Én ott, az alig tízéves unoka megláttam, milyen az igazi szerelem
A konyhából velőt rázó sikítás hallatszott, aztán káromkodással kevert edénycsörömpölés. Halára rémülve rohantam be az udvarról. Mami a kredenc előtt térdelt, és ütemesen penderítette ki a konyha közepére a lábasokat meg a méretes piros fazekakat, miközben dallamos hangján kántálva, sikkantgatva káromkodott. Valamit nem talált, és dühbe gurult. Égrepesztő hangzavar volt, tiszta Armageddon. Földbe gyökereztem. Papa ekkor ért be, szintén futva. Engem finoman arrébb tolt, leguggolt mami mellé, átölelte, és mint egy kisgyereket, csitítgatta, ringatta, a haját puszilgatta.
És én ott, az alig tízéves unoka, megláttam, milyen az igazi szerelem.
Sokan azt hiszik, az életre szóló szerelem olyan, mint Columbo felesége. Mindenki beszél róla, de soha senki sem találkozott vele. Pedig létezik ám, csak teljesen máshogy néz ki, mint a hollywoodi filmekben.
A nagyszüleim hatvanhárom évet éltek le együtt. Már a kezdet is rendhagyó volt: már jegyben jártak, amikor papa a háború végén orosz hadifogságba esett. Hat évig senki sem tudta, hazajön-e, túléli-e. Ő sem. Megírta maminak, hogy menjen férjhez. Ő sokáig ellenkezett, de aztán csak hozzáment egy falubeli legényhez, később azt mondta, azért, mert „félt, hogy belebolondul az Ernő-várásba.” A házasság – mint minden menekülés – nem is jött össze. Elváltak. A válást 1952. december ötödikén mondták ki, és hatodikán, mindenki számára váratlanul hazaérkezett a nagyapám.
Az egész falu azt suttogta: Ernő és Ilonka összebeszéltek, ez nem lehet véletlen. Pedig az volt.
Aztán összeházasodtak, és jött a hatvanhárom közös év. Pedig olyanok voltak, mint a tűz és a víz. Mami szeretett dührohamokat kapni, csivitelt és sikkantgatva nevetett, úgy vezényelte azt a hatalmas háztartást, a kertet, a háztájit meg a földeket, mint egy csillogó kék szemű, csupa élet őrmester. Papa viszont maga volt a megtestesült nyugalom: „Türelem, kicsi szívem, csak szépen, szépen is lehet” – ez volt a kedvenc szavajárása. Talán soha nem mondták ki, hogy „szeretlek”, mégis olyanok voltak egymásnak, mint a levegő.
„Ernőnek mindig tíz perccel korábban merem ki a levest, mert nem szereti, ha forró”
– taglalta minden nap mami a náluk töltött nyári vakációim idején. És kézzel szabdalt gyufatésztát metélt a halászlébe, még akkor is, ha rendszeresen véresre vágta szép, nőiesen karcsú kezét: „Ernő így szereti, nem eszi meg a bolti tésztát.” És reggelente kikészítette, hogy papa mit vegyen fel, és mindig nevetett a férje minden viccén – az öreg imádott viccet mesélni –, akkor is, ha századszorra hallotta. Papa pedig hősiesen metszegette mami gyönyörű rózsakertjének bokrait, pedig gyűlölte a virágokat, többgenerációs parasztcsalád sarjaként fölösleges gyomnak tartott minden növényt, ami nem hoz ehető termést.
Aztán amikor hatvankét évesen mami agyvérzést kapott – egymás után többet is –, félig lebénult és huszonöt évig ágyhoz volt láncolva, papa megtanult főzni. Lábmasszírozó-gépet vett a nejének, kísérgette a vécére, és soha többet nem nézett a tévében focimeccset, pedig imádta, csak hogy mami mindig azt nézhessen, amit akar. Igen, összekaptak párszor, mami betegen is pattogós maradt, papánál meg elfogyott néha a türelem.
De az utolsó pillanatig, amikor mamit végül 85 évesen infarktussal kórházba vitte a mentő, úgy simogatták meg egymás karját, papa úgy puszilta meg a felesége feje búbját, hogy nekem még a látványtól is ellágyult a szívem, mint akkor, tízévesen, a lábasokkal teledobált konyhában.
Mami négy éve nincs közöttünk. Papa idén tölti be a 98-at. Anyunál él, mindennap lát bennünket, a lányát, az unokáit, testben-lélekben egészséges. Mamiról soha nem beszél, az ágya fölé két képet tett ki róla: az egyiken 16 éves, viruló, barna copfos lány, a másikon fehérhajú, beteg öregasszony. Csak a csillogó kék szeme ugyanaz a két képen. Egyszer anyuval a konyhában beszélgettünk. „Hatvanhárom év, anya. És végig szerették egymást…” – merengtem a kávém fölött. Anyu kifújta a cigifüstöt, és csak ennyit szólt:
„Nagy luxus, mi?”
Luxus. Talán nem ez a szó jutna elsőre eszembe egy életre szóló szerelemről. De végül is – igaz.
