„Unott arcú hivatalnokok” – Várkonyi Andrea, a magyar Marie Antoinette
Amikor berobbant a magyar közéletbe a hír, hogy a csilliárd diplomás, orvosi végzettségű, tévés hírolvasóként ismertté vált Várkonyi Andrea feleségül megy a dollármilliárdos, felcsúti gázszerelőhöz, Mészáros Lőrinchez, pár másodpercig ízlelgettem ezt a kis csemegét (lássuk be, van neki egy kis Monty Python-os bukéja), aztán elintéztem annyival: “ő dolga.”
Mert hogy az is. Negyvenes, egyedülálló anya, az országos tévéceleb-karrierből kikopott (nem az ő hibája, jönnek a fiatalabbak, ügyesebbek, fontos fark(as)okkal táncolók, ilyen ez a popszakma), Andrea pedig egy perifériás kábeltévénél landolt. Bevallom, én évek óta azt se tudtam, hogy a világon van, igaz, alig nézek tévét.
Akinél az ugyan kétséges, hogy tud-e írni-olvasni (már a saját nevén kívül, az azért sok-sok szerződéshez kellett), ám olyan nyugodtan lehet szenderegni kidolgozott, férfias felsőtestén, mint egy kisbaba.
Szóval ez Andrea dolga. Amit ő eladott, azt évezredek óta bocsátják áruba a nők. Ki olcsóbban, ki méregdrágán, ki koszlott motelszobák nyikorgó rugójú kanapéin, ki szabályos házasságlevéllel, nyolccsillagos dubaji szállodák selyemszatén függönyeinek jótékony homályában.
A problémám nem ezzel van. A problémám azzal van, hogy Andrea – jó néhány sorstársához hasonlóan – mintha egyfajta tudathasadást szenvedett volna el abban a pillanatban, amikor a lábát először bújtatta bele egy átlag magyar tanári fizetés két-háromszorosába kóstáló Jimmy Choo cipőbe. Mintha kikapcsolták volna az agyában azt a területet, amely a valóság-érzékelésért, a józan paraszti észért, és az önismeretért felelős.
Hogy az ő tehetsége, sokoldalúsága, művészi és üzleti géniusza nem volt elismerve. Pedig ő ennek a nemzetnek egy elásott gyémántja, aki csak azért nem tudott oly szemkápráztatóan csillogni, mint az ujján díszelgő, húszmilliós brill, mert ezek a buta magyarok képtelenek voltak fel- és elismerni őt.
És ezt épp Andreától, egy több diplomás, értelmes nőtől nem vártam. Nem vártam, hogy átváltozik magyar Marie Antoinette-é (aki ugye arról híresült el, hogy amikor azt mondták neki, hogy a nép éhezik, nincs kenyerük, meglepetten így válaszolt: “Akkor egyenek kalácsot.”) Bár az anekdota állítólag nem hiteles, az most mindegy is, a lényeg az, hogy Andrea, aki doktori titulusát jó nagy betűkkel fitogtatva, pszichológusi minőségében most megjelentetett egy önismereti-életvezetési sikerkönyvet, abban azt mondja az “unott arcú hivatalnokokról” kérdező kislányának, hogy azért ilyen elgyötörtek, mert nem tanultak eleget.
Mert ugye, ha az ember sokat tanul, akkor majd jobb napokat látott műsorvezető lesz belőle egy kábeltévénél. Jaj, bocsánat, dehogyis: hiperszonikus sebességgel kilő a karrierje, Cannes-i díjnyertes reklámfilmeket gyártó, százmilliós médiacég tulajdonosnője lesz, meg igazgatótanácsi tag az ország egyik legnagyobb kereskedelmi tévéjében, meg önismereti bestseller-író.
Na ezzel van bajom. Hogy Várkonyi Andreából többet néztem ki. Marie Antoinette-nek legalább van annyi mentsége, hogy egész életében királyi pompában élt, fogalma sem volt arról, hogy él egy közember. De Andreának van, nagyon is. Pontosan tudja, mire lehet jutni ebben az országban azzal, ha az ember “csak” tanult és szorgalmas. És mégis el akarja hitetni velünk – urambocsá még ő maga is elhiszi – hogy a fergeteges sikereit tényleg a saját képességeinek köszönheti.
Mert ugye vannak a szerényebb luxusfeleségek. Bezsákolják az országosan ismert, kőgazdag palit, aztán a népharag elől gyorsan elhúznak külföldre. Hawaii-n vagy Bora Borán élvezik a jachtos, magánrepülős, brilliánsokkal meg Dior-nagyestélyikkel kipárnázott életüket, minden nap áldják a szerencséjüket, és szépen csendben maradnak. Ez még akár szimpatikus hozzáállásnak is tekinthető.
A nárcisztikus luxusfeleségek viszont azt csinálják, amit te. Fürdenek a palijuk milliárdjain vásárolt, országos népszerűségben, meg írnak egy “sikerkönyvet”, amelyben belerúgnak az “unott arcú hivatalnokokba”.
A Jimmy Choo cipőjükkel.