„Ő az egyetlen, aki gondolkodás nélkül meghalna értem és az öcsémért”
Szép. Nem csinos, fitos, szexi, dögös, cuki, vagy mutatós. Ő szép. Ezt soha, senki nem vitatta.
A hét hat napján sárga bogyócskát kaptam tőle, amíg a bilin ültem (C-vitamin), vasárnap pirosat (multivitamin). Az ünnepnap volt.
Tizenhét éves koromig nem tudott leszokni róla, hogy reggel néha beszökjön a szobámba, leüljön az ágyam szélére, a karjába fogjon, és a kábult fejem búbjába duruzsolja: "loncsos, lompos, bozontos, piszén-pisze kölyökmackó."
Tizennégy éves koromban ő vette meg nekem az akkor nehezen beszerezhető, első Sandra dezodoromat. Marcipános, gyümölcsös illata volt, imádtam. A gimis osztálytársaim később bevallották, hogy túlságosan is. Az egész folyosó szaglott tőlem. Azóta is illat- és parfümmániás vagyok.
Negyven éves koromban eladta a kedvenc gyűrűjét, hogy meg tudjon venni nekem egy vékony, fehérarany nyakláncot, amire nagyon vágytam, de épp nem volt munkám, és nem engedhettem meg magamnak.
A turiból mindig hoz nekem is valamit. És mindig eltalálja.
Amikor előjön a refluxom (az életmódom mellett sajnos nem csoda), a fél nyugdíját jégsalátára meg bébispenótra költi, pedig azt se tudja, mi az (neki csak a fejes saláta létezik).
Mindig fixíroz, ha eszem (már ha épp ott van).
Ha meglát, pár másodpercig az arcomat fürkészi, hogy "leradarozza", hogy vagyok. Soha nem téved, nem lehet becsapni. Az egyik kedvenc mondása: "Azt is tudom, hány rőf a beled."
Csak azért vett barna kockacukrot, hogy ha nála kávézom, azt adhasson. Mert az a kedvencem.
Ha bűntudatosan néz, és felém nyújtja a telefonját, tudom, hogy megint elcseszett valamit a fészbukon, és nekem kell kijavítanom.
Állandóan férjhez akar adni.
Egy különösen nehéz, agyondolgozott decemberben titokban átsurrant hozzám (három házzal odébb lakik), és megcsinálta helyettem a karácsonyi nagytakarítást.
Nem tökéletes. A kapcsolatunk sem. Olykor veszekedős, sértődős, türelmetlenül nem-megértős, anya-lánya viszony. Nagyon mások vagyunk.
Szeret.
Szeretem.
És tényleg csak egy van.