„Olyan boldogok voltunk, mint soha. Gyerekkorunk bálványa ott állt előttünk” – Törőcsik András, az utolsó magyar futballzseni emlékére
A nyolcvanas évek eleje-közepe, Ózdi Kohász-pálya, valami kupameccs, jön a Dózsa, terjedt el előtte villámgyorsan köztünk, gyerekek közt. Mindenki dózsás volt, ez nem is volt kérdés, nem lehetett másképp, még a Kohásznál is fontosabb volt. Talán egy srác volt, aki honvédos volt, de az anomáliának számított, legalább volt kit cikizni. A Fradi is ciki volt, de nem annyira, az legalább nem mesterségesen összekényszerített csapat volt. Nem sok mindent tudtunk arról, hogy kerültek emberek a Honvédba, hisz gyerekek voltunk, csak éreztük, hogy nem menő.
Azért volt jó, hogy kupameccs, mert a bajnokin, amikor a Kohász NB I-es volt, teli volt rendőrrel minden, és sok volt a szurkoló is, nem lehetett odaférni senkihez.
Ezt most nem szalaszthatjuk el, itt van Törőcsik is! A zseni, aki már ugyan nem ragyogott olyan fényesen, de akkortájt azért még simán beültette a hintába a kölni védőt, Steinert, aki máig nem tudja, hogy mit csinált vele az ördöngős magyar, hogy szégyenszemre csúszott-mászott a gyepen. Van-e azóta magyar cselsorozat, amit ennyit ismételtek vagy néztek meg?
Nézzük is meg:
Vártunk tehát, jöttek a játékosok, de valahogy máshol mentek be, mint ahol mi gondoltuk... Most mi legyen? Lógjunk be, mondta egyikünk, és az ötletet tett követte, valahogy sikerült beosonni az öltözőkhöz. Kupameccs volt, nyárvégi meleg, nem nagyon volt ott senki, bejutottunk. Az istenek már benn voltak, tusoltak, marháskodtak az öltözőben, mi meg kibiztosított golyóstollal és a fotóval álltunk hosszú, méla lesben.
– Na mi van, srácok, írjam alá?? - kérdezte, és vigyorgott.
– Legyen szíves, ööö, légy szíves, izé – makogtuk, mert hát egy istent nem lehet csak úgy letegezni face to face 12-13 évesen. Sorban aláírt mindenkinek, megköszöntük, kikotródtunk gyorsan a kinccsel.
Nagyon sokáig őriztem, tán még, ha nagyon keresném, ma is meglenne, kár, hogy röpke 2-3 év, és messze elszállt az érdeklődésem a magyar futball iránt a szégyenletes irapuatói vereség után.
Na de akkor még olyan boldogok voltunk, mint soha. Gyerekkorunk bálványa ott állt előttünk, szólott hozzánk, és még szignálta is a csapatképet. Bejött az élet, gondoltuk. Boldog, naiv gyerekkor.
Ez jutott most eszembe, amikor szegény Törő meghalt. Ez a boldog naivitás, úgy tört rám az élmény, mint Proustra a nagynénje madeleine-jének az emléke.
Körülbelül ugyanis ez volt az az utolsó időszak, amikor felhőtlenül lehetett még rajongani a magyar futball iránt, szóba sem került külföldi focista, ha választottunk nevet foci közben, pedig már volt Maradona, Platini, Boniek, az olaszok, brazilok, én meg külön imádtam az angolokat. De bálvány, az Törőcsik volt. Nem is lehetett más.
Ma már elképzelhetetlen, hogy Újpest-mezt (vagy arra hasonlító lila valamit) kapjon egy gyerek, és annyira meghatódjon 10 évesen, ahogy én akkor, hogy napokig ne vegye le, abban is aludjon. Az én fiam már Ronaldo-mezben aludt, bár ugyanaz az izgalom kerítette hatalmába, de azért ez nem egészen ugyanaz mégsem.
Ma már nem drukkolnak a gyerekek magyar klubcsapatnak, vagy legalábbis nem jellemző, de hát kinek is? A Kisvárdának? A Felcsútnak? A kedves vezető tizenharmadik csapatának? Ugyan...
Nem tudom, Törőcsik mit gondolt az elmúlt 30 év magyar futballjáról, járt-e Újpest-meccsre, érdekelte-e ez az egész, gondolom, egyre mérsékeltebben, különösen, amióta beteg is volt.
Nyilván fogynia kellett volna, rendbe tenni magát minden szinten, Barcelonában biztos nem ment volna a meccs előtti fröccsözés se. De ha Puskásnak sikerült ez anno, neki is sikerülhetett volna. Ez a sok volna...
Ha nincs az autóbalesete, a 78-as vb-n a kiállítás, az eltiltások, a vámügy, a sok balhé, a konfliktusok és ütközések sora. Ez a sok ha...
Mondhatnánk, voltak külföldön is hasonló sorsok, George Besté például, akinek a karrierjét és az egész életét tönkretette az alkoholizmus, néhol kísértetiesen hasonló időszakokkal, mint Törőnél. De Best világsztár lehetett, aranylabdás, BEK-győztes a Uniteddel, Törőcsiknek meg csak a volna jutott.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy nem bánja nagyon a nemzetközi karriert, hisz itthon mindent megnyert, mindent elért. Hát, nálunk, kiskölyköknél valóban ő volt a futballisten. És ez nem kevés.
Vagy 15-20 éve volt, hogy valahol Zuglóban láttam, üldögélt egy kocsmában, látszott, hogy ez a fő tevékenysége. Iszonyú szomorúság volt látni őt így. Most meg még nagyobb, hogy elment.
Talán itt látszik a legjobban, mit művelt az ellenfelekkel:
Itt pedig egy összeállítás pár szuper megmozdulásból: