Megszeretni Müller Cecíliát
Praktikus oka volt annak, hogy tíz napig nem lehetett látni a képernyőn az országos tisztifőorvost. Az igazi munkáját végezte.
A hiány feltűnő volt, magyarázatot pedig sokáig nem kapott az ország. Csak egy képet, pénteken reggel a miniszterelnöktől, aki az operatív törzs üléséről posztolt felvételeket, és az érkezők között ott látható Müller Cecília.
Tíz napra távol maradni a nyilvánosságtól, és emiatt beszédtémává válni híroldalon, munkahelyen, vacsoraasztalnál: vajon ez az érdeklődés tényleg a szeretet előjele?
Feltűnt a képernyőn ez a tisztviselő, akin az első pillanattól látszott, hogy nem a szavak embere, valamiért mégis az a sorsa, hogy rendszeresen nyilvánosan beszéljen. Sablonos mondatait, szavait kipécézték, megjegyezték. Az újságok egy idő után direkt szó szerint idéztek tőle, hadd mosolyogjon az is, aki nem látta a tévében. Ám az operatív törzs tájékoztatóit egyre többen nézték, nem csak az információk miatt, hanem mert bármilyen szomorúak azok a hírek, mindig voltak szívderítő pillanatok is, és erre lehetett számítani.
Müller Cecíliáról már az is tudja, kicsoda, aki egyszer sem látta a tévében. Arcképe mémeken terjed, a legkülönbözőbb aláírásokkal, már nem csak célpontja az élcnek, hanem eszköze is. Egy futóközösségben legutóbb láttam a szenvedő Krisztus-szívvel készült fotóváltozatot, olyan szöveggel,
„csak az menjen terepfutni, aki nem bánja, ha sáros lesz a nyunyókája”.
Idővel elfogadható, megszokható személyiség, mert csak az volt szokatlan, ahogy feltűnt. A kamerák, mikrofonok láttán elfogódott asszony reakciói mélyen ismerősek. Amikor a néző Müller Cecília megnyilvánulásaiban saját sutaságát fedezi föl, és azon derül, annak az érzésnek tényleg van köze a szeretethez.
Meglehet, a szeretet útjai csak a laikus többség számára kifürkészhetetlenek, és megtervezhető egy ilyen közösségi reakció, tudományos alapon. Nem tudom megítélni, hogy a nyunyóka-jelenség mögött van-e ilyen háttér. Mindenesetre elképzelhető, hogy aki esetleg ellenzéki szavazó létére megszeret egy kormányzati közszereplőt, nyitottabbá válik a kormány többi dolga iránt is.
A politikai nézetet sok minden befolyásolja, szülőktől, nagyszülőktől örökölt vagy saját érdeksérelem emléke, csalódás, remény, szimpátia. Egy olyan adókedvezmény a gyűlölt kormánytól, amely több pénzt hagy az önérzetes ember zsebében, még nem föltétlenül billenti át a mérleg nyelvét, de egy szerethető emberrel együtt talán igen.
Ez az írás egyensúlyozni próbál, ameddig egy közszereplő személyiségéről szól. Vannak olyan kormánypárti tisztségviselők, akiket kedvelek a munkájuk eredményéért, emberségükért, újabban állhatatosságukért – Müller Cecília azonban nem tartozik ebbe a körbe.
Ő számomra az operatív törzs arcaként egy olyan szervezetet képvisel, amely egyszerre tájékoztat és elhallgat, csak azokra a kérdésekre válaszol, amelyekre akar. Ez egy azok közül a sajtóelhárító szervek közül, amelyek uralják a nyilvánosságot.
Mi ezzel a baj? Egyszerűen, egyetlen szálat követve elmagyarázható.
Ha tíz évvel ezelőtt egy megyei napilap újságírója föltett egy kérdést valamelyik minisztériumnak emailben, többnyire még aznap válaszoltak neki. Vagy megüzenték, mikorra készül el a válasz. Ha a kérdés kínos volt, és esetleg telefonon fölhívta valaki a főszerkesztőt, hogy lebeszélje a lapot az adott téma megírásáról, az újság vezetője nagy eséllyel azt mondta a telefonálónak udvariasan, hogy vagy válaszol, vagy azt írja a kolléga, hogy nem válaszolt.
Azóta az összes megyei napilap egy alapítvány tulajdonába került, ezt a tranzakciót a versenyhivatal nem vizsgálhatta, mert közérdekből nemzetstratégiai jelentőségű lépésnek minősítette a kormány – amely szerint a magyar sajtó szabadabb, mint a német. Még nem dolgoztam német újságnál, úgyhogy erről nincs tapasztalatom.
Mindenesetre ha ma nálunk egy vidéki napilap újságírója kellemetlen kérdést küld egy minisztérium sajtóosztályára – mert még nem szokott le erről –, várhat a sorára egy darabig. Eltelik egy hét, talán kettő is, mire a főszerkesztője odamegy hozzá, azzal, hogy
a minisztériumból azt kérték, ne bolygassa a témát.
Ezt a szép, új szabadságot nehéz megszeretni.