volt. Ez például konfliktusos éveket vetít előre.

– Ez egyértelmű üzenet, hogy a már megalkotott és létező kondicionalitási eljáráshoz várhatóan az Európai Bizottság, ha kell, akkor gátlástalanul hozzá fog nyúlni a következő években is. Von der Leyen azt az üzenetet tette le az asztalra, hogy

nem érdemes abban reménykedni, hogy ez a kondicionalitási eljárás csak a mostani hétéves ciklusra, a mostani hétéves költségvetés kereteire fog kihatni, hanem ez megmarad.

Érdemes lehet hozzátenni, hogy előbb-utóbb elfogynak azok a témák, ahol a Bizottság tud felfüggeszteni. Akkor csak a kondicionalitás marad, de ezzel a Bizottság elnöke azt tette egyértelművé, hogy a kondicionalitási eljárás az viszont biztos, hogy marad. Azt is érdemes lehet ehhez hozzátenni, hogy a háttérben sok olyan elképzelés van, ami még nem jelent meg a tényleges jogalkotásban, de előbb-utóbb simán lehet, hogy megjelenik, hogy bármilyen, az európai uniós költségvetésekből érkező pénzek tekintetében valamilyen jogállamisági pótlólagos feltételek beállíthatók lesznek a rendszerbe. Ezekből az egyik legvadabb elképzelés, hogy például uniós pályázatok ne legyenek nyitva olyan államok számára, amelyek az uniós ügyészségnek nem részesei.

– Amíg az Európai Ügyészséghez való csatlakozás opcionális, ezt könnyen bíróság elé vihetné a magyar kormány.

– Én is azt gondolom, hogy azért nem lépték meg ezt, mert ez politikai jogi kockázatokat rejt magában. Ahogy említettem, az Európai Bizottság rettenetesen fél attól, hogy az Európai Bíróság egy perben megfektesse.

Ráadásul az politikai értelemben különösen fájna, ha egy olyan eljárásban fektetné meg őt az Európai Bíróság, amit mondjuk Orbán Viktor kezdeményez.

Gondolom, hogy ez a politikai no-go kategória a bizottságnál, ilyen nem lehet.

– Egy új Bizottság esetében, ismerve az erőviszonyokat, várható elmozdulás az Unió álláspontjában, vagy ugyanúgy megy minden tovább, mint eddig?

– Az európai uniós intézmények, amelyek ebben érintettek, a Bizottság, a Tanács, világossá tették, hogy mi az elvárás, min kell változtatni.

Amíg ebben nem lesz változás, addig nincs oka annak, hogy ezek az intézmények változtassanak álláspontjukon.

Ha holnap hirtelen az Európai Tanácsban a tagok nagy többsége Orbán Viktor szövetségesévé válna, minden tagállamban az országgyűlési parlamenti választásokat megnyernék az Orbán Viktorral szövetségben lévő politikai pártok, és ennek megfelelően kormányra kerülnének, így ők ülnének az Európai Tanácsban, illetve az Európai Unió Tanácsában, akkor nyilván változna a dolog, mert akkor a politika szabályai alapján a dolgok változnak. De hát erre finoman szólva nincs esély.

– Orbán a Kossuth Rádióban péntek reggel azt mondta, hogy nem a Leyden az ellenfél, mert ő csak egy alkalmazott. Ezt hogyan értelmezzük? Kitáncol abból a pozícióból, hogy most Ursula von der Leydennel erős konfliktust vállaljon?

– Igen, szerintem erről van szó. Egyszerűen nem éri meg neki hosszú távon egy tényleges konfliktust fenntartani. Az fog történni, mint annak idején Junckerrel, plakátháború. De érdemi nagy konfliktusokat szerintem nem akar fenntartani von der Leyennel, nincs értelme.

A legtöbb kérdésben ugyanis nincsen óriási véleménykülönbség Orbán meg von der Leyen között. Soha nem is volt. Mind a kép politikus az európai politika jobboldalára pozícionálja magát.

Itt ráadásul Orbán Viktor saját magát is meghatározza, ami nyilván a magyar politizáló közönség felé szól, hogy ő magasabbra helyezi magát von der Leyennél. Ő az én alkalmazottam. Amiben egyébként Orbán Viktornak tökéletesen igaza van, hiszen Von der Leyen mindannyiunk, minden európai adófizető alkalmazottja, ahogy egyébként Orbán Viktor is minden magyar adófizető alkalmazottja.

– Mintha lennének közös pontok is von der Leyennel. A bizottsági elnök mondott olyasmit is, ami viszont Orbán Viktornak kedvenc vesszőparipája, és ebben egyet is értenek egymással, ez az európai védelmi képességek növelése. Ez az a terület, ahol Orbán és a Von der Leyen akár még szövetségesekké is válhatnak?

– Az a baj, hogy miközben az összes szuverenista politikus az Európai Unióban imádja a közös védelem meg a közös hadsereg gondolatát,

de ha valaki kitalálná, hogy legyen ilyen, akkor pont ezek a szuverenitásvédő politikusok vernék ki a hisztit, hogy az Európai Unió már megint hatáskört akar bővíteni.

Tehát nagyon jó, hogy egyetértenek, szerintem az európai gondolat szempontjából ez egy jó gondolat, hogy legyen közös védelem, de jelenleg ennek nincsenek meg például jogszabályi alapjai, ami viszont azt jelenti, hogy a felhatalmazás hiányzik hozzá. Tehát az Európai Bizottság ebben a kérdésben nagyon óvatosan fog mozogni. Innentől kezdve ez a politikai kommunikációban egy értelmezhető együttállás és hasznos, de ebből még tényleges politikák meg döntések nem fognak születni.

– Trump a legutóbbi beszédében ismét megemlítette Orbán Viktort. Határozott, nagyon kemény politikusnak nevezte, és őt idézve bizonygatta, hogy az előző elnöksége idején tőle Oroszország és Kína is félt. Ha Trump nyeri meg a választást, akkor Orbán Viktor pozíciói megerősödhetnek az Európai Unión belül?

– Trump már megnyert egy választást, és az alatt a négy év alatt Orbán Viktort még a V4-es államok közül is utolsóként hívta meg a Fehér Házba.

– Na de azóta már a legnagyobb példaképének és barátjának nevezi Orbánt...

– ...Törökország vezetőjeként. Azért ez beárazza Orbán Viktort is. Nyilván politikai szempontból egy hasznos szövetségesként tekint rá. Ez viszont nem biztos, hogy Orbán Viktornak segít.

Európában ez olyan, mint Piszkos Fred barátjának lenni.

Az Európai Unióban Donald Trumpról bizonyos körökben nagyon rossz a vélemény. Én ezeket a véleményeket nem teljes mértékben osztom. Nagyon kevés dologgal értek egyet azzal, amit Donald Trump csinál, de alapvetően a külkapcsolatokban, a külpolitikában szerintem egy viszonylag realista álláspontot képviselt mindig, és igyekezett magát egyébként olyan emberekkel körülvenni, akik nem buta emberek. Trump külpolitikáját lehet vitatni, sokat is vitatom, de nem bolondság, nem irreális az, amit külpolitikában az emberei csináltak. Nincs okom feltételezni, hogy ha esetleg ő megint elnök lesz, akkor a külpolitikájában nem megint egy ilyen realista vonal fog megjelenni, ami viszont rossz hír Orbán Viktornak, mert

realista szempontból Orbán Viktor nem egy jelentős tényező.

Tehát egy esetleges Trump elnökség sem biztos, hogy Orbán Viktort valamiféle komoly tényezővé fogja tenni.

– Orbán Viktornak az Európai Parlamentben sikerült összehozni egy frakciót, de a frakció körül karantén bontakozik ki. Ez mennyiben szokatlan? Arra emlékszem még nagyon régen, a 90-es években, amikor Ausztriában a Szabadságpárt kormányba került, akkor hasonló bojkott volt érvényben jó darabig.

– Ez létező gyakorlat az Európai Parlamentben, hogy a különböző szélsőséges politikai pártokat egyszerűen karantén alá helyezik. A magyar hírekbe eddig azért nem jutott el soha erről szóló tudósítás, mert

még nem volt olyan magyar politikai párt, amelyik szélsőjobbos frakcióban ült volna.

Az Identitás és Demokrácia megszűnésével jött létre a Patrióták csoport. Az ID mindig is egy ilyenfajta karantén alatt volt. Ha szabad csúnyán fogalmaznom, ez úgy megy tovább, ahogy eddig is volt. Eddig ezt nem láttuk, mert magyar politikai párt nem volt ebben érintett. Most vált számunkra érzékelhetővé, hogy a Fidesznek sikerült az ID utódját megcsinálnia, jelentős részben ugyanazokkal a pártokkal, mint amikkel az ID működött korábban.

– Mennyiben megszokott, hogy egy kormánypárt egy szélsőjobboldalinak tartott frakcióba ül be?

– Azon gondolkodom, hogy kimondhatom-e, hogy ilyen soha nem volt. A lengyel Jog és Igazságosság, amikor kormányon volt, akkor jött létre az Európai Konzervatívok és Reformisták, és ők is ebbe a frakcióba léptek be. Jelenleg az ECR-ben a Jog és Igazságosság a második helyen van, erő szempontjából az első Meloni pártja. Bár a lengyelek gondolkodtak azon, hogy átlépnek a patrióta csoportba, de igazából semmit nem javult volna a helyzetük, mert ebben a frakcióban sem lettek volna a legerősebbek. Ellenben Orbán Viktorból nagyon csúnyán kiszerettek a magyar miniszterelnök oroszpártisága miatt, és ha az ECR nem esik szét, márpedig nem esik szét, akkor a Jog és Igazságosságnak nem ambíciója, hogy mozogjon, tehát ők megmaradtak ott.

– Eddig a Fidesz-képviselők nem voltak frakcióban, most meg egy olyan frakcióban ülnek, amely karanténba került. Mennyiben lett a Fidesz pozíciója jobb az Európai Parlamentben?

– Annyiban igen, hogy bár bizonyos vezető posztokat nem kapnak meg, de bizottsági tagságokat igen. Elvileg az általános szabályok alapján minden EP képviselőnek joga van arra, hogy valami bizottságban is üljön. Ami azért nagyon fontos, mert

az alapfizetésre rengeteget rak rá egy bizottsági tagság.

Ez akkor is igaz, ha egy politikai csoportot kartanénban tartanak, és vezető posztokra nem választják meg őket az Európai Parlamentben. Akkor is pozíciónyerést jelent, ha egy frakció létezik, és abba tartozik egy európai parlamenti képviselő.

– Tehát politikailag nem lettek jobb pozícióban, csak éppen több pénz lesz a zsebükben?

– Én úgy gondolom, hogy így van. Egy ilyen politikai csoport, ami az ID is volt, a Parlament jobb széle, eddig sem volt jelentős, ezt eddig is kordon mögött tartották. Ez nyilván benne volt a pakliban, várható volt, hogy ugyanígy fog történni.

Igazából ez nem jelent összességében nagyon komoly befolyásnövekedést.

Legalábbis, ahogy most kinéz az Európai Parlament, úgy biztosan nem.

– Orbán Viktor többször elmondta, hogy ebben a speciális háborús helyzetben nem lehet elugrani a feladat elől, hogy ne próbáljon esélyt adni a békének. Ezzel magyarázta azt a diplomáciai offenzívát, amit ő békemissziónak nevez. Az EU részéről ez erős nemtetszést váltott ki. Lett volna arra esély, hogy a magyar miniszterelnök legalább közvetítsen ebben az ügyben?

– Ez a békemisszió című történet igazából nem más, mint egy belpolitikai kommunikációs púder. Mutatni kell, hogy Orbán Viktor világpolitikai tényező, még akkor is, ha nem az. Ráadásul abból a szempontból komolyanvehetetlennek tűnik ez az egész békemisszió, hogy

nem igazán világos az, hogy mi a terv. Nincs terv.

Orbán Viktor elment Kínába, és ott lelkesen dicsérte a kínai tervet. Elment Kijevbe, ahol nagyjából nem mondott semmit. Azt se mondta az ukrán elnöknek, hogy másnap Moszkvába megy, majd elment Moszkvába, ahol ugyancsak nem mondott semmit, viszont lelkesen állt és végighallgatta, ahogy Vlagyimir Putyin elmondja, hogy Orbán az Európai Uniót képviseli, ami nem volt igaz. Azonban igazából nem tudjuk, hogy van-e olyan, hogy Orbán-terv.

– Mert az a szokás, ha valaki békemissziót indít, egy tervet képvisel, amivel végigházalja a feleket?

– A legelső dolog, hogy mi az a terv, amit el akarsz adni az összeütköző feleknek. Abból a szempontból szerintem

nem volt rossz pozícióban az Orbán-kormány, hogy azzal, hogy folyamatosan nyitva tartotta a bilaterális csatornákat Putyin felé, bőven megvolt a lehetősége annak, hogy ha legalább egy tervet csinált volna, azt megpróbálhatta volna eladni.

Ha Orbán Viktornak lett volna egy terve, és minden sajtótájékoztatója arról szólt volna, hogy Putyin mit szól az ő tervéhez, Kína mit szól az ő tervéhez, Zelenszkij mit szól az ő tervéhez, az azt jelentette volna, hogy ő egy világpolitikai tényező. De az, hogy mindenhova elmegy, és lelkesen bólogat annak, amit a házigazda elmond, attól nem lesz világpolitikai tényező. Ezért még önmagában nem lett volna dühös senki az Európai Unióban.

Ha ezt a belpolitikai kommunikációban hasznosítani tudja, azaz az otthoni választói elhiszik neki, hogy ő világpolitikai tényező, akkor erre mindenki azt mondja, hogy jól van, akkor csináld.

Mindenki, aki a politikából él, az tudja, hogy ez így működik, akkor ez rendben van. A probléma ott kezdődött, hogy egyrészt van egy európai kialakított pozíció az ukrán-orosz konfliktusban, ami élesen szemben áll Orbán pozíciójával. Orbán Viktor nem az európai uniós pozíciót képviselte. Egyrészt nem is mondott semmit, másrészt meg, ez a „minél hamarabb tűzszünet, aztán béketárgyalások” című történet, anélkül, hogy tudnánk, hogy mi a terv, nem mutat sehova. Másrészt pedig

ott állt Orbán Viktor Putyin mellett, aki elmondta, hogy majd akkor lesz béke, ha minden megtörténik, amit ő akar. Tehát, ha teljesül az ő összes igénye majd akkor, és itt áll mellettem az EU soros elnöke is.

Az Európai Unió álláspontja viszont nagyon nem ez, hanem az, hogy Ukrajnát a nemzetközileg elismert határai között kell elismerni, és ez már helyből gyökeres ellentétben áll azzal, amit Putyin mondott. Az európai uniós tényezők azt látták, hogy Orbán Viktor messze nem az Európai Unió álláspontját képviseli, viszont az ő megjelenése, és az, hogy asszisztál ahhoz, hogy őt EU elnöknek hívja Putyin, azzal igazából magát az Európai Uniót diszkreditálta. Ezért voltak ezek a nagyon intenzív reakciók erre a dologra. Önmagában Orbán Viktornak, mint Magyarország miniszterelnökének minden joga megvan akárhova elutazni, és akárkivel, akármiről tárgyalni, csak ugye ezt ne az Európai Uniós soros elnökség zászlaja alatt tegye.

– Von der Leyen a beszédében arra utalt, Orbán Viktor ugyanazt csinálja, amit Chamberlain csinált annak idején Hitlerrel, amikor Münchenben engedett a náci vezér követeléseinek, és odadobta Csehszlovákia egy részét Hitlernek a békéért.

– Orbán Viktor kommunikációjában mindig nagyon egyszerű ráció van, tisztán belpolitikai kommunikáció. A háború rossz, akkor én teremtek békét. Ez belpolitikai használatra szánt termék, és különösen most, amikor a magyar belpolitikában úgy tűnik, hogy van egy feljövő, potens ellenzéki szereplő. Ilyenkor ki kell emelni azokat a vélt saját pozitív tulajdonságokat, amiknek már meg van ágyazva a választóimnál. Tehát az, hogy

én világpolitikai tényező vagyok, szemben ezzel a senkivel, aki a diszkókban, csajok között dobatja ki magát. Tehát ez a ráció ebben a történetben, a politikai súlyozása saját magának és az ellenlábasának.

Aztán, hogy utána ebből nem lesz semmi, az egy másik dolog, mert a rajongók nagy része, akiket meg kell tartani, jellemzően úgyis elfogadnak mindent, amit a kormánypropaganda előad. Mindenki tudja, Orbán Viktor is nagyon jól tudja, hogy valamilyen módon ezt a konfliktust előbb-utóbb le kell csavarni, és le fog csendesedni. Nem biztos, hogy egyből kitör a világbéke holnap, sőt biztos, hogy nem, valószínűleg egy befagyott konfliktus lehet belőle, elhallgatnak a fegyverek, de a feszültség megmarad. Azt meg már lehet majd úgy kommunikálni, hogy „tessék, béke van, és én csináltam”. És a támogatók majd elhiszik.

– Az Európai Bizottság elnöke arról is beszélt, hogy miután Orbán Viktor elment Moszkvába, 24 óra sem telt el, és az oroszok lebombáztak egy kijevi gyerekkórházat. Miért csinálhatta ezt Putyin? Nem számolt vele, hogy ezzel hitelteleníti az egyetlen EU-s vezetőt, aki szóba áll vele?

– Orbán Viktor nem tényező Putyinnál, ő nem foglalkozik azzal, hogy Orbán Viktornak mi jó, mi nem jó. Valószínűleg előre kidolgozott műveleti tervek voltak. Ezt a fegyveres erők végrehajtották. Az, hogy közben Orbán Viktor ott van, senkit nem érdekelt, az elnöki hivatal meg nem szólt le a vezérkarnak, hogy toljuk meg ezeket a támadásokat három nappal. Annyira nem volt fontos Orbán nekik se.

Tehát láthatóan még az oroszok sem foglalkoznak azzal, hogy Orbán látogatásának valami eredményt próbáljanak hazudni.

Azt gondolom, hogy ebből világosan látszik, hogy ezek a látogatások teljesen hatástalanok a béketeremtés szempontjából. Az, hogy az oroszoknak mennyire fontos Orbán, egy nagyon érdekes kérdés, mert azt azért tudjuk, hogy az orosz pénz az európai politikában számos ponton ott van. Putyin nagyon sok európai politikai pártot támogat. Nem mondom, hogy pórázra vette azokat, de a pénze ott van. Emlékezetes, hogy pár hónappal ezelőtt Magyarországon is kibukott, hogy a Le Pen-féle pártok az MBH Bankon keresztül kaptak orosz pénzeket. Putyinnak nem Orbán Viktor az egyetlen eszköze az Európai Unión belül, bár tény, hogy

mint miniszterelnök kellemesen magas pozícióban van, aki egy egész állami apparátust adott esetben rá tud állítani a putyini érdek kiszolgálására.

De nem ő az egyetlen szereplő, és nem azt mondom, hogy viszonylag gyorsan ki lehetne pótolni, ha történne vele valami, de azért van jelentkező. Ott van mondjuk Fico, és még lehetne sorolni olyan politikai szereplőket, akik nem biztos, hogy teljesen elzárkóznának a Putyinnal való együttműködéstől. Ezeket nem biztos, hogy látjuk, mert nem dugják ki a fejüket, mert most Orbánra figyel mindenki. A másik része pedig, hogy ez a kapcsolat Orbán Viktornak is előnyös taktikai szinten, például most ezért tudja magát világpolitikai tényezőként eladni a saját követői, rajongói számára, más meg úgysem nagyon számít.

– Mi lett volna a helyes lépés Orbán Viktortól a kijevi gyerekkórház elleni támadás után az oroszokkal kapcsolatban?

– Az a kérdés, hogy tudna-e visszakozni. Nem tudom, hogy Orbán Viktor hogyan gondolkodik ezekről a dolgokról, de azt világosan lehet látni, hogy az ő attitűdje alapvetően olyan, hogy csak előre, nem hátra. Nagyon nehéz a pályakorrekció egy ilyen szereplő esetében, de nem tudom, hogy ezen a zsigeri hozzáálláson túl van-e valami tudatos, racionálisan végiggondolt oka. Biztosan nehéz lenne most hirtelen a magyarországi támogatói körben korrigálni ezt a dolgot.

Nincs az a propagandamédia mennyiség, ami hirtelen meg tudná magyarázni,

miután éveken át kondicionálták a rajongókat az oroszimádatra, mindenféle orosz propagandaoldalak jelentős támogatásokat kaptak, megtűrik őket a magyar médiatérben, egyre jobban terjednek. Tehát nem biztos, hogy jó ötlet lenne Orbán Viktor részéről a pályakorrekció a saját támogatói körben esetleges népszerűségvesztés miatt. De én is csak találgatok ebben a kérdésben.

– Elkövetkezhet-e egy olyan pillanat, amikor Orbán Viktor pozíciója tarthatatlanná válik?

– Bármelyik pillanatban bekövetkezhet.

Szerintem egyébként ez már bekövetkezett.

Abban a pillanatban, amikor 2022-ben nyílt agresszióhoz folyamodott Oroszország, ez a pillanat eljött. Szerintem azóta ez a pozíció recseg-ropog, inog, már nem működik.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Rácz András Orbán békemissziójáról: Se terve, se mandátuma, se hitelessége nincs – így pedig nem lehet közvetíteni
A szakértő szerint a féléves magyar EU elnökség végén éppúgy háború lesz, mint az elején. Azt is leírta, hogy miért.


Nem fog békét hozni Ukrajnában Orbán Viktor „békemissziója” Rácz András szerint.

Az Oroszország-szakértő a Facebokkon közzétett elemzésében azt írta, hogy a háborút jelenleg a katonai események dinamikája határozza meg, mindkét fél fegyverrel akarja elérni a céljait.

„Másrészt, Orbánnak se terve, se mandátuma, se hitelessége nincs - így pedig nem lehet közvetíteni.”

Rácz szerint a háború mostani fázisában mindkét fél abban bízik, hogy belátható időn belül katonai erővel rá tudja venni az ellenfelet a politikai céljainak megváltoztatására.

„Az orosz vezetés meg van győződve róla, hogy tovább bírja élőerővel és hadianyaggal, mint ameddig a Nyugat támogatása kitart Ukrajna mögött - ha pedig elapad a nyugati gazdasági-politikai-katonai támogatás, akkor Ukrajna záros időn belül elveszíti a háborút.

Az ukrán vezetés ennek az ellenkezőjét reméli: tartós, magas szintű nyugati támogatással képesek lehetnek olyan mértékben degradálni (értsd: kivéreztetni) Oroszország katonai képességeit, hogy Moszkva kénytelen legyen feladni az Ukrajnával kapcsolatos politikai és katonai céljait.”

Rácz úgy látja, hogy a novemberi amerikai elnökválasztás értelemszerűen kulcsfontosságú mindkét fél számára, de bárki is győz, 2025 január 20. előtt nem fog hivatalba lépni.

„Még ha egy új amerikai adminisztráció (Ukrajna támogatásának folytatása helyett) valóban meg is próbálná rákényszeríteni a harcoló feleket a békekötésre, ez semmiképp sem fog tudni jövő év januárjánál előbb elkezdődni. (...) Ez az időtáv pedig bőven túlnyúlik a magyar EU-elnökség december végéig tartó mandátumán.

Azaz szaladgálhat Orbán Viktor fel-alá a világban annyit, amennyit csak akar, visszaélve az EU-elnökség adta láthatósággal, de a háború folyására ez rövid, hat hónapos távon semmiféle érdemi hatást nem fog gyakorolni.”

A másik tényező Rácz szerint maga maga Orbán Viktor és a magyar külpolitika működése.

„Egyrészt, bármiféle sikeres békeközvetítéshez kell egy terv. (...) Ilyen terve viszont Orbánnak nincs. (Gyengébbek kedvéért: az "Azonnali tűzszünetet, most!" az nem terv, hanem egy üres lózung. Egyetlen valós hatása lenne: legitimálná az orosz területi hódításokat)”

Rácz András úgy látja, hogy Orbánnak mandátuma nincs a közvetítésre.

„A harcoló felek egyike sem kérte fel őt közvetíteni. Nem képviseli az Európai Uniót sem (hiába próbált úgy tenni a "békemisszió" elején), a NATO-t pedig még annyira sem.”

Rácz szerint Orbánnak hitelessége sincs, mert „a saját szövetségi rendszerén belül példátlan módon el van szigetelve”.

„A féléves magyar EU elnökség végén éppúgy háború lesz, mint az elején. Ami, tegyük hozzá, tragédia. A "békemisszió" pedig ezen egy jottányit sem fog változtatni” - írta a szakértő.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
MÁV-vezető: A vasúti kocsik 40-50 éve nem ezekre a klimatikus viszonyokra készültek
Csak a vonatok 40 százalékán van klíma. Nem véletlenül kérték, hogy aki teheti, busszal vagy autóval utazzon a hőségben.


„A vasúti kocsik 40-50 évesek és a gyártás során nem a mostani klimatikus viszonyokra készültek” - mondta az RTL-nek Kormányos László, a MÁV-Start vezérigazgató-helyettese, éppen ezért a mostani irdatlan hőségben nem javasolt a vonatozás a klíma nélküli szerelvényekben.

Ahogyan beszámoltunk róla, a MÁV Zrt. tájékoztatása szerint

az extrém hőségben gyakrabban meghibásodhatnak a többnyire túlkoros vasúti járművek, berendezések és a sínek.

Hozzátették, a járműparkjuk jelentős része még nem klímával, hanem úgynevezett légjavító-berendezéssel van felszerelve, és ezek a készülékek nem bírnak a 35 fokos vagy azt meghaladó hőséggel.

Kormányos az RTL-nek azt mondta, munkatársaik azon dolgoznak, hogy könnyebbé tegyék az utasok helyzetét ebben a számukra is nagyon nehezen viselhető szituációban. Hozzátette, nem véletlenül kérték azt, hogy aki teheti, halassza el az utazását, vagy utazzon busszal vagy autóval, amíg ekkora a hőség.

„A vasúti kocsik 40-50 évesek és a gyártás során nem a mostani klimatikus viszonyokra készültek”

- mondta a MÁV-Start vezérigazgató-helyettese. Hozzátette, csak a vonatok mintegy 40 százalékán van klíma.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk