„Ugyanúgy figyelem a lélegzését, mint egy anyuka a kisbabájáét” - ilyen egy százévessel élni
Lassan egyszázados - egész pontosan 98 éves - nagyapámról írtam már itt. Hogy milyen fantasztikus ember, és hogy lassan országos rekordot döntő kora ellenére teljes testi-lelki-szellemi egészségnek örvend, azt is leírtam. De azt még nem, hogy milyenek a mindennapok egy ennyire idős emberrel.
Akit ráadásul úgy szeretsz, hogy ha valaki megígérné, hogy örökké veled marad, csak cserébe mondj le minden földi javadról, és költözz ki egy gödörbe valahol az alföldi pusztákon, gondolkodás nélkül megtennéd. Olyan természetesnek vesszük, hogy ha megszületik egy gyerek, árgus szemekkel figyeljük minden rezdülését. Jaj, lélegzik-e még, jaj, le ne essen, neki ne menjen, félre ne nyelje! Úgy érezzük, a mi feladatunk, hogy életben tartsuk, és valljuk be, ez így is van.
Nos, egy nagyon öreg ember mellett élni hasonló érzés - és mégis más. Mindenki irigyel bennünket, hogy a nagypapám ilyen szép kort élt meg, hogy ilyen jól van, hogy állandóan viccelődik. Persze, én is irigyelném magam.
De legyünk őszinték: óriási boldogság, és egyúttal mély, de állandóan bennünk bujkáló szomorúság is tudni, hogy a vele töltött hetek, napok, sőt percek is már ajándékok. Mert ő már az útnak a vége felé jár, ő már mindenre visszanéz, és minden mondata egyúttal jótanács is, amit állandóan csillogó szemével, sokatmondóan a lelkünkre köt, olykor magától értetődően hozzá is téve, „ha már én nem leszek”.
Kegyetlen útitárs ám ez a „ha már én nem leszek”. Semmi sem tanít meg jobban az élet értékére, a pillanat örömére, mint ez a kis félmondat. Nem mondja gyakran, nem az a panaszkodós típus, de ez akkor is mindig ott van a levegőben. A szomszédban lakom, de nincs nap, hogy ne ugranék át hozzájuk (anyuval és öcsémmel él). Ha bóbiskol, óvatosan leguggolok mellé, és aggódva figyelem a szuszogását. Gondosan bekarikázom neki a tévéújságban az összes történelmi- meg kémfilmet, meg persze „a badszpenszert”, mert tudom, hogy imádja, és szeretném, ha mindent látna még, amit lehet.
Mániákusan olvas, én meg mániákusan szállítom neki a „CIA-os-Vatikános” kémregényeket (az ilyesmi a kedvence), mert amíg olvas - addig is olvas.
Szereti a csokival bevont vaníliás habcsókot, a banánt és a főtt kukoricát - anyámmal és öcsémmel felváltva hordjuk neki ezeket, csak egyen, egyen, egyen.
Imádok vele viccelődni, hallgatni, hogy élete első filmélménye egy némafilm-vetítés volt a falujában, egy fészerben, ahová két cső kukoricáért engedték be a parasztgyerekeket. Csak annyi látszott a vásznon, hogy egy Mickey nevű cowboy belovagolt az erdőbe, aztán kilovagolt az erdőből. De ő mégis úgy emlékszik vissza rá, mint élete legnagyobb filmélményére.
Olykor együtt kávézunk, és fahéjas kekszet majszolunk hozzá - az a kedvencem, és még mindig alig tudom rábeszélni, hogy egyen belőle, hogy egyen bármiből is, amit én szeretek. 45 év alatt ugyanis MINDIG meghagyta nekünk, unokáknak a legfinomabb falatokat. És kávézás közben megváltjuk a világot.
„Kislányom, a régi embernek nem kellett más, csak a kapa. A mai embernek már csak két dolog kell: fesztivál meg pszichiáter” - taglalja néha a fejét rázva, én meg annyira röhögök, mert ennél jobb korrajzot az elmúlt évszázadról szerintem a világ összes szociológusa se tudna adni.
Hallgatom, amikor a háborúról mesél, Horthyról, akinek a testőrségében egy évig írnok volt, aztán a hat év ukrajnai hadifogságról, ahol napi 20 deka kenyér és három kockacukor volt a fejadagja. Csak a nagymamámról nem mesél. Ha ő szóba kerül, összeharapja a száját, és minden erejével visszatartja a könnyeit. Ilyenkor néha meg kell mérni a vérnyomását.
Szóval együtt lenni vele örök ellágyulás, állandó figyelmeztetés az élet tiszteletére, hihetetlen rácsodálkozás a világ változásaira, és persze szünet nélküli aggódás. És hogy miért írtam ezt le? Mert szerintem annyira szétszálazódott a világ, hogy kezdünk kicsit megfeledkezni az élet folytonosságáról. Arról, hogy generációk jönnek-mennek, és egyikünk sem különb a másiknál.
Utazók vagyunk mind, és óriási dolog, hogy egy 100 éves utazó még köztünk van, méghozzá ilyen jó állapotban, és taníthat bennünket. Azzal, ahogy él, ahogy beszél, ahogy gondolkodik. Azzal, hogy mellettünk van.
És ha valaki esetleg tiszteletlenségnek érezné, hogy egy idős ember kapcsán az elmúlásról beszélek, ne érezze. Erről vele is szoktam beszélgetni, nagyon őszinték vagyunk egymással. Egyszer megkérdeztem tőle: „Papa, nem félsz?” Mire ő: „Nem, kislányom.” Mire én: „Reggelente néha nem ébredsz fel úgy, hogy talán ez a nap lesz az utolsó?” Mire ő: „És te?” Ezen a ponton hatalmasat nevettünk, jajj, de igaza van, istenem!
Aztán elkomolyodott, és megfogta a kezemet: „Szívem. Én a régi világhoz tartozom. Ott természetes volt, hogy születünk, meghalunk. Ki korábban, ki későbben. Annak mondjuk örülnék, ha úgy mennék el, mint a dédike. Elaludt, és már itt se volt.” Megszorítottam a kezét, úgy néztünk egymás szemébe, nagyapa és unoka, mint talán még sosem. Mély szeretettel, mégis...valahogy cinkosan. Aztán kiitta a kávéját, és gyorsan, szinte mellékesen odamosolyogta nekem:
„A többit megbeszéljük a mennyországban, jó?”
Bólintottam. Ő biztosan odakerül. Magamban már nem vagyok olyan biztos. Pedig milyen klassz lenne ott is kávézni vele.