News here

SZEMPONT
A Rovatból

„A cölibátus lehet jó dolog is, ha valakit erre teremtettek, de az én esetemben nem ez volt a helyzet”

Polgár Róbert katolikus papként évekig élt kettős életet, végül harmadik gyermekének születése után kérte a felmentését. Történetéből dokumentumfilm készült, ennek apropóján beszélgettünk vele.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. október 22.


Link másolása

Polgár Róbertet 2019-ben meggyőző fölénnyel választották meg a Zala megyei Murakeresztúr polgármesterének. Győzelmének értékét tovább növeli, hogy a férfi néhány évvel korábban még katolikus papként szolgált ugyanott, miközben titokban családja volt.

A kettős élet teljesen felőrölte, így végül kérte a felmentését, ami miatt akkor rengetegen csalódtak benne. Ma mégis ő vezeti a települést, elmondása szerint ugyanazzal a szemlélettel, mint amivel a gyülekezet élén állt.

A nem mindennapi történetből A döntés címmel dokumentumfilm készült, amely először a Verzió filmfesztiválon lesz látható novemberben, utána pedig az HBO Max kínálatába is bekerül.

– Mikor és miért határozta el, hogy pap szeretne lenni?

– Érettségi környékén fogalmazódott meg bennem komolyabban a gondolat, de már előtte, általános iskolásként is eszembe jutott. Bár gyakorló katolikus családban nőttem fel, nem ez volt a legfőbb előzménye, sokkal inkább az, hogy olyan példaképekkel találkoztam a tanulmányaim során, akik vonzóvá tették a hivatást. A végső döntést viszont csak akkor hoztam meg, amikor jelentkeztem a szemináriumba.

– Érezte előzetesen annak a súlyát, mivel fog járni a cölibátus, vagy csak azután szembesült vele, hogy közvetlenül megtapasztalta?

– Azt gondolom, hogy ha valaki beleszeret egy hivatásba, nem a buktatóira koncentrál, inkább mindent megtesz azért, hogy teljesüljön a kitűzött célja. Nekem is ez volt az elsődleges, nyilván felmerült a cölibátus témája is, de nem jelent meg olyan súllyal akkor, mint amekkorával később bírt a számomra. Ehhez hozzátartozik, hogy nagyon fiatal voltam még: 18 évesen vonultam be és 24 évesen szenteltek pappá, a szemináriumban töltött évek pedig nem azt az időszakot jelentették, amikor az ember mélyebb kapcsolatba kerül nőkkel. Az akkori nevelés el is szigetelt azoktól a lehetőségektől, hogy szerelmesek lehessünk.

Papként aztán már gyakrabban adódtak olyan helyzetek, amikor mondjuk egy beszélgetés révén közelebb kerülhettem valakihez. Fontos, hogy ez az egész elsősorban nem a szexualitásról szól, hanem arról, hogy az ember talál egy lelki társat. A párommal is sokáig hosszú beszélgetésekben és levelezésekben merült ki a kapcsolatunk.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Az első lelkipásztori helyemen, Siófokon találkoztunk, ahol egy évig voltam káplán, ő pedig cserkészvezető. Ekkor még semmilyen szexuális együttlét nem történt. Utána Olaszországba kerültem, az intenzívebb kapcsolatunk az alatt kezdődött, hogy én három évig jogi tanulmányokat végeztem kint. Gyakorlatilag a távolság, a jelenlétének a hiánya erősítette meg a kapcsolatunkat.

– Már a kezdeti szakaszban is érzett bűntudatot?

– Nem, inkább jó érzés volt szeretni valakit. Persze tudtam, hogy ezt végső soron nem lenne szabad, de ez inkább feszültséget okozott, mint bűntudatot. Közben viszont azt is éreztem, hogy az egésznek köszönhetően közelebb kerültem Istenhez, a vele való párbeszédhez. Persze nehéz is volt, mert nap mint nap meg kellett osztanom, hogy nem tudom betartani a cölibátusról tett fogadalmam, közben viszont azt is éreztem, hogy az Isten mindezek ellenére szeret.

– Mikor gondolt először arra, hogy feladja a hivatását, és mik voltak a legerősebb érvek emellett?

– Először akkor, amikor a nagyobbik lányunk iskolába ment. Nyilván éreztem, hogy kevés időt töltök otthon, a gyerekeknek apára, a jelenlétemre lenne szükségük.

A legkisebb fiú lett, rajta különösen látszott, hogy nincs előtte apai példakép, és ez rosszat tesz a fejlődésének. Amikor a középső gyerekünk abba a korba lépett, hogy már fel tudta fogni értelmileg, mi a helyzet velem, akkortájt döntöttem úgy, hogy kilépek. Mondhatjuk, hogy ők számítottak legtöbbet a döntésem során.

– Mennyire volt nyílt titok a rokonai, a falubeliek, illetve a feljebbvalói körében, hogy kettős életet él? Hányan tudtak róla?

– A legszűkebb családom előtt nem volt titok, és persze helyben is terjednek az ilyen hírek, szóval többen tudtak róla, hogy családom van. De a kettős életem csak még nagyobb nyomást helyezett rám azzal kapcsolatban, hogy a munkámat 120 százalékos erőbedobással végezzem: azt gondoltam, hogy ha kiderül, így talán nagyobb eséllyel meg tudnak bocsátani nekem. A feljebbvalóimat sem érte váratlanul a döntésem, már előzetesen értesültek róla, hogy vannak gyerekeim, és próbáltuk közösen kezelni a helyzetet. Nagyon emberségesek voltak, mert nem függesztettek fel egyből, inkább hagyták, hogy megérjen bennem a gondolat a kilépésről.

– Hogyan fogadták a döntését a településen?

– Nem örültek neki, mivel nagyon jó volt a kapcsolatom a közösséggel. Volt, aki megértette, másban viszont dühöt szított ez a dolog. Nem volt egyszerű helyzet senkinek sem.

„A katolikus közvélemény számára csak az érdekes, ami történt: egy ember, egy pap sajnálatos bukása” – az idézet egy önről szóló blogbejegyzésből származik. Bukásként éli meg a történteket?

– Abszolút nem. Az elején én se tudtam hogyan kezelni, hogy az egyik pillanatban még sikeres pap voltam, a következőben pedig már az emberek véleményének kereszttüzében találtam magam.

Nagyon nehéz volt ez feldolgozni, de bukáskánt egy pillanatig sem éltem meg a dolgot. Ez egy olyan élethelyzet, amibe bárki kerülhet, papként és civilként egyaránt. Egyszerűen adódnak olyan szituációk, amikor váltani kell. Igyekeztem jó pap lenni, a saját területemen a maximumot kihozni a tevékenységemből. Nem buktam el, egyszerűen hoztam egy döntést, mivel rendeznem kellett az életemet.

– Mit gondol, a katolikus papok mekkora részének lehet titkos viszonya? Mit tanácsolna nekik, kövessék az ön példáját és ők is kérjék a felmentésüket?

– Nem szeretnék becslésekbe bocsátkozni, illetve tanácsokat adni sem, mivel kívülről nagyon könnyű az ilyesmi. Fontos, hogy a film sem azzal a céllal készült, hogy kritikával illesse az egyházat, mindössze elmeséli az én személyes kálváriámat, elgondolkodtat, illetve megnyitja a cölibátusról való beszélgetést.

– Egyértelműen kiáll a cölibátus eltörlése mellett?

– A cölibátus lehet jó dolog is, ha valakit erre teremtettek. Inkább olyan szempontból kellene átgondolni, hogy adott esetben szabadon lehessen dönteni arról, valaki cölibátusban akar papként szolgálni, vagy házas emberként. Más felekezeteknél működik a dolog, ilyen irányú gondolkodást a katolikus egyház esetében is el tudnék képzelni. Vannak papok, akik be tudják tartani a cölibátust és aszerint is élnek, míg az én esetemben nem ez volt a helyzet. Pedig azt gondolom, hogy ha a cölibátus mellőzésével szolgálhattam volna tovább, számos olyan jó dolgot tudtam volna megélni a közösségemmel, ami közelebb vezeti őket Istenhez. Végső soron ez egy pap feladata: úgy prédikálni az embereknek, hogy eljusson hozzájuk az evangéliumi örömhír.

– Van esély arra ön szerint, hogy belátható időn belül változik a szabályozás?

– Folyamatos vita zajlik a cölibátusról, de azt látom, hogy jelenleg nincs átütő többsége a változást akaróknak.

A mai világban nagyon nehéz cölibátusban élni, mégis azt látjuk, hogy a katolikus egyház részéről egyelőre komolyan ragaszkodnak hozzá.

Nem vagyok jós, így nem tudom, mi kellene hozzá, hogy ez megváltozzon, de az biztosan nem árt, ha nyíltan beszélünk a nehézségeiről. És persze az örömeiről is, mivel őszintén hiszem, hogy azoknak, akik tiszta szívből meg tudják élni a cölibátust, rengeteg örömük van benne.

– Milyen a viszonya a katolikus egyházhoz a kiugrása óta? Templomba szokott járni?

– Szoktam járni, családdal is. A munkámból adódóan előfordul, hogy olyan rendezvény van épp, ami miatt nem jutok el, de ha tehetem, nem hagyom ki a vasárnapi szentmiséket. Hívő vagyok, szeretem a Jóistent és úgy érzem, ő is szeret engem. Nyilván nem vagyok tökéletes, van rengeteg hibám, de az a tény, hogy kiléptem a szolgálatból, nem távolított el Istentől.

– Miért indult el a polgármesteri posztért, és minek köszönheti ön szerint a győzelmét?

– A teológia mellett közösségszervezést is tanultam, ehhez értek, polgármesterként pedig voltaképpen hasonló feladatot látok el, mint korábban. Ez ráadásul pótolja a közösséggel végzett munkám hiányát is, amit a kilépésem által elvesztettem. A megválasztásom egy visszajelzés arról, hogy a korábbi teljesítményem végső soron nem volt olyan rossz.

– Annak a visszaigazolása is lehet a megválasztása, hogy még azok is megbocsátottak, akik korábban nehezteltek önre?

– Van ilyen is, olyan is. Ez egy másik feladatkör, az embernek sokat kell dolgoznia azért, hogy jó legyen a településnek, különösen válság idején. Én mindent megteszek ennek érdekében, ha valahol segíthetek, segítek is. Még az sem érdekel, mit gondolt rólam az illető annak idején: azokhoz is tiszta szívvel tudok viszonyulni, akik haragudtak rám.

– Miért mondott igent arra, hogy dokumentumfilm készüljön a történetéből?

– Vizkelety Márton operatőr és Ugrin Julianna producer keresett meg a film ötletével még a döntésem előtt, másokhoz hasonlóan előttük sem maradt titok a történetem. Látták a kettős életemet, a küzdelmemet, és azt mondták, hogy ők ezt felvennék, filmet készítenének belőle. Márton kérdezte, megengedem-e, hogy miközben dolgozom, jelen legyen egy kamerával.

Azt válaszoltam, hogy rendben van, de csak akkor lehet ebből bármi, ha úgy döntök. Tehát a forgatás úgy kezdődött meg, hogy elvileg a fióknak készült az anyag. Aztán telt az idő és rájöttem, hogy ezzel talán segíteni tudunk más embereknek, akik hasonló helyzetben vannak – ismét hangsúlyoznám, hogy nemcsak papoknak, hiszen az élete során bárki kerülhet válságba.

Szerénytelennek tűnhet, de nekem kicsit Szent Ágoston vallomásait juttatta eszembe ez az egész: ő is rengeteg embernek segített azzal, hogy leírta, hogyan jutott el Istenhez óriási küzdelmek árán. Talán az általam tett vallomásnak is hasonló jelentősége lesz valaki más számára.

– Nem volt nehéz ennyire kitárulkozni a nagy nyilvánosság előtt?

– Természetesen nehéz volt, de szerettem volna változtatni azon, hogy az emberi életben tabuként kezelünk bizonyos témákat. Ilyen lehet akár egy szerelem, vagy bármilyen más dolog által okozott válsághelyzet.

Minden ilyen helyzetre van megoldás, csak a megfelelő helyen kell keresni, valamint elsősorban nyíltan beszélni kell róla, mivel a gyógyulás a szembenézéssel kezdődik el. Nekem nagyon sokat segített ebben a folyamatban, hogy elmondhattam a történetemet.

– Elégedett a mostani életével, boldognak érzi magát?

– Ahhoz, hogy egy ember motiváltan éljen és legyenek álmai, mindig kell lennie úgy 10 százalék elégedetlenségi résnek, amiért érdemes hajtani. De alapvetően boldog és elégedett vagyok, az emberi élet úgyis csak a halállal teljesedik be.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Minden nap kimegyünk Ricsihez a temetőbe – a szülők elmesélik, milyen gyermekük nélkül, mégis a gyermekükkel
A feldolgozhatatlannak tűnő gyászban a legszebb szerelmi vallomását adta férjének a húsz éven át, 24 órában gyermeke mellett élő anya. Zolit és Ágit összeláncolta a tavasszal meghalt fiuk.
Belicza Bea - szmo.hu
2022. november 25.


Link másolása

A jászberényi Farkas Ricsi nyáron töltötte volna be 20. születésnapját. Többször írtunk arról, a 15 kilós fiú milyen betegségek sorával küzdött és milyen erős köteléket alkottak hárman szüleivel.

2022. március 30. minden dátumnál erősebben él Eszes Ágnes és Zoltán emlékeiben.

Az történt, amiről soha nem beszéltek. Mindig úgy érezték, aminek jönnie kell, jönni fog, de nem készülnek rá, mert azt szeretnék, hogy minél később jöjjön.

Mindig csak arra gondoltak, hadd ünnepeljék fiuk következő születésnapját, és Ricsi kedvencét, a fényekben úszó karácsonyt.

„Képben voltunk, meg ő is, hogy egyszer ennek vége lesz, de megrögzötten hittük, hogy az idő húzható” – magyarázza édesanyja.

Bár az orvosok évekkel ezelőtt figyelmeztették őket, hogy elveszíthetik gyermeküket, ők erről hallani sem akartak. Csak arra koncentráltak, hogyan oldhatók meg az újabb és újabb felmerülő problémák.

„Amikor Pesten nem tudtak segíteni, kiszöktünk Bécsbe. Úgy mentünk, hogy erről itthon ne tudjanak, és Ausztriában mindig volt megoldás” – árulja el apja, hogy érzékeltesse, mennyire nem lehetett őket megállítani. Ha orvosok, pszichológusok a halálról akartak beszélni, ők nem. Csak az élet érdekelte őket.

„Valaki azt mondta, önzők vagyunk, mi akarjuk életben tartani Ricsit. Nem igaz. Ő élni akart, tervei voltak. Mi soha nem döntöttünk a feje fölött. A Covid elleni védőoltásról is sokat beszélgettünk, majd hárman együtt döntöttünk. Igazából ő tartott bennünket életben.”

Ricsi meg akart tanulni vezetni. Készültek is rá, hogy átalakítanak neki egy autót. Az állatokért rajongó fiú régen állatorvos szeretett volna lenni, az utóbbi pár évben pedig beteg gyerekeknek akart segíteni. Több játékát is megosztotta másokkal.

„Amikor látott olyan gyereket, akinek szüksége volt valamire, mindig azt mondta, hogy neki annyi mindene van, szeretne abból küldeni. Mindig azt kérte, hogy név nélkül adjuk fel, nem akarta, hogy tudják, ki segített.

„Boldog volt. Tavaly is annyira várta a karácsonyt. Minden szobát kivilágítottunk, hogy lássa a fényeket.” Anyja szerint– Ricsinek akkor is a kedvence maradt ez az ünnep, amikor már nem látott, csak nagyon erős fényeket.

Apja azt mondja, a rengeteg közös örömteli pillanatból azt emelné ki, amikor együtt cseréltek olajat a Ladában. A régi kocsijuk Ricsi kedvenc tipusa volt.

„Volt munkásruhája, beöltöztettük. A motorháztetőre tettem egy deszkát, arra ültettem. Én leengedtem az olajat, ő meg feltöltötte” – meséli Zoli.

„Velem sokszor főzött együtt apát várva. Mindent együtt csináltunk, mindent” – folytatja Ágnes mosolyogva, majd elkomorodik. „Ez a december kegyetlen lesz nélküle.”

Anyja a nap 24 órájában együtt volt Ricsivel. Ő ismerte a legjobban a világon, azt mondja, olyan volt, mintha ikrek lennének.

„A szuszogásából is tudtam, hogy épp pisilnie kell, vagy nincs valami eszköze beállítva. Most nincs kire figyelni.”

Az utolsó napon is felkelt háromnegyed ötkor megnézni Ricsit. Minden rendben volt, de fél óra múlva sípolt a lélegeztetője. Hívták a rohammentőt. Negyven percig próbálták újraéleszteni, sikertelenül. Ricsi álmában, nyugodtan halt meg.

Baricz Dezső Szilárd

Egy nappal előtte jöttek haza a kórházból. Arra készültek, hogy kimennek Bécsbe, hátha sikerül visszakapnia Ricsinek a tavaly novemberben elvesztett látását.

Az apa, aki alapvetően csak abban hisz, amit lát, maga is meglepődött, milyen változást tapasztal.

„Amikor meghalt, valamilyen oknál fogva úgy éreztem, hogy itt van velem. Tehát ez valami tőlem távol állónak tűnő, új jelenség. A mai napig úgy érzem, itt van velem.”

A szülők minden nap kimennek Ricsihez a temetőbe.

„Beszélünk hozzá, mert szeretjük. Mi hárman olyan kapcsolatban voltunk, mint a három testőr” – mondja Zoli. Szerinte sokan nem értik, hogy ez a húsz év mit jelentett nekik, mennyi mindenen mentek keresztül együtt.

„Ha nem élsz benne, nehéz átlátni, hogy ha megoldasz egy problémát, jön egy új, meg egy még újabb. Sokan a negyedénél elbuknak, mert elfáradnak vagy nem hisznek eléggé, mi 20 évig tudtuk együtt csinálni” – magyarázza Ricsi apja.

Ricsi szobáját megtartották ugyanolyannak, amilyen volt. Minden maradt az eredeti helyén. A kis autói is, amikből rengeteg volt. Ki sem csomagolta őket, szerette volna kiállítani. Ezt szülei meg is tették a kertben nyáron.

„Itt van a kisszék, ahol ült. Megmutatom a tévét. Rajta vannak a fotói. A kiságya ugyanúgy van. Picurka, a kiskutyája most pont oda telepedik. Egy hónapig úgy tűnt, belepusztul, hogy elvesztette kis barátját. A mai napig várja. Ha beállunk az autóval, van olyan, hogy minden állat beugrik az autóba, és keresik Ricsit” – meséli az anya.

Ágnesnek ez a gyász feldolgozhatatlannak tűnik.

„Mondtam Zolinak, ha ő nem lenne, én már nem is tudom, hogy mit csinálnék. Édesapámat elveszítettem harminc évvel ezelőtt, anyukám hét éve halt meg, bátyám tíz éve, és most Ricsike. Már csak Zoli van nekem.”

„Tudod, mit mondott ma nekem, ennyi idő után? Azt, hogy olyan a kapcsolata velem, mint a fiunkkal volt” – árulja el Zoli. Megható szerelmi vallomás ez neki 35 év után.

Kamaszként ismerték meg és szavak nélkül is értik egymást. Úgy érzik egymásnak vannak teremtve.

„Egy hónappal ezelőtt Zoli úgy sírt, mint egy kisgyerek, hogy mennyire hiányzik neki a fiú, és én ezt ugyanígy érzem napi szinten, csak nem akarom neki mutatni. Nem akarjuk egymást lehúzni. Akármi eszembe jut, akkor félrevonulok. Van, amikor Zoli csak rám néz, nem mond semmit, de tud mindent.”

Ágnes és Zoli most együtt dolgoznak.

„Én vagyok az egyetlen nő itt. Kiröhögtek, amikor odamentem tonnás vasakat csiszolni, hígitóval lemosni, szemcsét lapátolni. Egy lapát lehet tíz kiló is, és azt bele kell tölteni egy kétméteres tartályba. Iszonyatosan nehéz munka, de csinálom. Estére mindig úgy nézünk ki, mint a kisördögök. Kereskedelmi végzettségem van, de én most nem tudok emberek közé menni és mosolyogni. Inkább itt küzdök Zoli mellett.”

A szülők tudják, hogy szükségük lenne gyászterapeutára, de egyelőre nem bíznak abban, hogy valaki értheti-e az ő érzéseiket.

Ágnes jövőre szeretne egy alapítványt létrehozni, ami Ricsi nevét viselné. Beteg gyerekeknek, illetve szüleiknek segítene, ahogy fia is szerette volna. Ő a húsz év alatt annyi mindent tanult, biztos abban, hogy tudna olyat adni, amit más nem. A korábbi cikkeknél is úgy tűnt, Ágnes mindig olyan felkészült volt, mint egy ápoló. Mondták is neki a kórházban, hogy le is tehetné az ápolói, segédápolói vizsgát.

„A körzeti orvos, Takács doktornő, aki közben meghalt, kollégának hívta Ágit. Azt mondta, olyan tapasztalattal rendelkezik, amivel még orvosok sem. Mert ő specializálódott a fiúra” – mondja Zoli.

Ági sokszor tette fel az infúziót a fiára a kórházban is. Nem lehetne, de a leterhelt dolgozók bíztak benne, tudja, mit kell tennie.

„Nekem is nagyon sokszor jól esett volna, ha itthon valaki segít. Ha nem is fogja a kezem, csak hallom a hangját, hogy na ezt így, meg úgy, hogy megnyugodjak.

Nem felejtem el, hogy remegett a kezem amikor először kellett feltenni a sztóma zsákot. Pedig az egy egyszerű dolog. Aztán a kanülcserénél is remegtem, mint a kocsonya.”

Ági szívesen segítene, hogy ne menjenek mások is át azon, amin ő, és mert a kisfia is erre vágyott.

Valaki megkérdezte a szülőket, nem akarnak-e örökbe fogadni egy gyereket, mert annyi szeretet van bennük, és ezt továbbadhatnák így is. Nem zárkóznak el, de még korai erről beszélni.

„Egyelőre úgy gondoljuk, hogy Ricsike helyét nem adhatjuk át. Nem tudjuk, később hogy lesz.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Megírtam, hogy vegyék ki!” - töröltetni akarja egy szülő a gyerekei személyes adatait a Krétából
Dén Mátyás informatikus-közgazdász szerint csak a szerencsén múlt, hogy nem szerv- vagy emberkereskedőkhöz kerültek a gyerekek adatai. A szülőkkel pedig azóta sem kommunikál senki.

Link másolása

Két hete elsőként a Telex adott hírt róla, hogy még szeptemberben adathalász támadás érhette a Köznevelési Regisztrációs és Tanulmányi Alaprendszer, azaz a KRÉTA fejlesztőcégét. A diákok adatai mellett a cég más adataihoz és forráskódokhoz is hozzáférhettek a támadók, akik maguk jelentkeztek a hírportálnál. Azt állították, arra is van bizonyítékuk, hogy a fejlesztők megpróbálták elhallgatni a történteket. Elmondásuk szerint akciójukkal a magyar rendszerek rossz állapotát akarták bemutatni, de a megszerzett személyes adatokat nem teszik közzé, mert nem akarnak ártani a diákoknak. Az ügyben azóta vizsgálatot indított a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hivatal (NAIH). Dén Mátyás szülőként és szakemberként is botrányosnak látja a történteket.

– Azt is mondhatják sokan, hogy oké, volt ez a botrány, kiszivárogtak adatok, de hát mit tudnak azzal kezdeni? Kit érdekel Zsófika kettese bioszból?

– Kettős minőségben bosszant a téma, egyrészt mint szülő, másrészt magam is informatikus-fintech szakközgazdász vagyok, és a kettő együtt megnyomta nálam a piros gombot. Feltörték a kódot, és ez azt jelentette, hogy kikerült a forráskód és állítólag az adatbázis is. Valószínűleg etikus hackerek kezébe. Az, hogy kvázi „jó” kézbe került, annak örülni kell, mert ez az adatbázis a Magyarországon tanuló iskolás korú gyerekeknek a nevét, címét, születési dátumát, fogyatékosságait, órarendjét stb. tartalmazza. Ennek alapján meg lehet tudni, hogy egy adott gyermek mikor, nagyjából milyen útvonalon mozog a városban. Tehát legalább annak örülhetünk, hogy etikus hackerek kezébe került, mert ők valószínűleg nem fogják például szerv- vagy emberkereskedőknek átadni. Viszont maga a forráskód nyilvános szerverekre került, aki akarja, megkeresheti.

És ha kikerül egy ilyen forráskód, akkor nyilvánvalóan már nemcsak az etikus hackerek, hanem mások is elkezdik ezeket nézegetni, és felfedezni benne a sérülékenységeket.

És hát ez nem egy modern kód, tehát finoman szólva is azért a sok tízmilliárdért, amit erre költöttek, lehetett volna talán komolyabb rendszert is építeni. Jelenleg az a helyzet, hogy nem tudom, ki fogja tudni, mikorra ment iskolába a gyerekem, hány éves, mikor beteg? Ez borzasztóan veszélyes, és csodálkozom, hogy szeptember vége óta semmilyen hivatalos kommunikáció nincs ezzel kapcsolatban. Ez durva dolog. Ez az elmúlt évek legkomolyabb adatvédelmi botránya, ilyen nem fordulhatna elő.

– Ez így már ijesztően hangzik. Mit lehet itt tenni?

– Megírtam az iskolának, mint szülő, hogy miután kint van a forráskód, és ezáltal bárki érzékeny adatokat tud szerezni ebből a rendszerből, amiben még kettős hitelesítés sincsen, megkérem őket, hogy az én gyerekeimnek legyenek szívesek vegyék ki a személyes adatait. Tehát tartsák őket úgy nyilván, hogy X pont keresztnév. Anonim is úgyanígy használható lenne tovább a rendszer: oktatási azonosítóval, jelszóval belépünk, ott a vezetéknév helyett csak egy betű, keresztnév, és tökéletesen lehetne használni.

– Mit válaszolt az iskola?

– Egyelőre semmit, de 30 nap áll rendelkezésre ilyen esetben a válaszadásra, és gondolom továbbították a megfelelő szervek felé a megkeresésemet, hiszen nem ők üzemeltetik a Krétát. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ebből lesz-e valami. Én ennyit tudtam tenni a saját gyerekeim védelmének érdekében, illetve írtam a szülői munkaközösség vezetőjének, hogy fontolják meg, mit tesznek vagy ajánlanak a többi szülőnek az ügyben, és a NAIH-nál is tettem egy bejelentést.

– Felelős döntéshozókkal van-e bármiféle dialógus?

– Nekünk, mint szülőknek az elsődleges kontakt az iskola. Én az iskolával vagyok kapcsolatban, nem a Kréta üzemeltetőjével, vagy a minisztériummal.

Az iskolától semmilyen hivatalos információt ezzel kapcsolatban nem kaptam.

Itt kezdődnek a bajok, hogy senki, még a média sem kapott semmilyen hivatalos választ, vagy ha kapott is, erről senki nem tud semmit.

– Ez a dolog csak úgy megtörtént, elszállt a levegőbe és azóta csend van?

– Azóta csend van. Benne vagyok egy Telegram csoportban, ahol különböző fejlesztők, informatikusok kommunikálnak, az ott fellelhető információk szerint a múlt héten elkezdődött a munka, volt is este leállás többször a Krétánál, merthogy toldozták-foldozták. De hát könyörgöm, november közepe van.

– És ezt szeptember vége óta tudják...

– Igen. Megtörtént az eset, ültek rajta másfél hónapot. Ezután az elképesztően kritikus eset után nem csináltak semmit másfél hónapig, nem kommunikáltak semmit, hátha sunyiban majd nem tudja meg senki. Most, amikor megjelentek ezek a hírek, az etikus hackerek kvázi bezsarolták őket, hogy ha nem javítják ki a hibákat, akkor közzétesznek még részeket a kódból, csak ezután kezdtek el nagy nehezen dolgozni.

– Mit kellett volna tennie az üzemeltetőnek?

– Véleményem szerint az egyetlen felelős magatartás az lett volna, ha az incidens bekövetkezését követően a rendszert azonnal lekapcsolják. Lehetett olvasni, hogy elkezdték IP cím alapján kiszűrni a külföldi hozzáféréseket, elkezdődött valamilyen hekkelgetés. De nem ez a megoldás. Véleményem szerint azt kellett volna mondani, hogy oké, a Kréta akkor most x ideig nem üzemel, és akkor mások nem tudnak hozzáférni az adatokhoz, hiába került ki a kód.

Egy rendes, pláne ilyen érzékeny adatokkal működő rendszer üzemeltetőinek kellene rendelkezniük egy úgynevezett üzemeltetési, illetve komplex szolgáltatásmenedzsment tervvel, hogy pontosan lehessen tudni az alkalmazottaknak, egy informatikai incidens, vagy katasztrófa esetén mi a teendő.

Fel kellenne készülni az összes szcenárióra. De szerintem ilyen egyáltalán nem állt az üzemeltetők rendelkezésére. Tipikusan ilyen mikrovállalkozói pánikhangulatot lehet érzékelni. Mi legyen? Elmondjuk, ne mondjuk el? Kapcsoljunk le egy-két külföldi IP címet? Mintha semmi komoly nem történt volna.

– Amikor egy ilyen programot megrendelnek, a megrendelésbe nem kellene beleírni, hogy milyen biztonsági paramétereknek kell megfelelnie a kész szoftvernek? És a műszaki átvételnél nem kellene ezeket ellenőrizni, és aztán tesztelni a rendszert támadásokkal?

– Én nem látok rá a jogi háttérre, nem tiszta a számomra, hogy ez a szoftver kinek is a tulajdona. Ha az állam a tulajdonosa, akkor kell lennie egy elég részletes specifikációjának, ami arról szól, mit kell, hogy tudjon a szoftver, amikor elkészül. Ilyen szoftverek esetében nem ritkán több száz oldalas specifikáció, leírás születik, és amikor elkészült egy-egy mérföldkő, akkor ezeket átveszi a megrendelő és megy a kifizetés. A szoftver specifikáció mellett az üzemeltetés kapcsán pedig kell olyan tervnek lennie, hogy ha van egy hiba, van egy incidens, akkor azt hogy kell kezelni, mikor állunk át csökkentett módra, vagy belső használatra, vagy állítjuk le a szoftvert, mert azt mondjuk, hogy ez kritikus hiba. Ezek azért nem tegnap kitalált módszertanok, ezt egyetemeken is tanítják már egy ideje.

– Amikor az ember becsekkol a Krétába, akkor kell valamilyen adatvédelmi hozzájárulás, hogy ezeket az adatokat kezelhessék?

– Amikor az ember egy állami rendszert használ, nem aggódik emiatt. Mi kaptunk egy hozzáférést a gyerekek beiratkozásánál, ezzel beléptünk, és használjuk a rendszert azóta is. Ettől függetlenül a Krétának van egy adatkezelési tájékoztatója, amit minden regisztráló elfogad. Ebben benne van az, hogy az érintett jogosult arra, hogy a hozzájárulását bármikor visszavonja. A hozzájárulási visszavonás nem érinti a hozzájáruláson alapuló visszavonás előtti adatkezelés jogszerűségét, és nem tudom, ez mit jelent pontosan, de az a lényeg, hogy van erre vonatkozóan lehetőség.

Viszont az adatokat a tanulói jogviszony megszűnésétől számított 30 évig kezelik. Ez van benne az adatkezelési tájékoztatójukban.

Azt, hogy minek kellenek az én gyerekeim adatai még 30 évig, azt nem tudom.

– Statisztikára talán?

– De miért az informatikai cég kezeli továbbra is? Szerintem kellene lennie egy passzusnak, hogy a tanulói jogviszony megszűnését követően átadják a Központi Statisztikai Hivatalnak, anonimizálva.

– És ezt a visszavonási jogot hogyan tudja gyakorolni?

– Annyit tudtam tenni, hogy írtam az iskolának, mert azzal van jogviszonyom, a szoftvert kezelő céggel nincsen.

– Reális arra várni, hogy kijavítják kompetens módon a Krétát?

– Nem hiszem. Szerintem a Kréta jelenlegi állapota hűen tükrözi az oktatás hazai állapotát. De nézzük a pozitív oldalát! Ez egy jó alkalom arra, hogy valós igények alapján, egy innovatív, e-learninggel összekapcsolt, komplex, jól használható, esetleg a teljes tanulmányi utat lefedő egységes tanulmányi rendszert fejlesszenek, ami biztonságosan működik, megcsinálja valaki, lehetőleg ne 40 milliárdért, mint ezt csinálták.

– Ez publikus adat, ennyibe került a Krétának a kifejlesztése?

– Az Átlátszón olvastam, nem tudom, hogy mennyire valós, erre nincs közvetlen rálátásom.

– Egy ilyen rendszert mennyiből lehet kifejleszteni? Reálisan?

– Hát ez azért nehéz megmondani, mert nagyon sok célnak kell megfelelnie. Van egy olyan magja, amit az ember csak akkor lát át, ha benne van.

Azonban nagyon-nagyon meglepődnék, ha ennek az összegnek a századából ne lehetne megcsinálni azt az állapotot, ahol ma tartunk.

Viszont ha már hozzányúlunk, akkor az se lenne baj, ha a tanárok, a diákok és a szülők által is szerethető, könnyen használható, a Teams használatát is kiváltó, valódi virtuális oktatási környezettel kombinált, pedagógiai szakértelem bevonásával készült rendszer születne a jövőben. Én pédául a mai napig nem értem, hogy miért látom a szülői Krétában a házi feladatokat, mi közöm van hozzájuk? A gyereket arra kondicionáljuk, hogy majd a szülő szól otthon a házi feladatról? Vagy arra, hogy a szülő elé már oda sem kell állnom délután, és elmondanom személyesen, hogy 1-est kaptam, mert anya és apa úgyis látja, már előbb, minthogy én elmondanám neki? Arról már nem is beszélve, hogy informatika órán talán azzal kéne kezdeni, hogy ezen szoftverek rendeltetésszerű használatát megtanítják a gyerekeknek.

A beszélgetés kapcsán megkerestük a Kréta rendszert üzemeltető eKRÉTA Informatikai Zrt-t, hogy megtudjuk, hogyan vonható vissza a Krétához adott adatvédelmi hozzájárulás, van-e mód a tanulók adatainak anomimizálására, és miért nem figyelmeztették az iskolákat valamint a szülőket az adatszivárgásra. Amint megérkezik a cég válasza, frissítjük cikkünket.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Ha beleállnak a diákokba, lehet, hogy olyan felháborodás lenne, amit ők sem akarnak”
A diákok szerint a hatalom fél ellenük fellépni, inkább a tanáraikat fenyegetik, velük pedig egyszerűen nem beszélnek. Idei utolsó tüntetésüket az MTVA elé szervezik. Perlaki-Borsos Noel aktivistával arról beszélgettünk, miért.

Link másolása

„A mi életünkben nem volt olyan nap, amikor megbecsülték a tanárokat” - hangzott el a szombati, Kossuth téri tüntetésen az Egységes Diákfromt képviselőitől. Azt mondták, látják az arcokon a tehetetlenséget, de ez 1956 hőseit sem állította meg. És senki sem kell, hogy tehetetlennek érezze magát, mert a diákoknak van a legnagyobb hatalma: ők a jövő. Az idei utolsó tüntetésüket szokatlan helyre, az MTVA székháza elé szervezik. Ugyanis eddig nem tettek eleget követelésüknek, hogy élő műsorban készüljön velük interjú a céljaikról. És az állami média ingerküszöbét a várost átfogó élőláncot, sok tízezres vonulásos tüntetések is csak nagyon ritkán érték el. Perlaki-Borsos Noelt, az Egységes Diákfront és a Grund mozgalom aktív tagját arról kérdeztük, mire számítanak december 9-én.

– Hogyan jött ez az ötlet, hogy ne a belvárosba, hanem az állami média előtt legyen a következő megmozdulás?

– Mi az oktatás helyzetével foglalkozunk, és ezt csak úgy tudjuk eljuttatni az emberekhez, ha a törekvéseinkről és álláspontunkról beszámol az az intézmény, amelynek ez a feladata. Viszont a közmédia nem ezt teszi.

Például az október 5-i hídfoglalásnál egy új kisállat születése volt fontosabb hír, miközben 40 ezres tömeg volt a Kossuth téren.

Ahhoz, hogy sikeres legyen az ügyünk, elengedhetetlen a valós, hiteles tájékoztatás arról, amit képviselünk. Az MTVA-nak ez a kötelessége.

– Eddig is próbálkoztak az állami média előtt tüntetni, tiltakozni, és ennek csak az lett az eredménye, hogy az MTVA még arról se számolt be, hogy ezek a tüntetések megtörténtek.

– A múltkori, Hadházy Ákos által szervezett tüntetés elérte azt, hogy bekerüljön a hírekbe. Elérték azt is, hogy tényleg megmutassák a tömeget, ami igaz, akkor nem volt hatalmas, de azért voltunk pár ezren, és nem az üres utcákat mutatták. Párszor beolvasták a pontjainkat is. Viszont ennyi nem elég. Nem reprezentálják kellően az ügyünket. Ha elmondják kétszer, hogy ez a diákok álláspontja, akkor bólint egyet a tévénéző, meghallgatja utána ötször az uszító híreket, amiket ott mondanak, és ennyi. De ha mi be tudunk menni, el tudjuk mondani, hogy mi nem iskola helyett megyünk, hogy nem titkos erők által mozgatott Soros-bérenc hadsereg vagyunk, aminek általában beállítanak minket a jobboldali médiában, akkor tudni fogják az emberek, hogy miért vannak nagy tömegek az ügyünk mellett. Kimentünk csinálni mini interjúkat az emberekkel. Megkérdeztük, hogy mit gondolnak a tanártüntetésekről. Valaki annyit mondott, hogy elegem van a tanárokból. Egy idősebb hölgy mondta nekünk. Azonban, ha el tudnánk mondani, hogy mi miért csináljuk ezt az egészet, eljutna mindenkihez a közszolgálati csatornákon, akkor valószínűleg nem ez a válasz érkezne.

– Egy televíziós szereplés visszafelé is elsülhet, ha ellenségesen áll a vendégéhez a műsorvezető, láttunk már ilyet.

– Számítunk erre is, ha egyáltalán behívnak. Arra készülünk, hogy nem fognak velünk kedvesen bánni, megvan a stratégia nagyjából, hogyha behívnának, hogy beszélnénk, de nyilván el kell oda jutni. Nem félünk attól, hogy valaki tőlünk csúnyán fog kérdezni. A HírTV-ének is szívesen adnánk interjút, ha kérnének. Tőlük nem tudjuk követelni, mert ők egy magántelevízió, viszont az MTVA-tól igenis követelhetjük. Kérdezzenek, amit kérdeznek, mi végre el szeretnénk mondani az álláspontunkat.

– Eddig következetesen azt kommunikáltátok, hogy a ti követeléseitek szakpolitikai kérdések, nem akartok belépni a politikai térbe. Azzal, hogy az állami média elé terveztek egy tüntetést, mindenképpen beléptek a politikai térbe, ez óhatatlan. Erre felkészültetek?

– Tényleg nem akarunk belépni a pártpolitizálásba, de az, hogy számon kérjük egy állami intézménytől, hogy a munkáját végezze, nem is politizálás. Nem politikai választ várunk, nem azt várjuk, hogy váltsák le az egész MTVA vezetőséget, hanem csak azt várjuk el, hogy behívjanak minket. Ennél több politika ebben nincsen.

– Eddig az volt nagy ereje ezeknek a diáktüntetéseknek, hogy felismertétek azt, hogy a nagygyűléseknek semmi értelme, vonulni kell, mert az mozgatja meg a várost. És ezek a vonulások eddig mindig nagyon nagy erőt tudtak felmutatni. Most ott álltok majd az MTVA előtt?

– Nem.

– Nem?

– A Kolosytól vonulunk az MTVA-hoz.

– Felmértétek-e azt, hogy az egyre cudarabb idő amennyiben csökkenti a hajlandóságot a vonulásra?

– Az utolsó tüntetésünk az nem volt akkora volumenű, mint az összes többi. Ez többek között, gondolom, a hideg miatt is volt, és azt nem is építettük fel annyira. Az EDF-nek idén ez lesz az utolsó tüntetése, mármint amit mi szervezünk. Ezt nagyon-nagyon meg fogjuk nyomni.

Most jobban állunk, mint bármikor eddig szervezési szinten, és nyilván nem tudjuk meggyőzni az embereket arról, hogy meleg lesz, mert nem lesz meleg, és aki nem akar kijönni, az nem fog kijönni, de megpróbálunk nagyon erősen kampányolni online.

A plakátok még előbb kint lesznek, mint szoktak lenni. Aztán mindenki mehet karácsonyi szünetre.

– Van egy külön stáb, amelyik nagyjából felméri, hogy az ország melyik részéből körülbelül hány emberre lehet számítani? Van valami ilyen szervezés a háttérben, vagy csak a PR-ral foglalkoztok, és mindenki jön, aki bír.

– Nincsen Kubatov-listánk, szóval ezt így nem tudjuk intézni. A Facebook-események azok, amik a legmérvadóbb visszajelzések. Azt tudjuk, hogy október 23–án nagyjából 60 ezer ember eljött. Ennyi nem fog újra eljönni, mert az egy ünnepnap volt, és melegebb is volt még akkor.

De a social médiát eddig fel tudtuk úgy pörgetni, például a hídfoglalásnál, hogy az nagyon sok ember elérjen nulla forintból.

Tiktokon is aktívak vagyunk, meglepően sok emberhez eljutunk ott. Az október 5–i tüntetésnél kiraktunk kis jeleneteket, azok is több embert elértek, ezt megint fogjuk csinálni. A plakátok szerintem kifejezetten sok embert vonzanak be. Minden tüntetésünk előtt tele szoktuk plakátolni a várost, az iskolákat, szórólapként adni őket, matricázunk. Próbálunk érdekes, figyelemfelkeltő plakátokat mindenhova kirakni, hogy mindig lássák ezt az emberek. Mi egy mozgalom vagyunk, a plakátolás az mindig közösségépítő tevékenység, hogy elmenjünk közösen plakátolni. Szerintem ezek az eszközök összesen, a social media, és az egyebek, amiket mondtam, össze tudnak hozni akár egy húszezres tömeget is a hideg ellenére.

– Mennyi munkát jelent egy diáknak, aki emellett él és tanul?

– Ne akarok mártírkodni, de tény, hogy nagyon-nagyon sok időt elvesz ez a tevékenység mindnyájunknak az életéből. A tüntetések szervezése, és a tüntetésszervezéseket követő egy-két hét nagyjából alvásminimalizálással folyik. Nagyon sokat kell egymással beszélgetnünk. Emellett tanulnunk is kell. Az én feladataim eddig konkrétan a plakátok voltak, a Grund social médiája.

Perlaki-Borsos Noel

Nyilván amelyikünk mond beszédet, annak a beszédet is meg kell írni. A helyszínbiztosítást meg kell szerveznünk, oda kell menni és aktívan biztosítani. A programokat nagyon sok idő kitalálni. Mivel többen vagyunk, több az ötlet, és a demokratikus formát megtartva, lassú a döntéshozatal, de nekünk muszáj nyomni, ezért az történik, hogy iskola után, hetente minimum 2-3 ilyen vagy olyan típusú, meeting van, ezek 2-3 órát is el tudnak húzódni.

Olyan dolgokat kell megtanulnunk, amikre nem gondoltuk volna, hogy szükségünk lesz. Nem gondoltuk volna, hogy szükségünk lesz színpadi elemekre, ezekről tárgyalni cégekkel.

Megpróbálni pénzt összeszedni a tüntetés összerakására. Nyilván nem Sorostól, vagy Dobrev Klárától, ahogy mondjuk a HírTV lehozza...

– Bárkit közületek ért-e bármilyen fenyegetés az elmúlt időkben?

– Tulajdonképpen nem. Beszólások voltak persze. Például egy tüntetés után, amikor egy Pintér bábuval mentem haza, akkor tíz percen keresztül kellett valakivel üvöltve veszekednem. Egy másik szervező kapott egy egyoldalas üzenetet nagyjából arról, hogy menjen el a fenébe. Igazából minket nem bántanak. Minket nem akarnak megfenyegetni, mert a kormánynak az üzenete arra épül, hogy a gyerek nemzeti közkincs.

Ha beleállnak a diákokba, lehet, hogy olyan felháborodás lenne, amit ők sem akarnak.

Ezért inkább azt választják, hogy nem beszélnek velünk, és csak a tanárainkat fenyegetik, nem minket.

– Az eddigi majdnem összes tüntetésen azt láttam, hogy elég aktív és jó az együttműködésetek a rendőrökkel.

– Ez nagyon-nagyon érdekes, erre én sem számítottam, hogy ez így fog történni. Nagyon jó viszonyunk van ezekkel a szervezést biztosító rendőrökkel, kedvesek és segítőkészek. Nem az van, hogy ők ezt próbálják elnyomni, sőt, például amikor mentünk bejelenteni az október 5-ét, a rendőrség nemhogy hátráltatott volna minket, hanem tippeket adott nekünk, hogy hogyan lehetne jobb, hogy nem idegesítenénk fel több embert, és egy nagyon-nagyon kedvező megállapodást sikerült például akkor elérnünk velük. Abszolút nyitottak. Nyilván nem nyilatkozhatok helyettük, de támogatást érzünk felőlük is. A tüntetéseken is odajönnek hozzánk, kommunikálnak, és segíteni próbálják az egész folyamatot.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Össze kellett házasodnom a pár hónapja megismert párommal, különben börtönbe kerülök” – Egy magyar nő kálváriája Dubajban
Nagy Emőke devizahitel-tartozása miatt vállalt munkát Dubajban HR menedzserként, a csábítónak tűnő lehetőségből azonban hamar rémálom lett. Történetéből könyvet írt, hogy bemutassa az emírség kevésbé csillogó arcát.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. november 21.


Link másolása

Dubaji börtön vagy kenyai esküvő címmel a közelmúltban jelent meg Nagy Emőke könyve, amely egy egészen hihetetlen, csavarokban bővelkedő élettörténetet mesél el. A most 44 éves nő 2017-ben határozta el, hogy szerencsét próbál az Emirátusokban, hátha így egyenesbe tud jönni anyagilag.

Azonban semmi nem úgy alakult, ahogy eltervezte: a kulturális különbségek miatt egyik sokk érte a másik után, ráadásul hiába volt meddőnek nyilvánítva, teljesen váratlanul teherbe esett kenyai barátjától. Mivel ezért az arab ország törvényei szerint börtön várt volna rá, kénytelen volt hozzámenni feleségül, pedig alig néhány hónapja ismerték egymást.

Utólag visszatekintve viszont azt mondja, semmit nem bánt meg.

– Miért döntött úgy, hogy Dubajba költözik?

– A fő ok a svájci frankos lakáshitelem volt, aminek teljesen a csapdájába kerültem: a forintosítás után akkorára nőtt a havi törlesztője, amit egyedülálló nőként magyar fizetésből képtelen voltam előteremteni. A hitelem 2008-ban 56 ezer forintról indult, bíztam benne, hogy 15 év alatt ki fogom tudni fizetni. Ehhez képest három hónappal később már 80 ezer volt, fél év múlva 110 ezer, majd 150 ezer. Jeleztem a banknak, hogy így nem tudom fizetni a törlesztőrészleteket, mivel már a háromszorosa annak, amiben megállapodtunk.

Közben sorra alakultak az ügyvédi csoportok, amelyek azt ígérték, hogy megvédik a hasonló helyzetbe keveredett embereket. Az egyik ilyen társaságnak kifizettem 500 ezer forintot, de teljesen hiába, nem tudtak megvédeni.

Végül kénytelen voltam egy olyan megállapodást aláírni, aminek eredményeképp az eredetileg 8,5 millió forintos hitelből 24 milliós lett. El kellett fogadnom, különben elárverezték volna a lakásomat, és mivel kőkeményen megdolgoztam érte, ezt semmiképp nem akartam.

Ekkor merült fel, hogy szerencsét próbálhatnék Dubajban. Több barátnőm is járt kint turistaként, egy lány ismerősöm pedig a férfiak szórakoztatása miatt, azonban mindannyian arról áradoztak, hogy Dubaj a lehetőségek városa.

– Ha jól értem, egy ismerőse szexuális jellegű munka miatt ment ki, az ön esetében viszont ez szóba se jött. Mi szólt amellett, hogy „hagyományos” munkát is érdemes vállalni ott?

– Az egyik jó ismerősöm esetében valóban ez volt a helyzet, de nem őt vettem példának. Egy barátnőmnek viszont a volt férje már 10 éve élt kint Dubajban, befutott vállalkozó lett belőle, tőle is nagyon sok információt kaptam. Illetve, amikor interjúkra mentem ki, pénz híján nem szállodákban laktam, hanem a Couchsurfingen keresztül kerestem szállást. Ennek köszönhetően számos menedzsert megismertem, a kanapéjukon aludtam, de persze sokat beszélgettem is velük, amíg ott voltam. Így kerültem képbe azzal, hogy milyen fizetési igényem lehet, illetve úgy általában mik a lehetőségek az enyémhez hasonló munkatapasztalattal.

Őszinte leszek, a döntő érv nyilvánvalóan a pénz volt. Itthon 300 ezer forintot kerestem, amit a hiteltörlesztés és a megélhetési költségek gyakorlatilag teljesen elvittek.

Ráadásul édesanyám akkoriban kapott stroke-ot és egy kórház elfekvő osztályára került be. Bár ennek költségeit fedezte a nyugdíja, tovább erősödött bennem az érzés, hogy nincs senkim, semmi nem köt Magyarországhoz. Közben pedig pallosként lógott a fejem fölött a végrehajtás: ha bármikor nem fizetek, elveszik tőlem a lakást. Többször jártam kint Dubajban interjúkon, végül egy HR menedzseri pozíciót vállaltam el, átszámítva 1 millió forintos fizetésért. Ez természetesen óriási különbség volt, de szakmailag is motivált voltam és legalább 5 évet terveztem kint tölteni.

– Mennyire ment könnyen a beilleszkedés?

– Érdekesen alakult, hogy finoman fogalmazzak… Eredetileg az itthoni cégem, a TATA Consultancy Services ottani irodájához szerettem volna átkerülni, de a HR menedzserük a személyes találkozónkon közölte, hogy egyrészt hely sincs, másrészt mivel szinte csak indiaiak dolgoznak náluk, aligha érezném jól magam. Miután ez kiderült, ezerrel elkezdtem más lehetőségeket keresni, esténként munka után órákat töltöttem a Linkedin-en. Végül két helyről kaptam ajánlatot, de ezek közül az egyik nem Dubajban, hanem egy szomszédos emírségben (Ras al Khaimah) lett volna, ahol még szigorúbbak a vallási szabályok, így nem mertem bevállalni. Amit végül elfogadtam, az viszont igazi álom munkának tűnt akkor, mivel korábban is HR területen dolgoztam, szóval előrelépésként könyvelhettem el.

Sajnos hamar elkezdtem megismerni a kinti élet árnyoldalát is. Fontos tudni, hogy az Emirátusok vízumköteles ország, nem lehet csak úgy kimenni dolgozni. Minden munkavállalónak szüksége van egy úgynevezett szponzorra, aki nekem a főnököm volt. Ez még bonyolultabbá tette a helyzetemet, amikor jöttek a munkahelyi gondok. Korábban éltem Görögországban és Cipruson is, de itt olyan dolgokkal kellett szembesülnöm egymás után, amelyekre egyszerűen nem voltam felkészülve. Eleve hat hónap volt a próbaidő az itthon szokásos hárommal szemben, ezalatt pedig se fizetett betegállományba, se szabadságra nem mehettem.

Az is váratlanul ért, hogy a főnököm el akarta venni az útlevelemet egyből a megérkezésem után. Szerencsére észnél voltam és nem adtam oda, de aki jóhiszeműen engedelmeskedik, azt ezzel gyakorlatilag röghöz kötik. Senkinek ne legyen kétsége, a próbaidő alatt a lehető összes bőrt próbálják lehúzni az emberről: jó a fizetés, de cserébe nekem például heti hat nap kilenc órát kellett dolgoznom, és elviselnem azt is, ha a főnök ordított velem.

Sajnos aki odaadja az útlevelét a munkáltatójának, az nem mondhatja később, amikor problémái adódnak, hogy „elegem van, felülök egy repülőre és már itt se vagyok…”

– Ezekről a dolgokról nem meséltek önnek előzetesen az ismerősei?

– Nem, de a házigazdáim mind arabok voltak (egyiptomiak, vagy jordániaiak) és helyi arabok által vezetett cégeknél dolgoztak, az ő útlevelüket ezért nem valószínű, hogy elkérték. Az én főnököm viszont indiai volt, és nekik eléggé más elképzelésük van a munkavállalás játékszabályairól. A Munkaügyi Minisztériumban el is ismerték, amikor bementem, hogy tudnak erről a módszerről, de nem tesznek semmit ellene.

– Elég sokat ír a könyvben a nők nem túl fényes helyzetéről. Mi volt az, ami a legváratlanabbul érte?

– Az egyik dolog, amit nőként megtapasztaltam, az volt, hogy tényleg kilóra megvehet egy emirati férfi. Előfordult, hogy megpróbáltak felszedni az Emirates Mall-ban, és miután udvariasan visszautasítottam az illetőt, mondott egy konkrét összeget, hátha ennek hallatán meggondolom magam. Nyilván szőke európai nőként abszolút kuriózumot jelentettem ott, hiába voltam már akkor is majdnem 40 éves.

Az igazi probléma az, hogy ezek a férfiak nem ismerik a nemet. Ahhoz szoktak, hogy bármit megvehetnek a pénzükön, így nyilván meglepő volt számukra, hogy egy hozzám hasonló kis európai nő visszautasítja őket.

Erre persze még mindig könnyebb csak legyinteni. A kényelmetlenebb verzió az volt, amikor tárgyalni mentem ki egy céghez, de egyszerűen nem ült le velem az indiai főnök. Ehelyett szándékosan megvárakoztatott, pedig már a megbeszélt időpontban ott volt az irodában, és amikor ezt számon kértem tőle, bepanaszolt a főnökömnél. Ő pedig úgy oldotta meg a problémát, hogy a következő alkalommal egy 25 éves, újonc indiai lányt küldtek ki hozzájuk helyettem. Ezt nagyon nehezen tudtam megemészteni, annyira megalázó helyzet volt. Pedig mindig figyeltem arra, hogy ne öltözködjek kihívóan, illetve a felkészültségemre és a modoromra sem lehetett panaszuk.

– Hogyan jött be a kenyai szál a történetébe?

– Komoly párkapcsolatot Dubajban szerintem nem igazán lehet kialakítani, hiszen mindenki csak pár évet tervez ott eltölteni, amíg egy kis pénzt gyűjt és utána máshol telepedik le, de azért vágytam arra, hogy legyen valaki mellettem, aki több, mint egy haver. Ezért elkezdtem használni a Tindert, sajnos az arabokkal viszont kizárólag hajmeresztő élményeim voltak. Megjegyzem, hogy nagyon kedvesek: ha meg akarnak szerezni egy nőt, a csillagokat is lehozzák neki.

De amint kapcsolatba lép az ember velük, azonnal megmutatkoznak az alapvető különbségek, a neveltetéstől a kultúrán át a vallásig. Onnantól az ő szavuk szent, esetleges házasság esetén át kell venni a muszlim vallást a leendő feleségnek, és az is természetes, hogy válás esetén a férfinél marad a gyerek. Amint ezek a dolgok tudatosultak bennem, úgy gondoltam, hogy köszönöm szépen, nekem nem kell arab férfi.

Ezután szinte már feladtam, hogy valaha is lesz valakim Dubajban, de néhány hónap után találtam egy olyan férfit a Tinderen, aki nem fürdőnadrágban, félmeztelenül feszített a tengerparti képein, hanem teljesen normális, felöltözött, mosolygós fotói voltak. Ő nem arab volt, hanem kenyai. Az első talákozásunk nagyon jól sikerült: nem mászott rám, nem akart feljönni hozzám már a legelején. Nagyon sokat beszélgettünk, teljesen úgy alakult minden, mint egy normális kapcsolatban. Tudni kell rólam, hogy korábban több orvos is megállapította Magyarországon, hogy meddő vagyok. Ezért egy idő után azt javasoltam a páromnak, hogy nem kell védekeznünk, mivel úgysem eshetek teherbe.

Eltelt néhány hét, és egyszer csak nagyon rosszul éreztem magam. Először arra gondoltam, hogy biztos az extrém körülmények, a szálló por és a rendkívül magas hőmérséklet okozzák (arrafelé az 50 fok se ritka nyaranta). Miután sehogy sem akart elmúlni a rosszullét, a párom felvetette, hogy csináljak egy terhességi tesztet. Először kinevettem, annyira valószínűtlennek gondoltam, de végül beleegyeztem, és óriási meglepetésemre pozitív lett, sőt utána egy második teszt is megerősítette.

– Mi történt ezután?

– Egyre rosszabbul voltam, járni és enni is alig bírtam, annyira fájt a hasam. De mégsem ez volt a legnagyobb problémám, ugyanis az Emirátusokban a saría törvények alapján börtön jár a házasságon kívüli teherbe esésért. (Az Egyesült Arab Emírségek hivatalos jogrendszere a saría, amelyet a szent Koránból, valamint a szunna-írásokból, Mohamed próféta feljegyzéseiből fejlesztettek ki. A saría éppúgy jogi törvény, mint erkölcsi útmutató az etiketthez és a viselkedéshez.) Pont abban az évben járta be a médiát a hír, hogy lecsuktak egy ukrán lányt, aki teherbe esett a dél-afrikai barátjától.

Gyakorlatilag ugyanezt a mintát sikerült reprodukálnunk, így onnantól az lebegett a szemem előtt, hogy ha ez kiderül, én is mehetek a börtönbe. A legelszomorítóbb az volt, hogy az itthoni ismerőseim fel sem fogták, mennyire súlyos a helyzetem: azt gondolták, hogy biztos eltúlzom a dolgot, pedig ebben tényleg nem volt semmi túlzás. Ha egyedülálló nőként, várandósan bemegyek a klinikára, ellát ugyan az orvos, de azonnal értesíti a rendőrséget.

Mivel nem javult az állapotom, el kellett kezdenünk azon gondolkodni, milyen kiút lehetséges ebből a szomorú helyzetből, hiszen előbb-utóbb mindenképp orvosra volt szükségem. Magyarország azért nem jöhetett szóba, mert én ugyan felülhettem volna egy gépre, a párom azonban ki tudja, mikor kapott volna vízumot a beutazáshoz, hiszen harmadik országbeli állampolgár volt. Ekkor jutott eszünkbe, hogy Kenyába viszont mindketten beléphetünk. Mivel nem volt jobb ötletünk, ezért elhatároztuk, hogy odautazunk és összeházasodunk. Végül ez is csak úgy sikerült, hogy lefizettünk egy papot, mivel normális esetben 30 nappal korábban be kellett volna jelentenünk a házasodási szándékunkat. Én mindeközben azt éreztem, hogy ez már krimibe illő történet, és meg fogok bolondulni. Értelmes, talpraesett nőnek tartom magam, mindig mindent jó előre megfontoltam, erre itt találom magamat egy ilyen lehetetlen helyzetben.

Az esküvő után még visszamentünk Dubajba, de valószínűleg a stressz miatt annyira fel voltam fúvódva, hogy már a nagyon korai szakaszban is 4-5 hónapos terhesnek néztem ki. Ez viszont nem szerencsés egy HR menedzsernél: alapjáraton se mindig ültek le velem a férfiak tárgyalni, így viszont borítékolható volt, hogy nem folytathatom a munkámat. Ettől függetlenül is egyre feszültebb volt a viszonyom a főnökömmel, és miután egyszer egy olyan városrészbe küldött el (szerintem direkt), ahol konkrétan veszélyben volt a testi épségem, betelt a pohár. Megbeszéltük a férjemmel, hogy eddig bírtam, én hazaköltözöm, ő pedig majd követ engem.

– Miért határozta el, hogy könyvet ír a történetéből, ráadásul mindjárt kettőt?

– Miután látták az ismerőseim, hogy fejvesztve rohanok Kenyába férjhez menni, már elhitték, hogy tényleg nem vicceltem, nagyon nagy bajban vagyok. Ekkor mindenki elkezdte mondani, hogy ez olyan, mint egy hollywoodi történet, amit mindenképp meg kell írni, illetve filmesíteni. Nekem viszont a hazaköltözésem után kisebb gondom is nagyobb volt ennél: azért küzdöttem, hogy a férjem beléphessen az országba, hiszen egyre közeledett a szülés.

A házasságunk sajnos kudarcba fulladt, immár két éve egyedül nevelem a kisfiamat. Gyerektartást nem kapok, a lakáshitel pedig továbbra is lóg a fejem felett. Emiatt rengeteget kell dolgoznom, de nagyjából másfél éve megelégeltem, hogy szinte semmi időm nem jut a gyerekemre, aki így nemcsak apa nélkül nő fel, de az anyukájának is állandóan dolgoznia kell, hogy előtermetse a szükséges anyagiakat. Ezért elkezdtem leírni a történetemet. Szeretném elérni, hogy az ebből származó bevételnek köszönhetően legalább 1 évig ne kelljen pluszmunkát vállalnom, ezért is a szerzői kiadás mellett döntöttem, amit ugyan nekem kellett megfinanszíroznom, de cserébe a teljes bevételt én kapom. Mivel közel 500 oldal lett a teljes történet, szakmabeliek javaslatára ketté bontottam. Az első rész a hazaköltözésemmel ér véget, a jövő májusban megjelenő második könyv pedig az ezt követő éveket mutatja majd be.

Nem látok olyan könyvet a piacon, amelyben egy édesanya őszintén vallana a kudarcairól: a házassága megromlásáról, lelki terrorról, társas magányról, majd arról, milyen elválni egy külföldi férfitól. Szeretném, ha ez egy kézikönyv lenne a hasonló helyzetben lévőknek, ezért a saját történetem elmesélése mellett egy pszichológust is bevonok a munkába. Az a tervem, hogy minden fejezet végén lesz egy rész az ő tanácsaival, hogy tényleg hasznos legyen.

– Mi az, amit másképp csinálna, ha újrakezdhetné?

– Nem bántam meg, hogy felvettem a lakáshitelt, hiszen nem tudhattam, mi lesz belőle. Azt, hogy kimentem Dubajba, egy hatalmas építő kihívásnak éltem meg: ha ezt túléltem, most már tényleg jöhet bármi. Lett egy történetem, ami a nagyközönség számára is érdekes, ráadásul bárki kerülhet hasonló helyzetbe, nekik még segíthetek is vele. Az pedig a világ legjobb döntése volt, hogy megtartottam a kisfiamat, ő egy igazi csoda. Egyedül azt bántam nagyon sokáig, hogy az élet úgy hozta, hogy szükségből kellett összeházasodnom a kenyai barátommal. De ez az érzés is csillapodott idővel, ráadásul abban a szituációban tényleg nem volt más választásom, ha nem akartam börtönbe menni. Nagy segítség volt, hogy legalább az első két évben, a legkritikusabb időszakban együtt neveltük a kisfiunkat, mivel a szüleimet elvesztettem, és nem lett volna más segítségem. Szomorú dolog egy 2 éves kisgyerekkel a válás mellett dönteni, de valószínűleg a mi közös történetünk eddig volt „megírva”.

(A könyv ide kattintva rendelhető meg.)


Link másolása
KÖVESS MINKET: