hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Életemnek azt az időszakát kell bezártságban töltenem, amikor leginkább kitárul elém a világ”

Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik éppen érettségi előtt állnak, vagy már a járványhelyzet alatt végeztek a középiskolában és kerültek a munkaerőpiacra, illetve egyetemre.
Fartek Patrícia, Címkép: Pixabay - szmo.hu
2021. január 20.

hirdetés

Már egy éve annak, hogy teljesen megváltozott az életünk a koronavírus-járvány miatt. Ez a helyzet pedig mindenkit hirtelen állított nem várt akadályok elé. Az iskolásokat is. Főként azokat, akik egy éve ilyenkor még teljes nyugodtsággal készültek az előttük álló szalagavatóra, ballagásra, érettségire. Aztán hirtelen minden megváltozott: egyik napról a másikra kellett átállniuk az online oktatásra, és minden bizonytalan lett. Aztán ebben a bizonytalanságban kerültek a munkaerőpiacra, vagy éppen az egyetemre.

De azok sincsenek egyszerű helyzetben, akik már a 11. osztály óta többségében online készülnek az előttük álló megmérettetésekre. De a járványhelyzet, a korlátozások nemcsak a tanulmányaikra, hanem a társasági életükre is kihatnak. Éppen azokban az években, amikre aztán később mindannyian mosolyogva, jó emlékként tekintünk vissza. Olyan élményekben nem lehet részük, amik fontos mérföldkőnek számítanak az életükben: ilyen a szalagavató, a ballagás, az utolsó közös év az osztállyal, együtt izgulás a vizsgák előtt az osztályterem előtt toporogva, a bankett, a gólyatábor, az első egyetemi bulik.

Anna 18 éves, idén tavasszal érettségizik majd egy vidéki gimnáziumban. Őket már a 11. osztály utolsó félévében is érintette a járványhelyzet. Mint mondja, 2020 márciusában még mindannyiuk számára kérdéses volt a jövő, akkor még nem gondolták, hogy az egész világ bezár. Anna most már igyekszik megértéssel tekinteni a helyzetre, de ez egyáltalán nem egyszerű.

“Életemnek azt az időszakát kell bezártságban töltenem, amikor leginkább kitárul elém a világ. Most már igyekszem megértéssel fordulni ehhez az időszakhoz, viszont nehéz elszakadni az osztálytársaimtól és a tanáraimtól, akiknek a fizikai jelenléte motivál a tanulásban. És nehéz keveset látni nagyszüleimet, rokonaimat, barátaimat is”

- fogalmazott Anna, aki éppen a szalagavatója előtt áll, amit február végére toltak abban reménykedve, hogy akkor már megtarthatják.

“Február végére toltuk ki a szalagavatónkat, de a műsorunkból a bizonytalanság és az online oktatás hatalmas demotiválása miatt semmi nem készült el egyelőre.

hirdetés
Egyébként a suliban is nehéz haladni itthonról: nem elég, hogy a segítség is csekély, de nincs, ami motiváljon, egyik leckét befejezzük, aztán jön a másik. Illetve a feladatok határidejét is nehéz követni a rendszerben. Emellett további technikai problémák nehezítik a megtartott online órákat.

Mióta ennyien használunk internetet, a hatalmas leterheltség miatt sokszor akadozik a hang, esetleg lefagy a telefon, nem működik a mikrofon, vagy csak kidob a rendszer, amin keresztül az órát tartják. Mostanában én körülbelül az órák felét egyáltalán nem is hallom” - mondja a fiatal lány, aki még aggasztóbbnak tartja a helyzetet, miután bejelentették, hogy a szokásos rendben tartják meg az érettségit is.

“Ehhez is nehéz bármilyen hozzászólást fűznöm, hiszen eleve semmilyen szinten nem tartom magunkat felkészültnek a vizsgákra. Úgy érzem, az online oktatásban elég kevés hatékonyság rejlik, az egész teljes mértékben hátráltat minket. Jobb lenne, ha esetleg a már érettebb általános iskolások maradnának otthon és a végzősök lehetnének iskolában, mert szerintem nekünk fontosabb jelen lennünk az órákon személyesen.

Ami ugyanakkor rossz is, mert csak még több embert veszélyeztetünk ezzel. Az írásbeli vizsgákon tavaly rengeteg diákot összepasszíroztak egy helyre, azonban a szóbelin mégsem vehettek részt a diákok, holott ott könnyebben megoldható a távolságtartás. Ez is nehéz kérdés, hogy a szóbeli mennyire jó, vagy mennyire nem, mert sokkal többet kell készülni szóbelivel együtt és nehéz ennyi mindent megtanulni egy instabil talpakon álló online oktatásban, amiben sokkal lassabban tanulunk.

Véleményem szerint egy könnyebb érettségi vizsga lenne a megoldás.

Amit nemcsak “jószívből” könnyítenek meg az adott pillanatban, hanem előre szükséges tudatni a diákokkal, hogy mégis mire készüljenek egy olyan helyzetben, amiben eleve szörnyen nehéz bármire is készülni.”

Anna azt mondja, a legnagyobb veszteséget az jelentette, hogy elbukták a idegennyelvi tanulmányi programot, amire nagyon készült.

“Számomra a legnagyobb veszteséget az idegennyelvi tanulmányi program jelenti, amelyet 2019. őszén jelentettek be. Ez egy ingyenes, kéthetes kurzust jelentett volna az akkor kilencedikes és tizenegyedikes diákok számára. 2020. februárjában tudtuk meg, hogy sikerült bekerülnünk egy London közeli kurzusra. Egy egyetem kollégiumában lettünk volna elszállásolva harmincan, két kísérőtanárral, teljesen ingyen, a kormány támogatásával.

A 18. születésnapomon Londonban ébredhettem volna. Számomra ez azért is nagy dolog, mert régi vágyam eljutni oda. Rengeteg helyre ellátogathattunk volna, és a kurzus végén egy teszt során még visszaigazolást is kaptunk volna arról, hogy mennyit tanultunk.

Lássuk be, ez hatalmas segítség egy nyelvvizsga és érettségi előtt álló osztály tanulóinak, továbbá az élményszerzés igazán jó formáját jelentette volna. Úgy tudom, 2021 nyarára kárpótlást terveznek nekünk, azonban a végzős diákoknak, köztük nekem már mindegy lesz, hiszen nem fogunk többé az adott középiskolához tartozni. Továbbá, még mindig nem tudjuk, mit hoz a jövő, vagy mikor is lesz ennek az egésznek végre vége” - fogalmazott Anna.

A fiatal lány szerint azért van pozitív oldala is a jelenlegi helyzetnek: például a kedvenc zenekara, a BTS több online koncertet is tartott, amiknek az ára jóval olcsóbb volt, mintha élőben vett volna részt ezeken. Úgy talán esélye sem lett volna rá, hogy eljusson egy koncertjükre. De szerveztek ingyenes fesztivált, közös tornát és még sok online programot is, amiben így Anna is részt vehetett.

Noel szintén 18 éves, ő is az érettségire készül. Azt mondja, tavaly ilyenkor még örültek is neki, hogy kapnak egy kis szünetet, lehet majd lazítani, viszont arra nem számítottak, hogy a helyzet ennyire rossz lesz.

“A legrosszabb rémálmunkban sem gondoltuk volna, hogy ez a helyzet ilyen súlyossá alakul és eddig kihúzódik.

Akkor párhetes online oktatásra számítottunk, de sajnos ebből az lett, hogy bár kisebb szünetek voltak, most is ugyanott tartunk. Tanulmányi szempontból a tavalyi évben mi még nem voltunk megijedve, inkább az akkori érettségizőket sajnáltuk és szurkoltunk nekik. Minket is rossz érzéssel töltött el, hogy elmaradt a ballagásuk, hiszen nagyon jó viszonyban voltunk, vagyunk velük. Veszteségek azonban már akkor is értek minket.

A két legjobban fájó dolog az osztálykirándulás és az angliai tanulmányi utazás elmaradása volt. Nagyon örültünk egy ilyen lehetőségnek, ám arra sem volt időnk, hogy beleéljük magunkat, hiszen utána nem sokkal törölve is lett minden”

- fogalmazott Noel.

A végzős évnek azonban mindezek ellenére nagy motivációval álltak neki, bíztak benne, hogy ki tudják élvezni az utolsó együtt töltött évet az osztállyal.

“A 12. osztálynak nagy motivációval álltunk neki, minden egyes pillanatát ki szerettük volna élvezni, hiszen ez az utolsó évünk együtt. Engem már, a még sikeresen megtartott utolsó osztálykirándulás után, elfogott egy rossz érzés, hogy nekem mennyire fognak hiányozni az osztálytársaim, a barátaim, akikkel 8 éve együtt vagyok. Engem ez igenis mélyen érintett és pont ezért, számomra ez a legfájóbb, hogy nem láthatom őket, nem lehetünk bent együtt.

Közösen talán csak az érettségin leszünk együtt, akkor is maszkban, távolságot tartva. Én úgy gondolom, hogy ez pszichésen megviselő tud lenni. Minden egyes dolog, ami széppé teszi a végzős évet, számunkra kimarad, és ez nem pótolható.

Több mint valószínű, hogy elmarad a ballagás, és jelenleg a szalagavatóról sem tudjuk, hogyan lehetne megvalósítani, vagy megvalósítható-e egyáltalán. Ez a bizonytalanság a legrosszabb.

Bizonytalanok vagyunk az érettségivel kapcsolatban is, ugyanis mi már jó ideje online készülünk rá, amiről tudjuk, hogy nem a leghatékonyabb módszer. És hiába vannak tanáraink, akik mindent megtesznek, hogy a lehető legtöbbet kihozzuk a helyzetből, mégsem ugyanaz.

Úgy vélem, hogy nekünk idén nemcsak a tanulás szempontjából van nehezebb évünk, hanem lelki szempontból is, mivel az utolsó év szépsége nálunk teljesen elveszett. Természetesen, amint vége ennek a rendkívül nehéz helyzetnek, be szeretnénk pótolni a bulikat, de egyelőre én nem látom a végét, és ki tudja, talán már az ország különböző pontjain leszünk különböző egyetemek tanuló, mire vége. De nagyon bízom benne, hogy minél előbb javulni fog a helyzet” - mondja Noel.

A sok rossz ellenére azonban ő is próbálja meglátni a helyzet jó oldalát is. Noel azt mondja, azért ez az időszak arra legalább jó, hogy az emberek jobban megismerjék, fejlesszék önmagukat.

“Most végre tényleg használhatjuk az internetet jó dolgokra. Rengeteg tananyag van fent, tanulást segítő videók, csupa olyan dolog, amiket eddig sajnos elhanyagoltunk, elhanyagoltam. Én többek között visszatértem az olvasáshoz, aminek nagyon örülök, és próbáltam minden téren fejleszteni magamat. Összességében ténylegesen nagyon megterhel, megvisel engem, minket ez a szituáció, és valóban életre szóló élményekről maradunk le. Azonban egyszerre megtanít alkalmazkodni, megerősödni, fejlődni. Nem szabad csak a negatív oldalát észrevenni, hanem meg kell látni benne az esetleges lehetőséget is” - zárja Noel.

Márton szintén próbál pozitív lenni, pedig neki sem volt egyszerű az elmúlt időszak. Tavaly, a járványhelyzet kellős közepén készült a technikusi vizsgájára, majd próbált elhelyezkedni a szakmájában, sajnos nem túl sok sikerrel.

“A technikusi vizsgára való készülés szinte felesleges volt, hiszen a szóbeli teljes mértékben elmaradt. Aztán a technikum elvégzése után, a nyár sem volt az igazi: nem találtam munkát, az előre megvásárolt koncert- és fesztiváljegyek is kárba vesztek. Közben a kijárási korlátozás miatt, a barátnőmmel is bontanom kellett a féléves távkapcsolatot. Most viszont itt van 2021: új év, új remények.

Jelenleg szinte minden helyre beadtam az önéletrajzomat, bízom benne, hogy az évben újra tudom kezdeni az életem”.

Csongor a járványhelyzet végén volt végzős a gimnáziumban. Nekik még a megszokott rendben lehetett szalagavató tavaly januárban. Ugyanakkor nem számítottak rá, hogy ez lesz az utolsó közös programjuk az évfolyammal.

“Ekkor már nagy erővel készültünk az érettségire, ami mindenki életében egy fontos esemény. Mi is így tekintettünk rá, ezért is aggódtunk a járvány terjedését illetőleg. A felkészülés közepén ért minket a hír, hogy átállunk online oktatásra és bezárják az iskolákat. Ezt egy nagyon hosszú bizonytalan időszak követte: nem tudtuk, hogy fog-e működni és megfelelően fel tudunk-e készülni az érettségire.

Sok óránk elmaradt, technikai problémák is adódtak rendesen. A bizonytalan kilátások miatt sok osztálytársam depresszió közeli állapotba került. Erre rátett egy lapáttal az érettségi lebonyolítását övező káosz. Kétségbeesetten figyeltük a környező országok lépéseit, a kormány döntésére várva.

Rengeteg erőfeszítést igényelt a megmaradt tananyag elsajátítása a közösségi kapcsolatok nélkül. A tanárok, de úgy gondolom a szüleink érdeme is, hogy sikeresen le tudtunk érettségizni. A ballagás elmaradása sokunkban hiányérzetet keltett, ezért az iskola úgy döntött, hogy a lehetőségeknek megfelelően a bizonyítványosztással egy időben osztályonként pótolja be. Június végén, a szigorítások enyhítése után a bankettet is meg tudtuk tartani és méltó módon elbúcsúzni egymástól és tanárainktól. Így igazából, ha nem is a tervezett módon, de mégis minden középiskolát lezáró eseményt meg tudtunk tartani. Szerintem ebben az iskola hozzáállása is nagy szerepet játszott” - meséli Csongor.

Az érettségi után egy nyugodtabb időszak következett az életében az iskola szempontjából, a jó eredmények tudatában várta a felvételi eredményeket. Azonban a nyár, majd az első egyetemi programok sem úgy sikerültek, ahogy tervezték.

“Ez a nyár lett volna az egyik legfelszabadultabb, de sokaknak elmaradtak a közös bulik, programok. Voltak egyetemek, amelyek meg sem tartották a gólyatábort, a mi egyetemünk inkább a helyszínek felosztása mellett döntött. Én személy szerint sokat gondolkoztam a részvételen. Egyébként is zárkózottabb típusú ember vagyok, de a családtagjaim egészsége számomra fontosabb szempont volt. Így hát nem mentem el, ami később jó döntésnek bizonyult, ugyanis többen megfertőződtek a táborban.

Számomra az egyetem hibridoktatással kezdődött, ami sokat segített, hogy megismerjük a szaktársainkat, oktatóinkat és az egyetemi életet. Ezért is szomorodtam el, amikor novemberben teljesen megszűnt a jelenléti oktatás. Bár az egyetemisták szerintem ezzel könnyebben megbirkóznak. Az első félév sikeres lezárása után, a második biztosan online kezdődik. A járványhelyzet alakulásával azonban ez később még változhat. Az elmúlt időszakban az életem sok fontos eseménye zajlott le, de a kitartás és az erőfeszítések a járvány ellenére is beváltották a hozzájuk fűzött reményeimet. Mint nagyon sokan, én is várom, hogy visszatérjen életünk a normális kerékvágásba. Az oltás sebességét látva, ez azonban a közeljövőben nem fog bekövetkezni” - zárja gondolatait Csongor.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Éjszakás voltam... a haldoklók sikolyai... azt hittem, megőrülök” – két ápolónő elmondja, miért nem írják alá a szerződést

Gyöngyi és Csilla ápolónőként dolgoztak. Egyikük egy covid-osztályon, másikuk egy koraszülött intenzív osztályon. Nem írták alá az új egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződésüket.
Fartek Patrícia interjúja, fotó: MTI/Balogh Zoltán - szmo.hu
2021. március 01.

hirdetés

Több egészségügyi dolgozó is elhagyta a hivatását március elsejével. Nem írták alá az új egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződésüket. Vannak, akik több mint 20 év után álltak fel. A Szeretlek Magyarországnak két ápolónő beszélt arról, miért hozták meg ezt a nehéz döntést.

Gyöngyi egy covid-osztályon dolgozott ápolónőként. Nem írta alá az új szerződést. A hétvégén letelt az utolsó műszakja.

"Hogy mi zajlik bennem? Hetek óta gondolkodtam, mit tegyek. Félelem, düh… mi lesz a családommal, ha nem írom alá? De mi lesz velem, ha aláírom? Egyre feszültebb voltam, már nem volt kedvem bemenni dolgozni. Dühített. Mintha egyedül maradtam volna a döntésemmel. De az élet, a szerencse mellém állt. A barátnőm, aki szintén ápolónő, döntött, és büszke volt. Nem bírom tovább menjünk innen… segített megérteni, hogy magamat és a családomat kell néznem. Imádom a szakmámat, szeretem a betegeket, de nem bírom tovább. A covid-osztályra kerültem tavaly novemberben. Az első napom borzalmas volt, azt hittem, hogy megfulladok. Téptem le a ruhát és a maszkot, már az sem érdekelt, ha elkapom a vírust. De a pokol még csak ezután kezdődött.

Éjszakás voltam, jött a mentő és csak jött a mentő... a haldoklók sikolyai… azt hittem, megőrülök... Húztuk az oxigénpalackokat. Olyan nehezek voltak, hogy reggel már alig bírtunk menni. A halottakat dupla zsákba csomagoltuk. A szívünk szakadt meg, hiszen az előbb még láttam a könyörgő szemét, fogta a kezem. Szakadt rólunk a víz, az izzadtság csípte a szemünket, az arcunkat, már elviselhetetlen volt. Lelkileg összetörve, sírva mentem haza.

Jeleztük a vezetőségnek, hogy nincs védőruhánk: nem volt maszkunk. Kiégtünk, elfáradtunk, 12 órát voltunk a védőruhában pihenő nélkül. Nem tudtunk inni, vécéről csak álmodtunk. Azt mondta a vezetőség, ha nem bírjátok, betegállomány. De akkor miből élünk? És húztuk az igát megroggyanva tovább. Akkor jöttem rá, hogy senkit nem érdekel, ha betegen dolgozom, ha belerokkanok. A covid-pótlékainkat hol kaptuk, hol nem.

Aztán jött ez a megalázó szerződés, amit már nem bírtam megemészteni. Eddig is belém rúgtak. Ha aláírom, mi lesz, még a rabszolgájuk is legyek? Pótlék nincs, elvették. Covid-pótlék sincs, elvették. Hát most már ingyen dolgozzak? Belém rúgnak, és még adjam hozzá a nevemet is? Döntöttem, nem írom alá. Szabad ember akarok lenni. A hivatásomat szeretetből akarom végezni, és nem kényszer alatt.

Hogy most mi lesz? Pihenek, elmegyek a munkanélküli segélyért. Már tanulunk németül a barátnőmmel, júniusban utazunk Ausztriába. Már várnak ránk a kollégáink, akik hamarabb feladták. Megyünk, hátha több megbecsülést kapunk, ahol hagynak minket dolgozni".

hirdetés

Csilla diplomás ápolónő egy koraszülött intenzív osztályon. Illetve csak volt. 23 év és 6 hónap után szombaton kezdte meg az utolsó műszakját.

"Ápolónő vagyok akkor is, ha éppen nincs munkám vagy nincs "jogállásom". Sok éve dolgozom - illetve dolgoztam. A múltidő idegen, még nem áll rá a szám. Abbahagyom, nem írok alá. Nem fogadom el az új jogállást, mert nem értek egyet vele. Nem írom alá, mert vannak más lehetőségek is az életemben.

Mélyen elítélem, ahogyan ezt az egész jogviszonyváltást az állam keresztülverte rajtunk. Életbevágó döntésre kényszeríti az ápolói és egészségügyi társadalmat egy pandémia közepén gyorsan, gondolkodási idő nélkül. Térdre kényszerít bennünket. Egy segítő szakmát, egy olyan szakmát, amely nemcsak a két kezével, hanem a szívével, a lelkével is dolgozik.

Nem vagyok politikus, nem értek a nagy játszmákhoz. Én az elszenvedője vagyok ezeknek. Csalódott vagyok! Csalódott a vezetőinkben, a hangnemben, amit megütnek velünk szemben. Csalódott vagyok azért, mert kizsigerelnek bennünket a hivatástudatunkkal visszaélve. A mi szakmánkhoz kell, hogy pihenni tudjunk lelkiismeretfurdalás nélkül, hogy a kolléganőnknek ne kelljen miattunk dolgozni 250 órát, amikor szabadságon vaqy táppénzen vagyunk.

Létbiztonságra van szükségünk, hogy amikor a haldokló gyermek szüleit kell segítenünk, ne azon aggódjunk, hogy otthon nincs pénz a gázszámlára vagy kenyérre.

Sok minden hiányzik a mai ápolóknak, hogy azok tudjanak maradni, akik lelkesen beültek az iskolapadba, hogy ezt a hivatást űzzék. Ha találkoznak egy "rossz" ápolóval, gondolják végig, hogy hogyan és miért jutott idáig, hiszen ő nem utálatból választotta a szakmát! Próbáljanak meghallani minket!

Eltörlik a munkavállalói jogainkat. Igaz, kaptunk fizetésemelést, de a legtöbbünknek ez olyan embertelenül kevésről indult, hogy ma sem érjük utol az átlagot sem. Ha utol akarjuk érni magunkat, másodállás kell, amelyet most hirtelen és nem megfelelő körültekintéssel kezdtek el szabályozni.

Az indoklás az, hogy az egészségügyi dolgozó ne zsigerelje ki magát. Persze kiderült, hogy ha rengeteg ápoló nem ápol másodállásban, dugába dől minden, mentők és intenzív osztályok kapacitása szűkül jelentősen. Kaptunk is engedélyt azonnal arra, amit korábban nem dönthettünk el mi önmagunkról: dolgozhatunk akár 250 óránál is többet.

Sztrájkolni nem sztrájkolhatunk, a kollektív szerződések január 1-jén megszűntek. A felmentési, felmondási feltételek számunkra hátrányos irányba változtak. Az oszd meg és uralkodj elvén széthúzták az orvos és a nővér társadalmat. Ez nagyon sokat fog ártani a szakmának. Nincs értelmezhető mennyiségű új, magasan képzett ápoló.

A szakma elöregedett. A következő öt évben az ápolók, aneszteziológusok nagy része nyugdíjba megy. A 10-20 éve dolgozók pedig sorban hagyják el az egészségügyet vagy az országot.

A jövő számunkra elég sötéten fest. Nincs velünk lojális érdekképviseletünk, akik hathatósan fel tudnak és mernek lépni a nevünkben. Nincs megfelelő infrastruktúra, csak omló kórtermek és büdös öltözők. Nincs értelmezhető módon kiadott szabadság, sok helyen egy éve szinte semmilyen szabadság sincs. Nincs emberi időbeosztás a létszámhiány miatt. Állandó a variálás az emberekkel, hogy ki, hova, mikor, stb. Nincs elegendő frissen végzett ápoló.

Nem vesznek minket komolyan, sőt lassan emberszámba sem.

Pedig ez az egész az emberekről szól. Emberekről az egészségügyben. Betegekről és gyógyítókról. Az egészségügy nem csak egy sakkfigura egy táblán, ezért el kellene kezdeni figyelni rá, hogy mi történik benne!"


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„9 éve kezdődött, a mai nappal véget ért” – megrendítő sorokkal köszönnek el hivatásuktól az egészségügyi dolgozók

„Kegyetlenül megbecstelenítették a méltóságunkat, a szabadságérzetünket és az igazságérzetünket. Belekényszerítettek egy döntésbe, amit soha sem akartunk meghozni” – írja egyikük, aki nem kért a kötelező jogviszonyból.
A címkép illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2021. március 01.

hirdetés

"Letelt az utolsó műszakom", "9 éve kezdődött, a mai nappal véget ért", "34 év és 7 hónap után nem írtam alá" - ilyen és ehhez hasonló posztok jönnek szembe a közösségi oldalakon. Egészségügyi dolgozók sora hosszú évek után adta fel március 1-jével a hivatását. Nem írták alá az új egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződésüket.

"A mai nap a hátam mögött hagytam a szakmát, utoljára vettem fel a zsilipruhát, a Covid-védőruhát, utoljára léptem be annak az épületnek a kapuján amit a második otthonomnak tekintettem. Utoljára találkoztam a kollégáimmal, mint kollégák. Pár nap múlva egy teljesen új területen, teljesen más munkakörben fogok dolgozni. Akik ezt a hivatást választják, azok tudják hogy ezt a munkát alázattal, szeretettel lehet csak csinálni"

- írta egy Facebook-csoportban egy távozó egészségügyi dolgozó.

"A mai és holnapi nap igazi, történelmi gyásznap az egészségügy és a társadalom számára.

Számtalan kolléga (orvos, egészségügyi szakdolgozó, egészségügyben dolgozó- nem eü.végzettségű) utolsó munkanapja közalkalmazottként, és lehet, hogy legutolsó az egészségügyi pályáján. Sok ember ugrik vakon most a semmibe, a bizonytalanba-akár aláírt, akár nem. Ami most biztos: maga a BIZONYTALANSÁG.

Mindenki búcsúzik, keserves, véres kínkönnyeket sír a lelkünk. Megerőszakoltak mindannyiunkat. Kegyetlenül megbecstelenítették a méltóságunkat, a szabadságérzetünket és az igazságérzetünket. Belekényszerítettek egy döntésbe, amit soha sem akartunk meghozni"

- írja egy másik egészségügyi dolgozó.

hirdetés

Kiss László egy pszichiátriai szakkórház rehabilitációs osztályán dolgozott ápolóként. 29 év az egészségügyben. Ő sem írt alá.

"Természetesen hosszas vívódás után hoztam meg a döntésem az ESZJ elutasításáról. Az egyéni és kollektív jogfosztás verte ki nálam a biztosítékot, úgy gondolom alapvető jogaimat korlátozza a kormányzat, ráadásul egy félig kész törvénnyel, amelynek nem lényegtelen "töltelékeit" az aláírás után készítik el.

Szégyenletes, hogy egy egészségügyi vészhelyzetben, - amikor az ágazat dolgozói egyébként is a pandémia leküzdésére koncentrálnak - terhelik rá a döntés felelősségét a munkavállalókra.

Úgy gondolom, hogy

jelen helyzetben csak ezt a döntést hozhattam meg, már nem magamért, hanem a jövő egészségügyében dolgozókért"

- mondta a Szeretlek Magyarországnak.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Bevállaltam a kínai vakcinát, pedig ezt az oltóanyagot szerettem volna a legkevésbé

Kolléganőnk megkapta a Sinopharm-vakcina első dózisát - elmeséli, mennyire volt dilemma visszaigazolnia, hogy kéri ezt az oltást, és milyen volt maga a procedúra.
Fotó: MTI/Rosta Tibor - szmo.hu
2021. február 27.

hirdetés

„Oltás COVID ellen Sinopharm-vakcinával” – ezzel a címmel esett be egy e-mail a postafiókomba kedd délután. Feladója a háziorvosom volt. Több mint 10 éve már, hogy a páciense vagyok, jól ismerjük egymást. Kezdetben azért is jegyzett meg magának, mert nem sok Hodgkin-kóron átesett fiatal lehetett a praxisában, akkoriban valószínűleg én voltam az egyetlen.

Amióta kitört a járványhelyzet, számomra ő volt az egyik, ha nem az egyetlen világítótorony. Ha megfogalmazott egy-egy posztot az aktuális helyzetről, mindig nagyon tárgyilagos volt, pont úgy írt, hogy a laikusok is megérthessék, és érződött rajta, hogy tájékozott a témakörben. És most egyszerre szembetaláltam magam egy általa írt mesterművel, ami nem másról szól, minthogy mit kell tudnia a Sinopharm-vakcinával való oltásra kiválasztott pácienseinek. Köztük nekem. Merthogy ezek szerint én is a kiválasztottak közé kerültem.

Miért pont én?

Talán mert sokan elutasítóak az Európában még nem jóváhagyott oltással szemben? Talán mert Kínában sem adják ezt 60 év felettieknek – bár idehaza a hivatalos ajánlás szerint 18 év felett bárkinek adható? A legvalószínűbb, hogy azért, mert van a múltamban daganatos betegség, ami miatt az átlagosnál gyengébb lehet az immunrendszerem. Költői kérdéseimre a levélből nem érkezett válasz, de minden másfajta kételyre igyekezett reagálni a tájékoztató.

hirdetés
Leírta például, hogy ugyan a Sinopharm technológiája nem olyan modern, mint a többi itthon alkalmazott oltásé, de bevált technika, régóta használatos.

Ahogy azt is írta, hogy lehet, hogy pont ez az elölt vírust tartalmazó oltás lesz hatékonyabb a vírusmutációk ellen, mert másfajta immunválaszt vált ki – de biztosat erről megfelelő kutatási eredmények, publikációk hiányában nem lehet mondani.

Kitért arra is, hogy Sinopharmmal oltottak már Kínában, az Egyesült Arab Emirátusokban és Szerbiában is, és sehol sem számoltak be súlyos mellékhatásokról. Nagyon fontos információként kezeltem azt, hogy milyen sebességgel halad az oltás az egyes oltóanyagokkal a praxisban: „A Pfizer és a Moderna oltóanyagával a legidősebbeket kezdtük oltani, életkor szerint haladunk lefelé. Jelenleg az 1940-es születési évnél tartunk. Változatlan oltási tempó mellett kb. két születési évet haladunk hetente, de kb. az 1950-es születési év után már csak egyet. Az oltási tempó mindkét irányba változhat: lassulhat is, gyorsulhat is, nem tudjuk.”

Gyors fejszámolás, 1976-os születésűként még legalább 18 hetet kellene várnom jelen állás szerint egy Pfizer vakcinára, ha csak azt tartom elfogadhatónak. Az még több mint négy hónap. El tudom kerülni addig a megfertőződést? A levél azt is világossá tette, hogy ha visszaigazolom, hogy vállalom a Sinopharm-vakcinát, akkor lekerülök az oltási listáról – ha elutasítom, akkor rajta maradok, de nem leszek védett továbbra sem.

Kell-e nekem a kínai?

Amikor regisztráltam a COVID elleni oltásra, nem gondoltam, hogy majd pont ilyen döntési helyzetbe kerülök, hogy válaszolnom kell, elfogadom-e a kínai, hatásosságáról még nem teljesen meggyőző vakcinát. Miután elolvastam a háziorvosom tájékoztató levelét, két napig oltásokkal álmodtam. És csak ilyen hír ömlött rám mindenhonnan. 4000 felett a napi új fertőzöttek száma, oltasson, aki csak tud – a kínai vakcinát Zacher Gábor sem ajánlja. De kiben bízzak én? Mire alapozzam a döntésemet?

A korábbi kezelőorvosomat hívtam fel, aki a nyirokrákból meggyógyított. Először ő is elmondta, hogy a baj az, hogy keveset tudunk a kínai vakcináról. De közben már millió embert beoltottak vele, nem tűnik problémásnak.

A magyarországi számok exponenciálisan nőnek, a helyzet egyre rosszabb lesz, aligha lehet megúszni a koronavírussal való találkozást. Minden vakcina jobb, mint a COVID. Szóval ő azt mondja, oltassak, azzal járok most jobban.

Gyorsan vissza is jeleztem, mielőtt még meggondolhattam volna magam. Azért akadtak pontok, amikor meginogtam, mert persze pont az oltás előtti napon kellett kiderülnie egy vakcinákról okoskodó Facebook-csoportban, hogy a Sinopharm fecskendőjének tűje csak 15 mm-es, mikor 25 mm a standard általában, biztos-e, hogy jó helyre jut el az oltóanyag. Biztos az volt, hogy péntek délután fél 4-kor jelenésem volt a háziorvosi rendelőben.

Tudomásul veszem, hogy nem egyértelmű

Az adminisztrációs körök sokkal hosszabbak, mint maga az oltás. Először ki kell tölteni mintegy négy oldalnyi dokumentumot. Itt kell nyilatkozni például arról, hogy tudomásul veszem, hogy nem bizonyított még a vakcina hatásossága – ennél a mondatnál kicsit megremegett a kezem, hogy valóban pipát rakok-e mellé, mert hát magát a tényt tudomásul vehetem, de azt kevésbé értem, hogy akkor miért is van már bevetésen ez a vakcina. Oké, 550 000 ember juthat így oltáshoz, reméljük, ez sokakat valóban szövődményektől, betegségektől, netán haláltól ment meg.

Második lépésként a háziorvos nézi át a kitöltött lapokat, esetleg plusz kérdéseket tesz fel, majd eldönti, hogy alkalmas vagyok-e az oltakozásra – csak hogy ezt a csodálatos szót is használhassam. Majd harmadik körben jön maga az oltás, szabadon választott karba, valóban kicsi tűvel, de profi technikával beszúrva. Végül záró mozzanatként fél órát kell még eltölteni a váróban, hogy biztosra menjünk, nincsenek hirtelen fellépő mellékhatások.

Ebben a praxisban egész könnyen összegyűlt a pénteki oltakozó csoport, és aki visszaigazolt, az valóban meg is jelent – tudom meg az asszisztenstől. De hallani, hogy nem mindenhol volt ez sima ügy, a Sinopharm-vakcina a legkevésbé népszerű az összes közül. Na nem mintha kívánságműsor lenne, hogy melyiket szeretnénk. Amelyikből jut.

A 70 feletti szüleimnek egy vidéki városban például még eddig semmilyen – ők novemberben átestek a fertőzésen, abban reménykedünk, hogy még egy darabig kitart a védettségük. Pont a családban megtapasztaltak miatt lettem még biztosabb benne, hogy én ezt a vírust inkább elkerülni szeretném, mint megküzdeni vele.

Még nem telt 24 óra sem, mióta megkaptam az oltást, de eddig az egyetlen dolog, amit érzek, hogy az oltás helye érzékenyebb, ha emelem a bal karom, akkor ott nehézkesebbnek tűnik. De nem kezdtem kínaiul beszélni, nem nőtt zöld fülem, és nem ájultam el – egyelőre. Reméljük, ez így is marad.

A folytatás? Elvileg négy hét múlva második kör. Biztosat azért nem tudok, mert a rendelőben sem tudták megmondani, hogy a mi második adagunk félre van-e téve, vagy majd ezután kell megérkeznie Kínából. Ha azt is belém szúrták, akkor onnantól számítva két hét múlva teljesedik ki a védettség, szintén elvileg. Mert hát ugye a hatásossági vizsgálat nem elég jól dokumentált. Most mi félmillióan (vagy negyedmillióan) itt Magyarországon egész jó mintát adunk a Sinopharm gyártóinak.

Vakcinákkal álmodás helyett leginkább azt szeretném, ha úgy két hónappal idősebben ébrednék, és azt tapasztalnám, hogy minden rendben. Az oltás megóvott a fertőzéstől, én sem fertőztem gyanútlanul másokat, mellékhatások sem jöttek elő, és több millió magyar is védetté vált, a nyárnak pedig egy megkönnyebbült nagy sóhajjal vághatunk neki. De ha most körbenézek, hogy mi az aktuális valóság, akkor mindez tényleg csak egy szép álomnak látszik.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Volt pofájuk! Elfogadhatatlan feltételekhez kötöttek egy évtizedek óta esedékes bérrendezést egy járvány közepén.”

Egy rezidens mesélte el, miért nem írta alá az új egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződését, és mindennek milyen következményei lehetnek rá nézve.
Fartek Patrícia, A címkép illusztráció: Pixabay - szmo.hu
2021. március 02.

hirdetés

Hétfőn több egészségügyi dolgozó is távozott a munkahelyéről, ugyanis nem írták alá az új egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződésüket. Lapunknak korábban két ápolónő mesélte el, miért döntött így.

De nemcsak azok mondtak búcsút az új szerződés miatt a hivatásuknak, akik már évtizedeket húztak le az egészségügyben. A Szeretlek Magyarországnak egy fiatal rezidens mesélt arról, hogy ő sem írta alá az új szerződést.

"Nem írtam alá, mert elvesztették a bizalmamat. Egy évtizedek óta esedékes bérrendezést elfogadhatatlan feltételekhez kötöttek, mindezt egy járvány kellős közepén. Volt pofájuk"

- kezdi a neve elhallgatását kérő rezidens, aki 2019 szeptemberében lépett be a 3 éves háziorvos rezidensképzésbe.

"185.000 Ft nettóért dolgoztam havonta. Ezt azért mondom el, mert ennyiért is hajlandó lettem volna maradni. Valamiért sok ember azt hiszi, hogy többet keresett egy orvos, pedig nem, tényleg ezért tanultunk minimum 6 évet az egyetemen.

2020 januárjától kaptam a Hiányszakmás Rezidensösztöndíjat, ez 150.000 Ft nettó bérkiegészítést jelentett havonta. Így volt egy ösztöndíjszerződésem és egy háromoldalú szerződésem az ÁEEK-kel és a képzőhelyemmel (egyetem).

hirdetés
Mindkettőben úgy fogalmaznak, hogy ha megszűnik a jogviszonyom, akkor vissza kell fizetnem a képzési díjat (kb. 70.000 Ft/hó) és az ösztöndíjat, mindezt jegybanki alapkamattal emelve. Másfél éve vagyok a rendszerben, ez az én esetemben 3,5 millió forintot jelent.

A háziorvosi képzésnél csak hosszabb szakképzések vannak, tehát a szakorvosjelöltek kénytelenek voltak aláírni, hiszen iszonyatos adósságot ró ránk az állam. A szakképzés különböző helyeken teljesítendő osztályos orvosi munkából áll, például gyermekgyógyászat, sürgősség, belgyógyászat, illetve a többségnek van egy állandó osztálya, ahova a gyakorlatok alatt is visszajár ügyelni, és ez a gyakorlata a leghosszabb.

A törvényt három nappal a béremelések bejelentése után hozták meg, ebben még például szerepel a két éves kirendelhetőség (egy év az eredeti, de ez meghosszabbítható ugyanarra a feladatra még egy évvel). Utólag kormányrendeletekkel finomították két hónapra, ezt haladásként könyvelték el egyesek, pedig tudjuk jól, hogy mindez percek alatt módosítható.

Amikor azt mondom, hogy két hónapos kirendelés, akkor ezt úgy kell elképzelni, hogy ha 10 nap múlva én Nyíregyházán kellek, akkor kezdjek valamit az albérletemmel, a macskámmal, találjam ki, hogy keresek-e ott is lakást magamnak vagy szállóra kerülök (amelyek állapota *khm* kérdéses), keressem meg, hogy ki fizeti az utazást, oldjam meg az ingázást, dobjam a másodállásomat, rutinomat, ürítsem ki hűtőt, természetesen senkitől ne várjam, hogy meghosszabbítják például az éves könyvtár-, kondi- vagy a BKV-bérletemet, ja és a gyereked-pasid-csajod-kutyád-macskád senkit nem érdekel (mindezt "békeidőben").

Nem tetszik? Felmondhatsz. Hoppá, mégsem, november óta felmondási moratórium van az egészségügyben. A felmondási idő pedig amúgy is majdnem lefedi a kirendelés idejét.

Ami böki a csőrömet, az az, hogy orvos létemre ezzel elveszik a szabad munka- és lakhelyválasztás lehetőségét. Mikor lett kevesebb jogom, mint annak, aki nem az egészségügyben dolgozik? Nem vagyok katona sem, hogy így bánjanak velem.

A kirendelés időtartama alatt eltérő foglalkoztatás esetén telik az a bizonyos 44 nap (ez mit jelent? sebészkednem kell?), de ha háziorvosi rendelőbe kellek, akkor az vajon beszámítható a szakképzésembe vagy sem? Utóbbi valószínűbb, tehát ennyivel lesz hosszabb a szakképzésem. Ennek lepapírozása természetesen mind az én feladatom lenne.

Mindez még hagyján, de az új szabályok minden egészségügyi dolgozóra vonatkoznak mostantól. Eközben az ápolóinkkal és a többi dolgozóval közölték, hogy nem kapnak semmit! Engem mentősök tanítottak vért venni, artériát szúrni. A nővérek tartják életben a betegeket, és rajtuk múlik minden méltóságuk. Szociális munkásoknak köszönhettem, hogy az osztályok tovább tudtak működni. Sorolhatnám, de minek, nem érti az, akinek kellene...

Ebből akkora feszültség lett mindenütt, hogy egyes osztályok a bejelentés napján leálltak. Több webinárium is volt azóta, ahol jogászok hangoztatták, hogy micsoda fantasztikus fizetés ez... Először is nem követi az inflációt. Másodszor pedig, ha arra a bizonyos 16 év után járó 7 számjegyű fizetésre gondolnak, akkor közölném, hogy a legfiatalabb orvos is 40 éves lesz, mire eléri és legalább egy szakvizsgát produkált. A második szakvizsgát (ami szükséges a rendszer napi szintű működéséhez, illetve az első szakvizsgán túl + 3-5 év) havi 40.000 forinttal hálálják meg, amire nagyon találóan írta egy kolléga, hogy "öregedni érdemesebb, mint tanulni".

A COVID-osztályos kirendelésekről annyit, hogy rezidenssel bármit megtehetnek. Nálunk nem "kirendelés" vagy "polgári szolgálat" a becses neve, hanem "gyakorlati hely módosítása", ezt akárhányszor megtehetik, legfeljebb vizsgánál leszel gondban, hogy hopsz, nem sikerült bejárni arra a helyre, ahol szakvizsgáznod kell. Olyannyira gyakori, hogy én "csak" 2 hónapot voltam kirendelve COVID-osztályra, mások 3-4 hónapot - ettől függetlenül más gyakorlati helyeken is volt COVID-pozitív betegem, de azért nem kaptam COVID-pótlékot (46.000 Ft/hó).

Decemberben én is koronavírusos voltam, COVID-osztályon dolgoztam, és a mai napig nem kaptam 100 %-os táppénzt.

A hálapénzt kivezetik, szuper. A fizetést emelik, de a közalkalmazotti státusz miatt olyan "védelmi rendszerektől" esünk el, amilyen például az ügyelet utáni pihenőidő, a sugárzás miatti pótszabadság, a műszakpótlék. Eljutottunk oda, hogy az éjszakai munkáért még te fizetsz, mert a másnapot nem honorálják.

A szerződés aláírásáról keveset tudok, mivel már teljesen belefáradtam a Közlönyök olvasásába.

A szerződés első ránézésre korrektnek tűnt, de valójában egy biankó szerződés, március 1-ig kellett aláírni, minden mást március 8-ig közölnek.

Eleinte január végére vártuk, ebből nálunk február 18. lett, ráadásul a tervezetet egy kizárólag egyetemi gépekről elérhető tárhelyre küldték, amit olyan ritkán nyitunk meg (főként átmeneti ott- vagy vidéken dolgozóként), hogy a jelszavakat, jogosultságokat törli a rendszer. Miután kértük az illetékeseket, hogy küldjék már el e-mailben a tervezetet, azt mondták nem, azt nem szabad. Érdekes módon a kirendelésekről SMS-t kapunk és értesítést a fő e-mail címünkre...

Az első aláírók 19-én mentek, pénteken, aznap este pedig már változott a fizetési besorolásuk, mert kijött egy Közlöny, ami miatt másképp lesz számolva. A szerződést nem adták kézhez, viszont scannelve elküldték.

Az alá-nem-írókat is várták, nyilatkozatot kellene tenni, mert csak. Mivel a törvény erejénél fogva szűnik meg a státuszom, erre semmi szükség, sőt, egyesek szerint ezt akár felmondásként is értékelhetik.

Február 26-án telefonon kérdezték, hogy alá tervezem-e írni, s ha nem, küldjek nyilatkozatot. Nem nyilatkoztam semmiről. Másnap este már kirendelték a kollégáim egy részét az emelkedett esetszámok miatt újra megnyíló kórházakba.

Három hónapja próbálom kideríteni, hogy mi lesz velünk, alá-nem-író rezidensekkel, egyelőre úgy tűnik, hogy az ösztöndíj visszafizetése a sarkalatos problémám, erre elvileg kérhetek majd 12 hónapos részletfizetést, addig is keresek állást, másodállásomat folytatom.

Mivel itthon nem szakvizsgázhatok a jogviszonyon kívül, elfogadtam, hogy nagy valószínűséggel külföldre kell mennem. A diplomához két nyelvvizsgát kell letenni, nem tudom, mit vártak, mi fog történni?

Tavaly bejelentették a praxisközösségeket, így nemcsak azt nem tudom, hogy mi lesz velem ősszel, de azt sem, hogy hosszútávon hogyan tervezzek. Azokért is ki akartam állni, akik most nem tehetik meg, hogy otthagyják a munkát, az osztályt.

Az a rengeteg munka és iszonyatos humánerőforrás-hiány már olyan mértékű, hogy emberéleteket követel, erre bejött a járvány is. Majd ez. Kimerültek vagyunk, a szabadságainkat többnyire karanténban töltöttük, ez hatással lesz az egészségünkre is, ennek elvesztését senki nem tapsolja meg.

Sokan ezek ellenére is aláírtak, de ha csak minden tizedik dolgozó állt is fel, az egész eszement változás legnagyobb vesztese marad a beteg. Nem fogjuk tudni ki maradt, melyik sürgősségi vagy intenzív osztály dőlt be, ki látja el a kórházban - ha lesz mentő, aki behozza".

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: