News here
hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Teherbe ejtünk egy nemzeti hőssel! – a háborús nemi erőszak kegyetlenségei

Az ukránok szerint már 10 éves gyerek is van az áldozatok között. Akárcsak a délszláv háborúban vagy Ruandában, itt sem a szexről szól a nemi erőszak, kizárólag a hatalomról.

Link másolása

hirdetés

Szeme láttára erőszakolták meg anyját és 15 éves húgát egy 17 éves lánynak Irpinben. A három katona olyan kegyetlenül támadt rájuk, hogy mindketten meghaltak. A túlélő lányt nem bántották, azt mondták neki, nem nyúlnak hozzá, mert csúnya. "Élj tovább és add át másoknak, mi történt" - mondták neki. A sokkos állapotban lévő lány négy napig élt a holttestekkel egy házban. Most a nagymamájához került, pszichológusok segítik. Ez az egyik legfrissebb eset, amit Ukrajna ombudsmanja hozott nyilvánosságra.

Az ukrán állam forródrótot működtet, ahol az áldozatok vagy szemtanúk, családtagok kérhetnek segítséget. Április 1-je óta több mint 400-an telefonáltak - mondja az dolgozó pszichológusok egyike, aki egy ukrán lapnak beszélt tapasztalatairól.

Oleksandra Kvitko a legnehezebb eseteket kapja. Azt mondja, elsősorban nőket erőszakolnak meg, de vannak férfi áldozatok is. Például egy 45 éves mozgássérült, aki nem mehetett katonának és menekülni sem tudott, így lett áldozat.

Azok közül, akikkel foglalkozik, a legfiatalabb gyerek mindössze tíz éves. Az erőszaktevő katonák többsége huszonéves, és maszkban van. "Bárki lehet az erőszak tárgya náluk, bármilyen korú és nemű" – mondja a pszichológus. Szerinte az erőszak során nem a szex a fontos. Sokszor nem is nemi erőszak, hanem szexuális erőszak történik, nem a behatolás a cél, hanem az, hogy fájdalmat okozzanak.

„Véleményem szerint itt nem az élvezetről van szó, hanem az erőszaktevőnek az áldozat feletti hatalmáról. Hatalmat szereznek, gyakran szexuális élvezet nélkül”

- magyarázza az ukrán szakember.

hirdetés

"Régóta tudjuk, hogy a nemi erőszak nem a szexualitás agresszív formája, hanem az agresszió szexuális formája" – erősíti meg Lator Anna kulturális antropológus is, aki összehasonlító kutatást végzett a délszláv háború és a ruandai népirtás idején történt nemi erőszakról.

Azt mondja, nemi erőszak minden háborúban előfordul - különböző mértékben és különböző módon. Akárcsak Ukrajnában, a kilencvenes években a délszláv háborúban és Ruandában is háborús fegyverként alkalmazták a nemi erőszakot, igaz, az elkövetési módszerekben voltak különbségek.

"Mindig az adott konfliktus körülményei, az adott társadalmi kontextus tudja megmagyarázni, hogy miért éppen úgy történik, kik az elkövetők, kik az áldozatok, hol és mikor történik, mi a leggyakoribb elkövetési forma".

A délszláv háború területekért folytatott konfliktus volt Jugoszlávia felbomlása után, ahol etnikai tisztogatás zajlott. Akkor a népesség nagysága és az etnikai viszonyok kaptak nagy hangsúlyt a közbeszédben. Vallási és  politikai vezetők hirdették, hogy a nők felelőssége, hogy világra hozzák a következő generációt, és a férfiak felelőssége, hogy ezt az új generációt megteremtsék. A háborúban gyakori volt a kényszerterhesség.

„Elrabolták a nőket, fogolytáborban vagy külön erre kialakított nemi erőszak-táborokban rendszeresen megerőszakolták őket, és csak akkor mehettek el, amikor már teherbe estek, és nem tudták volna elvetetni a magzatot.”

A hivatalos hadsereg, illetve a paramilitáris egységek tagjai így akarták továbbörökíteni a szerintük jó géneket.

„A bosnyák, horvát és szerb katonák is azt mondták erőszak közben, hogy most teherbe ejtünk téged egy nemzeti hőssel. A nemi erőszak szimbolikus cselekmény volt a katonának, amivel „jó fajúvá” tehető az áldozat. Azt is mondták a muszlim nőknek, hogy Jézus keresztjét fogod csókolni. Egészen brutális beszámolókat is olvastam. Arra kényszerítettek valakit, hogy imádkozzon, miközben megerőszakolták és keresztet vágtak a hátába egy késsel.”

Ezek a táborok településen kívül voltak, bár mindenki tudott róluk, az erőszak jellemzően nem a közösség szeme láttára történt, és általában éjszaka.

Ruandában azonban gyakran mindez nappal és mások szeme láttára zajlott. Ráadásul Lator Anna szerint ott nemcsak katonák követtek el nemi erőszakot, hanem civilek is.

Az afrikai országban a kisebbségben lévő tuszik és a többségi hutuk között volt konfliktus. A tuszik voltak a gazdagabbak, a hutuk többsége alacsonyabb társadalmi státuszban élt. A feszültség a 90-es években erősödött fel, amikor a hutu vezetésű, hanyatló országba vissza akartak térni a korábban elmenekült tuszik. Elindult a szisztematikus kampány ellenük, tévékben, rádiókban, újságokban.

A történelem során egyébként is elegánsabbnak tartott tuszi nőket a média femme fatale-okként kezdte ábrázolni, akik vonzóak, szexuálisan túlfűtöttek, és nem elég jó nekik egy hutu férfi. Az ezután kitörő zűrzavarban a kilátástalanságban élő - és a tuszik ellen hergelt - hutu férfiak gyakran kényszerházasság formájában követték el a nemi erőszakot.

„A hutuk hazavitték a tuszi nőt, és napokig, hetekig, vagy hónapokig fogvatartották, többször megerőszakolták, és közben elmondták, hogy ha béke lenne, sosem kaphatnák meg őket.”

Az, hogy mindez nappal, mindenki szeme láttára történt, azért is lehetett, mert Ruanda nem kapott elég nemzetközi figyelmet, az elkövetők nem tartottak semmilyen felelősségre vonástól.

Gyakran botokkal, fegyverekkel követték el a nemi erőszakot, és sokszor megcsonkították, sőt, meg is ölték az áldozatot.

Mindkét konfliktusban előfordult, hogy gyerekek is áldozatul estek, és mindkettőben jellemző volt a csoportos nemi erőszak is, ami Lator Anna szerint a katonák összetartozását erősítheti. Olyan helyen van ennek jelentősége, ahol nem összeszokott csapatokat vetnek be, ahol sok a frissen toborzott katona, vagy a külföldi.

A csoportos erőszak Oleksandra Kvitko szerint Ukrajnában is jellemző. A pszichológusnő szerint ha nem is vesz mindenki részt az erőszakban, nézőként gyakran ott vannak a többiek is.

Ezt erősíti meg az ukrán La strada nevű emberi jogi szervezet jogásza, Julia Anosova is. Ők szintén forródrótot működtetnek, amin az áldozatok jelentkezhetnek. A legfiatalabb eddig 12 éves volt.

Julia Anosova szerint ahogy szabadulnak fel a települések, úgy derülnek ki egyre újabb és újabb esetek. 2014-ben is több tucatnyi eset volt, de akkor leginkább azért kínozták a nőket, hogy elmondjanak valamit, sokszor a kihallgató szobában támadták rájuk.

Most úgy tűnik, Ukrajnában katonai stratégia, pszichológiai hadviselés a nemi erőszak.

Többnyire otthonukban, általában csoportosan támadnak meg a katonák egy-egy nőt, és vagy mindannyian megerőszakolják, vagy amíg egyikük erőszakolja, a többiek nézik. Annyira elterjedt az ilyen erőszak, hogy Anosova szerint a parancsnokoknak is tudniuk kell róla.

Oleksandra Kvitko szerint az is előfordul, hogy a családtagokat is ott tartják.

„Voltak olyan esetek, amikor az áldozat hozzátartozóját kényszerítették arra, hogy végignézze, amit szerettével tesznek. A szemtanú lelkileg sokszor jobban megsérül, mint az áldozat”

- mondja.

A bűncselekményeket elkövető katonákat bátoríthatja, hogy a háborúban elkövetett nemi erőszak esetében a felelősségre vonás többnyire elmarad. Nagyon sok eset ki sem derül. Az áldozatok hallgatnak, nem akarják feltépni a lelki sebeket. És nem bíznak senkiben.

„Ezek az emberek nagyon félnek. Egy lánynak el kellett küldenem a képet az útlevelemről és egy pszichológusi igazolást, hogy merjen velem beszélni” - meséli Oleksandra Kvitko.

Az ukrán pszichológus szerint sokan önmagukat hibáztatják. Megemlít egy lányt, aki anyja figyelmeztetése ellenére ment ki a kertbe. Csak arra emlékszik, hogy orosz katonák fogdosni kezdték. Édesanyja találta meg eszméletlenül. Most azt mondja, az egész az ő hibája, nem szabadott volna kimennie, ahogy az anyja kérte.

Jellemző, hogy az áldozatok ártani akarnak maguknak. Van, aki hóban feküdne, hogy megbetegedjen, más megégetné a bőrét. Jövőképük nincs, a most sem létezik, csak a múlt. Egy 13 éves lány azt mondja, soha többé nem akar férfiakat szeretni.

„A munkám alapján úgy látom, hogy az egyén pszichéjén múlik, hogyan tudja túltenni magát a történteken. Nem a sérülés, az életkor vagy a nem a meghatározó” - véli az ukrán terapeuta.

Olyanok is vannak, akiknek az életét az erőszak következményei végleg megváltoztatják. A klinikán négy terhes tinédzser lánnyal is foglalkoznak.

„Az egyikük 14 éves, öt orosz katona erőszakolta meg. Az orvosok elmondták, hogy abortusz esetén nagy eséllyel nem lehetne többé gyereke. Vallásos családról van szó, úgy döntöttek, megtartják a kicsit. Most az a feladat, hogy segítsük, hogyan bánjon majd az erőszakból fogant gyerekkel.”

Lator Anna szerint az ukrajnai nemi erőszak mintázatait még nem lehet elemezni, mert még csak az első eseteket ismerjük. Dokumentálni kell, amit csak lehet.

Az, hogy a felelősségre vonás megtörténjen, szerinte több szempontból is fontos lenne. Egyrészt az áldozatoknak, hogy társadalmi szinten is elismerjék az ellenük elkövetett bűncselekményeket. Másrészt az is cél lenne, hogy a büntetés visszatartson másokat.

Lator Anna egy angol nyelvű honlapon, egy térképen mutatja a megtörtént esetek vallomásait. Szeretné, ha az ukrán áldozatok, családtagok is elmondanák, mi történt, mert minél többet beszélünk erről, annál kevésbé érezhetik az áldozatok, hogy ez az ő szégyenük.

Ez az elkövetők szégyene kell legyen.

Budapesten várhatóan jövőre emlékművet állítanak a háborúban megerőszakolt nőknek. Az elhallgatva.hu-n olvashatók részletek.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Azovsztal pokla: „Matricát ragasztottunk a gyerekekre, hogy ha meghalnak, könnyebb legyen azonosítani a holttesteket”
Egy kondér forró vízbe két csésze tészta jutott, de ebből is csak naponta egyszer ehettek az azovsztali bunkerekben ragadtak.

Link másolása

hirdetés

A végére olyan kevés élelem és víz maradt az Azovsztal acélműve alatti bunkerekben, hogy a felnőttek naponta csak egyszer ehettek. Tíz liter vízbe két csésze makarónit tettek, és ebből harminc embernek kellett jóllaknia. A gyerekek naponta kétszer ettek. Még a legnagyobb nélkülözés közepette sem feledkeztek meg azonban a föld alatt bujkálók a kedvenceikről: az állatokkal mindig megosztották, ami jutott nekik azon a napon.

Olena és Jegor még a háború elején a bombázások elől menekült az acélgyár föld alatti bunkerébe. Úgy tervezték, hogy nagyjából két hétig maradnak, de végül két hónap lett belőle. A házaspár két fiukkal, a 12 éves Artemmel és a 17 éves Dmitrijjel, valamint a család tacskójával, Spike-kal költözött a föld alá.

A családot végül az utolsók között evakuálták tegnap az Azovsztalból éppen azon az estén, amikor Putyin a moszkvai parádén szent küldetésnek nevezte a hozzájuk hasonló családokat felszabadító háborúját.

„Milyen felszabadítás? Mire volt jó ez az egész?” - kérdezi dühösen a The Guardian újságírójától a családanya. Férje elmondása szerint az utolsó napokban már semmi reményük nem maradt, hogy valaha élve jutnak ki az acélműből, olyan erős volt a bombázás.

Amikor a föld alatt kerestek menedéket a gyárban, egy darabig még volt áram. Idővel azonban alig maradt valami: a világ történéseiről csak egy kis rádión keresztül értesültek. Mivel rohamosan fogyott az élelmiszer, arra jutottak, hogy minél többet alszanak a dohos pincében, annál kevesebbet esznek, hiszen „aki alszik, nem eszik”.

hirdetés

Némi fényt a gyárban talált autóakkumulátorok segítségével csiholtak, a halványan pislákoló LED-lámpák fényénél pedig sakkoztak és kártyáztak, hogy minél gyorsabban múljanak a napok. Egy idő után pedig valaki átalakította a Monopolyt úgy, mintha a játékosok feladata Mariupol felvirágoztatása lenne.

A szörnyű körülmények közül kimenekült család most már képes nevetni olyan dolgokon is, amik a hetekig tartó bujkálás alatt történtek velük. Egyszer például Jegor két idősebb, már rosszul látó férfival ment élelem után kutatni egy raktár maradványaihoz. Amikor visszatértek a búvóhelyre, akkor vették észre, hogy az egyik idős ember egy zsák szemeskávét és egy jókora zacskó babérlevelet cipelt magával, mivel a kávéra azt hitte, hogy tészta. Pechjükre egyik sem segített az éhségen, ennek ellenére a kávét végül megfőzték, és a körülményekhez képest kitűnően sikerült.

Valójában azonban egyáltalán nem volt vidám az élet a mélyben. Minden nap megküzdöttek az életben maradásért, például a mosdó használata felért egy hazárdjátékkal. A vécék ugyanis a földszinten voltak, ahova már veszélyes volt felmerészkedni. Éppen ezért a gyerekek, idősek és mozgáskorlátozottak számára vödröket jelöltek ki a pincékben, amiket az egészséges felnőttek felváltva ürítettek ki.

„Senki sem jött ki onnan változatlanul” - mondta a lapnak Okszana, az acélgyár egyik alkalmazottja. Az első napokban a gyerekeket traumatizálták a történtek. A tinédzserek órákon át csak bámulták az üres falakat, a kisebbek pedig ódzkodtak az érintéstől. Amikor pedig rajzolni kezdtek, egyikük sem választotta a színes ceruzákat, csak a feketéket használták. Idő kellett, hogy a kicsik alkalmazkodjanak a helyzethez, később azonban már az idősebbek tanították a fiatalabbakat. Volt például egy négyéves kisgyerek, aki az érkezésekor még olvasni sem tudott, amikor végül elhagyta a bunkert, már kitűnően ment neki a matek is az írás és olvasás mellett.

Okszanának alig maradt valami a háború előtti életéből. A nő a férje teáskanalát, a gyerekei rajzait, valamint egy kövekkel kirakott útlevéltokot tudott magával vinni csak otthonról, ezen felül mindene megsemmisült.

A túlélők elmondása szerint a menekülés sem volt egyszerű a jókora acélüzemből. Hiába biztosítottak elvileg szabad utat a civileknek, a harcok miatt végül újra a föld alá kényszerültek, és a gyár területén éltek tovább.

Egy idő után már úgy engedték ki játszani a gyerekeket a szabadba, hogy mindegyik ruhájára címkéket ragasztottak a nevükkel, születési dátummal és a vércsoporttal. Erre azért volt szükség, hogy ha esetleg megölnék őket, könnyebb legyen a holttestek azonosítása.

Végül a rádión keresztül értesültek arról, hogy ismét megpróbálják a kimenekítést. Mindössze 15 percük volt összepakolni. Az Azovsztalból elmenekültek szerint könnyen elképzelhető, hogy még maradtak civilek a gyár terültén, akik rádió híján nem értesültek az evakuálásról. A körülményeket jól jellemzi, hogy a négytagú család a kimenekítés után ismert meg egy fiatalt, aki két férfival csupán néhány tucat méterre tőlük bujkált heteken keresztül, mégsem találkoztak a mélyben.

Az azovsztali túlélők elmondhatatlanul hálásak a kiszabadításukban segítő, de a gyárban maradt katonáknak. Ugyanakkor pontosan tisztában vannak azzal, hogy a hatalmas iparterület utolsó védőinek talán már a csoda is kevés, hogy végül élve kijussanak a földi pokollá változott acélműből.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Biden ideges, amiért kiszivárgott: az amerikai hírszerzés segített orosz tábornokok megölésében
Az amerikai vezetés tart Putyin reakciójától, miután kitudódott, közrejátszottak a tábornokok halálában és a Moszkva nevű zászlóshajó elsüllyesztésében.

Link másolása

hirdetés

Miután a The Washington Post, a The New York Times és más amerikai lapok cikkeket közöltek az amerikai hírszerzés szerepéről a Moszkva nevű cirkáló elleni rakétacsapásban, illetve orosz tábornokok halálához vezető katonai akciókban, Joe Biden felhívta William J. Burns CIA igazgatót, Avril Haines-t a nemzeti hírszerzés igazgatóját és Lloyd Austin védelmi minisztert, hogy elmondja, mennyire aggódik a kiszivárogtatások miatt. Az amerikai elnök szerint ezek a nyilvánosságra került információk alááshatják azt az célt, hogy segítséget nyújtsanak Ukrajnának – írja a Washington Post.

Miközben a most megszavazott hatalmas, 40 milliárd dollár értékű amerikai segélycsomag részletei teljesen nyilvánosak, beleértve azt is, pontosan milyen nehéztüzérséget, drónokat és páncéltörő rakétákat küldenek az ukránoknak, a hírszerzési támogatást sokkal nagyobb titkolózás övezi.

Nem csoda, hogy óriási hullámokat vert, amikor a múlt héten kiszivárgott, hogy az Egyesült Államok hírszerzési adatokkal segített Ukrajnának megtalálni, majd megsemmisíteni az orosz fekete-tengeri flotta zászlóshajóját, a Moszkvát.

Bár az nem derült ki, hogy milyen konkrét információkat adtak át, névtelenséget kérő tisztviselők az amerikai lapoknak azt mondták, ezek túlmutattak azon, hogy meghatározták a Fekete-tengeren tartózkodó orosz hajó pontos helyét. Az amerikai célzási információk kulcsfontosságúak voltak a Moszkva ellen indított csapáshoz, amit az ukránok két – amúgy hiánycikknek számító – Neptun rakétával hajtottak végre.

Az RK-360 Neptun egy ukrán fejlesztésű hajóelhárító cirkálórakéta, amelyet 2021 márciusa óta használnak Ukrajna haditengerészeténél. Az ötméteres rakéta hatótávolságra 280-300 kilométer.

Az ugyanakkor rejtély, hogy a csatacirkáló radarrendszerei miért nem reagáltak megfelelően a támadásra. Ukrán és amerikai tisztviselők szerint a Moszkvát valószínűleg megzavarta, hogy Ukrajna egy török ​​gyártmányú Bayraktar drónt is reptetett a közelben. Elemzők szerint a hajó elsüllyedése rendkívül megalázó volt Putyin számára, és Ukrajna egyik legnagyobb sikereként értékelhető a háborúban.

hirdetés

Közvetlenül a rakétacsapás után a Biden-kormány hallgatott arról, hogy az amerikaiaknak bármilyen szerepük lett volna a Moszkva elsüllyesztésében, később azonban névtelen források megerősítették, hogy az amerikai lapinformációk helyesek.

Az oroszok valószínűleg ennél is jobban nehezményezhetik, hogy az is kiderült, az amerikai hírszerzési információk szerepet játszhattak több orosz tábornok halálában is.

Ukrán tisztviselők szerint a háború során eddig körülbelül 12 tábornokot öltek meg a frontvonalon. Ez a szám megdöbbentette a katonai elemzőket.

Most kiderült, az Egyesült Államok folyamatosan dolgozott azon, hogy beazonosítsa, hol vannak az orosz mobil főhadiszállások, amelyeknek a helyét gyakran változtatták. Az amerikaiaktól kapott információkat az ukránok összevezették saját hírszerzési és lehallgatási adatiakkal, és ezek alapján indítottak célzott csapásokat az orosz tábornokok megölésére.

Az amerikaiak fegyverekkel is segítik ezeket az akciókat. A most a csatatérre érkező Switchblade drón kisebbik változata alkalmas egyes katonák azonosítására és célzott likvidálására, még úgy is, hogy a célpont épp egy járműben ül.

A Biden kormány próbálta titokban tartani ezeket az információkat, mert attól féltek, hogy a kitudódásuk eszkalálhatja a konfliktust, alkalmat adhat Putyinnak a háború kiszélesítésére.

Ezt az aggodalmat osztja a neves amerikai publicista Thomas Friedman is, aki a New York Times-ban írt véleménycikkében úgy fogalmazott, a tábornokok megölésével, és a hajók elsüllyesztésével kérkedni az őrültség netovábbja. Szerinte az ezekkel kapcsolatos kiszivárogtatások súlyos veszélyt jelenthetnek az Egyesült Államok biztonságára. Főként úgy, hogy az információkat nem egy átgondolt stratégia részeként hozták nyilvánosságra.

Ezek ugyanis Friedman szerint azt sugallják, hogy Amerika már nem közvetett háborúban van Oroszországgal, hanem a közvetlen konfliktus felé tart.

Mindez már csak azért is veszélyes, mert Putyin viselkedése manapság sokkal kevésbé kiszámítható, mint korábban volt, és lassan kezd kifogyni az eszközökből.

Az amerikai vezetés maga is próbálja azt sugallni, bizonyos határokat nem lépnek át. A Washington Post azt írja, több utasítás is létezik a vörös vonalakról.

Például az Egyesült Államok nem ad ki olyan részletes információkat, amelyek segítségével Ukrajna megölheti a legmagasabb rangú katonatiszteket vagy minisztereket. Ebbe a kategóriába tartozik például Valerij Geraszimov, a Fegyveres Erők vezérkarának főnöke és Szergej Sojgu védelmi miniszter.

Ez a tilalom ugyan nem terjed ki az orosz tábornokokra, de egy védelmi tisztviselő azt mondta, az Egyesült Államok „nem segít aktívan semmilyen tábornok megölésében.” Vagyis nem mondják el az ukrán erőknek, hogy egy adott orosz tábornokot észleltek egy adott helyen, de megoszthatnak információkat például a parancsnoki és irányító létesítmények elhelyezkedéséről. Ha az ukrán parancsnokok úgy döntenek, hogy lecsapnak egy ilyen irányítóközpontra, elképzelhető, hogy a támadásban valamelyik orosz tábornok is életét veszti, ugyanakkor az amerikaiak szerint ez nem olyan, mintha direkt célba vettek volna valakit.

Emellett tilos megosztani azokat a hírszerzési adatokat is, amelyek segítenének Ukrajnának orosz célpontok megtámadásában Ukrajna határain kívül.

A hírszerzési információk megosztására vonatkozó szabályok célja, hogy elkerüljék a konfliktus kiéleződését, és továbbra is azt mondhassák, közvetlenül nem segítik Ukrajnát a támadások lebonyolításában.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Megrázó képsorozat került nyilvánosságra az Azovsztal üzem védőiről
Az acélgyár bunkereiben tartózkodó fegyveresek megmentésére egyre kevesebb az esély, sokak arcán mégis elszántság és remény látszik.

Link másolása

hirdetés

Az orosz-urkán háború kezdete óta a mariupoli Azovsztal acélgyárat védő egységekről tett közzé fotósorozatot a Telegramon az Azov ezred sajtószolgálata.

A képek üzem bunkereiben készültek a sebesült, elcsigázott emberekről, akiknek rohamosan fogy az élelmiszerük, lőszerük és nincsen már gyógyszerük sem.

A képeken látható, sebesült katonák számára már lényegében se antibiotikum, se fájdalomcsillapító nem áll rendelkezésre, hogy kezeljék a sérüléseiket.

A gyárban tartózkodó civileknek szabad elvonulást ígért az orosz hadsereg, a képeken látható védők megmentésére azonban vajmi kevés esélyük van, a legutóbbi alkalommal csak egy vakmerő helikopteres akcióval sikerült utánpótláshoz juttatni őket.

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Berki Krisztián és M. Richárd halála nem a káröröm, hanem a megbocsátás ideje
Aki nem látja e két ember végzetében a sajátját, az nem érti a lényeget. Vélemény.
Rónyai Júlia - szmo.hu
2022. május 07.


Link másolása

hirdetés

Bevallom, Berki Krisztián halálhíre megdöbbentett. Fél percig csak meredtem a képernyőre: abszurdnak tűnt, hogy ez az ereje teljében lévő, örökké hencegő és középpontba törekvő ember is csak úgy megszűnt, mint egy elpattanó szappanbuborék. Még akkor is, ha - a magyarok zömével együtt - cseppet sem kedveltem őt.

Láthatóan nem csak nekem telt időbe felfogni a hírt:

“A nagy francokat halt az meg! Figyeld meg, majd estére bejelenti, hogy kamu volt az egész! Egy ilyen csávó, az nem hal meg csak úgy, meg egyébként se a kilencbe’ lakik!” - vélekedett egy járókelő a villamosmegállóban, akinek épp elkaptam a szavait.

Persze, a képet tovább árnyalja, hogy nemcsak Berki, hanem pályatársa, M. Richárd is éppen a napokban hagyta itt a földi világot. Igaz, az ő hanyatló egészsége miatt ez nem ért minket akkora meglepetésként.

Hogy a maffia, a koksz, a szteroidok vagy a stressz végzett a két hírhedt személyiséggel, netán mindezek kombinációja? Talán már soha nem tudjuk meg. A két haláleset azonban elválaszthatatlanul összekapcsolódik - ha máshol nem, a kollektív tudatunkban.

Berki Krisztián legrosszabb rémálma vált valóra. Hiszen a luxust blöffölő celeb úgy távozott, ahogyan valójában élt. Nem egy Beverly Hills-i villa medencéjéből halászták ki, hanem egy kilencedik kerületi társasház erkélyén szedték össze.

hirdetés

Berki a becsületét játszotta el, hogy őt Valakinek tartsák - és mégis egy igazi Akárkiként csekkolt ki. Hát nem elég büntetés ez neki önmagában is?

Ahogyan azonban az várható volt, a kommentelők döglegyeket megszégyenítő gyorsasággal röppentek rá a cincálnivalóra.

“A mai napot nemzeti ünneppé kéne nyilvánítani!” - lelkendeztek egyesek. “Hol volt eddig a karma? Talán nyaralt? Most végre teszi a dolgát!” - örömködtek mások. Hiszen Magyarország végre kicsivel jobb hely lett. Másfél, vagy talán két bűnöző is megkapta, amit megérdemelt. Hát nem igaz?

Kevesen tudják, hogy az ősi mondás elferdítve ment át a köztudatba, miszerint “Halottról jót vagy semmit!” Pedig eredetileg úgy szól: “Halottról JÓL, vagy sehogy.”

Tehát nem holmi kegyeleti etikettet kérnek rajtunk számon az ókori bölcsek. Hanem azt, hogy aki eltávozott, arról pontosan, a valóságnak megfelelően írjunk.

Mert ki távozott el? Akárhogyis nézzük, Berki mindössze negyvenegy éves férfi volt, aki egy gyászoló anyát, szerető feleséget és két kislányt - köztük egy néhány hónaposat - hagyott maga után.

M. Richárd körülményei előttem ismeretlenek, de bizonyára valakinek, valaha ő is volt Ricsike, aki kakaótól maszatosan vigyorog egy 81-ben készült polaroid képen, és anyák napján másodikban hazaállított egy csokor kankalinnal.

M. Richárd 2019-ben - Fotó: MTI/Kovács Tamás

“De kit érdekel ez, amikor…!” - tromfolhatnak rá persze a kommentelők. Ugyanazok, akik az utóbbi időben külpolitikai szakértővé, majd Amber Heard és Johnny Depp tiszteletére igazságügyi szakértővé avanzsáltak. Bámulatosan értenek mindenhez! Most pedig azt is megfejtik, kinek miért kell élnie vagy halnia.

Hiszen a Dózsa György úti gázoló és maffiózó M. Richárd számos embertársunknak okozott szenvedést. Berki Krisztián pedig minimum a tévénézőknek, amikor herevasalással és büntetőfékezéssel borzolta az átlagmagyar idegeit. Miért kéne hát épp ezekre az emberekre pazarolni az együttérzésünket? Máris mondom.

Egyrészt, kedves kommentelők: bennetek és Berki Krisztiánban több volt a közös, mint hinnétek. Sőt! Átláttatok a szitán, hogy valójában csak egy közületek. De miért is éreztek ilyen zsigeri felháborodást, ha valaki hamis javakkal parádézik?

Mert nektek ez nem adatott meg. Ti tisztességesek voltatok - vagy legalábbis szeretnétek úgy képzelni, hogy nemet mondtatok volna minden kétes ajánlatra, amivel valójában soha nem is kínáltak meg benneteket.

Kijártátok az iskolát, szakmát szereztetek, boldogultatok annak rendje s módja szerint. Erre jön egy ilyen tagbaszakadt ogre, aki azzal virít, hogy neki látszólag mindene megvan, ami nektek nincs. Ezért utáltátok.

Csakhogy valójában neki sem volt semmije. Olyasmije végképp nem, amitől ne fosztotta volna meg a halál.

Berki Krisztián - akárcsak ti, kommentelők - egész életében azért küzdött, hogy releváns legyen, hagyjon valamiféle nyomot maga után a világban. Szeressék, gyűlöljék, vessék meg, de bármi áron szóljon nagyot a létezése!

Vajon elmegy eddig egy egészséges lelkű ember, akit nem nyomorítottak meg? Ha valakit érdekel az igazság, nézze meg, hogyan hüppög Berki Krisztián Hajdú Péter műsorában, amiért őt soha nem szerette az anyukája (ezt Pottyondy Edina anno egy bömbölő gorillával illusztrálta).

Nem, ez a csávó nem volt ekkora színész. Bátran higgyük el neki, hogy a feltűnési viszketegsége a szeretethiány talaján alakult ki. Olyannyira, hogy még ha közvetett formában is, de erre ment rá az élete.

Ha megértjük, hogy minden felhővé fújt kolosszustestben egy szégyenlős kisfiú lakik, aki azt hiszi, neki másokon túl kell teljesítenie, hogy szeressék; ha megértjük, hogy minden csillogó Bentley, trópusi nyaralás, szilikonnal bélelt barátnő és súlyos aranyékszer azt üzeni külvilág felé: “Nézd, én is értékes vagyok!” - akkor megértjük azt is, hogy ezeket az embereket utálat helyett sajnálni is lehet.

Akkor aztán József Attila két hexametere is eszünkbe juthat:

“Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Berki Krisztián és M. Richárd rossz stratégiát választott. Ahhoz pedig nem adatott nekik elegendő hosszúságú élet, hogy módosítsanak az irányon. Vajon megtették volna? Ezt már nem tudhatjuk meg.

A dolgokat vizsgálhatjuk folyamatukban, de talán érdemesebb az eredményük szerint. A halál mikéntje pedig átkeretezheti egy ember teljes életét. Amit tehát Berki esetében eddig komédiaként fogyasztottunk, az valójában végig a tragédia felé haladt. Aki pedig nem látja e két szerencsétlen ember végzetében a sajátját, az az én meglátásom szerint nem érti a lényeget.

Berkinek és M. Richárdnak már késő, de nekünk még nem késő jobbá válnunk. Akár éppen azáltal, hogy együttérzést mutatunk feléjük. És ez minél nezebben megy, annál jobb gyakorlat.

Mert ha tetszik, ha nem, mi is ugyanazokból a szénatomokból vagyunk összerakva. Ha felboncol a halottkém, ugyanazt találja majd bennünk is. Kétszáz év múlva pedig már arra sem fog emlékezni senki, hogy mi, ti, ők egyáltalán a világon voltunk. Nem marad belőlünk más, csak néhány egyforma csontkupac.

Ha tehát van karma, akkor úgy teszi a dolgát, hogy idővel minden különbséget elsimít. Pedig felülről nézve már most sincs köztünk különbség. Ezért alaptörvény a keresztényeknek a megbocsátás, és ezért kívánnak a buddhisták békét minden létezőnek. Szóval, én is inkább békét kívánok: a családjuknak itt, nekik pedig odaát.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: