hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Menj inkább dolgozni, öcskös!” – írja a magyar kommentelő annak, aki hatszor kelt át az óceánon

Nem kell országot vezetned vagy közpénzből futballoznod ahhoz, hogy sok ember gyűlöljön. Elég, ha egyedül evezel a saját hajódban, ahogy Rakonczay Gábor tette. Vélemény.
Bakos András írása, Fotó: Rakonczay Expedíciók - szmo.hu
2021. január 20.

hirdetés

„Biztosan vannak most olyan ellendrukkerek, akik örülnek” – mondta a kétszeres Guinness-rekorder magyar hajós. Biztosan tudja már, milyen reakciót vált ki egyesekből az, amit írnak róla az újságok.

Rakonczay Gábor tizennégy éve vállalkozik extrém kihívásokra, hatszor kelt át az óceánon, 977 kilométert gyalogolt az Antarktiszon és futóként rendszeresen teljesít ultramaratoni távokat.

Múlt héten, miután hat napot töltött az általa tervezett deszkán, és állva evezve napi 80-100 kilométert haladt, úgy döntött, hogy feladja ezt az utat.

A hír alatti kommentekben rengeteg volt az olyan megjegyzés, amelyeken nem káröröm, és nem is a sportoló életét féltő aggodalom érződik, hanem leplezetlen düh.

Amikor csak egy-két ilyen vélemény eljut az érintetthez, talán jót mosolyog, de így tömegesen lehangoló olvasmány lehet:

„fizika törvénye… Ez nem járt iskolába? Vagy ilyen hülye, vagy direkt csinálja…. nyomorult”;

hirdetés

„ott kellett volna hagyni, senki nem küldte az idiótát”; „sajnos egy őrült”;

„szerintem vigyék egyből elmegyógyintézetbe, mert ilyen ötlet csak az ilyentől származhat”;

„egyáltalán mi szükség van erre a faszméregető baromságra. Menj inkább dolgozni, öcskös.”

Vannak szelídebb hangvételű megjegyzések:

„mert nagyot álmodni… aztán a valóság felébresztette”;

„kicsit naiv elképzelés volt ez…”;

„teljesen értelmetlen öncélú terv volt”;

„nagy hűhó oszt hűha lett, ennyi”;

„nem normális kísérlet. Körülbelül erre lehetett számítani… nem volt ez átgondolva… örüljön, hogy túlélte”;

„nem kell nagynak látszani, ha kicsik vagyunk! Ez az egész próbálkozás egy hülyeség! A Balatont nem bírta volna átevezni egy ilyen szarral! Se víz se kaja! Mit gondolt!”

Többen számonkérik a sportoló realitásérzékét. Akadt olyan vélemény, hogy a hajósnak a pénzt, amit a szponzorok az útjára adtak, inkább az éhező gyerekekre kellett volna elköltenie. Néhány komment bátorítja, vigasztalja, illetve megállapítja: „az itt cinkezők 90 százalékának már az is megmérettetés, hogy a sarki boltig eljussanak, de arra van ész, hogy itt fröcsögjenek”.

Az emberi teljesítőképesség határairól tényleg úgy szokás beszélni, mintha valami örök, általános mérce lenne. Holott, aki már sportolt valaha legalább három hónapig, megélte, milyen gyorsan tágulnak ezek a határok.

Nem óceánnyi távolság választja el a százhúsz kilós, magas vérnyomással diagnosztizált negyvenéves embert attól, hogy negyvennyolc évesen lefusson egyhuzamban 160 kilométert 24 órán belül egy versenyen – ami sokak szemében szintén fölösleges őrültség, illetve „lehetetlen”, pedig ez saját tapasztalatom.

A futás ma a legnépszerűbb szabadidősport, egyre többen szeretnek bele. Az ő szempontjukból nézve már az a realitás, hogy érdemes ilyen módon életmódot változtatni, mert több öröm éri az embert – már ha ez számít –, és nem kell különleges adottság a lelkesítő eredményekhez, csak átlagos egészségi állapot, kitartás és jó futócipő. Ez nyilván sokkal jobb lábbeli, mint amilyenje a 2500 éve élt hivatásos futárnak, a Hérodotosz által említett Pheidippidésznek volt, aki másfél nap alatt tett meg mintegy 250 kilométert, aztán pihenés nélkül vissza is fordult. A technikai fejlődés azonban mindig azt szolgálta, hogy minél nagyobb teljesítményre legyünk képesek, akkor is, ha csak a monitor előtt ülünk.

Egy szépen gyarapodó tábor tagjaként megértem Rakonczay Gábort. Örömet okoz neki, hogy így éli az életét, eldöntve, mi a fontos neki, miért érdemes áldozatot hozni. Ez nem befejezett lélekállapot: időnként mérlegeli, mi az, amit a céljai elérése érdekében érdemes vállalni – merthogy nem meghalni akar, hanem élni. Edzi magát, közben tervez, épít egy hajótestet, támogatókat szerez ahhoz, hogy ki is próbálja, mire képes vele.

A szponzorok felnőtt emberek, képesek eldönteni szabad akaratukból, kinek mire adnak pénzt. Aligha veszítettek azzal, hogy a hajós idő előtt befejezte az útját, mert így is szerepelt a hajója a fotókon, a matricákkal együtt.

Egyedül Rakonczay Gábor érezheti azt, hogy veszített, mert ezúttal nem sikerült teljesítenie azt, amire vállalkozott. Amikor kimentették, ott kellett hagynia a hajót is, amit hónapokon át épített. Ő azonban azt mondta: „nincs bennem csalódottság, elkeseredettség”.

Ez nem őrültség, csak szenvedély.

Magyarországon az emberek 27,3 százaléka dohányzik. Egymástól nagyon eltérő adatok szólnak arról, hogy mennyi az alkoholista: a WHO szerint 900 ezren, a KSH szerint csak 380 ezren vannak. Ez szinte mindegy, mert az alkoholisták is, a dohányzók is hatnak a körülöttük élők egészségére.

Rakonczay Gábor olyan szenvedélyt talált magának, amivel legfeljebb a saját épségét veszélyezteti. Mi a gond ezzel, magyarok?


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Azok mellett alszom most az aluljáróban, akiknek korábban szakácsként hordtam az ételt”

Megnéztük, hogyan gondoskodnak a hajléktalanokról a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség szociális munkásai a tél egyik leghidegebb napján.
Láng Dávid; fotók: Markovics Z. Kristóf - szmo.hu
2021. február 19.

hirdetés

„November óta vagyok hajléktalan. Azért ide jöttem, mert itt már ismertem a srácokat: korábban szakácsként többször is én hordtam nekik az ételt. Ha valaki akár csak pár hónapja azt mondja nekem, hogy én is erre a sorsra fogok jutni, nem hittem volna el neki.”

Így kezdi történetét az 52 éves Róbert, akivel a Kálvin téri aluljáróban találkoztunk. Az arcát nem szeretné, ha lefotóznánk, de kérdéseinkre szívesen válaszol. Érthetően, összefüggő mondatokban beszél, érződik rajta, hogy tanult ember. Ha más környezetben látnánk, soha nem gondolnánk arra, hogy fedél nélkül kénytelen élni.

„Normális életem volt, de elváltam és ezzel mindent elveszítettem: a fedelet, a munkámat, mindent. Miután kikerültem az utcára, négy napig még bejártam dolgozni étlen-szomjan, de a negyedik napon annyira rosszul lettem, hogy elájultam. A kórházban tértem magamhoz, össze volt varrva a fejem. Utána megmondtam az igazat, és hogy ilyen állapotban munkaképtelen vagyok”

– meséli. Elmondása szerint azóta több mint 40 kilót fogyott, gondok vannak a tüdejével, valószínűleg soha többé nem fog tudni a szakmájában dolgozni.

„Egyik reggel kihűlt és meghalt egy barátunk nem messze innen. Ekkor úgy döntöttünk, nem akarunk ilyen sorsra jutni, úgyhogy bementünk az egyik szállóra. Két napon belül ruha- és fejtetűt is kaptunk. Azóta kétszer cseréltem le minden ruhámat – szerencsére van olyan nappali melegedő, ahol adományból lehet újat kérni –, a patikából speciális sampont is szereztünk, de időnként még mindig úgy érzem, mintha mászna rajtam valami.”

A fentiek fényében nem csoda, hogy még ilyen hidegben is inkább az utcát választják, pedig veszély itt is bőven leselkedik rájuk.

hirdetés
„Valaki mindig ébren van közülünk, nehogy megrugdossanak, leköpjenek vagy levizeljenek. Sajnos mindegyikre volt már példa: akinek otthon problémái vannak és meglát itt, gyakran meg is örül, hogy végre egy elesett ember, akin levezetheti a feszültséget.”

Róbert a kilátástalanságban is bizakodni próbál: bár szakács a tüdőproblémái miatt már szinte biztosan nem lehet belőle – mivel nem bírja a forró gőzt –, reméli, hogy valahol el tud majd helyezkedni. Gyárban, vagy akár közmunkásként is szívesen dolgozna, a lényeg, hogy legyen pénze albérletre.

„Van a közelben egy internetkávézó, ahol nagyon kedvesen meg szokták engedni, hogy bemenjünk álláshirdetéseket nézni. Mondtuk, hogy nem szeretnénk kellemetlenkedni, de azt felelték, nincs semmi gond. Szóval próbálkozom – hiszen a remény hal meg utoljára.”

Összefognak a segélyszervezetek

A fedél nélkül élőket segítő utcai szolgálatot a Menhely Alapítvány koordinálása mellett több szervezet (például a Vöröskereszt, a Máltai és a Baptista Szeretetszolgálat, illetve a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség) látja el összehangoltan, felosztva egymás között a hét napjait és a budai/pesti oldalt.

Mi a MET két munkatársát, Zsoltot és Orsit kísértük el. Az Iványi Gábor által vezetett szervezet hétfőnként van ügyeletben a pesti oldalon. Délután 4-kor indulunk a Dankó utcából, a hőmérséklet fagypont körül lehet, estére azonban már -7 fokot mutat az előrejelzés.

A krízisautó ilyenkor bármelyik pesti kerületből kaphat bejelentést – akár járókelőktől, akár autósoktól, vagy a hatóságtól –, hogy láttak valakit az utcán feküdni. Emellett az V. kerülettel is szerződésben állnak, ennek keretében egy hatórás sávban járják a belvárosi utcákat minden hétköznap.

„Mindenkihez odamegyünk, aki a területünkön tartózkodik, akár ismerjük már, akár nem. Megkérdezzük, szükségük van-e bármire, nem szeretnének-e bemenni szállóra”

– mondja Zsolt.

Vörös kód idején csak a legszabadelvűbb hajléktalanok maradnak kint az utcán – leginkább az aluljárókban –, őket gyakorlatilag lehetetlen rávenni arra, hogy elmozduljanak. Legtöbben a Róbert által is említett tetvekre, poloskákra hivatkoznak, illetve a sok lopásra és verekedésre, de olyanok is vannak, akik egyszerűen nem szeretnék feladni a szabadságukat és alkalmazkodni a benti szigorú szabályokhoz.

Ennek ellenére a választási lehetőséget mindig felkínálják nekik, és néha akad is kivétel: néhány napja az Astorián találkoztak egy addig soha nem látott hajléktalannal, feltették neki a szokásos kérdést, az illető pedig végül velük tartott és azóta is a szálló lakója.

Szabad férőhely mindig van, különösen, hogy a vörös kód a kapacitások megnövelésével is jár: ilyenkor az ágyak mellett matracokat is tesznek a földre, hiszen a hidegben fagyoskodásnál még az is jobb.

A Menhely Alapítvány által üzemeltetett diszpécserszolgálat átfogó adatbázissal rendelkezik az utcai gondozó szolgálatokról, az éjjeli menedékhelyek aktuális telítettségéről és az éppen beosztott kollégákról. Náluk fut össze minden.

Lista a vörös kód idején elérhető befogadóhelyekről

Most is tőlük kapunk bejelentést: a Rákóczi út egyik mellékutcájának sarkán, egy kihasználatlan üzlethelyiség oldalsó beugrójában láttak egy takarókba burkolózott férfit rengeteg csomaggal.

Zsolt és Orsi odalépnek hozzá, mi valamivel távolabbról figyelünk, mivel újságírókkal nem akar szóba állni.

Mint kiderül, Józsefnek hívják, 68 éves, van valamennyi nyugdíja, és egy 55 éves barátjával együtt húzza meg magát itt, aki most épp máshol tartózkodik. Ismeri a Fűtött Utcát (ez a MET Dankó utcai szállójának neve), járt is már ott, de nincs jó véleménnyel róla. Csak olyan helyet lenne hajlandó elfogadni, ahol egy szobában mindössze ketten vannak.

„Ilyen elképzeléssel a BMSZKI Dózsa György úti átmeneti szállójára tudna bemenni, ez havonta nagyjából 10 ezer forintba kerül, de cserébe életvitelszerű bent tartózkodást tesz lehetővé, és tényleg vannak kétszemélyes szobák is. Innen dolgozni is sokkal könnyebben el lehet járni, mint egy éjjeli menedékhelyről, ahová este 6 előtt nem engednek be, reggel fél 7-kor pedig már takarítják”

– fejti ki Zsolt, majd a Menhely-diszpécsernek is jelentést tesz telefonon arról, mit tapasztaltak. A fentieket Józsefnek is elmondta, innentől már rajta múlik, él-e a lehetőséggel.

„Egy idő után megkeményedik az ember szíve”

Új bejelentés egyelőre nincs, így mialatt az ellenőrző kört folytatva a Deák tér felé vesszük az irányt, arról kérdezzük Zsoltot, hogyan éli meg azt, hogy napi szinten testközelből találkozik mélyre csúszott, végtelenül kilátástalan sorsokkal.

Mint mondja, ehhez hozzá lehet, sőt hozzá is kell edződni. Ő mára már teljesen el tudja választani a munkát a magánélettől: néhány éve egy vidéki kisvárosba költözött, onnan jár be a 24 órás műszakokra, így a szabadnapjain a környezetváltozás is segít neki a regenerálódásban, hogy aztán újult erővel folytathassa. Persze nem volt ez mindig így.

„Amikor bő 20 évvel ezelőtt elkezdtem ezt a munkát – akkor még Miskolcon –, olyan reményeim voltak, hogy tényleg lehetséges úgy segíteni ezeken az embereken, hogy egyszer majd hozzám hasonlóan rendes egzisztenciájuk, lakhatásuk, társas kapcsolataik legyenek. Régebben egy-egy megrázóbb történeten sokszor napokig sírtam, mert egyszerűen nem értettem, hogyan lehetséges, hogy embereknek így kell élniük. De ahogy telnek az évek és az ember egyre jobban rálát az ellátórendszer hiányosságaira, hozzászokik az adott intézmény napi rutinjához, ezzel párhuzamosan pedig megkeményedik a szíve és megtanul reális célokat kitűzni.

Nem azért, mert már nem érintik meg a sorsok, hanem rájön arra, hogy igazából segíteni úgy tud, ha nem azonosul ezekkel a sorsokkal. Ha mind vinném őket a lelkemben teherként, sajnálkozva tekintve rájuk, az adott személynek attól semmivel nem lenne könnyebb. A feladatom sokkal inkább az, hogy irányt mutassak: lehetőségeket arra, hogyan tudná máshogy csinálni és hogy járulhatok ehhez én hozzá.

Aki tartósan belefolyik egy intézmény napi rutinjába, egy idő után már az apró dolgokban is meg tudja találni a sikerélményt. Lehet, hogy valaki, akinek korábban biztos megélhetése, családja és lakása volt, már soha nem fog kikerülni a Fűtött Utcáról, de nekünk ezt sem szabad személyes kudarcként megélni. Ha neki ez a végső menedéke, akkor az a feladatunk, hogy támogassuk a hátralévő éveiben, akár csak néhány jó szóval, vagy beszélgetéssel.”

Zsolt szerint irreális elvárás, hogy egy hajléktalant úgy integráljanak vissza a társadalomba, hogy adnak neki egy albérletet és azt hiszik, hogy ettől majd egy csapásra minden problémája megoldódik. Mégis vannak olyan szervezetek – itt hangsúlyozottan nem a mostani munkahelyére céloz –, akik ezt a stratégiát alkalmazzák.

Mint mondja, elméletben nagyon szép, hogy szerzünk néhány úgynevezett kiléptető lakást, majd odaadjuk olyanoknak, akik addig az utcán vagy szállón éltek. De nekik ettől még ugyanúgy nem lesz családjuk, valódi társas kapcsolataik, és jó eséllyel a lakóközösségbe is nagyon nehezen tudnak beilleszkedni, hiszen alighanem ítélkezve fogadják az érkezésüket.

A gyakorlatban ez például úgy néz ki, hogy kivesz az intézmény egy tízemeletes panelházban egy háromszobás lakást, és oda elhelyez szobánként 2-2 embert. Nem nehéz elképzelni, mennyire lesz gördülékeny a mindennapi életük. A munkahelyen hasonlóan sok nehézség vár rájuk – ha egyáltalán sikerül elhelyezkedniük –, különösen, ha alkoholfüggőségük is van.

„Először le kellene hozni őket az italról, majd megtanítani a helyes gazdálkodásra – beosztani a pénzt, rezsit fizetni –, és olyan alapvetőnek tűnő dolgokra is, mint a rendszeres munkába járás. Ne az legyen, hogy ha van kedve, bejár, de ha épp nincs, egyszerűen otthon marad, hiszen ezt nyilván sehol nem tolerálják.”

Ezeknek a problémáknak a megoldása ugyan messze túlmutat Zsolt személyes lehetőségein, ő ettől függetlenül ugyanolyan elhivatottan folytatja a napi rutinját. Ha mással nem, érdeklődéssel, beszélgetéssel, jó szóval.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Anyját, apját elvesztette egy hat éves kislány koronavírusban

A gyerek egyetlen nap alatt lett árva. A vele maradt rokonokban sok a kérdés, és több segítséget várnának az államtól. Szerintük egy év után sem világos, kinek, mit kell tennie ilyenkor.
Belicza Bea, Címlapkép:Pixabay - szmo.hu
2021. február 19.

hirdetés

Múlt szombaton 70-en haltak meg koronavírusban. Ebből két ember Kovács Szilárd rokona volt. Egy 45 éves férfi és az ő 36 éves felesége. Egy hat éves kislány maradt árván utánuk.

Szilárd egy másik tragédia kapcsán szerepelt már a médiában. Az ő húgát ölte meg a darnózseli hentes férj évekkel ezelőtt. Ősszel volt a jogerős ítélet.

A férj Szilárd unokatestvére volt. A mérhetetlen fájdalmakról nem akar beszélni, azt szeretné megosztani, milyen problémákkal szembesültek.

„Egy évvel a vírus megjelenése után sincsenek kidolgozott protokollok, megoldások, hogy egy ilyen esetben kinek mit és hogyan kell, lehet megtennie”

– írta a Facebookon.

Szilárd unokatestvérét február elsején tesztelték és másnap tudta meg, hogy koronavírusos. Amikor még nem tudta, hogy beteg, meglátogatta a szüleit, így ők is megfertőzödtek és karanténba kerültek.

Szilárd unokatestvére egy hét múlva légzési nehézséggel kórházba került, majd négy nappal később követte őt a felesége is. Szombat hajnalban pedig az édesapja is bekerült a kórházba.

Szilárd a Szeretlek Magyarországnak elmondta, hogy az unokatestvére a felesége számát adta meg közeli hozzátartozóként. Amikor meghalt, a kórház nem tudott már az asszonnyal sem beszélni, így a nő szüleit hívták fel. Tehát a férj anyósáék hamarabb tudtak a haláláról, mint az édesanyja.

hirdetés

Szilárd szerint itt kezdődött a probléma.

Ki és hogyan mondja meg az édesanyának a tragikus hírt? Egyedül van otthon karanténban, ha telefonon meghallja, elájulhat, összetörheti magát.

„Jó lenne, ha valaki személyesen elmondhatná, aki támogatná, de ki és hogyan mehet be, mert kapun keresztül „beordítani” mégse a legideálisabb?”

Szilárdék felhívták a háziorvost, hátha van ötlete. Ő azt mondta, hogy nekik nincs védőruhájuk, amiben be lehetne menni. Azt javasolta, kérdezzék meg a mentőknél. Amíg azon gondolkodtak, megkérhetnek-e egy mentőst, hogy menjen be elmondani a hírt, vagy beöltözhet-e más és bemehet-e az idős asszonyhoz, addig

jött az újabb lesújtó hír: meghalt a feleség is.

Ekkor már késő is volt, 8 órától a kijárási tilalom is lehetetlenné tette, hogy elinduljanak.

A feleség szülei másnap már nem bírták magukban tartani a fájdalmat, felhívták a férj édesanyját, és elmondták, hogy a fia és a menye is meghaltak.

„Amikor megtudtam, hogy már tudja a hírt, lóhalálában vittem édesanyámat, a másik unokatestvérem pedig a harmadik testvért, hogy kapun keresztül valahogy próbáljanak segíteni.”

Szilárd szerint egy családban két áldozat nem gyakori, de egyedül élő vagy karanténban lévő embernek biztosan kellett már halálhírt közölni.

„Úgy látom, erre egy éve nincs kitalálva semmi. Lehetne védőruhát rendszeresíteni a háziorvosnál például, egy kis odafigyeléssel lehetne rendszer, kinek és hogyan kell a hírt közölnie egyedül lévő emberrel, akinek utána egyedül kell mindezt feldolgoznia.”

Újabb probléma, hogy fiukat és menyüket elvesztő idős házaspárnak nincs bankszámlája, postán kapják a nyugdíjat. Csakhogy egyikük kórházban van, többiek karanténban.

A karanténban vagy kórházban lévők nem tudják felvenni a pénzt, így előbb vagy utóbb visszaküldik a nyugdíjfolyósítónak. Szilárd szerint erre is lennie kellene már járvány alatti szabálynak, mert karanténban valahogy még lehet megbízást íratni, de egy hirtelen kórházba kerülttel már nem.

„A legtöbb ember nem különféle, minden esetre érvényes meghatalmazásokkal teli fiókkal éli az életét.”

Szilárd rokonai tragédiája miatt most először nézte meg a koronavírusban elhunytakról készített kormányzati listát. A 45 éves unokatestvére és 36 éves felesége mellett is feltüntettek alapbetegséget. Magas vérnyomást és a túlsúlyt.

„Olyan érzés fogott el, hogy ez a lista azért ilyen és azért így van kitalálva, hogy az esetleges felelősséget le tudja tolni magáról a rendszer, mert ugye Covid és különben is betegek voltak."

- mondja. „Ugyanezen az oldalon szorongás az alapbetegsége az egyik halottnak, de ilyen alapon szinte mindenkinek van valamilyen alapbetegsége. Dátum egyáltalán nincs, így a tényleges beazonosítás még a közeli rokonoknak sem könnyű. Mire jó ez?"

A hat éves gyerek a nagyszülőknél van. Gyűjtés indult neki, sokan segítenek.

„Vasárnap még a gyerekkel kapcsolatban is tanácstalanok voltunk, de úgy tűnik, hogy „az árván maradt gyerek problémára” a rendszernek vannak már válaszai, többféle szakember próbálta kitalálni, hogyan közöljék a kislánnyal, hogy szülei meghaltak.”

Szilárd szerint egy év alatt emberközpontúbb szabályok születhettek volna, hogy egyszerűbb legyen egy ilyen veszteség feldolgozása. 14 ezer ember hozzátartozói szenvedhetnek hasonló problémáktól.

„Bele kell ordítanom az éterbe, amit a családom és én megtapasztaltam. Hátha eljut ez olyan helyre, ahol az ilyen problémák megoldásához legalább van szándék és erőforrás, talán kormányzati akarat is” – írta a Facebookra Szilárd.

Gyűjtést indít az árván maradt 6 éves kislány javára a Baptista Szeretetszolgálat

Cikkünk megjelenése után kaptuk a közleményt, hogy a baptista közösség felkarolja és támogatni szeretné őt a helyzete rendeződéséig. A Szeretetszolgálatot a család és a barátok keresték meg azzal a kéréssel, hogy nyújtson szervezeti hátteret az adományok fogadásához.

"Hiszünk a közösség erejében! Kérjük, támogassa Ön is az árván maradt kislányt!" – írják.

Aki megteheti, az alábbi számlaszámokra utalhat:

UniCredit - 10918001-55555555-55555555

OTP Bank - 11736082-20054403-00000000

Közlemény: Borostyán


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Ki kell mondanom: mi, ápolók szarba se vagyunk véve”

Nem írja alá a szerződést, inkább külföldre megy az a nekünk nyilatkozó ápoló, aki szerint nagyon sokan félelemből fogadják el az állam által diktált feltételeket. Neki viszont fontosabb a saját igazságérzete.
Láng Dávid; illusztráció: Hush Naidoo / Unsplash - szmo.hu
2021. február 25.

hirdetés

Március 1-ig kell dönteniük az egészségügyben dolgozóknak arról, aláírják-e a jogviszonyról szóló szerződést, ami kötelező feltétele annak, hogy tovább dolgozhassanak szakmájukban.

Az előírás sokaknál verte ki a biztosítékot, az elmúlt napokban sorra érkeztek a hírek arról, hogy egész kórházi osztályok bénulhatnak meg, mivel a munkavállalók egyöntetűen elutasítják a számukra kínált feltételeket.

Az orvosok követeléseinek azóta több ponton is engedett az állam, az ügyeleti díjakkal és a pihenőidővel kapcsolatban is közeledtek az álláspontok. A mellettük dolgozó személyzet kilátásai viszont közel se ilyen biztatók: a Magyar Orvosi Kamara elnöke, Kincses Gyula is kitért arra a kórházi főigazgatóság vezetőivel folytatott egyeztetés során, hogy az egészségügyi szakdolgozók helyzete aggodalomra ad okot. Bár ők szintén a szolgálati jogviszony hatálya alá kerülnek, béremelésre nem számíthatnak ennek köszönhetően, csak kötöttségekre.

A harmincas éveiben járó Gábor (nevét kérésére megváltoztattuk) ápolóként dolgozik a szegedi klinikán, több mint öt éve. Elmondása szerint eszközök és felszereltség terén nincs oka panaszra, átlagon felüliek a körülmények.

hirdetés

Azt viszont teljesen érthetetlennek tartja, miért egy világjárvány közepén akarnak átnyomni egy ekkora horderejű változtatást az egészségügyi rendszeren. Ráadásul úgy, hogy olyan alapvető szabályokat sem tartanak be, mint például, hogy a szerződés kézhezvételétől számítva 30 napjuk van eldönteni, aláírják-e.

„Úgy tudom, országszerte ezen a héten kezdték el kiosztani, miközben vasárnap a határidő, de ahol hétvégén nem nyitják ki az irodát emiatt, ott már péntekig le kell adni. Én kedden kaptam meg, így gyakorlatilag 3-4 napom van rá, hogy találjak egy ügyvédet vagy munkajogászt, aki segít megalapozott döntést hozni. Ez egyszerűen nonszensz.”

(A határidőt azóta március 1-re módosították – a szerk.)

Elmondása szerint a szöveg jogi részéhez egyáltalán nem ért, így azt meg sem próbálta értelmezni. Ami viszont a szabadságok és a jövedelem szabályozását illeti, ezen a téren szerinte nincs benne csúsztatás az eredeti bejelentéshez képest (az orvosok esetében ez okozott jelentős feszültséget, például az ügyeleti pótlékoknál).

Persze ettől maga az összeg még egyáltalán nem kielégítő, nála mégse ez volt a döntő érv az aláírás ellen, hanem maga az eljárás, ahogyan az egészet intézik.

„Sajnos nem újkeletű probléma, hogy az egészségügyi szakdolgozókat egyáltalán nem veszik emberszámba. Az viszont egészen új szint, hogy egy világjárvány közepén, az összeomlás szélén álló egészségügyre akarnak ráerőltetni egy ilyen horderejű változtatást, ráadásul az érintettek megkérdezése nélkül. A tárgyalásokat is csak az orvosok szakszervezetei folytatták. Ki kell mondanom: mi, ápolók szarba se vagyunk véve.”

Ráadásul szerinte ez az egész nemcsak róluk szól, hanem a zavartalan betegellátásról is, hiszen ha manapság akár csak 2-3 ember kiesik egy osztályról, gyakorlatilag megbénul a működés, akkora munkaerőhiány van.

„Egyszerűen nem engedi meg az igazságérzetem, hogy ilyen előzmények után aláírjam a szerződést. Persze érthető, hogy a többség nem meri ezt bevállalni, még akkor se, ha hasonló a véleménye. Akinek gyerekei, lakáshitele van, vagy már közel jár a nyugdíjhoz, aligha kockáztatja az egzisztenciáját. Én viszont még fiatal vagyok, nincs se kutyám, se macskám, az országból is nyugodtan elmehetek.”

Gábor szerint egyértelmű, hogy el is fog menni, és külföldön helyezkedik el. A járvány miatt még könnyebb dolga lesz, mint egyébként, hiszen mindenhol hiány van egészségügyi szakdolgozókból.

„Egyelőre még nem gondolkodtam, hová megyek, csak annyi biztos, hogy hétfőtől nem kell bejárnom. Egyhavi végkielégítést kapok, vannak megtakarításaim is, tehát nem siettet semmi. És szerintem bármelyik országot választom, tárt karokkal fognak várni.”

„Nincs olyan helyzetben az egészségügy, hogy még több jogot csorbítsanak”

Roland tavaly végzett diplomás ápolóként szintén Szegeden. Miután befejezte a tanulmányait, júliusban a gyermekklinikán helyezkedett el, novemberben azonban átvezényelték a helyi járványkórházba.

Megmondták neki, hogy számítson akár havi 240-260 óra munkára (180-nál többet addig szinte soha nem kellett dolgoznia), valamint a beosztása is egyik napról a másikra megváltozhat.

„Lenyomtam egy műszakot, ami alatt két hullát kellett becsomagolnom, és a körülményeket is megtapasztaltam. Óriási az emberhiány, egy műszakban négy ápoló volt beosztva körülbelül 40 betegre. Így egyszerűen lehetetlen mindenkire kellő figyelmet fordítani.”

Ennyi tapasztalat elég volt neki: mivel még épp tartott a próbaideje, azonnal és egyoldalúan felmondott, hiszen később a veszélyhelyzet miatt ezt már nem tehette volna meg.

Elmondása szerint nem is a fentiek nyomták a legtöbbet a latban, hanem a teljesen bizonytalan beosztás. Ugyanis a diplomázás után továbbtanult, elkezdett egy orvos- és egészségtudományi szakfordító képzést nappali tagozaton, így az órarendjével se tudta volna összeegyeztetni, ha egyik napról a másikra derül ki, mikor kell dolgoznia.

„Tartom a kapcsolatot néhány korábbi kollégával, tőlük tudom, hogy azóta sem javult a helyzet. Egyiküknek 240 feletti túlórája volt, ami alapból is brutális, de iskola mellett végképp nem ment volna.”

A jogviszonyról szóló szerződés így őt már nem érintette, de ha még benne lenne a rendszerben és döntenie kellene róla, nem írná alá.

„Nincs olyan helyzetben az egészségügy, hogy még több jogot csorbítsanak. Ráadásul a kommunikáció végig egyoldalú volt, sőt leginkább még az sem, hiszen alig árultak el valamit. Arról, hogy esetleg bevonjanak minket a folyamat alakításába, már ne is beszéljünk. A MESZK (Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara) teljesen ki lett hagyva a tárgyalásokból.”

Szerinte a két legnagyobb probléma a szerződéssel a másodállások engedélyhez kötése – hiszen anyagilag sokan rá vannak szorulva –, illetve az átvezénylés. Azt is elképesztőnek tartja, hogy több volt kollégája csak a napokban kapta meg a szerződését, ráadásul először azt sem akarták megengedni nekik, hogy hazavigyék. Végül az óriási felháborodás miatt mégis engedélyezték.

„Aki aláírja, kizárólag azért teszi, mert nincs más lehetősége. El kell tartania a családját, lakáshitele van, stb. Senkiről olyanról nem hallottam, aki ne kényszerből tenné.”

Roland most abban bízik, hogy szakfordítóként meg tud majd élni Magyarországon is, miután elvégezte a képzést, de azt se zárja ki, hogy később külföldön helyezkedik el ápolóként. Itthon viszont a jelenlegi körülmények mellett ezt biztosan nem szeretné folytatni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Krónikus betegek listáján vannak egészséges fiatalok – „Kivel szúrok ki, ha azt mondom, adják másnak?”

Elvileg még sürgősségi oltások vannak. Az kap, akinek nagyobb szüksége van védelemre a koronavírus ellen. Több emberről tudunk, akik – feltehetően véletlenül - felkerültek a listára.
Belicza Bea Címkép (illusztráció): MTI/Komka Péter - szmo.hu
2021. február 16.

hirdetés

A 23 éves Beáta január közepén regisztrált az oltásra, hogy idővel, amikor sok vakcina lesz, ő is megkapja a magáét. Oltást ugyan még nem kapott, de a listára már felkerült, mégpedig a krónikus betegek listájára. Erről egy levélből értesült. Azonnal írt a háziorvosának, hogy milyen problémával került ő ebbe a kategóriába. Ma fel is hívta őt a doktor.

„Elmondta, hogy

nála egyetlen feljegyzett probléma látható, a gerincferdülés, de ezt nem gondolja krónikus betegségnek.

Azt mondta, az AstraZeneca lista alján vagyok és azonnal értesít, amint kap vakcinát és én jövök a sorban. A lista összetételéhez viszont semmi köze.” – mondta el Beáta. A lányt nagyon bosszantja ez a hiba, mivel a közeli ismerősei között is többen nem kapták meg az oltást, akiknek nagyobb szüksége lenne rá. Aggódik azok miatt, akiknek odaígérték korukból, betegségükből adódóan.

„Ők most várnak, teljes tudatlanságban, bosszúságban, és igyekeznek nem belecsavarodni a helyzetbe.

Mi van, ha azt mondom, ezt most adják másnak? Legközelebb már nem szólnak? Eljátszom az esélyem? Kivel szúrok ki?
Vélhetően azokkal az egészségügyi dolgozókkal, akik az oltópontokon/háziorvosi rendelőkben végzik a dolgukat a leküldött lista alapján.

Biztosan vannak olyanok, akik rezzenéstelen arccal veszik tudomásul, hogy végre nem velük szúrnak ki, és végre valami hiba az ő malmukra hajtja a vizet. Engem viszont rohadtul zavar.”

hirdetés
A 31 éves Juli a háziorvosától kapott levélből tudta meg, hogy a krónikus betegek listáján van.

„Kedves Páciensek!

Megkaptam az oltási névsort, Önök az Astra Zeneca oltásra vannak beosztva.

Egyelőre sem oltóanyagot, sem pontos időpontot nem küldtek. Valószínűsíthető, hogy egy-két héten belül sorra kerülnek.

Kérem aki nem szeretné ezzel oltatni magát mindenképp jelezzen vissza.”

Juli rémülten rohant az orvoshoz, hogy ő miért van ezen a listán?

“A háziorvos csak mosolygott és vállat vont.”

A fiatal nő megnyugodhatott, hogy nem lett hirtelen krónikus betegsége, valószínűleg csak egy hiba, de őt is aggasztja, hogy miért nem azok kapják előbb az oltást, akiknek szükségük van rá.

Egy szolnoki háziorvos már a múlt héten jelezte, hogy az ő krónikus betegek listáján is van egészséges fiatal.

Azt mondja, nála és a kolléganőinél sok olyan beteg is van, aki nem tartozik  rendelőjükhöz.

„Én nem szeretném őket oltani, nem tudok róluk semmit. Lehet, hogy ők sem akarnak engem. Ráadásul mondjuk a város másik felén lakik, nem hiszem, hogy ennyit akar sétálni, én pedig nem oltok háznál.”

Neki az orosz vakcinával nem volt gondja, szerinte ez a legjobb:

„A 92%- os hatékonyság nagyon jó és biztonságos hagyományos technikával készült. Ezért gondolom, hogy akik kaphatják, azoknak ez jó."

Egy dunántúli háziorvosnak már voltak gondjai az orosz oltóanyaggal. A kétharmaduk elutasította a Szputnyikot, a többiek meg a távolság miatt nem akarták.

„30 hívásból 6 volt hajlandó elmenni az orosz vakcináért a 40 km-re lévő oltópontra.”

Mindeközben sok idős ember hiába várja az oltását, de nincsenek rajta a listán, pedig időben feladták a regisztrációjukat levélben.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: