hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Ugyanúgy figyelem a lélegzését, mint egy anyuka a kisbabájáét” - ilyen egy százévessel élni

Én tanítottam meg szelfizni. Havonta veszek neki egy krimit, mert babonásan hiszem, hogy amíg kiolvassa, marad. Minden búcsúzásnál úgy nézek vissza az ajtóból, hogy vajon nem utoljára látom-e.
Szöveg és fotó: Hargitay Judit - szmo.hu
2018. augusztus 20.

hirdetés

Lassan egyszázados - egész pontosan 98 éves - nagyapámról írtam már itt. Hogy milyen fantasztikus ember, és hogy lassan országos rekordot döntő kora ellenére teljes testi-lelki-szellemi egészségnek örvend, azt is leírtam. De azt még nem, hogy milyenek a mindennapok egy ennyire idős emberrel.

Akit ráadásul úgy szeretsz, hogy ha valaki megígérné, hogy örökké veled marad, csak cserébe mondj le minden földi javadról, és költözz ki egy gödörbe valahol az alföldi pusztákon, gondolkodás nélkül megtennéd. Olyan természetesnek vesszük, hogy ha megszületik egy gyerek, árgus szemekkel figyeljük minden rezdülését. Jaj, lélegzik-e még, jaj, le ne essen, neki ne menjen, félre ne nyelje! Úgy érezzük, a mi feladatunk, hogy életben tartsuk, és valljuk be, ez így is van.

Nos, egy nagyon öreg ember mellett élni hasonló érzés - és mégis más. Mindenki irigyel bennünket, hogy a nagypapám ilyen szép kort élt meg, hogy ilyen jól van, hogy állandóan viccelődik. Persze, én is irigyelném magam.

De legyünk őszinték: óriási boldogság, és egyúttal mély, de állandóan bennünk bujkáló szomorúság is tudni, hogy a vele töltött hetek, napok, sőt percek is már ajándékok. Mert ő már az útnak a vége felé jár, ő már mindenre visszanéz, és minden mondata egyúttal jótanács is, amit állandóan csillogó szemével, sokatmondóan a lelkünkre köt, olykor magától értetődően hozzá is téve, „ha már én nem leszek”.

Kegyetlen útitárs ám ez a „ha már én nem leszek”. Semmi sem tanít meg jobban az élet értékére, a pillanat örömére, mint ez a kis félmondat. Nem mondja gyakran, nem az a panaszkodós típus, de ez akkor is mindig ott van a levegőben. A szomszédban lakom, de nincs nap, hogy ne ugranék át hozzájuk (anyuval és öcsémmel él). Ha bóbiskol, óvatosan leguggolok mellé, és aggódva figyelem a szuszogását. Gondosan bekarikázom neki a tévéújságban az összes történelmi- meg kémfilmet, meg persze „a badszpenszert”, mert tudom, hogy imádja, és szeretném, ha mindent látna még, amit lehet.

hirdetés

Mániákusan olvas, én meg mániákusan szállítom neki a „CIA-os-Vatikános” kémregényeket (az ilyesmi a kedvence), mert amíg olvas - addig is olvas.

Szereti a csokival bevont vaníliás habcsókot, a banánt és a főtt kukoricát - anyámmal és öcsémmel felváltva hordjuk neki ezeket, csak egyen, egyen, egyen.

Imádok vele viccelődni, hallgatni, hogy élete első filmélménye egy némafilm-vetítés volt a falujában, egy fészerben, ahová két cső kukoricáért engedték be a parasztgyerekeket. Csak annyi látszott a vásznon, hogy egy Mickey nevű cowboy belovagolt az erdőbe, aztán kilovagolt az erdőből. De ő mégis úgy emlékszik vissza rá, mint élete legnagyobb filmélményére.

Olykor együtt kávézunk, és fahéjas kekszet majszolunk hozzá - az a kedvencem, és még mindig alig tudom rábeszélni, hogy egyen belőle, hogy egyen bármiből is, amit én szeretek. 45 év alatt ugyanis MINDIG meghagyta nekünk, unokáknak a legfinomabb falatokat. És kávézás közben megváltjuk a világot.

„Kislányom, a régi embernek nem kellett más, csak a kapa. A mai embernek már csak két dolog kell: fesztivál meg pszichiáter” - taglalja néha a fejét rázva, én meg annyira röhögök, mert ennél jobb korrajzot az elmúlt évszázadról szerintem a világ összes szociológusa se tudna adni.

Hallgatom, amikor a háborúról mesél, Horthyról, akinek a testőrségében egy évig írnok volt, aztán a hat év ukrajnai hadifogságról, ahol napi 20 deka kenyér és három kockacukor volt a fejadagja. Csak a nagymamámról nem mesél. Ha ő szóba kerül, összeharapja a száját, és minden erejével visszatartja a könnyeit. Ilyenkor néha meg kell mérni a vérnyomását.

Szóval együtt lenni vele örök ellágyulás, állandó figyelmeztetés az élet tiszteletére, hihetetlen rácsodálkozás a világ változásaira, és persze szünet nélküli aggódás. És hogy miért írtam ezt le? Mert szerintem annyira szétszálazódott a világ, hogy kezdünk kicsit megfeledkezni az élet folytonosságáról. Arról, hogy generációk jönnek-mennek, és egyikünk sem különb a másiknál.

Utazók vagyunk mind, és óriási dolog, hogy egy 100 éves utazó még köztünk van, méghozzá ilyen jó állapotban, és taníthat bennünket. Azzal, ahogy él, ahogy beszél, ahogy gondolkodik. Azzal, hogy mellettünk van.

És ha valaki esetleg tiszteletlenségnek érezné, hogy egy idős ember kapcsán az elmúlásról beszélek, ne érezze. Erről vele is szoktam beszélgetni, nagyon őszinték vagyunk egymással. Egyszer megkérdeztem tőle: „Papa, nem félsz?” Mire ő: „Nem, kislányom.” Mire én: „Reggelente néha nem ébredsz fel úgy, hogy talán ez a nap lesz az utolsó?” Mire ő: „És te?” Ezen a ponton hatalmasat nevettünk, jajj, de igaza van, istenem!

Aztán elkomolyodott, és megfogta a kezemet: „Szívem. Én a régi világhoz tartozom. Ott természetes volt, hogy születünk, meghalunk. Ki korábban, ki későbben. Annak mondjuk örülnék, ha úgy mennék el, mint a dédike. Elaludt, és már itt se volt.” Megszorítottam a kezét, úgy néztünk egymás szemébe, nagyapa és unoka, mint talán még sosem. Mély szeretettel, mégis...valahogy cinkosan. Aztán kiitta a kávéját, és gyorsan, szinte mellékesen odamosolyogta nekem:

„A többit megbeszéljük a mennyországban, jó?”

Bólintottam. Ő biztosan odakerül. Magamban már nem vagyok olyan biztos. Pedig milyen klassz lenne ott is kávézni vele.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Zacher Gábor: El kell magyaráznom, hogy lélegeztetőgépre tesszük, és lehet, hogy abba belehal

A toxikológus szerint az ellátás azért nem omlik össze, mert a dolgozók emberfeletti erővel dolgoznak, de mesélt a drámai helyzetekről is.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2021. március 08.

hirdetés

A kórházi kapacitás már most a végét járja - fogalmazott Zacher Gábor a 168.hu-nak. A toxikológus azt mondta, ő maga naponta legalább három négy emberrel közli, lélegeztetőgépre kell kapcsolni - és lehet, hogy többé nem is ébred fel.

Nem fog összeomlani az egészségügy, mert nem hagyjuk. Ha kell, túlórázunk, kidolgozzuk a belünket, ágyszámot növelünk, de a betegekért nem tehetjük meg, hogy most feladjuk, azt sem, hogy elfáradjunk

- közölte a szakember. Hozzátette: „az a rémisztő, hogy komplett családok is érkeznek, apa, anya, a gyerek pedig egy másik kórházban van. Tegnap reggel, mikor bementem a hatvani kórház covid-osztályára, azt láttam, hogy a betegek egyharmada akár a gyerekem lehetne. Harmincas-negyvenes életerős fiatalok szemében látom a kétségbeesett aggódást, hogy "most mi lesz". Persze sajnos ott vannak a 70-80 éves betegek is, de egyre több a fiatal. Minden hétfőn mentőzöm. A 24 órás műszakom alatt szinte félóránként jött egy riasztás "Covid-gyanú", vagy "igazolt Covid állapotromlás" miatt”.

„Láttam én már sok mindent, kevés dolog ráz már meg. Az ember megtanulja ezt kezelni ennyi év alatt. De a jelenlegi helyzettel még nem szembesültem.

Úgy kell embereknek elmagyarázni, hogy lélegeztetőgépre tesszük őket és lehet, hogy abba belehalnak, hogy néhány órával azelőtt még a viziten simán beszélgettünk.

Szívfacsaró látvány, hogy ül az ágy szélén, lóg ki belőle az oxigén és harcol a légvételért, aztán lehet, hogy egy óra múlva már lélegeztetőgépre kell kerülnie. A túlélési esélyei pedig nem olyan nagyon-nagyon jók” – mondta Zacher, aki egy konkrét esetet is kiemelt.

„Mielőtt valaki lélegeztetőgépre kerül, elaltatjuk. Én ilyenkor meg szoktam kérni, hogy számoljon. A beteg elkezdett számolni, "egy, kettő" és a három helyett egy kérdést tett fel: "ugye nem fogok meghalni?" Mellbe csapott ez a mondat, pedig én már öregfiú vagyok. Erre azt válaszolni, hogy nem, etikátlan lett volna, ezért azt mondtam, "biztos lehet benne, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy meggyógyuljon". Végül nagy mázlim volt, mert ő azon kevés beteg közé tartozik, akit le tudtunk venni a lélegeztetőgépről”

hirdetés

- mesélt a drámai helyzetről a toxikológus-szakorvos.

Arról is beszélt, hogy azt már nem számolja, hány órát dolgozik. „Teljesen egybefolynak a napok, napi 12-16 órát biztosan lehúzok, van, hogy ennél többet, mikor mentőzök. Egy héten nyolcvan óra a minimum. Tény, hogy én munkaalkoholista vagyok, de ez ilyenkor épp kapóra jön. Jelenleg ugyanis az összes fertőzöttnek fenntartott ágyra hárman, időnként négyen, néha öten vagyunk orvosok.”

A hatvani kórházról szólva elmondta: „nálunk kicsivel több, mint 120 ágy van, most ezek mindegyike foglalt. Tele vagyunk, a többség az elmúlt egy-két hétben érkezett, volt, akit tovább is kellett küldenünk, például egy 37 hetes kismamát. Őt Budapestre szállították.”

A munkaterhelés mellett a betegek szeretteivel való kommunikáció is hatványozottan nehéz ebben a helyzetben. „Minden nap van egy óra, amikor a munkatársak visszahívják a betegek hozzátartozót. Aki regisztrált a kórház honlapján, hogy szeretne értesítést kapni, felhívjuk. Mindig elmondjuk, hogy megértjük az aggodalmat, de inkább csak két-három naponta érdeklődjenek, persze tudom, hogy ezt pokoli lehet kibírni. Ha valami történik a beteggel, például annyira jól lesz, hogy felmerül, hogy hazamehet, akkor mindig előre telefonálunk. De ha meghal, mondjuk hajnali 3-kor, akkor az tény, hogy nem abban a pillanatban hívjuk a hozzátartozót, hanem reggel 7-kor tudatjuk, hogy mi történt.

A halálesetet telefonon közölni rettentően nehéz, de most megint egyre többször kell.”

Zacher Gábor elismerte, hogy korábban elhamarkodottan nyilatkozott a kínai vakcináról. Mint mondta, olyan sokat romlott a helyzet, hogy most már a Sinopharm oltóanyagot is kénytelen ajánlani.

Hamut kell szórnom a fejemre, mert látom, hogy mit okoznak a vírus legújabb variánsai. Egy héttel ezelőtt még azt mondtam, hogy a kínaival én nem oltatnám be magam, de most már azt kell mondjam, hogy azzal is! Oltani, oltani, oltás mindenekelőtt! A mérleg egyik felében ugyanis ott a koronavírus, a tüdőgyulladás, a későbbi szövődmények, a lélegeztetőgép és a halál, a másikon pedig ott van öt vakcina, ami védettséget nyújt

- fogalmazott.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„9 hónapja költözött belém a koronavírus és még nem enged” – megszólalt a tatai kórház fertőzött nővére

Nagy Gergelyné Hajnalka 68 napot volt lélegeztetőgépen. Azt mondja, megjárta a poklok poklát. Legidősebb lánya azt meséli, írásba adták, hogy nem mondanak le róla.
Belicza Bea, Fotó: Nagy Hajnalka - szmo.hu
2021. március 05.

hirdetés

Egyetlen dolgot bocsát meg a koronavírusnak Nagy Gergelyné Hajnalka. Azt, hogy elvette tőle az inzulint.

„Cukorbetegként sosem akartam napi 4-5-ször szúrni magam. Aztán, miután magamhoz tértem a fertőzés után, kiderült, nincs többé szükségem szúrásra, egyre sem. Hogy miért, arra nincs magyarázat” – meséli a tatai kórház nővére. De míg a fertőzés pozitív oldalán csak ez van, a túloldal tele rossz emlékkel, fájdalommal.

„Még mindig nagyon erősen fáj a hátam, mellkasom, de nem akarok már több fájdalomcsillapítót, igyekszem anélkül elviselni. Zsibbad mindkét lábam és a jobb kezem is. A lábfejek még nem mozognak, kell hozzá a lábfejemelő. A kezemen, a körmökön még megvan a feketeség, érzékeny, és nem tudom behajlítani az ujjaimat.”

Figyelem, felkavaró fotók következnek!

Le akarták vágni két ujját, de már sokat javultak

Ezek mind a covid szövődményei, és nincs még vége a felsorolásnak.

hirdetés

„A bőröm teljesen levedlett, pörgött le rólam mindenhonnan. Voltak kiütéseim, azok mostanra halványodtak, de még mindig rajtam vannak.”

A legutóbbi vizsgálaton azt állapították meg, hogy 50 százalékos a tüdőkapacitása. Ebből ő most nem érez semmit, mert nem terheli magát annyira.

„Belémköltözött a covid, a panaszok azt mutatják, aktívan bennem van.”

Tökéletes láb és kéz nélkül, gyenge tüdővel esélye sincs visszamenni dolgozni, pedig nagyon szeretne már ott állni a betegek mellett.

„Nem értem, miért kerültem ebbe a börtönbe” - mondja. Bár a nővérek tudják, hogy a betegágyon bárki lehet, egy napon akár ők is, ezt mégis elviselhetetlen volt megtapasztalnia Hajnalkának.

„Magatehetetlenül feküdtem, menekülni akartam, de mozdulni sem bírtam. Haza akartam menni, de nem tudtam. A düh, hogy a kollégák dolgoznak, én meg nem tudok. Én beteg vagyok? De én nem szoktam beteg lenni!” – eleveníti fel, mi foglalkoztatta elsőként, amikor levették a lélegeztetőgépről 68 nap után. Ez volt októberben.

Az első hullámban kezdődött

Menjünk vissza május közepére, amikor elkezdődött a harca a vírussal. Ahol ő dolgozott a tatai kórházon belül, ott elvileg nem volt covidos beteg, de a járvány felfordulást okozott a kórházban, a költöztetés alatt a dolgozók a különböző osztályok és szakrendelők között szaladgáltak. Szerinte akkor fertőződhetett meg, annak ellenére, hogy maszkjuk és kesztyűjük is volt. Hajnalka azt mondja, a veszélyekkel nem törődve mindenki kivette a részét a munkából.

„Nálunk senki nem futamodik meg. Hajnali kettőkor is bemegyünk kollégák helyett, ha kell. Ez a dolgunk, ott vagyunk, ha kell, a betegért.”

Ő három krónikus betegséggel dolgozott. Cukorbeteg, asztmás és pajzsmirigy alulműködése van.

„Hetente szűrték a betegeket és minket is. Nem is volt nálunk fertőzött sokáig. Nekem a 4-5. negatív teszt után jött a betegség.”

Belázasodott, de azt gondolta, sima megfázás, elkezdett köhögni, azt gondolta, ez az asztma. Felettese azonban jobbnak látta hazaküldeni az éjszakai műszakról. Felhívta a háziorvost, aki felírt neki antibiotikumot, két napig semmi baja nem volt, aztán folyamatosan romlott az állapota, a hetedik napon fulladni kezdett. Hívtak hozzá mentőt, nem kellett kivinni, maga ment ki.

„Befeküdtem és válaszolgattam kérdésekre, odáig jutottam, hogy anyja neve. Ott elsötétült minden. A család elmondása szerint 30-40 percig dolgoztak rajtam, hogy elindulhassunk. Menetközben felébredtem és ahogy meghallottam a szirénát, megsajnáltam a szegény embert, akit visz a mentő. Majd rájöttem, én vagyok az. A főnökömmel beszéltem utoljára, azt mondtam neki, hogy én most meghalok.”

Két hónapig semmiről nem tudott

A következő 68 napról semmilyen emléke nincs. A három gyerekének, férjének és anyósának hosszú, nehéz időszak volt ez. Egy bő hónapig mást sem tehettek Hajnalkáért, csak telefonálgattak, hogy valami információt kapjanak.

A nagyobbik lánya - szintén Hajni - mesélte, hogy rémes napok voltak.

„Négy napig vérzett az orra, a szája az altatásban. Nagyon féltünk. Volt olyan orvos, aki azt mondta, legyünk a telefonnál, mert nem ad sok esélyt a túlélésre. Hajnalig ébren voltunk akkor. Miközben anyuról próbáltam minden nap infót kapni, otthon vigyázni kellett mindenkire. Könyörögtem a bátyámnak, húgomnak, apunak és nagyinak, hogy egyenek, különben, ha kihozzuk anyut a kórházból, vihetem be őket.”

A 44. napon behívták a családot elbúcsúzni. Hajni az apjával ment, de eszükben sem volt búcsúzni, támogatni akarták Hajnalkát.

„Mondtuk, hogy nem mondtunk le róla. Írásba is adtuk, hogy legyen nyoma”

– mondta Hajni.

Ő volt az első, akit beengedtek.

„Védőruhába öltöztettek, izzadtam nagyon. Egy hosszú folyosón mentünk, ahol csak a lélegeztető gépek pittyegését hallottam és egyszercsak befordultunk oda, ahol anyu egyedül feküdt a szobában. Olyan volt, mint egy maci, fel volt vizesedve teljesen. Csúnya volt, hogy a nyelve el volt tekerve, bedagadva. Láttam a két fekete ujját és a filctollas rajzolást, hol akarták levágni.”

Hajni ma is elsírja magát, amikor felidézi, miket mondott az anyjának, és hogy az asszony szeme megmozdult. Azt mondta a doktornő neki, hogy hallja őt. Apját neki kellett felkészítenie, hogy bemenjen.

„Ő nagyon elgyengült, mondtam neki, hogy össze ne ess, mert azt hiszik, covidos vagy!”

Aztán ment a másik két testvér is. „A húgom első látogatásán rosszul lett. Akkor még anyu nem beszélt, mert a nyakában volt egy cső, csak a szemével kommunikált. A teste minden részéből jöttek ki a csövek, a rengeteg gép sok volt neki, kikísérték.”

Anyja, Hajnalka csak két hónap múlva tudta meg, hogy a tüdeje gyakorlatilag eltűnt, ezért kapcsolták műtüdőre, ECMO-ra. Van az országban pár ilyen gép, amit műszívként is használnak, gyakorlatilag az utolsó lehetőséget adja, ha két szerv valamelyike nem működik. A testén kívülre vezették a vérét, oxigenizálták és utána vezették vissza. Nővérként sem hallott erről a gépről eddig, ő is az interneten nézett utána, mit tud ez a szerkezet.

„Ha nem a Korányiba kerülök, talán nem élem túl. Az ébresztés után bármikor felébredtem, mindig más orvos volt körülöttem, azt sem tudtam, kihez tartozom. Igazából mindenkié voltam, mindenki odatette magát.

Elképzelni is nehéz, mennyien küzdöttek értem”

– vette vissza a szót Hajnalka.

105 nap múlva ment haza a kórházból, utána Madurka Ildikóval, a Korányi Intézet főorvosával adott interjút a MTV-ben

Fekvőbetegként is ápolni akart

A betegeknek korábban mindig azt mondta, hogy nélkülük nem tudják őket meggyógyítani, 95 százalékban azon múlik, hogy akarjanak jobban lenni.

Saját esetében most úgy látta, az orvosok nélkül esélytelen lett volna életben maradnia.

Viszont utómunka maradt neki is hosszú hónapokra.

„Altatás alatt a teljes izomzatom elszállt. Nekem erős vádlim és erős karom volt, ébredés után meg csak lötyögött rajtam a bőr. Minden egyes mozdulat nagyon nehéz volt, minden nap ki volt tűzve, hogy valamit meg kell csinálni.”

Az elmúlt kilenc hónap alatt rengeteg munkával sem jutott oda, hogy ugyanúgy járjon, mint a fertőzés előtt. Hetente két-háromszor gyógytornásszal erősít, másfél órát edz otthon, és szobabiciklizik 2-3-szor 4-5 kilométert. Emellett van még a napi 2700 lépés és a házimunka.

„Azért az nagy siker, hogy újra van karizmom, lábizmom is. Micsoda munka van benne, hogy mozogni tudjunk, azt csak ilyenkor fogja fel az ember. Nem beszélve arról, hogy a saját cipőmet 5 és fél hónapig nem bírtam felhúzni.”

Emlékszik, hogy a 88. nap után sikerült zuhanyoznia. A családot kérte, hogy tolják ki és majd megoldja. Kis segítség azért így is kellett.

40 napot volt ébren a kórházban, megterhelő volt számára az is, hogy a nővéreknek vele kell foglalkozniuk, ő pedig nem tud segíteni.

„Idegesített, hogy hozzám kellett jönnie az ápolónak, amikor még sok embert kellett etetni. Amikor egy szemközti beteg vizet kért, semmit nem tehettem, se csengetni, se beszélni, se odamenni nem tudtam. Nyomasztó volt.”

Nem elég, hogy nem tudott ápolni, úgy érzi, betegnek sem volt túl jó.

„Minden nap hoztak egy marék gyógyszert, én meg mondtam, hogy ez sem kell, az sem kell, potyogtak a könnyeim. Én, aki nem bírom az injekciót, most visszakaptam mindet, amit kiosztottam a harmincvalahány év alatt” – mondja nevetve.

Mindenki azon dolgozott, hogy jobban legyen.

„Szmájlikkal érkeztek a kajáim. Jöttek adományok, négyféle ételt kaptam, de én azt nem bírom megenni, kértem, adják valakinek.

A kórház után nagy élmény volt a szépítkezés a tévés interjúra

Látogatók csak a járvány után jöhetnek

105 napot volt kórházban, a család alig várta, hogy újra otthon legyen. Most kényeztetik, minden kérését próbálják teljesíteni.

„Nem szabad, hogy elszaladjon velem a ló, nekik is van életük. Elég az, hogy folyamatosan vinni kell engem gyógytornára, orvosokhoz. Van, hogy pár perc alatt végzünk, de van, hogy egész nap ott ülünk és várunk a sok beteg között. Imádom a családom, igyekszem mindig sütni, főzni nekik, amit szeretnek.”

Látogatóban a férje az intenzív osztályon

Látogatókat egyáltalán nem fogadnak, Hajnalka szeretné, ha nem kerülne többet vírus az otthonukba.

Biztos abban, hogy vissza fog menni dolgozni, de tudja, ez nem a közeljövőben lesz. “Munkahelyi, üzemi balesetként van elkönyvelve a fertőzésem. Szeretném meghosszabbítani a táppénzt, mert még körülbelül egy év kell, mire visszakapom a régi énem.”

"Megjártam a poklok poklát, csak nem fogadott be, kidobott"

- mondja összegzésként.

A betegeinek mindig azt mondta, örüljenek, hogy életben maradtak, hogy találkozhatnak a családdal, örüljenek minden pillanatnak, éljenek a mának. Magának is ezt üzeni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Az emberek hálásak és megértőek” – így lett egy kisvárosi művelődési házból oltópont

Dunaföldváron az önkormányzat sietett a háziorvosok segítségére azzal, hogy leveszi a vállukról az oltások megszervezésének adminisztratív feladatát. Az ötlet pedig nagyonis bevált.
Szer Noémi - szmo.hu
2021. március 06.

hirdetés

Dunaföldváron négy háziorvosi körzet szolgálja ki a közel 9000 lakost. Az oltások megszervezése pedig gyakorlatilag ellehetetleníti a normális betegellátást.

A művelődési ház és a könyvtár zárva van, Horváth Zsolt polgármester ezért kitalálta, hogy miért ne működhetne egy oltópont a városban, amivel némileg tehermentesíteni tudnák a háziorvosokat. Legalábbis az adminisztráció terén.

A rendszer úgy működik, hogy a háziorvosokhoz folyamatosan érkeznek a listák az oltandó páciensekről, és hetente megkapják, hogy melyik oltóanyagból hány darab fog érkezni hozzájuk. A listák alapján pedig nekiállnak telefonon értesíteni az oltakozókat, hogy hova, mikor és milyen oltásért menjenek. No, ezt a feladatot vették át a kulturális szférában dolgozók – köztük én is.

Az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat szeretném megosztani, mint a művelődési központ munkatársa, hátha más települések is átveszik a módszert, ami szerintem tökéletesen tud működni. A továbbiakban pedig, amikor már annyi oltóanyag lesz, hogy az oltásra várók nem férnek el – a nem túl nagyra méretezett rendelők, nem túl nagy várótermében – a művelődési házban kialakított oltóponton történhet az oltások felvétele is. De ez már egy másik történet lesz…

A művelődési központ előtere, ami majd az Oltópont várakozó helyisége lesz

Térjünk vissza az adminisztrációhoz és a végeláthatatlan telefonáláshoz. Egyelőre a négyből két háziorvos élt a lehetőséggel, hogy az oltópont értesítse azokat, akik előzetesen regisztráltak. Ehhez rendelkezésre bocsátották a listákat, megjelölve benne azokat, akiknek csak egy bizonyos oltás adható.

hirdetés

Jelen állás szerint nálunk Pfizer, Moderna és Sinopharm (kínai) oltás érhető el. A Pfizer oltásért a Paksi Oltóközpontba kell elmenni, ami 25 km-re van Dunaföldvártól.

Itt megint az önkormányzat lépett közbe, hiszen átvállalták a betegszállítást. Aki igényli – térítésmentesen – szállítják az oltóközpontba és vissza.

Ebben a Máltai Szeretetszolgálat helyi szervezete, a Napsugár Idősek Otthona, a helyi önkéntes tűzoltóság és a Holler Ufc kisbuszai vesznek részt. A településen belül az oltakozók szállítását pedig a helyi polgárőrség biztosítja. Természetesen az is a feladataink közé tartozik, hogy ezt megszervezzük.

A legfontosabb azonban, hogy az oltásra regisztráltakat be kell osztani a háziorvosok által megadott időpontokra. Mivel időnk van, már csak türelemmel kellett felszerelkeznünk.

A telefonos értesítések alapján azonban egy csomó regisztrációs és/vagy központi hibára fény derült:

  • olyan beteg van a listán, aki teljesen más (esetenként más város) háziorvosához tartozik: ilyenkor felvesszük a másik háziorvossal a kapcsolatot és megállapodunk, hogy az illető hol kapja meg az oltást
  • előfordul – főleg levél-regisztráció esetén – hogy eltűnik a rendszerben az illető: ilyen esetben megkérjük, hogy online regisztráljon újra egy olyan email-címmel, amivel még senki nem regisztrált. Mivel idős emberekről van szó, sokuknak email-címe sincs, ilyenkor mi létrehozunk egyet, és a regisztrációt is elvégezzük

Alapvetően türelmetlen ember vagyok, és azt gondoltam, az a kevés is hamar el fog veszni. De valamiért nem így történt, és huszadszor is angyali nyugalommal tudom elmondani, hogy mikor és hova kell menniük, mit kell magukkal vinni.

Bár a hozzájárulói nyilatkozat említésekor porszem kerül a rendszerbe, mert a legtöbb embernek nincs.

Néhányan összekeverik a regisztrációs levéllel, de miután rájönnek, hogy azt már feladták, nincs náluk, így elvinni sem tudják, még saját magukon is nevetnek az emberek. Megoldás: kiküldjük emailben (akár az unokáknak is) vagy elmennek a polgármesteri hivatalba, ahol a portán átvehetik.

Az a lényeg, hogy ne akkor menjen a kitöltéssel az idő, amikor már csak az oltást kéne beadni.

Visszatérve a telefonos értesítésre, természetesen ez sem megy zökkenőmentesen, mert ahány ember, annyiféle probléma. Előfordult például olyan eset, hogy a regisztrációkor valaki elírta a telefonszámát. Jó szolgálatot tesz ilyenkor az online tudakozó vagy a helyi ismeretség. Eddig még mindenkit valahogy elértünk.

A művelődési központban kialakított oltópont

A híváskor sokan elkezdik sorolni a betegségeiket, de mivel sem én, sem a kollégáim nem orvosok, nem tudunk segíteni. Illetve úgy, hogy felírjuk, továbbítjuk a háziorvosnak, aki válasz e-mailben megmondja, milyen oltást kaphat az illető.

Sokszor kérik azt is, hogy házastársak, családtagok együtt mehessenek oltásra. Mivel születési idő szerint számít a sorrend, előfordul, hogy 50-100 ember is van a házastársak között. Ilyenkor megértik, hogy nem mehetnek együtt, de igyekszünk ezt a kérést is teljesíteni.

Gyakori probléma még, hogy nem veszik fel a telefont (pedig kijelzett számról megy a hívás). A legtöbbször azért, mert vonalas számot adtak meg és csak a mobiltelefont hordják magukkal. Természetesen javítjuk a listán. De ennek kinyomozása is a mi feladatunk.

Az eddigi tapasztalatok alapján elmondhatom, hogy az emberek aranyosak. Azt hiszem, ez a legjobb szó… de mondhatnám, hogy hálásak, kedvesek, türelmesek, megértőek és segítőkészek. Elsősorban annak örülnek legjobban, hogy törődik velük valaki, hiszen sokan már nagyon régen regisztráltak, és azóta semmilyen értesítést nem kaptak.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„A bizonytalanság a legrosszabb” – a szépségszakma sem tudja, mi lesz velük hétfőtől

Mindenki máshogy várja a lezárás részleteit: van, aki optimista, van, aki beletörődve pakolja el a hajfestőecsetet, de olyan is akad, aki egy utolsó, nagy, bezárás előtti dömpingre készül.
Fotó: Illusztráció (Pixabay) - szmo.hu
2021. március 05.

hirdetés

Csütörtökön jelentette be Gulyás Gergely, hogy hétfőtől szigorítás jön, és a harmadik hullám egyre fenyegetőbb felívelése miatt két hétre bezár az ország. A bejelentést követően tanácstalanság és káosz uralkodott el az országon, hiszen a miniszter nyúlfarknyi bejelentése annyit takart, hogy az élelmiszerboltok, drogériák, patikák, benzinkutak és magánegészségügyi rendelőkön kívül minden bezár - egy sor más üzlet és szolgáltatás sorsáról nem beszélt.

Gulyás még szinte le sem lépett a Karmelita kolostorban tartott kormányinfó pulpitusa mögül,

máris több tucat szolgáltató és üzlet tette fel a jogos kérdést: mi vajon nyitva maradhatunk? Mi lesz a postával, a bankfiókokkal, a dohányboltokkal, a fodrászatokkal, a virágárusokkal, a masszőrökkel?

A miniszter azt ígérte, hogy a pontos részletek péntek reggelre jelennek meg a Magyar Közlönyben, ám a rendeleteket tartalmazó lap megjelenése egyre késik. Ezen kívül némi tisztánlátást Orbán Viktor miniszterelnöktől várhattak, aki szokásos péntek reggeli rádióinterjújában jelentett volna be részleteket, ám lényegi információt nem szolgáltatott azoknak, akik bizonytalanságban várják az elkövetkező két hetet.

Miért tanácstalanok?

Nagyrészt a részletek hiánya okozza a legnagyobb homályt a kérdésben. Gulyás bejelentését követően például a dohányboltok lélegezhettek fel elsőnek a bankfiókokkal és a postákkal együtt: a Kormányzati Tájékoztatási Központ rövid közleménye szerint ők nyitva maradhatnak, a kaszinók – amelyek eddig nem estek a korlátozás hatálya alá – viszont nem.

hirdetés

Érthető módon a több tízezer ember vár jelenleg egyre türelmetlenebbül, hogy kiderüljenek a részletek: mi is vár rájuk pontosan hétfőtől.

Annak, hogy épp tegnap volt épp egy éve, hogy a koronavírus idehaza megjelent, az is a hozadéka, hogy már van némi viszonyítási pontunk – nem úgy, mint tavaly ilyenkor. Akkor ugyanis a járvány megjelenésével azonnal bezártak, amit tudtak. Egyes szakmák erre alapozva reménykedhetnek: a fodrászatok, körmösök, kozmetikusok például nyitva maradhattak, míg jelenleg a tiltás rájuk is vonatkozik.

Van, aki optimista, van, aki reménytelen, van, aki egy utolsó nagy dömpingre készül

A tanácstalan helyzet jól érezhető a szépségszakmákban is. A Közlöny megjelenéséig még meglehet az esély arra, hogy hétfőtől ne kelljen legalább kéthetes kényszerpihenőre vonulniuk a szakembereknek, sokan ebben reménykednek.

A közösségi oldalon például nem egy fodrász hirdet nőnapi akciót – holott hétfőn már a jelenlegi szabályozások szerint nem lehetnének nyitva. Egyikük, egy vidéki szalon tulajdonosa azért hirdette meg az akciót, mivel reménykedik a szakma számára legkedvezőbb forgatókönyvben, azaz abban, hogy a szalonok is a kivételek közé esnek majd.

A legtöbben viszont már elkezdtek alkalmazkodni a kialakult helyzethez: átszerveznek, összehúzzák a derékszíjat, felkészülnek a túlélésre, és inkább a nyitás utáni időszakra koncentrálnak.

Az egyik hetedik kerületi fodrásszalon a hétvégi teltház mellé már nem is fogad bejelentkezéseket, arra kérik vendégeiket, hogy március 22. utáni dátumra foglaljanak – ők még optimisták, és úgy vélik, hogy a két hét letelte után valóban jön a kormány által belengetett nyitás.

Néhány utcával odébb egy kozmetikával egybekötött fodrászat már közel sem ennyire optimista: a hétvégét még végigdolgozzák, utána bezárnak, nem tudják mi lesz, egyelőre elpakolták a naptárat, nem adnak új időpontot.

Az előbbi egyébként a legjellemzőbb hozzáállás, a közösségi oldalakat ugyanis ellepték a fodrászok, kozmetikusok és körmösök „utolsó buzdításai”, miszerint sokan „hosszabbított” nyitva tartással, teljes gőzerővel dolgoznak az egész hétvégén, hogy a bezárás előtt még a lehető legtöbbet kihozhassák vállalkozásukból az egyelőre kéthetesnek beharangozott kényszerpihenő előtt.

Sokan úgy is kinyitnak, hogy egyébként vasárnap sosem teszik ezt, ám igyekeznek tényleg minden időt kihasználni, és vevőik igényeit ellátni. Az sem ritka, hogy különféle akciókkal igyekeznek minél több embert megszépíteni még a bezárás előtt.

Az viszont általános, hogy mindannyian bizonytalanok. Nemcsak a hétfőtől életbe lépő szabályok részleteit tekintve, hanem amiatt is, mivel semmi garancia nincsen a március 22-i nyitásra.

Tavasszal a kozmetikai szolgáltatások 70-80 százaléka zárt be, holott nem volt kötelező, sőt, a délután 15 órás bezárást sem kellett tartaniuk az akkor aktuális kormányrendelet értelmében. Hajas László, a Magyar Fodrász Kozmetikus Közhasznú Egyesület (MFKKE) elnöke akkor a Világgazdaságnak azt nyilatkozta, hogy a szalonok nem meglepő módon megsínylik a bevételkiesést, a mivel az alkalmazotti státuszban foglalkoztatottak után, illetve egyéni vállalkozóként változatlanul kell a közterheket fizetni, ha nyitva van a szalon, ha nem. Becslése szerint az országban több mint tízezer szalon (nem csak fodrász, hanem sminket, kozmetikus, körmös, masszőr) működik, így a kérdés csak a szépségszakmában több mint harmincezer embert érint.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: