SZEMPONT
A Rovatból

„Kellettek a 18 órás munkanapok szabadnap nélkül, hogy helyrerázódjak mentálisan”

Interjú egy biciklis futárral, aki átlagosan 150 kilométert teker a hét minden napján, és nem a pénz a fő motivációja: állítása szerint ez az egész sokkal többet segít neki bármilyen hagyományos terápiánál.
Láng Dávid - szmo.hu
2023. május 12.


Link másolása

Marcival lassan 15 éve ismerjük egymást az éjszakából, régebben sok koncerten futottunk össze, egy ideje viszont már csak a Facebook-posztjai alapján kaptam némi képet arról, mi újság vele. Így tudtam meg azt is, hogy 2020 tavaszán, a járvány első hullámának idején rengeteg másik emberhez hasonlóan ő is ételfutárnak állt.

A többség számára ez csak átmeneti szükségmegoldás volt, ő azonban benne ragadt: azóta is biciklivel járja a várost, munka közben szerzett vicces vagy tanulságos élményeit pedig gyakran megosztja közösségi oldalán.

Eredetileg amiatt kerestem meg, hogy mesélje el hasonló sztorikon keresztül, milyenek a futárok mindennapjai Budapesten, anekdotázás helyett azonban végül egészen más lett a beszélgetésünk fókusza. De ne szaladjunk ennyire előre.

– Miért kezdtél futárkodni?

– Korábban egy könyvkereskedésben dolgoztam, majd 5 évig vendéglátóztam, itthon és Ausztriában egyaránt. Már akkoriban is előfordult, hogy heti 100 órákat húztam le két munkahelyen párhuzamosan, de ebben a szakmában ez azért nem ritka. Egy idő után viszont úgy éreztem, hiába teszek bele rengeteg energiát, egyszerűen nem tudok előrébb lépni. Ráadásul ekkortájt jött be a Covid is, ami miatt teljesen bezárultak a kapuk: szembesültem vele, hogy abszolút semmi ötletem nincs, merre lépjek tovább.

Akárhová küldtem el az önéletrajzom, vagy nem jött válasz, vagy elutasítottak. Az is oka lehetett ennek, hogy a vendéglátósokat eleve nem szívesen vették fel sehová a járvány elején, mivel úgy gondolták, hogy amint újranyitnak a helyek, úgyis visszatérnek az eredeti szakmájukhoz.

Egy közeli barátommal megbeszéltük, hogy dacból nem fogunk dolgozni, erre másnap megjelent az egyik futárcég egyenruhájában. Amikor kérdőre vontam, csak annyit felelt: „ember, valamit kell csinálni…” Végül én is követtem a példáját.

Addig talán egyszer bicikliztem hosszabb távot Hollandiában, ezt leszámítva csak néhány kilométereket mentem egyhuzamban. El se tudtam képzelni, mivel jár a futárkodás a gyakorlatban: sem azt, mennyire megterhelő, sem azt, mennyi pénzt lehet belőle összeszedni. Szerencsém volt, mert relatíve gyorsan felvettek: bár óriási várólisták alakultak ki akkoriban, nálam egy héten belül lezajlott az egész folyamat.

– Mennyire könnyen rázódtál bele?

– Az hagyján, hogy korábban alig bicikliztem, de azt hittem, ismerem a várost. Na, már a legelején kiderült, hogy egyáltalán nem… Előfordult, hogy felmentem a Várba, és szinte azonnal bekeveredtem egy kordonokkal elzárt területre, ahonnan nem találtam a kivezető utat. Végül rendőrök mutatták meg, szóval elmondhatom, hogy rendőri felvezetéssel sikerült elhagynom a Budai Várat. Ez utólag vicces, de élesben nem igazán volt az. Rengeteg hasonló helyzet adódott, mire belejöttem. Minden héten szándékosan más városrészbe jelentkeztem, így lassan megismertem mindegyiknek a sajátosságait.

A futárkodás versengő szakmának tűnt, ahol az emberek nem nagyon kötnek barátságokat, mindenki félti a többiektől a saját megélhetését. Az egyik cégnél ráadásul besorolásos rendszer működik: a teljesítményed alapján kapsz egy számot, és ennek megfelelően vehetsz fel jobb vagy kevésbé jó műszakokat.

Régebben voltak olyan hónapok, hogy komplett éjszakákat töltöttem a telefonom előtt műszakokat vadászva, ami rengeteg energiámat elvitte. Részben erre ment rá az akkori kapcsolatom is.

A versengő hozzáállás ellenére viszonylag sok olyan kollégával sikerült összebarátkoznom, akikről az volt a benyomásom, hogy gyakorlatilag folyamatosan kint vannak az utcán. Nekem ez akkor még meg se fordult a fejemben, maximum napi 8 órában gondolkodtam. Aztán egyre inkább tologattam kifelé a határaimat, hogy kiderüljön, mennyit bírok. Amikor elkezdtem belendülni, voltak 350-400 órás hónapjaim is, az abszolút rekordom 440 óra volt a Futárkupa egy hónapja alatt.

– Miért? Adósságaid voltak, vagy egyszerűen megtetszett, hogy csak a teljesítményedtől függ, mennyit keresel?

– Kicsit mindegyik, de a pénz önmagában nem jelentene elegendő motivációt, mélyebb problémák vannak a háttérben. Nehéz időszakom volt akkoriban, elég mélyre csúsztam mentálisan. Jártam pszichológushoz, de nem sokat segített, ráadásul erre jött rá az említett szakítás is.

Egy idő után észrevettem, hogy ha egyhuzamban kint vagyok és tekerek napi 15-18 órát, akkor valamennyire kordában tudom tartani a negatív érzéseket. Ezért nem tudok mit kezdeni a szabadnapjaimmal se. Magánéletem egyáltalán nincs jelenleg, ami nyilván egy védekező mechanizmus: amúgy teljesen rendszertelen életet élnék, ez rak bele valamiféle rendszert.

37 éves leszek hamarosan, és az elmúlt nagyjából 16 évben eléggé beleszarós mentalitás jellemzett. Eddig menekültem például az felhalmozott adósságaim és a felelősségvállalás elől, tovább viszont már nem nagyon tudtam. De ez igazából csak egy kényelmes indok, hogy ne nézzenek teljesen kattantnak, amiért ennyit dolgozom.

Most már valamivel jobb a helyzet, szinten tudom tartani magam, de egy szabadnapon például még mindig nem tudnék mit kezdeni magammal. Nyilván eljárhatnék sportolni, vagy koncertekre, mint régen, de ez valószínűleg ugyanazokat a rossz reflexeket hozná vissza. Szóval inkább kint vagyok reggeltől késő éjszakáig. Végül is egy olyan dologgal foglalkozni, amire bármennyi időt fordíthatsz, jól érzed magad közben, és még jól is keresel vele, annyira nem rossz. Pszichológusoknak fizettem alkalmanként akár 20 ezer forintot is, annál sokkal jobban megéri.

– Nem érzed néha, hogy kiégtél?

– Folyamatosan jönnek olyan gondolatok, hogy vajon meddig tudom még ezt csinálni, vagy egyáltalán, meddig engedi a szervezetem. Egy adott nap során is – főleg, ha 18 órát vagyok kint – számos holtponton megyek át, amikor a pénz se tud motiválni. Naponta tekerek 150-160 kilométert, ha nem többet, de hiába vagyok mindig másik városrészben, ez mégis rutinszerű és monoton tud lenni.

Ráadásul vannak olyan időszakok, amelyek abszolút nem fizetnek jól. Előfordult olyan is (bár ez szélsőséges példa), hogy 5 órát ültem egyetlen címért egy pirosbetűs ünnepnapon, miközben a család otthon volt. Persze ennek megvan az ellenkező véglete is, amikor nagyon jól tudsz keresni. Könnyen rá lehet függni, mindkét szolgáltatónál kint lehetsz bármennyit. A legtöbb ember, akivel jóban vagyok, mind ezt csinálja, rajtam kívül tizen-egynéhányan lehetnek.

– Hogyan tudsz figyelni a biztonságos közlekedésre egy 18 órás munkanap végén?

– Pontosan tudom magamról, mi az a pont, amikor veszélyeztetném a forgalmat. Olyankor nyilván abbahagyom, vagy egyáltalán nem megyek ki. De azt is tudom, hogy ha egy bizonyos holtponton átlendülök, onnantól jóformán bármennyit tudok menni. Ha viszont kiveszek egy szabadnapot, az teljesen kihoz a ritmusból, és 3-4 napba is beletelik, mire visszarázódok.

Ez az egész nemcsak óriási fizikai megterhelés, hanem szellemi is, hiszen végig ott kell lenned fejben. Nemrég például egy helyen nem adtak elsőbbséget, és olyan erőset kellett fékeznem, hogy elkerüljem az ütközést, amitől majdnem kicsúszott alólam a bringa.

Háromszor csattantam már autóval, szerencsére egyik alkalommal se esett komoly bajom, de ez nem mindig rajtam múlt. És van olyan ismerősöm, aki fél évre is kiesett egy ilyen baleset miatt a munkából. Tulajdonképpen minden egyes nap egy hajszálon múlhat.

– Mi volt a kedvenc sztorid munka közben?

– Az egyik kedvencem, amikor egy futóversenyt kereszteztem, természetesen épp egy rendeléssel a hátamon. A szervezők jó fejek voltak és átengedtek, csak annyit kértek, hogy ne zavarjam a futókat. Tekertem közöttük, és egyszer csak hallom, hogy a pálya széléről egy anyuka azt mondja a gyerekének: drukkoljál, kicsim, mert már nagyon fáradtak… Mire a kislány elkezdett kiabálni: hajrá, pizzás!

Rengeteg ismerősnek vittem már ki rendelést spontán módon, olyanoknak is, akikkel nagyon régóta nem találkoztam, jelentős részben a mentális állapotom miatt. Az egyik legjobb barátommal is ennek köszönhetően vettük fel újra a fonalat fél év szünet után. Ezt kicsit sorsszerűnek éltem meg: rádöbbentett, hogy jobban kellene foglalkoznom a körülöttem lévőkkel, akiket elhanyagoltam, mert önmagában nem elég, hogy én jól érzem magam. Rajta vagyok ezen, de hosszú folyamat lesz.

– Meddig akarod még folytatni?

– Nyilvánvaló, hogy ez nem egy nyugdíjas szakma. Nem tudom, mennyi időm lehet még benne, de addig lehetőleg szeretném visszafizetni az összes tartozásom, és ideális esetben félretenni is valamennyit.

Az elmúlt pár hónapom mind millió feletti volt, az új feltételek mellett viszont ebből 300 ezret le kell adózni, ott van továbbá a rezsi, a telefonszámla, az albérlet, a diákhitel-törlesztő... Ha ezeket levonod, már el is költöttél nagyjából 700 ezer forintot. Szóval nem egyszerű, de kis lépésekben haladok.

Eddigi életem során azt vettem észre, hogy 5 éves ciklusokban működöm. Egyelőre még messze nem vagyok abban a kiégési stádiumban, hogy úgy érezzem, az ebből hátralévő két év nagyon nehezen fog menni. Remélem, mire kifizetem a tartozásaimat, rendszerezem a magánéletemet és összegyűjtök valamennyi megtakarítást, már nagyjából körvonalazódik majd bennem, mivel szeretnék foglalkozni utána.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Nem lehet Isten segítségét kérni a lakbér kifizetésekor” – Lehetetlen helyzetbe kerültek, mégis kitartanak Iványi Gáborék dolgozói
Utoljára júliusban kapták meg a teljes munkabérüket, de már akkor is csak részletekben. Három olyan emberrel beszélgettünk, aki ennek ellenére is maradt. Arra voltunk kíváncsiak, mi motiválja őket.

Link másolása

Mihez kezdenél, ha egyik hónapban egyszerűen nem érkezne meg a fizetésed, amiért megdolgoztál? És akkor, ha ez zsinórban harmadik hónapja történne meg veled, ráadásul abban sem lehetnél biztos, hogy belátható időn belül rendeződik a helyzet?

A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) és az Oltalom Karitatív Egyesület 1000 alkalmazottja számára ez nem gondolatkísérlet, hanem a kőkemény valóság: augusztus óta legfeljebb havi 50-100 ezer forintra számíthatnak, de ez se automatikusan jár nekik, külön igényelniük kell az úgynevezett krízisalapból, amit rászorultsági alapon bírálnak el.

A dolgozók 8-10 százaléka a kialakult helyzet miatt már felmondott.

Nekünk három olyan dolgozó mesélt a motivációiról, akik saját bőrükön tapasztalják az elvonásokat, egyelőre mégis kitartanak.

„Azon már túl vagyok, hogy szégyelljem magam, amiért kölcsönökből kell élnem”

A Fűtött Utca névre hallgató Dankó utcai hajléktalanszállóról korábbi riportunkban is hosszan írtunk már. Lényegében egy óriási hangárról van szó, amely ezer sebből vérzik: nagyon rossz a szigetelése, télen pedig rendszeresen leáll a kazán, ami annyira elavult, hogy már a javítására sem találnak szakembert.

A körülmények speciálisak, mivel itt sosincs teltház, még akkor sem, ha elérik a törvényben meghatározott maximális befogadóképességet. Nyáron általában 100 körüli embernek biztosítanak fedelet egy időben, a téli krízisidőszakban viszont akár 170-180 főre is felkúszhat a létszám.

„Soha nem voltunk teletömve pénzzel, de az elmúlt 10 évben különösen nehezített körülmények között dolgozunk. Néhány éve is előfordultak már akadozások a munkabérek kifizetésében, ilyen drasztikus helyzet viszont még soha, mint most, már negyedik hónapja” – mondja Szécsi Viktor, aki 2004 októbere óta dolgozik itt, mint ügyeletes szociális munkás.

Bár a leginkább nélkülöző kollégák számára létrehozott krízisalapban alig pár nap alatt 45 millió forint gyűlt össze magánadományokból, ez csak minimális kármentésre elég: ami beérkezik, egyből ki is osztják a napi több tucat igénylő között. És itt – mondjuk el még egyszer – mindössze 50-100 ezer forintról van szó alkalmanként, ami még egy átlagos fővárosi albérlet díját se fedezi.

Egy szociális munkás alapjáraton sincsen túlfizetve: még a 24 órás szolgálat miatt járó éjszakai- és műszakpótlékokkal együtt sem éri el a nettó bérük a 300 ezer forintot. Szécsi szerint szinte mindenkinek van valamilyen extra kiadása: „Én lakáshitelt fizetek, mások lakbért. Gyerekeim ugyan nincsenek, így róluk nem kell gondoskodnom, a nyugdíjas édesanyámról viszont nem feledkezhetek meg.”

Megtakarítása egyáltalán nincs, az utóbbi néhány hónapban kénytelen volt baráti kölcsönökhöz folyamodni. „Szerencsére többen is megnyugtattak, hogy ráérek visszaadni, de ez az egész akkor is méltatlan. Ráadásul van egy idős kutyám is, akinek nem mondhatom, hogy bocs, ma nem kapsz vacsorát. Ahogy nekem is kell ennem, és rezsit fizetnem is.”

A Fűtött Utcán dolgozó 23-24 szociális munkásból mára 18 vagy 19 maradt. Közülük más egyelőre nem tervez felmondást, Szécsi is biztos benne, hogy nem fog meghátrálni.

„Októberben lesz 19 éve, hogy itt dolgozom, de már a főiskolai tanulmányaim is ide kötnek. Nekem ez kicsivel többet jelent, mint egy szimpla munkahely. Mindenkit ismerek, engem is mindenki ismer, a lakók és a dolgozók egyaránt” – indokolja.

Szerinte ami történik, az valójában Iványi Gábor és Orbán Viktor személyes ügye, és elszomorító, hogy ilyen hatással lehet több ezer ember egzisztenciájára.

Iványira viszont egyáltalán nem neheztel, hiszen a lelkész, ha akarná, se tudná kivonni a beosztottait a probléma alól, lévén ők is a rendszer részei. „Megértem az ő helyzetét is, óriási teher nehezedik rá, kész csoda, hogy még bírja” – teszi hozzá.

Némileg biztató, hogy a nemrég közzétett számok alapján 1%-os felajánlásból az Oltalom Karitatív Egyesület 71 millió forintra, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség pedig 1 milliárd 300 millió forintra számíthat. Az utóbbit viszont január 31-ig kell átutalnia a Magyar Államkincstárnak, és az eddigi tapasztalatok alapján ki is szokták várni a határidőt.

Addig marad a bizakodás, illetve a nyilvánosság ereje, amit ő a saját eszközeivel ki is használ: napi rendszerességgel posztol a közösségi oldalán, „nem siránkozást, csak a száraz tényeket, és hogy álljunk ki minden rászorulóért. Szerintem ennek van pozitív hozadéka, így az is megismerheti Iványi Gábor munkásságát, aki esetleg nem hallott még róla.”

A megmaradt kollégáival próbálnak összetartani, ahogy fogalmaz: nyalogatják egymás sebeit, folyamatosan ventilálnak egymásnak élőben és online chatcsoportokban is.

„Ki kell, hogy tartsak a végsőkig. Szerencsés a helyzetem, mert van kihez fordulnom, és azon már túl vagyok, hogy szégyelljem magam, amiért kölcsönökből kell élnem. Tudják rólam, hogy nem szerencsejátékra költöm, hanem ételre.”

Életképek a Fűtött Utcáról

„Havi 80 ezer forintért bérelek egy szobát, ennél lejjebb már nem tudom adni az igényeimet”

Jánosi Zsuzsával már-már zavarba ejtő élmény interjúzni: a fiatal nő végig mosolyogva beszél olyan elképesztő állapotokról is, amelyekre a legkézenfekvőbb reakció a tehetetlen düh, vagy még inkább az elkeseredett üvöltés lenne.

Az egyetem elvégzése után nem szeretett volna iskolában dolgozni, pár évig cégeknek tartott magyar mint idegen nyelv kurzusokat. Ugyanakkor benne volt a kíváncsiság, milyen lehet az iskolai közeg. Állami fenntartású iskolába viszont nem akart menni, így esett végül a MET által fenntartott kőbányai Wesley János Általános Iskolára a választása, ahol az idei az ötödik tanéve.

„Eredetileg magyar nyelv és irodalom szakos vagyok, de kialakult helyzet miatt ebben a tanévben az informatika, a történelem, az angol, valamint a hon- és népismeret is hozzám került. Az angol amiatt, mert én beszélem egyedül, az informatika azért, mert én használom legmagasabb szinten a számítógépet, a történelem pedig leginkább azért, mert humán tárgy” – sorolja.

Ő is júniusban kapta meg utoljára a teljes fizetését, a krízisalapból a nyár során egy 100 ezres és egy 50 ezres utalás jutott neki. Hogy megéljen valahogy, besegít egy esti iskolában és magántanítványai is vannak, emiatt a hét három napján csak este 7-8 óra körül végez. Elmondása szerint akad olyan kollégája, aki szobafestést vállal délutánonként, más bébiszitterkedést, szinte mindenkinek van valamilyen másodállása.

Miután szembesült a tanévre várható kétségbeejtő helyzettel, augusztus végén beadta a felmondását. Azonban mivel most végzős az osztálya, akiket negyedik éve tanít, képtelen volt magukra hagyni őket. Ezért végül az egy hónapos felmondási ideje letelte előtt eldöntötte, hogy ezt a tanévet még végigcsinálja.

Tanárhiány szempontjából minden eddiginél nagyobb most a baj: “van olyan kolléga, aki eredetileg maradt volna, de végül mégis elment, több másik pedig, akit óraadóként vártunk, visszamondta.”

Ráadásul mivel magyartanárból még viszonylag jól állnak, a felmondása után a magyaróráit pár kivétellel szétosztották. Ezért miután kiderült, hogy a tanév végéig mégis marad, nagyrészt inkább más órákat kapott: az összesen 24 órájából így most mindössze 4 olyan, amire hivatalos képesítése van.

A napközi külön égető probléma, mivel a napokban az utolsó olyan kolléga is azonnali hatállyal felmondott, aki még vállalni tudta. „Ő eleve nyugdíj mellett járt vissza, és azt mondta, nem bírja tovább, hogy egy tisztességesen ledolgozott élet után ilyen őrületben fejezze be a pályafutását.”

Zsuzsa saját bevallása szerint azért tud minderről mosolyogva beszélni, mert már pontosan látja a végét. „Engem inkább az augusztus vége viselt meg, amikor úgy volt, hogy elhagyom a süllyedő hajót. Viszont miután eldöntöttem, hogy tanév végéig mégis kihúzom, furcsamód megkönnyebbültem: a menjek vagy maradjak stressz lekerült rólam.”

Most csak megy előre, nem gondolkodik a helyzetén, már csak azért se, mert napról napra olyan tantárgyakból kell felkészülnie, amiket soha nem tanított még.

A felső tagozaton rajta kívül mindössze egy ember maradt teljes állásban, egy másik félállásban, és még valaki az alsó tagozatos tanítók közül itt is megtart néhány órát, mert van hozzá papírja. „Ennyien vagyunk összesen, el is mondtuk év elején a gyerekeknek, hogy idén ezt a négy arcot fogják látni, teljesen mindegy, milyen órára csengetnek be.”

Zsuzsa azt mondja, ő még szerencsés helyzetben van, mivel saját magán kívül csak egy kutyáról kell gondoskodnia. Azok a kollégái viszont, akiknek családot kell fenntartaniuk és esetleg hitelük is van, már nincsenek itt.

„Én 80 ezerért bérelek egy szobát, és az egyik hónapban már ezt se tudtam kifizetni. Ennél lejjebb nem tudom adni az igényeimet. A szeptemberi lakbérre haladékot kaptam októberig, de az a szomorú helyzet, hogy akkor se biztos, hogy tudnak majd fizetni.”

Ha így lesz, valószínúleg be kell majd zárni az iskolát: három kolléga jelezte eddig, hogy akkor biztosan felállnak, az ő kiesésükkel pedig végleg működésképtelenné válna az intézmény. Mentőövként ott vannak ugyan az 1%-os felajánlások, de ehhez ki kellene húzniuk januárig.

„Ami engem illet, talán el tudnék lebegni addig. Az egyik barátomnak például el kellett altatni a kutyáját, maradt utána egy 20 kilós zacskó kutyatáp, amit megkaptam tőle, így legalább erre nem kell költenem. Étkezést szintén kapunk itt, jelenleg pedig nagyjából semmi másra nem költök. Ez hosszú távon nyilván tarthatatlan állapot, de ha én is elmennék, összeomlana a felső tagozat.”

Ha októberberben tényleg lehúzzák a rolót, az Zsuzsa szerint a gyerekeknek legalább annyira fájdalmas lenne – ha nem még fájdalmasabb –, mint a tantestületnek.

„Sokaknak ez az egyik legstabilabb pont az életében, arról nem is beszélve, hogy otthon egyáltalán nem, vagy csak alig jutnak meleg ételhez. A napközi kiesése pedig azért nagy érvágás, mert ahol egy szobában van összezsúfolódva egy egész család, ott esély sincs tanulni vagy leckét írni.”

A saját jövője miatt annyira nem aggódik, mivel több nyelven is beszél, aligha lenne gondja az elhelyezkedéssel. A mostani közeg viszont nagyon hiányozna neki.

„Imádják az angolórákat, van olyan kissrác, aki már most érettségi feladatokat old meg. És olyan is, aki sokkal jobban ért nálam a programozáshoz. Rengeteg meló volt elérni, hogy bízzanak magukban, ezért különösen fájna, ha szélnek kellene eresztenünk őket, hogy mindenki épüljön be valahol egy 30 fős osztályba, ahol jó eséllyel csak egy kiközösített cigány gyerek lenne.”

Jelenleg ennek a forgatókönynek van a legnagyobb esélye, az egyetlen reménysugár az lenne, ha januárig ki tudnák gazdálkodni a béreket magánadományokból. Ha viszont csak az 50-100 ezer forintos csepegtetés marad, az biztosan nem lesz elegendő.

„Nem lehet Isten segítségét kérni a boltban, vagy a lakbér kifizetésekor”

Galyas Éva ötödéves teológushallgató a Wesley János Lelkészképző Főiskolán, emellett a józsefvárosi gyülekezet munkatársa: havonta egyszer prédikál, bibliaórákat tart, az egy éve indult Oltalom Rádióban pedig hírszerkesztőként dolgozik.

„Amikor 2-3 éve elkezdtem itt dolgozni, akkor is voltak nehézségeink, de nem ilyen nagyságrendben. Egyszer tavaly is előfordult, hogy csúsztak a fizetések, de akkor végül utólag a teljes összeget megkaptuk. Aztán hetekig őriznünk kellett a Dankó utcai gázcsonkot, nehogy kikapcsolják a gázt. És ott voltunk a NAV-razzia idején is, szóval azt hiszem, éppen belekerültem a dolgok sűrűjébe” – meséli.

Szerinte a mostani nagyobb elvonási hullám folyamatosan lebegett a MET és az Oltalom feje felett, de arra aligha számított bárki, hogy immár negyedik hónapja nem fogják megkapni a fizetésüket. Egyedülálló, kisgyerekes szülőként ez különösen súlyosan érinti.

„Év végén szeretnék jelentkezni lelkésznek, így valamivel nagyobb kitartás van bennem, mint egy átlagos munkavállalóban. Ettől függetlenül ugyanazokkal a problémákkal küzdök én is, mint mindannyian: nem lehet Isten segítségét kérni a boltban, vagy a lakbér kifizetésekor” – fogalmaz.

Egyelőre mindenki másodállásokat, alkalmi munkákat néz, amiből fenntarthatja magát és a családját, miközben a rendes állását is el tudja látni. Ő különböző civil projektekben vesz részt (szintén nem túl sok pénzért), de vállalt már takarítást is.

Éva az 1%-os felajánlásokkal kapcsolatban is szkeptikus: szerinte annyiféle módon próbálták már ellehetetleníteni őket, hogy azt sem tartja kizártnak, hogy ennek a pénznek a visszatartására is kitalálnak valamit. Mindazonáltal próbál optimista maradni és bízni benne, hogy végül megkapják az összeget.

„Dühös már nem vagyok, annyi minden miatt lehet dühösnek lenni, ami ebben az országban történik, hogy belefáradtam. Egyre szűkülnek azok a terek, ahol még szabadon lehet gondolkodni, nagyon aggódom a főiskola jövője miatt is: itt szabadabb, ökumenikusabb teológiát oktatnak, de könnyen előfordulhat, hogy megpróbálják bedarálni, mert olyan értékek mellett állunk ki, mint a szabadság és a társadalmi szolidaritás. Az viszont biztos, hogy Iványi Gábor nem fogja feladni.”

Hogy jutottunk idáig?

Iványi Gáborék kálváriája több mint 10 éve kezdődött: a MET-től a kormány 2012-ben elvette az egyházi státuszát, ezáltal a bevételei 40 százalékát (nem kaphattak 1%-os felajánlásokat, és az állami feladatok átvállalásáért járó normatívát is megvonták tőlük).

Bár a státuszt nemrég visszaszerezték – miután az Alkotmánybíróságon és Strasbourgban is kimondták, hogy jogellenes volt a megfosztás –, Iványi Gáborék azt mondják, az elmaradt támogatást csak 2015-ig fizette ki nekik az állam, a fennmaradó 8 évre semmit nem utaltak. Ez a gyakorlatban 10-12 milliárd forintot jelent.

A havi alapnormatíva eleve csak a nettó bérköltséget fedezi, járulékokat és közüzemi díjakat vagy egyáltalán nem, vagy csak kis mértékben tudnak belőle befizetni. Emiatt óriási járuléktartozásuk halmozódott fel, bár ők azzal érvelnek, hogy az állam még többel tartozik nekik.

A NAV-ot viszont ez nem hatotta meg: három hónapja 125 millió forintot inkasszóztak, augusztusban 175 milliót, nemrég pedig 384 milliót, ezzel csődközelbe juttatva a szervezetet.

Ha támogatnád a krízisalapot, a következő számlaszámon teheted meg: 11708001-20520380 (OTP Bank) – számlatulajdonos: Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség

Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Angliában az iskolaigazgató válogathat a természettudomány tanárok között” – Tamás már kint tanít, és hosszan sorolja a különbségeket
Utolsó munkahelyéről 25 kollégája távozott, pedig állítja, a magyar pedagógusok ugyanolyan jól tudnának tanítani, mint külföldi társaik. Új sorozatunkban most egy Angliába költözött, és ott is az oktatásban dolgozó tanárt mutatunk be.

Link másolása

Tamás nem egyszerűen felmondott az iskolájában, az országot is elhagyta. A diplomáját ugyan sikerült honosíttatnia, mégis arra készül, hogy Angliában is elvégezze a tanár szakot. Most Plymouthban oktatási asszisztensként szintén az oktatásban dolgozik. Így belülről ismeri mind a két ország közoktatási rendszerét.

Van mit mesélnie. Ahogy Lillának is.

- Vannak még élő kapcsolataid a volt munkahelyeden?

- Összesen talán egy. Akikkel tartottam a kapcsolatot, azok már vagy külföldön, vagy nem a közoktatásban vannak.

Miután eljöttem, az azt követő egy-két évben 25 tanár mondott fel. Szinte az összes kollégám elment a közoktatásból. Ingatlanosok lettek vagy cégeknél helyezkedtek el.

- Az az egy, aki ott maradt, mit mond, mit él meg?

- Minden évben egyre rosszabb, egyre nehezebb, csak várja a megfelelő lehetőséget, hogy lépjen. A lehetőséget, ami nem a közoktatás, mert ott mindenütt ugyanazokat a nehézségeket élhetné csak meg. És itt jönnek be a különbségek. Angliában a legelső, nagyon nagy különbség, hogy itt nincs tanárhiány. Ahol dolgoztam, többször is megtörtént, hogy kerestek természettudomány tanárt. A jelentkezők közül behívtak ötöt, interjúztak velük, és a nap végén azt mondták, hogy nem veszik fel egyiket sem, még keresnek tovább, mert nem találták elég jónak a jelentkezőket.

Itt megteheti az iskolaigazgató, hogy válogasson a természettudomány tanárok közül, Magyarországon meg örül az ember, ha három iskolára jut egy kémiatanár.

- Mi volt a legsokkolóbb különbség, amikor az első napjaidon bementél Angliában az új munkahelyedre?

- Komolyan meglepett, hogy mennyire sok a kisegítő személyzet. Nem elég, hogy bőven van elég tanár, de már az a tény is sokat elárul, hogy itt van még oktatási asszisztens és tanulási mentor is. Minden osztályban akadnak olyan gyerekek, akikkel valami miatt külön kell foglalkozni. Itt az állam alkalmaz erre szakembereket, akik segítenek a tanárnak az órán ezekben a helyzetekben, félreülnek a kihívásokkal küzdő diákokkal, és külön dolgoznak. A tanároknak magas a fizetésük, ezért cserébe hetente 48 órát dolgoznak egy kimutatás szerint. Amikor Budapesten tanítottam, legalább ennyit dolgoztam, hatodannyi pénzért, és mindenféle kisegítő személyzet nélkül. Osztályfőnök is voltam, és nem volt senki, hogy megcsinálja az adminisztrációt, például a fénymásolást helyettem. Szakközépiskolában és szakiskolában is tanítottam, az utóbbiban előfordult tanulási nehézséggel, beilleszkedési problémákkal küzdő tanuló, ezeket a szituációkat szintén egyedül kellett az osztálytermen belül megoldanom, amellett, hogy közel harminc gyereket tanítottam is közben. Itt, ha a tanár úgy látja, hogy egy-két gyerek nincs olyan állapotban, hogy be tudja fogadni a tananyagot, akkor megkér, hogy vigyem át őket egy másik terembe, ott beszélgessek velük, vagy adjak nekik külön feladatot, amit megcsinálunk együtt. Az oktatási asszisztens rengeteg olyan szituációban segít, amikor a tanár stresszhelyzetbe kerül.

Otthon minden stressz-szituációban teljesen egyedül van a pedagógus.

És emiatt előfordul, hogy akár tíz percet is azzal tölt az órából, hogy a problémás gyerekeket lenyugtassa, ahelyett, hogy a többiekkel haladna a tananyagban.

Lilláék története:

Lilla kisfia már Angliában született, 9 hónapos kora óta ovis volt, akkortól része az életüknek az angol általános közoktatás. Mivel az édesanya itthon a gyermekvédelemben töltötte a gyakornoki idejét, megdöbbentették a két ország közötti különbségek. Pedig Londontól nagyon távol élnek, tehát tapasztalatuk nem a nagyvárosok jól ellátott iskoláinak tudható be.

- Lilla: A közoktatásnak csak a jó oldalát láttam itt kint. Olyan módszerekkel tanítják a matematikát, amik lenyűgöztek. A fiam könnyedén, nehézség nélkül tanult meg fejben számolni, osztani. A törteket már a szorzótáblával együtt tanulták kb. 5 évesen. Csokiból rakta ki itthon, és írta mellé tört formájában, amit látott. Hat és fél éves lehetett, amikor a Tescóban közölte velem, hogy ha 3 fontba kerül a 12 rizspuding, akkor 25 penny darabja... Itthon megkérdeztem, hogy mégis hogy sikerült elosztani a hármat tizenkettővel, mert én biztosan nem tudtam volna így ránézésre. Azt felelte, hogy ez könnyű, négyesével voltak berakva három oszlopba, minden oszlop fölé odaképzelt 1-1-1 fontot, aztán azt kétszer elfelezte.

- Ez elég praktikus megközelítés.

- Lilla: Igen, sokkal kevésbé elméleti, inkább gyakorlati az oktatásnak ez a része is. Vannak felmérők, de nincs osztályozás. A számonkérés is inkább játékos, és évente ha kétszer fordul elő. Házi feladatot alig kaptak. A kisfiamnak a tanulással ezzel együtt sem volt problémája, minden tudása az iskolából származott. Egyedül a Covid alatt lett matekból gyengébb, akkor különtanárt fogadtunk hozzá. Amikor kezdett romlani matekból, kérdeztem a tanártól, hogy gyakoroljunk-e többet itthon, mire azt felelte, hogy ne, mert akkor meg fogja utálni a tantárgyat, és nem az a cél.

- Hány fősek az osztályok?

- Itt attól függően vannak együtt az órán a gyerekek, hogy ki mit tanul, aki magasabb szinten tanulja a matekot, az másik húsz gyerekkel kerül össze, mint amikor az angolt tanulja. Általában húsz gyerek van egy tanórán. Ha a létszám efölé megy, a tanárok panaszkodnak, hogy nehezebb így tanítani.

- Milyen az iskolák felszereltsége? Mennyiben tér el a hazaitól?

- Az otthoni helyzettel csak 2018-ig tudom összehasonlítani, nem tudom, hogy azóta fejlődött-e Magyarország. Ahol a közoktatásban utoljára tanítottam, ott rögzített padsorok voltak, örültünk, ha az egész iskolában akadt egy-két interaktív tábla. Hogy a gyerekeknek ki tudjunk adni használatra laptopot, az elképzelhetetlen volt. Jó, ha a tanároknak jutott a munkához.

Ehhez képest itt minden tanárnak van saját számítógépe, rengeteg iPad és laptop van, minden munkaközösségnek annyi, hogy egyszerre akár több osztály is tudjon tanulni rajta, hiszen itt körülbelül ugyanannyit használják órán ezeket az eszközöket a gyerekek, mint a füzetüket.

Nincs olyan, hogy azért nem tudok használni egy oktatási szoftvert, mert nincs min futtatni. Az óráknak legalább egyharmadában már számítógépen tanulnak. És a jövő ez. Hiszen amikor kimennek az iskolából a diákok, az első, hogy előveszik a mobiljukat - Magyarországon is.

- Ha azt nézed, hogy milyen szemléletmóddal tanítanak, hogy nyúlnak a gyerekekhez, akkor milyen különbségeket látsz a két ország között?

- A legnagyobb különbség, hogy az oktatásban a hangsúly a nevelésen van. Angliában a legtöbb tanár úgy van vele, hogy magánügy, hogy ki hogy tanul, milyen eredményt ér el egy-egy tantárgyból, de a közösségben való lét, az együttműködés, a tolerancia, az elfogadás, erre óriási hangsúlyt fektetnek. 15-16 éves kor alatt az, hogy ki hogy tanul, másodlagos. Addig osztályzatokat sem kapnak. A kötelező érettségi nagyon alapszintű. Ha valaki figyel az órákon, átmegy. Házi feladatot sem nagyon szoktak adni, teszteket írnak, erre mindig kapnak egy százalékos értékelést, de megbukni nem lehet. Láthatja a szülő és a diák, hogy ebben az évben matematikából mondjuk 30 százalékot hozott, de ennek nincs következménye.

A legfontosabbnak azokat a tulajdonságokat tartják (magatartás, együttműködés, tolerancia), amik az angolok szerint értékes tagjává tesznek valakit a társadalomban.

Míg Magyarországon szinte szó sem esik ilyesmiről, a tanulmányi eredmények határoznak meg mindent.

- Milyen lelkiállapotban járnak iskolába Angliában gyerekek, jellemző-e a szorongás?

- Az iskola miatt biztos, hogy nem szoronganak. Én az angoloknál elfogadóbb nemzettel még nem találkoztam. Ha bemegy egy diák az iskolába, bármilyen bőrszínű, vallású, szexuális orientációjú, biztos lehet benne, hogy senki nem bánthatja emiatt. Ha esetleg azt élné meg, hogy valaki valamilyen módon mégis bántja, akkor rengeteg helyre fordulhat támogatásért. Ifjúságvédelem, pszichológus, klubok, fórumok és specialisták állnak rendelkezésére. Biztos, hogy egy gyerek nem fog éveket eltölteni úgy az iskolában, hogy ott nem érzi jól magát.

Lilláék története:

Lilla: Az olvasás tanítása is különleges itt. Az iskolában színskálás könyveik vannak, mindenféle témában, hogy minden gyerek megtalálja köztük az érdeklődésének megfelelőt. A színek a nehézségi fokozatokat jelölik. Egy osztályon belül van körülbelül 7 szín, és mindenki a saját szintjének megfelelő besorolású könyveket olvas. Van egy érdekes történet, és az folytatódik a következő színben, csak a nyelvezet, nyelvtan nehezebb. Ha az egyik szín könyvei már jól mennek, akkor léphet feljebb a gyerek a következőre. A kisfiam egy űrhajós történetbe vonódott bele, és mondta, hogy „anya, meg kell kérnem a tanárnőt, hogy engedjen tovább, mert a folytatás a barna könyvek között van.” Mondta a tanító, hogy hát, még nem vagy teljesen ott, de ha ennyire akarod, legyen. És így lépett feljebb. Itt mindenki a saját szintjéhez képest fejlődhet.

- Van különbség az angol és a magyar diákok között?

- Ami nekem nagyon feltűnt, hogy az angol gyerekeknek sokkal nagyobb az önbizalma, mint a magyaroknak. És valószínűleg azért, mert egész életükben azt tapasztalják, hogy mindenki elfogadja és támogatja őket.

- Ez az önbizalom nem egyenlő a szemtelenséggel, ugye?

- Abszolút nem arrogancia, csak magabiztosság. Minden ember értékesnek tartja magát, mint ahogy egymást is annak tartják. Szerintem ez nagyon fontos.

Ha valakinek van önbizalma, sokkal jobban tud döntéseket hozni, és akinek van önbizalma, annak nincs szüksége arra, hogy másokat elnyomjon.

Szerintem ez Magyarországon komoly probléma, és nemcsak a diákoknál, hanem az egész magyar társadalomban.

- Magyarországon már csak egyféle tankönyvből lehet tanítani. Angliában hogyan látod, mekkora szabadsága van a tanárnak a módszerek megválasztásában?

- Nagyon nagy. Ez egészen addig elmegy, hogy még az érettségi sem centralizált. Még az is úgy működik, hogy van 4-5 cég, hasonlóak az otthoni nyelvvizsgaközpontokhoz, és hozzájuk lehet bejelentkezni érettségizni. Nálunk nem ugyanazt az érettségi vizsgaközpontot használta az angol munkaközösség, mint a történelem. Ez engem nagyon meglepett, ezért meg is kérdeztem az okát. Elmagyarázták, hogy a különböző érettségiztető cégek történelemből például más-más korszakot tartanak fontosnak. Egy olyan iskolában, ahol mondjuk hátrányos helyzetű gyerekek járnak, a tanár látja, hogy bizonyos témakörök közelebb állnak azokhoz a gyerekekhez, és ez alapján választ érettségiztető céget. Míg egy elit iskolában megint más részét tartják a történelemnek fontosnak, ők azt tanulják kiemelve. Mert azok a témakörök kellhetnek az egyetemre. A tanárok igazíthatják a tantervet a diákokhoz, nem mindenkinek ugyanaz a követelmény.

- Tehát a tanárok megválaszthatják a tanítási módszereiket, a tankönyveket sőt még a vizsgaközpontokat is.

- Gyakorlatilag igen. A módszerekben persze egy iskolán belül igazodnak egymáshoz a tanárok. Természetesen nem a személyiségüket kell háttérbe szorítaniuk, de ha az óramenetet nézzük, azok hasonlóak, egyfajta sablonok. Más szempontból tehát sokkal nagyobb a kontroll rajtuk. Amikor Budapesten tanítottam, volt olyan kolléga, aki egy kétoldalas számonkérésre ráírta, hogy egyes, és semmi más visszajelzést nem adott a diáknak. Mások egy teljes oldalt teleírtak visszajelzéssel. Itt a visszajelzéseknek is megvan a saját rendszere. Online felületeket használnak, melyekkel nagyon gyorsan és nagyon hatékonyan lehet szöveges visszajelzést adni. Lehet kommunikálni a gyerekekkel, szülőkkel. Ebben sokkal nagyobb az összhang a tanárok között.

- Ha már az összhangról beszélünk, van különbség a két ország tantestületei között?

- Angliában rengeteg pedagógiai tréning van, amit komolyan is vesznek. Havonta-kéthavonta tartanak a teljes tantestületnek tréningeket, ahol csoportokban modellezni kell, és ez eléggé összekovácsolja a kollektívát. Ehhez kell az is, hogy

a tanárokat nagyon jól megfizetik, nem kell, és nem is szoktak másodállást, különórákat, korrepetálást vállalni.

Nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak, nincs okuk arra, hogy versengjenek egymással, mint például a státusztörvény miatt otthon. Visszatérve a tréningekre, azok nagyon hasznosak. Egyrészt iskolaidőben csinálják, nem veszik el a tanár szabadidejét, másrészt olyanok, melyeknek gyakorlati haszna van. Nemcsak azt mondják a trénerek, hogy ezt a módszert tudod majd alkalmazni, hanem azt is, hogy a következő héten bejövünk, és megnézzük, hogyan tudod alkalmazni. Nem olyan céllal, hogy kirúgassunk, hanem bejövünk, megnézzük az órát, és el fogjuk mondani hétről-hétre, hogyan fogod tudni még jobban alkalmazni, amit tanultál. Ez velem is így volt. Órák után leültünk egy 20-25 perces megbeszélésre, ahol két ember, meg az igazgatóhelyettes ült velem szemben, és úgy kezdték, hogy most elmondunk 10 olyan dolgot, amiben tök szuper vagy. Utána egy dolog, amin meg javíthatsz. Emiatt a hozzáállás miatt kialakul a kölcsönös tisztelet egymás iránt. Magyarországon, ha részt is vettünk tréningeken, azok nem olyanok voltak, amire azt mondtam volna, hogy a következő héten már tudom alkalmazni. És a nyolc év alatt egyszer sem voltak bent az óráimon.

Lilláék története:

- Lilla: Életében egy verset nem kellett itthon bemagolnia a fiamnak. Nem kellett vele megtanulni a leckét, hogy másnap az iskolában felmondja. Nem tudom miért, itt minden másként van. A legjobb barátja ADHD-s. Amikor rendezvények voltak, akkor mindig ott ült a kis barátjával egy tanár, vagy amikor érzelmileg kimerült, akkor elvitték, és külön foglalkoztak vele.

- Hány tanár volt az osztállyal nap közben?

- Lilla: A fiam osztályában volt egy tanár, két tanársegéd, és az igazoltan ADHD-s kis barátja mellé adott az iskola egy olyan plusz támogató tanársegédet, aki kizárólag vele foglalkozott. Bent ült vele órán, segített odafigyelni. Még arra is volt gondja, hogy a ceruza, tolltartó, számológép, minden a gyerekkel legyen amikor kell. Ez sokszor elég ahhoz, hogy ne essen szét a kicsi figyelme.

- Az általános iskolába mit kellett bevinnetek?

- Lilla: Az égvilágon semmit. Minden az asztalon volt. A füzetük bent maradt, egy olvasókönyvvel járkált haza, mert abból itthon is olvasott.

- Milyen a felszereltsége az iskolának?

- Lilla: Egyszerűen minden van.

- Hogy áll az iskola vezetősége Angliában a beosztottakhoz?

- Értékelik a kollégákat, nemcsak úgy, hogy kap az év végén valamit, hanem itt az iskola teljesen professzionális módszerekkel fejezi ki, hogy szeretnének időt és energiát fektetni abba, hogy te még jobb tanár legyél, mert szükségük van rád, és minden segítséget meg akarnak adni ahhoz, hogy jobban tudd végezni a munkádat.

- Hogy látod magad 10 év múlva? Hol fogsz élni, mit fogsz csinálni?

- Egyértelműen itt. Remélem, hogy 10 év múlva is ugyanitt leszünk a feleségemmel, és ugyanígy az oktatásban fogok dolgozni, akármiként. Szeretek tanítani, mindig is úgy voltam az oktatással, hogy teljesen mindegy mit csinálok, csak előre vigyen. Ha lehet akkor tanárként, de amit jelenleg csinálok, azt is nagyon hasznosnak tartom és élvezem. Egyébként itt az általános közoktatás nagyon hasonlít arra, amilyen Budapesten az az alapítványi iskola volt, ahol dolgoztam az utolsó évben. Ez pedig azt jelenti, hogy nem arról van szó, hogy Magyarországon lehetetlen lenne felépíteni egy jó minőségű oktatási rendszert. Hiszen az alapítványi iskolában is azok a tanárok dolgoznak, akik korábban a közoktatásban tanítottak, de onnan elmenekültek. És teljesen más értékek mentén tudják tanítani a magyar gyerekeket, normális, és az életre felkészítő módon, akárcsak itt.

Otthon tehát ott lennének ehhez a szakemberek, és ha több tisztelettel és megbecsüléssel fordultak volna hozzájuk, még jobb tanárok lennének és egy összetartó közösséget tudtak volna létrehozni.

Reménykedem abban, hogy még az én életemben javulás áll be a magyar oktatás helyzetében, de, hogy reagáljak a kérdésedre, ez nem 10 év múlva lesz.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Minden harmadik magyar háztartás egyszemélyes, ami félelmetesen magas szám” - Mellár Tamás a népszámlálásról
Fontos lenne az egyfős háztartások támogatása, a történelmi egyházakat pedig nem szabadna elvtelenül támogatni - ezeket a következtetéseket vonja le a számokból a Statisztikai Hivatal volt elnöke, mostani ellenzéki parlamenti képviselő.

Link másolása

Tíz hónappal a 2022-es népszámlálás lezárulta után a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) közzétette a végleges adatokat. Többek között kiderült, hogy hányan élnek Magyarországon, hányan vallják magukat valamelyik egyház tagjának, hányan élnek házasságban vagy épp egyedül, ahogy az is, 10 év alatt mekkora volt a népességfogyás.

Mellár Tamás az első Orbán kormány idején, 1998 és 2003 között a Központi Statisztikai Hivatal élén állt, 2002 és 2004 között pedig az ENSZ Statisztikai Bizottságának elnöke volt. A statisztikus, aki a Magyar Tudományos Akadémia doktora 2018-ban független képviselőként bejutott a parlamentbe, jelenleg pedig a Párbeszéd frakció tagja. Arról kérdeztük, hogyan értelmezi a most nyilvánosságra hozott adatokat.

– Sok olyan izgalmas adat van még hátra, ami nem jelent meg, a kedden publikáltak leginkább az alapdemográfiával kapcsolatosak. Azt gondolom, hogy alapvetően a várakozásoknak megfelelően alakultak ezek az adatok. Nyilvánvaló volt, hogy az ország népességének csökkenése tovább folytatódik, és most már jelentősen 10 millió alatt vagyunk, ahogy az is, hogy a társadalom egyre inkább elöregszik. Az átlagéletkor tovább emelkedett, és folytatódott az a tendencia is, hogy egyre több a kisebb család, azaz egyre kevesebb a három-négy gyerekes család, miközben nagyon sok egyedülálló van.

Igen jelentős és meglepő dolog, hogy a vallásos emberek száma jelentősen csökkent: a katolikusok száma majdnem egymillióval, ezzel részarányuk a vallásosokon belül 71-ről 50 százalékra zsugorodott, míg a reformátusoknak száma a korábbi 21 százalékról 16 százalékra apadt.

Mindezt annak ellenére, hogy az elmúlt években komoly támogatásokat kaptak, de úgy látszik, hogy a szekularizáció világtrendjét nem lehet megtörni Magyarországon sem, vagyis a modernizáció ezen a szinten behatolt hazánkba is.

– Egyértelműen a modernizációban látja a vallásosak számának csökkenésének okát? A kettővel ezelőtti, 2001-es népszámláláshoz képest a római katolikusok száma csaknem megfeleződött.

– 2001-ben még 5 millió felett volt a katolikusok száma, most pedig már csak 2,9 millió. Pedig akkor sem volt már kötelező válaszolni a vallási kérdésekre, de azért sokkal többen feleltek ezekre a szenzitív, érzékeny témákra. A társadalom most már jóval öntudatosabb, talán ennek is köszönhető, hogy csak 60 százalék adott választ a vallási hovatartozására.

A jelentős csökkenést pedig nem lehet másnak betudni, csak annak, hogy a modern korban egyre kevésbé vallásosak az átlagemberek.

Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy bár 2001-ben sokan vallották magukat vallásosnak, közülük sokan nem járnak rendszerese templomba, nem fizetnek egyházi adót, és így valójában mégsem tekinthetők ők olyan igazi, elkötelezett hívőnek. Talán csak megszokásból, vagy esetleg félelemből írták be, hogy vallásosak, ami esetükben nagyjából abban merül ki, hogy karácsonykor és húsvétkor elmennek a templomba, megkeresztelik a gyerekeket, egyházi esküvő és temetés van, de ennél szorosabb kapcsolatuk valójában nincsen a vallással.

– Ugyancsak drasztikus csökkenés mutatkozik az adatok alapján a romák számában. Míg 2011-ben még 315 ezren vallották magukat romának, addig 2022-ben már csak 209 ezren, miközben 1 millió ember erre a kérdésre nem volt hajlandó válaszolni. Ennek mi állhat a hátterében?

– Azt gondolom, hogy ebben az esetben alapvetően a félelem lehet a kulcs. Vagyis nem akarják a romák bevallani a saját nemzetiségüket, mert félnek a megbélyegzéstől, félnek a hátrányos megkülönböztetéstől, ezért sokan inkább nem válaszoltak. Sajnálatos módon a mostani népszámlálás arról híresült el, hogy névvel és lakcímmel vették fel az adatokat, nem úgy, mint a korábbi esetekben. Emiatt

sokan attól tartottak, hogy esetleg visszakereshető lesz majd, amit mondtak.

Talán ennek tudható be, hogy ezekre a nem kötelező kérdésekre nagyon sokan nem adtak választ. Azokhoz képest, akik a népszavazás során romának vallották magukat, valójában jóval többen vannak az ebbe a nemzetiségbe tartozók. Ahogy az is valószínűsíthető, hogy azoknak a jelentős része, aki nem válaszolt erre a kérdésre, pontosan azért nem válaszolt, mert félt megvallani a roma azonosságát. De olyan esetekben, amikor nincs konkrét válasz, a statisztikusok is csak találgatni tudnak, mi állhat a háttérben.

Ezért is lett volna sokkal szerencsésebb és célszerűbb név is lakcím nélkül lebonyolítani az egész népszámlálást, mert akkor szerintem nagyobb lett volna az emberek bizalma abban, hogy nem tudnak visszaélni az adataikkal.

A gazdaságpolitika számára nem az a fontos, hogy Kis Péter, Nagy József vagy Sárközi János milyen nemzetiségű, hanem sokkal inkább az, hogy bizonyos térségekben, bizonyos területeken, bizonyos helyeken és országos szinten mekkora az egyes népességcsoportok mérete. Ezek milyen demográfiai és egyéb tulajdonságokkal rendelkeznek, mert a gazdaságpolitikák és egyáltalán a társadalompolitikát is ehhez kellene illeszteni.

– Ahogy említette is, az ország lakossága most már jóval 10 millió alatt van. 333 ezerrel élnek kevesebben Magyarországon, mint a legutóbbi népszámlálás idején. Azonban ez a csökkenés a népességfogyás, a kivándorlás és a koronavírus-járvány fényében talán kevésnek tűnik.

– Igen, könnyen elképzelhető, hogy valójában még ennél is jelentősebb népességfogyásról van szó. Nem tudjuk például azt sem, hogy akik tartósan külföldön vannak, továbbra is ott akarnak maradni, vagy idővel hazajönnek.

Hajlok arra, hogy inkább 4-500 ezres lehetett a csökkenés mértéke sajnálatos módon, mert ugyanakkor utóbbi tíz esztendőben már nem volt jelentős és lényeges a beáramlás, ami inkább akkor volt számottevő, amikor még nem voltunk EU-tagok.

Akkoriban a határon túli magyarok beáramlása volt jelentős, de az uniós csatlakozás után ez okafogyottá vált. Az ide érkező menekültek is csak tranzitországnak tekintik Magyarországot, és tovább akarnak menni. Kevésbé valószínű tehát, hogy az itt letelepedő külföldiek annyian lennének, hogy jelentő mértékben kompenzálni tudták volna a népességfogyást nyugatra vándorlásból fakadó veszteségeket.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy több százezer magyar él életvitelszerűen külföldön, ennek ellenére mégis itthon élőként vették számba őket a tavalyi népszámlálás során?

– Igen, ez elképzelhető. Bár emlékeim szerint úgy szólt a szabályozás, hogy azokat nem számolják bele, akik 12 hónapnál hosszabb ideig külföldön vannak. De ha épp akkor hazajöttek, vagy a szüleik azt gondolták, hogy ők mégiscsak itthoniak, és ezért kitöltötték a nevükben a kérdőíveket, akkor őket is beleszámolták annak ellenére, hogy eszük ágában sincs már visszajönni.

Jellemző, hogy még megközelítőleg pontos számot sem tudunk arról, hogy 2004 óta hány magyar tartózkodik, dolgozik tartósan külföldön.

Egyedül a jelentős bérhazautalásból lehet valamilyen következtetést levonni. Ezek alapján bizony masszívan 6-700 ezer, vagy akár még 800 ezres számot is lehet valószínűsíteni.

– A két napja nyilvánosságra hozott adatokból kiderült, hogy közel 1,5 millió ember él egyedül Magyarországon, ami a nem egész tízmilliós népesség jelentős részének tűnik.

– Én is azt gondolom, hogy ez sok, de ez is egy világtendencia. Első lépésben a családok háromgenerációs együttélése szűnt meg. Ehhez jön hozzá, hogy sokan nem akarnak családalapításra vállalkozni, vagyis nagyon jelentősen individualizálódik a társadalom. Ez pedig sajnálatos módon egyenes következménye annak, hogy egyszemélyes háztartások jönnek létre. Ehhez vegyük még hozzá, hogy folyamatosan növekszik a várható élettartam, így az idős házaspárok tagjai közül az egyik akár évekre is egyedül maradhat a másik halála után.

A 1,5 millió egyedül élő ember egyébként a háztartásokra vetítve azt jelenti, hogy minden harmadik magyar háztartás egyszemélyes, ami félelmetesen magas szám.

Ráadásul ezek az egyszemélyes családok sokkal nehezebben tudnak megbirkózni a rezsi és a különböző kiadások fedezetének előteremtésével.

– A kedden megismert adathalmaz alapján véleménye szerint mi lenne az a legfontosabb következtetés, amit a kormánynak mindenképpen le kellene vonnia?

– Szerintem azt mindenképp, hogy nem lenne szabad elvtelenül támogatni a történelmi egyházakat a keresztény Magyarországra hivatkozva, mert ez nem visz előre bennünket. Láthatólag nem tudja megakadályozni a vallásosok számának csökkenését az, hogy ingatlanokat, pénzt és funkciókat adunk a történelmi egyházaknak. Ráadásul bizonyos társadalmi csoportokat akár taszíthat is, ha az egyház közel kerül az államhoz. Számukra sokkal fontosabb lenne az egyházak függetlensége, és az, hogy valóban azon értékek mentén végeznék a munkájukat, amiket a Bibliában meg lehet találni. Ugyanakkor az is jól látszik, hogy az a családtámogatási politika szintén nem produktív, mert nem növelte számottevően a gyermekes családok, főként a többgyermekes családok számát.

Ezzel szemben fontos lenne az egyfős háztartások támogatása, megsegítése,

akik láthatóan sokan vannak, és rengetegen szegények köztük.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
Sorsdöntő másfél év jön – eldőlhet, kisodródunk-e végleg Európából
A magasnyomású gazdaság egy olyan veszélyes üzem, ahol nagyon nem mindegy, hogy mikor nyúlnak a kapcsolókhoz.

Link másolása

Érdekes, nem túl szívderítő, de reálisnak tűnő prognózist vet fel a G7 egy mai cikkében. Azt taglalják, hogy az Orbán-Matolcsy háború következtében milyen kilátásai vannak a magyar gazdaságpolitikának.

Az alapfelvetés az, hogy egy ennyire központosított politikai rendszerben, mint a magyar, minden személyeken múlik, a demokráciákból ismert fékek és ellensúlyok helyett csupán a központi hatalom mozgatja az embereket, hogy az egy központi akaratot azok megvalósítsák. Kétségtelenül

rendszerhiba, hogy Matolcsy ellensúllyá vált

(bár nem világosak a valós motivációi, tekintettel arra, hogy a „magas nyomású gazdaság” a mostani jegybankelnök favorizált gazdaságpolitikai víziója volt). Ez a helyzet egy ilyen struktúrában nem tartható fenn sokáig, nyílt titok, hogy Matolcsynak mandátuma lejártakor mennie kell. A kérdés az, hogy ki lesz az utódja, és ennek milyen hatása lesz a gazdaságra?

Továbbhalad-e azon az úton az ország, amely Dél-Amerikában államcsődökhöz és gazdasági összeomlásokhoz, Törökországban pedig száz százalékot közelítő inflációhoz vezetett?

Orbán és köre a növekedést erőlteti, mindenáron, az ő embere Nagy Márton. Minden jel arra utal, hogy ő lett az új Matolcsy, aki szerint újra lendületbe kell hozni a gazdaságot, még azon az áron is, hogy az idei költségvetési hiány nagyobb lesz a tervezettnél.

Ha Nagy lesz a jegybankelnök 2025 márciusában, akkor minden bizonnyal a kormány mellett az MNB is visszatér a gazdaságélénkítő intézkedésekhez.

Ha a kormány és a Nemzeti Bank újra egy irányba húzva élénkít, akkor a lassan magunk mögött hagyott inflációs csúcsnál is nagyobb jöhet. Nem kizárt persze, hogy ha ez bekövetkezne, Nagy Márton is a fékre lépne, de a magas nyomású gazdaság veszélyes üzem, nagyon nem mindegy, mikor nyúlnak a kapcsolókhoz. Ha nem is latin-amerikai összeomlás lenne egy késői fékezésnek a vége, azért Törökország példája elég elrettentő,

ahol a közös kormányzati-jegybanki élénkítéssel fél év alatt sikerült 20 százalékos inflációból 80 százalékosat csinálni.

Ennek a populista gazdaságpolitikának a feltételei egyre szűkösebbek, mivel a hazai munkaerő-tartalék zsugorodik, ami növeli a dolgozók alkuerejét, viszont a termelékenység javulását meghaladó bérnövekedés pedig előbb-utóbb inflációhoz vezet. Továbbá az EU-források sorsa továbbra is kérdéses. A nagy importkényszerrel járó és konjunktúraérzékeny beruházások, akár az autógyárak, akár a most erőltetett akkumulátorgyárak is azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy

ha összeomlik az itt előállított termékek iránti kereslet, az hamar mélybe ránthatja a külkereskedelmi mérleget, és természetesen a forintot is.

Ha a fent vázolt szűk keresztmetszetek találkoznak egy olyan gazdaságpolitikával, amely a kereslet (osztogatással és olcsó hitelekkel hajtott) felpörgetésével, a deviza gyengítésével akar minél nagyobb növekedést kisajtolni a gazdaságból, annak

nagy megborulás lehet a vége.

Elrettentő Argentina példája. Számos hasonló gazdasági kísérlet összeomlása után még mindig olyan jelöltek nyernek a választásokon, akik hasonló jellegű csodát ígérnek – aztán jön a most éppen 124 százalékos infláció.

A tét tehát rendkívüli. És a csapdában igazán már benne is vagyunk. Elég megnézni a DK közleményeit és ígéreteit, ahol olyan dolgokkal próbálnak népszerűséget szerezni, mint az 500 forintos benzin ígérete, a tavaly nyári rezsiemelés visszavonása, nyugdíj- és béremelések. Ezek csupán a Fideszre próbál rálicitálni.

A szerző a végén a következő mondattal zárja cikkét: „ez alapján pedig még fontosabbnak tűnik, hogyan alakul a gazdaságpolitika következő másfél évet követően: tovább csúszik-e a dél-amerikai/török vonal irányába, vagy legalább részben megmarad az Európában megszokott keretek között”.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk