SZEMPONT
A Rovatból

„Ezek a gyerekek nem fertőzőek, hanem egy próbatételt kaptak az élettől” – mondja Jáger Mónika, a Higgy Bennem Program alapítója

Jáger Mónika kisfia, Alexander élete első hónapjaiban két agyvérzésen esett át. A fiatal anyuka azt tapasztalta, hogy az államra nem igazán számíthat, ezért létrehozta a Higgy Bennem Programot.

Link másolása

Mónika nem adta fel, alapítványt, és saját ruhamárkát hozott létre hogy megkönnyítse Alexander és a hozzá hasonló sorsú gyerekek életét, sőt, még egy érzékenyítő mesekönyvet is írt.

- A Higgy Bennem Program egy különleges kezdeményezés. Meséljen róla, hogy jött létre, mire terjed ki a működése.

– Ez egy zárt, érintett sorstárs közösség próbatételes gyerekek szüleinek, ahová bármilyen érintett gyermek édesapja vagy édesanyja becsatlakozhat. Április 12-én volt 6 éves a program. Azért ez a program neve, mert a próbatételes gyermek mondja ezt a szüleinek, hogy „higgy bennem” és „higgy magadban”. Meggyőződésem: ha mi szülők elég önbizalommal rendelkezünk és hiszünk a gyermekünk felépülésében, az nagyon sokat jelent. A csoportnak van egy nyilvános oldala, ami rólam és Alexanderről szól, és Insta oldal is tartozik hozzá. Van egy alapítvány is, ez két éve jött létre, a kisfiam életminőségének javításáért, illetve a sorstárs gyerekek támogatásáért. Ez az „Alexanderért és a Higgy bennem programért” nevet viseli.

Tavaly már három érintett gyermeknek tudtuk finanszírozni az intenzív terápiás heteit.

Remélem, idén még ennél is többet segíthetünk.

– Ön azért indította el a programot és az alapítványt, mert semmilyen segítséget nem kaptak Alexanderrel. Miért nincs segítség? Nincs elég forrás, vagy a hozzáállás nem megfelelő?

– Azt gondolom, hogy a hozzáállás nem megfelelő. Alexander most már nyolc éves.

Amikor megszületett, annyi útmutatást kaptam a neurológustól, hogy majd vigyem vissza a gyereket koraszülött gondozásra. Na de a gyerekemnek akkor már volt egy agyvérzése, azután lett még egy.

Gondoltam, hogy ez a történet nem áll itt meg, és hogy őszinte legyek, nagyon szerettem volna találkozni olyan sorstárs szülővel, aki kapaszkodót nyújt nekem, hogy ebben a helyzetben hová kell vinnem a gyereket. Egy közel 60 ezres városról beszélünk, ami nem is olyan kicsi, mégis, sem a védőnő, sem a háziorvos nem tudott ebben segíteni.

Aztán felköltöztünk Budapestre, mert az érintett gyerekeket tekintve nagyon Budapest specifikus a történet, de ott is még nagyon sok minden gyerekcipőben járt. Végül magam tapostam ki az utat. Elkezdtünk fejlesztőközpontokba járni, ahol szájról szájra terjedtek az információk. Az sem titok, hogy az első három évben kőkeményen bújtam az internetet, szakirodalmat olvastam, folyamatosan különböző fórumokon tájékozódtam.

Nagyon sok emberrel beszéltem és a kisfiam állapotát illetően rengeteg információt sikerült begyűjtenem. Ez volt számomra az a mérföldkő, ami után ki mertem jelenteni, hogy az olvasottak és a tapasztalatok alapján mi az, amire a magyar sorstárs szülőknek is szüksége van. Akkor hoztam létre a csoportot, de megmondom őszintén, én sem gondoltam, hogy ez így ki fogja nőni magát.

– 8 év alatt javult valamit a helyzet? Az Ön kezdeményezése nyomán ma már könnyebb egy hasonló helyzetbe kerülő szülő helyzete?

– A Higgy bennem program példáján felbuzdulva nagyon sok szülő, aki teheti, kezébe veszi a sorsát és alapítványokat hoz létre a saját gyerekéért, sőt akár más gyerekek megsegítésére is, és kialakultak kis közösségek. Kénytelenek vagyunk mi lépni a cél érdekében mert az államtól kapott támogatás oly csekély, hogy abból sajnos nem jutunk egyről a kettőre. Ha az érzékenyítést nézzük, akkor ott még mindig abszolút gyerekcipőben járunk. Valami elindult, de ez egy nagyon hosszú folyamat. Sokkal többet kellene erről beszélni, írni, előadni.

– Az ilyen programokat jellemzően azok szokták segíteni, támogatni, akik valamilyen formában érintettek. A többiek hogyan viszonyulnak a kérdéshez? Be lehet vonni őket a segítésbe?

– Nagyon kevesen vannak, ők viszont rendkívül lelkesek. Vannak olyan csupaszív emberek, akik például licitcsoportokat hoznak létre ezekért a gyerekekért. Ennek pontosan az a lényege, hogy az ismerősök ismerőseit, rokonokat, barátokat, kollégákat, munkatársakat beveszik ebbe a csoportba, és különböző felajánlott tárgyakra lehet licitálni. A bevétel pedig a próbatételes gyereknek megy.

Persze ez még mindig nagyon kevés.

Úgy képzelje el, hogy mindent összevetve – GYES, ápolási díj és családi pótlék – 200.000 forintot ad az állam, ez az összeg nagyon sok esetben a fejlesztések árát sem fedezi. Rengeteg gyerek speciális étkezésen van, folyamatos fejlesztések, terápiák szükségesek nekik. No de miből? Amikor egy speciális babakocsi önrésze több százezer forint, amikor a pelenka, amit ingyen kapunk vagy nem kényelmes a gyereknek vagy épp hónapokig hiánycikk.

Természetesen mi is szívesen hozzájárulnánk a családi kasszához, de esélyünk sincs munkát találni addig, amíg reggel nyolckor beviszem a gyereket az iskolába, és legkésőbb fél egykor el kell hoznom. Dolgozni úgy tudnék, hogy fél kilencre beérek a munkahelyemre és legkésőbb délben el kéne jönnöm. Ilyen munkahely nem nagyon létezik. Ha pedig főállásban dolgoznék elveszíteném az ápolási díjat.

Igen ám csak a mi gyermekeink nagy része rendszeresen jár kontrollokra, vizsgálatokra. Bármikor elállítódhat egy sönt, lehet egy epilepsziás roham és akkor nekünk rohannunk kell. Ezt vajon melyik munkáltató tolerálná? Épp ez volt az egyik mozgatórugója annak, hogy saját projekteket indítsak amiben akár éjjel is tudok dolgozni. Illetve ezért hoztam létre az Alapítványomat is.

– Úgy tapasztalom, hogy sokan, akik személyesen nem érintettek ebben a kérdésben, zavarban vannak, hogy is közelítsenek meg egy próbatételes gyermeket. Mit tud tanácsolni?

– Pont ezért írtam egy mesekönyvet Alex és a csodaerdő lakói címmel, amelyben 0-tól 99 éves korig mindenkinek bemutatom, hogy nekünk, érintett szülőknek és a gyermekeinknek mire lenne szükségünk

Nekem egyébként személyes rossz tapasztalatom nincs. Szerintem azért vannak nagyon nehéz helyzetben az egészséges gyermeket nevelő szülők egy játszótéren, vagy játszóházban, mert senki nem tanította meg nekik, hogy egy ilyen helyzetben miként kell kommunikálni, mit helyes tenni, mit nem.

Igaz, hogy erre nincs semmilyen írott vagy íratlan szabály. Azt gondolom, a fontos, hogy szeretettel, empatikusan menjenek oda a próbatételes gyermekekhez és szüléikhez. Tehát ne arról szóljon a történet, hogy ha kimegyünk a játszótérre, és az anyuka meglátja a gyerekünket, akkor elhúzza a saját gyerekét onnan.

Ezek gyerekek nem fertőzőek, hanem egy próbatételt kaptak az élettől, és sok esetben jóval többet dolgoznak napi szinten, mint egy felnőtt, csak azért, hogy lábra tudjanak állni, beszélni tudjanak, hogy meg tudjanak fogni egy kanalat. Fel kéne nézni rájuk!

– Mi a helyzet a kíváncsisággal? A gyerekek érdeklődőek, de a szülők gyakran kínosnak érzik a gyermekük kíváncsiskodását.

– Két példát tudok mondani. Tavaly nyáron, a játszótéren odajött egy kislány, és megkérdezte, hogy meglökheti-e Alexanderka hintáját. Mondtam, hogy persze. Kérdezte, mi a kisfiú baja. Ilyenkor le kell fordítanom olyan nyelvre, hogy egy gyerek is megértse. Ezért elmondtam, hogy a buksijában megpattan egy ér, doktor bácsihoz jár, és fejlődnie kell.

Egy másik történet: a lakóparkban, ahol laktunk, a helyi gyerekek zsírkrétával rajzoltak a lépcső előtti kőre. Pont vittem be Alexandert, és megállítottak ezek a kislányok. Megkérdezték tőlem, hogy Alexanderka miért nem sétál. Elmondtam, hogy még nem tud. Akkor megkérdezték, hogy ha adnak egy zsírkrétát Alexander kezébe, tudna-e rajzolni. Mondtam, hogy még nem. Erre az egyik kislány odaadta a sárga zsírkrétáját, azzal, hogy ha Alexanderka majd megtanul rajzolni, akkor ezzel rajzoljon először.

– A mesekönyvet hogy képzeljük el?

– Három történet szerepel benne. Az erdei állatokon keresztül mutatom meg, hogy mi az elfogadás. Van négy próbatételes jó barát: Borz Bori, Róka Ricsi, Alex a kis mackó, és nyúl Panna. A történetek bemutatásával azt szemléltetem, hogy az erdő egészséges kisállatai hogyan viszonyulnak a próbatételes állatokhoz. Milyen támogatással, hogyan vesznek részt az ő mindennapjaikban.

– Létrehozott egy ruhakollekciót is.

– Igen, tavaly májusban hoztam létre az Alexander Family Collectiont, pontosan azért, mert az öltözködés területén is látszik, hogy itthon mennyire nem figyel senki a próbatételes gyerekekre.

Ha például van egy gyomorszondás gyerek, akit ezen keresztül kell etetni, bárhol van az anyuka a gyerekével – legyen az orvos, rokonok, kirándulás –, az etetéshez teljesen le kell vetkőztetnie a gyereket, ami kellemetlen és kényelmetlen mindenkinek.

Vagy itt van az én gyerekem, aki már 128-as méretű ruhákat hord, és ebben a méretben már nem tudok bodyt vásárolni rá. Így született meg az ötlet, hogy kezdjünk el a próbatételes gyerekeknek olyan ruhákat gyártani, amilyenekre valóban szükségük van, a legjobb minőségben, a legjobb textilekkel.

Nagyon figyelünk mindenre, például nincs címke belevarrva a ruhába, hiszen ezeknek a gyerekeknek sok esetben igen érzékeny a bőre, de nem tudják jelezni, ha kellemetlen nekik. Úgyhogy az anyukák egy külön kártyán kapják meg az információkat.

Vagy például műanyag szalagpatenttal dolgozunk, hogy egy esetleges MRI vizsgálatnál ne kelljen a gyermeket levetkőztetni. De több ilyen és hasonló dologra is nagy figyelmet fordítunk.

– Ukrajnából menekült családokat is segítettek.

– A csoportunk immár nemzetközinek mondható, mert más országokból is sokan becsatlakoztak hozzánk. Amikor kitört a háború, összefogtam 12 érintett szülővel, mert tudtuk, hogy Kárpátalján is vannak édesanyáink. Megkértük őket, hogy kössenek össze olyan érintett családokkal, akiknek szükségük van segítségre, akkor is, ha nem tagjai a csoportnak.

Az elmúlt hetekben több segélycsomagunk ment ki Épp most küldtünk ki Ukrajnába többek között tápszereket, pelenkákat.

Ezt teljes mértékben magánúton szervezzük, és nagyon büszke vagyok az anyukáinkra, mert bár nem sok pénzből gazdálkodnak, mégis volt erejük segíteni.

– Vannak-e újabb tervek?

– Egy érintett szülőtárasammal nevelő-fejlesztő iskolát szeretnénk létrehozni, mert a súlyosan, halmozottan sérült gyermekek oktatása Magyarországon nincs megoldva. Ebben iszonyatosan nagy problémát látunk. Ha például van egy súlyosan halmozottan sérült gyermek akinek a látása, a mozgása, a beszéde is érintett, ő nem kapja meg komplexen az iskolában azt, amire szüksége van.

Nem az a cél, hogy a gyerekeink majd felnőtt korukra egy intézetben éljenek (már ha egyáltalán lesz ennyi befogadó intézmény). Az legyen a cél, hogy a gyerek felfejlődjön annyira, hogy önellátó legyen.

– Sokat említi az édesanyákat. Mi a helyzet az édesapákkal?

– Az érintett anyukák között nagyon sok az egyedülálló.

Ennek az egyik oka, hogy az apukák lelkével senki nem foglalkozik.

Amíg ezekben a szülői közösségekben az anyukák igyekeznek lelki támogatást adni egymásnak, addig a férfi dolgozik, igyekszik megteremteni a családnak az anyagi hátteret, és őt senki nem kérdezi meg.

Ezért nagyon fontosnak tartanám, hogy nekik is lehetőségük legyen például találkozni más sorstárs apukákkal, hogy megoszthassák egymással az gondolataikat, az érzéseiket.

Nem az a megoldás, hogy az apuka kilép, hátrahagy mindent, az anyuka pedig megszakad egy próbatételes gyerekkel, márpedig nagyon sok esetben ez történik.

Ha lehetek őszinte, ezt nagyon igazságtalannak tartom, hiszen azt a gyereket ketten vállalták, és azt se felejtsük el, hogy nem feltétlenül kell próbatételesnek születni. Egy gyerek, vagy akár egy felnőtt is bármikor próbatételessé válhat egy betegség vagy baleset által.

Mindkét szülőnek nagyon nehéz, de azért legyünk őszinténk, mégis csak a nő a gyengébbik nem, iszonyúan nagy támogatásra volna szüksége. Az, hogy az apuka hátat fordít és elmegy, az vagy azért van, mert az a házasság már amúgy is ingatag lábakon állt és ezt már végképp nem bírja el, vagy pedig azért, mert a férfi nem tud azonosulni ezzel a helyzettel, nem tudja feldolgozni, elfogadni, és a könnyebb utat választja. Egy próbatételes gyereknek nem csak az édesanya szeretetére és energiájára van szüksége, hanem az édesapáéra is.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Megkérték a szülőket, hogy a gyerekek ne nagyon kötődjenek személyekhez, mert Julika néni lehet, hogy elmegy
A PDSZ-es Nagy Erzsébet szerint minden eddiginél nagyobb kihívást jelenthet az iskoláknak a státusztörvény miatt távozók pótlása. Van, ahol már bejelentették, hogy megszűnik a napközi.

Link másolása

A Belügyminisztérium azt közölte portálunkkal, hogy eddigi adataik alapján a tanárok 99%-a elfogadta a státusztörvényt és marad. Ez pedig a minisztérium szerint azt jelenti, hogy "az oktatás megszervezése sehol nem veszélyeztetett." Azonban már 1% távozása is több mint ezer tanárt jelent, akiket november elejére pótolni kellene.

Nagy Erzsébet, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) országos választmányi tagja azt mondja, ez nagyon nehéz feladat lesz. Az iskolák már most is mindent megpróbálnak, hogy betömködjék a lyukakat, eddig napköziben oktatók tanítanak alsósokat, alsós tanárok felsősöket, másod- és harmadéves egyetemistákkal szerződnek, akiket még helyettesíteni is beküldenek más osztályokba.

Szerintük a szülők akár bírósághoz is fordulhatnának, ha olyanokat küldenek be egy órát megtartani, akiknek nincs meg az ehhez szükséges végzettségük. De csak kevesen merik felemelni a hangjukat.

– Van-e olyan iskola, ahol komoly problémákkal kell majd szembenézni a státusztörvény miatt távozó kollégák miatt?

– Biztos, hogy van. Például tudok olyan pécsi iskoláról, ahol közölték a szülőkkel, hogy nem lesz napközi, mert

nincs napközis tanár, mindenki vigye haza tanítás után a gyerekét.

Azért alsósoknál ez elég jelentős probléma, ahol a szülők dolgoznak általában négy-öt óráig. Folyamatosan kapunk információt olyanokról is, hogy nem a megfelelő szakost osztják be.

– Akik bejelentettek távozási szándékukat, azoknak október végéig kell dolgozniuk. Azaz mindössze egy hónap van, hogy az iskolák találjanak valakit a helyükre. Ez az egy hónap mire lesz elég?

– Nem most kezdődött a folyamat, csak folytatódik. Megpróbálnak tanárképző szakokról behívni hallgatókat, nappali tagozatos hallgatókat, tehát nem az utolsó éveseket, és velük betömködni a lyukakat. Velük jogviszonyt is létesítenek, ami tényleg egészen elképesztő. Ezenkívül próbálnak nyugdíjasokat, meg mindenkit, aki él és mozog befogni, úgy is, hogy például teljesen jogsértő módon pedagógiai asszisztenseket raknak majd be délutánra, napközi foglalkozások idejére, pedig oda pedagógus végzettségűnek kell lenni. Illetve a napköziseket felrakják tanítani, a tanítókat pedig felrakják egészen nyolcadikig tantárgyi órákra tanítani. Középiskolákba felvesznek olyanokat, akiknek nincs mesterszakos diplomájuk. Tehát mindenféle lehetséges módon ez már beindult, csak

most az eddigieknél még súlyosabb lesz a helyzet.

Most például meghívtak vendégelőadónak, hogy a hallgatóknak munkajogi kérdésekre válaszoljak. Már voltam két alkalommal így egyetemen, és mondtam nekik, hogy arról beszéljünk, ami őket érdekli, mert a munkajog az nagyon tág, azt nem lehet egy órában összefoglalni. Teljesen ledöbbentem, hogy nappali tagozatos hallgatók azt üzenték meg, hogy az eseti helyettesítésről szeretnének nagyon részletesen tudni. Meg is kérdeztem, hogy de már miért is? Hát ez egy nagyon kis szelete a munkajognak, miért pont ez érdekli őket?

Tegye már fel a kezét az, aki netán tanít, úgyhogy még beosztják helyettesíteni is? És mind fölemelte a kezét!

– Milyen minőségű tanulmányokat lehet úgy folytatni, hogy közben aktív munkaviszonyban van egy másod-, harmad-, negyedéves hallgató?

– Ez így nagyon nehéz. Jószerivel így normálisan nem lehet nyilván felkészülni a pedagógus szakmára. Az igaz, hogy nagyon nagy gyakorlati tapasztalatra lehet szert tenni. De arról szól pont a nappali tagozatos tanulmányi időszak, hogy erre felkészül valaki, és nem így, vak vezet világtalant alapon beleugrik!

– A Facebook oldalukon felhívták a figyelmet arra, hogy egyes intézményekben megpróbálták a státusztörvény miatt távozni akaró tanárokat megfosztani az 1-3 havi végkielégítésüktől, ami jár nekik, ha ebben a két hétben egy nyilatkozattal hagyják ott az oktatást. Ez pontosan hogyan történt?

– Itt egy olyan elképesztő duma ment, hogy amit a PDSZ jogásza írt, azt ők nem fogadják el nyilatkozatnak, hanem helyette egy másikat kell aláírni. Abba meg bele van írva, hogy az illető tanár lemond. És ez azért trükkös, mert ebben az időszakban szeptember 15. és 29. között le is lehet mondani. Nem tilos, csak a lemondás egy másik jogi kategória. Ott két hónap lemondási idő van, és nem jár semmilyen végkielégítés. Tehát ha valaki egy ilyet aláír, utána azt mondják neki, hogy ne haragudj, miért tartod a kis kezedet? Hát lemondással szüntetted meg a jogviszonyodat, két hónapig még dolgoztatunk, és utána elmehetsz szépen. Ezt művelték elég sokan, és ezért is hívtuk fel a figyelmet az oldalon, beírtam a tagoknak a hírlevélbe is, hogy ilyeneket alá ne írjanak.

– Van olyan meghatározott létszámbeli minimum, ami alatt nem lehet iskolát működtetni? Vagyis megtörténhet, hogy valahol most annyi pedagógust mondott fel, hogy be kell zárni az iskolát?

– A jogszabályban az szerepel, hogy a tanulói időkeret, meg az osztályszámok alapján kell kiszámolni a szükséges pedagóguslétszámot. 2013-tól már így kellene a pedagóguslétszámot meghatározni, de a mai napig nem így határozzák meg, sőt

Hajnal Gabriella ezt nyilvánosan is ki szokta jelenteni, hogy ők ezt így nem tartják be.

Ők nem így tartják nyilván a pedagóguslétszámot, hanem egyébként sehogy. Az intézmények folyamatosan lejelentgetik, hogy ilyen meg olyan működési zavar van, és akkor ők vagy adnak álláshelyet, amit be lehet tölteni vagy nem. Vagy azt mondják, hogy vegyetek fel óraadókat.

– Tehát van minimális létszám, ami alatt le kellene húzni a rolót.

– Igen. De nem foglalkoznak vele. Legalább kétévenként kellene hatósági ellenőrzést végezni. Ez a köznevelési törvény 34. paragrafusában van, de ez nem történik meg. Tehát ilyen értelemben még roló lehúzva nem lett, illetve hát nyilván, ha egy nem tetsző, olyan magániskoláról van szó, amit nem szívesen látnak, ott biztos, hogy alkalmazzák ezeket a rendelkezéseket, arra rárepülnek, és adott esetben megvonják a működési engedélyt. De tankerületi iskola esetében még soha nem történt ilyen.

– A szülők mit tudnak tenni ebben a helyzetben, hogyan lehet szülői oldalról kikényszeríteni minőségihez közelítő oktatást?

– Mielőtt elmondanám, elmondom azt, hogy mit mondtak nekem szülők, milyen tanácsokat kaptak az óvodavezetőtől. Az hangzott el az óvodai nevelési év indításakor, hogy arra kérik a kedves szülőket, próbáljanak meg a gyerekekkel úgy beszélni, hogy

ne személyhez kötődjenek, mert a Julika néni majd lehet, hogy elmegy.

Tehát mindenkivel legyenek kedvesek, aki éppen bejön a csoportba. Nem egy szülő telefonált nekem, hogy kaptak ilyen instrukciókat, hogy gyereknek ne legyen ennyire személyes kötődése az óvodapedagógus iránt. És ezt egyébként hallottam már tanító viszonylatban is, ami azért egészen elképesztő, hiszen a gyermek igenis kötődni szeretne, és kötődnie is kell ahhoz, aki tanítja. Szerintünk

a szülőnek igenis joga van ahhoz, hogy a jogszabályban előírtaknak megfelelően neveljék, oktassák a gyermekét.

Tehát ha azt tapasztalják, hogy a tanórákra olyan személyek jönnek be, akiknek az adott tantárgyból nincs meg a végzettségük, akkor forduljanak nemcsak a fenntartóhoz, hanem Aáry–Tamás Lajos ombudsmanhoz, vagy akár a bírósághoz. Erről joguk van információt kérni és kapni. Ez nem személyes adat, ez közérdekű adat, ezt igenis ki kell, hogy adja az intézmény. És persze csatlakozzanak olyan szülői szervezetekhez, amelyek már léteznek, ilyen a Szülői Hang vagy a Magyar Anyák, akik azért ezeket az ügyeket elég jól fel tudják hangosítani. Illetve az iskolán belül is szerveződhetnének, és akár tömegesen is. Írhatnának leveleket, nemcsak a tankerületi központnak, hanem a Klebelsberg Központ elnökének, a miniszternek, az államtitkárnak, Maruzsa Zoltánnak, illetve a sajtónak. Nagyon sokszor halljuk szülőktől is a panaszokat, és mindig kérjük, hogy a szülő álljon ki, mondja el, hiszen ő tudja közvetlenül, hogy mi történt. Ha csak nekünk mondják el, és tőlünk várják, hogy majd mi továbbítsuk, úgy nehéz lesz A-ról a B-re jutni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
Anyám megkért, hogy öljem meg, amikor már csak feküdni tudott a rák utolsó fázisában
Elmondom, miért támogatom dr. Karsai Dánielt, akit egy ALS nevű halálos betegséggel diagnosztizáltak és az eutanáziáért küzd. Köszönöm neki, hogy az őt ért sorscsapásból erőt merít, és olyan harcra készül, amivel könnyebbséget hozhat szinte mindannyiunk életébe.

Link másolása

Anyám megkért, hogy öljem meg. Nem túl felemelő ezt a mondatot leírni. Rákos volt. Harmadszorra újult ki. És mire észrevették, megette a veséjét, a nyaki csigolyáját, és nagyon úgy nézett ki, hogy az agya fele tart a kórság. Csak feküdni tudott, és pelenkába tudta végezni a dolgát. Már ha tudta beöntés nélkül. Alig volt 58 éves.

Nagyon félt a fájdalomtól. Ezért kért meg, hogy ha elviselhetetlenné válnának a fájdalmak, szerezzek morfiumot, és adagoljam túl. Zsibbadnak az ujjaim, ahogy ezt most leírom, pedig már majdnem egy évtized telt el. Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, vagy a Jóistennek, hogy végül nem kellett ezt a döntést meghoznom. Mert valószínűleg meghoztam volna.

Ott és akkor, a húszas éveim elején, éppen felnőttként bevallom, nem igazán értettem egyet az eutanáziával. Mondjuk úgy, inkább a „nem” felé billent a mérleg. Anyámmal ellentétben. Ő mindig azt mondta, hogy amikor majd először kell egy szerettemet ápolnom, és végignéznem az elmúlását, máshogy fogom látni. Igaza lett.

De ott, amikor megkaptuk a Nagy Végső Diagnózist, és számolgattuk, hogy milyen évszak lesz, amikor letelik a megjósolt 3-6 hónap, még elveimmel ellentétes lett volna az, amit anyám kért. De engem úgy neveltek, hogy a szeretet igazsága felül kell, hogy írja az elméleti igazságokat. És mi szerettük egymást.

Furcsa, de talán a tagadás óvó-védő ködébe burkolva, nem is a tettől féltem elsősorban, hanem hogy ne kerüljek bajba. Joghallgató voltam. Tudtam, hogy idehaza nincs kivétel: az emberölés az emberölés, és kész. Pörgettem az agyamban, hogy honnan szerezzek morfiumot? Hogy magyarázzam ki, hogy több hiányzik? Ha boncolják, és felfedezik valahogy a túladagolás nyomait, mit mondjak?

Tagadjak? Fogjuk az ápolás okozta kimerültségre, hogy elszámoltuk? Adjam a hülyét, hogy azt hittem, ez még belefér? Találjunk ki valami kacifántos történetet, hogy mostohapám is beadott egyet, én pedig azt hittem, nekem kell, ezért „duplázódott” az adag?

Szoktak-e még boncolni? És egyáltalán mennyi morfium az „annyi”? Melyik az a pont, amikor már „ez nem lesz jobb”. Hisz a haldoklás nem egy egyenes vonalú dolog. Rémes és kétségbeejtően reményvesztett szakaszokat követ egy hirtelen javulás. Van-e orvos ismerősöm, akitől kérdezhetek, úgy, hogy nem keverjük bajba egymást? Ha a hospice nővért kérdezem, nem leszek-e gyanús?

Az meg se fordult a fejemben, hogy utána mi lesz? Kitől kérhetek segítséget, hogy feldolgozzam? Ha elmondom egy pszichológusnak, őt ilyen esetben is kötelezi a titoktartás? A barátok közül kire bízhatok egy ilyen titkot? Ott állok majd egyedül a gyászomban - életem végéig egy pusztító titokkal? De legalábbis az elévülési idő végéig?

Végül a csodálatos orvosoknak, és a lenyűgözően hatékony fájdalomcsillapítóknak köszönhetően anyám viszonylag fájdalmak nélkül, álmában ment el. A kemótól és a ráktól legyengül szervezete egy felsőlégúti bacival már nem tudott megbirkózni, és csendben megfulladt. Fel se ébredtem rá. Mert valami isteni sugallat miatt aznap éjjel nem bírtam a szobámban aludni, és befeküdtem mellé.

Mélyre temettem minden emléket. Azt is, amikor egy rettenetes fulladásos roham közben mentőt hívtunk. De mire kiértek, pont elmúlt az, amiről azt hittük, itt a vég. A mentők megértőek voltak, de azt mondták, ha még egyszer hívjuk őket, be kell vinni – pedig ő otthon akart meghalni.

És akkor eldöntöttük, hogy nem hívunk mentőt többé. Mi legyünk vele, ne idegenek. Szóval végig kell majd néznünk, ahogy megfullad. „Pokoli látvány lesz, de ki kell majd tartanod. Ki fogod bírni?” „Ki.”

Köszönöm Istenem, hogy kíméletes voltál mindkettőnkhöz, és nem volt mit kibírni.

Pár hónappal később anyám nagynénjét látogattam meg a kórházban. Búcsúzni mentem. Hónapok óta bent feküdt. Öreg volt már. Ami érdekes, hogy kora és súlyos betegségei ellenére, egész jó volt a vérképe. A lenyűgözően hatékony gyógyszeres kezelés tartotta életben.

Azt hittem, egy haldokló ápolása után nem lepődöm meg semmin. De ahogy beléptem a kórterembe, sokkot kaptam. A nagynéném, aki egy masszív, vastag, kerek asszonyság volt – Maci volt a beceneve – ott feküdt a magas ágyon. Vagyis csak a feje és a mellkasa. Valami „ZS” kategóriás horrorfilmbe illően fel volt püffedve és el volt folyva. Nem tudok rá jobb szót. Mint egy napon felejtett olvadó gyurma figura. Még anyámtól tanultam, hogy a fekvő betegeknek át kell masszírozni a lábát, hogy élénkítsük a vérkeringését. De hiába puhatoltam végig a takarót, nem találtam, hogy hol kezdődnek a végtagjai – kitakarni meg nem akartam. A keze és a lába összezsugorodott és szétaszott. Szinte négy csonk állt ki a töpörödött és püffedt testből. Magánál volt. Valamennyire. Kicsit észlelte, hogy ott vagyunk. A rokonai emiatt látogatták is minden nap. De a nap további 23,5 órájában riadt, kidülledt szemekkel bámulta a plafont. Kicsit megsimogattuk. Mutattunk képeket az unokákról, aztán eljöttünk.

A kórház kertjében elkezdtem fulladva zokogni. Dühös voltam. Dühös voltam legalább három dolog miatt – de persze akkor ezt nem számoltam.

Dühös voltam a büntetőjog tanáromra, aki egész meggyőzően magyarázta, hogy az eutanázia legalizálása miccccsoda jogtechnikai akadályokba ütközne. És mennyire megzavarna öröklésjogi viszonyokat, és még a legszabályozottabb jogi környezetben előállhatna – amúgy Agatha Christie regényekbe illően csavaros – eset, amikor egy gyilkosságot fednének el eutanáziával.

Én meg ott zokogtam, hogy hogyan lehet a jogtechnikával takarózni? Pedig ha adótörvényekről van szó, zokszó nélkül csinál a jogalkotó fából vaskarikát – kivételekkel, vélelmekkel, fikciókkal és egyéb jogi varázsigékkel. De ha az emberi méltóság a kérdés, akkor hirtelen jajj, de fontos a kristálytiszta jogegység és kivétel nélküli logika! Egyáltalán, hogy lehet öröklési jogi kérdéseket előrébb sorolni, mint a legfontosabb és legalapvetőbb emberi jogot: az emberi méltóságot. Anyagi-pénzügyi kérdések nem sérülhetnek az emberi jogok kárára?! És tényleg hagyunk évente sokezer kegyes halált választó haldoklót minden, emberi mivolt minimumát jelentő méltóságtól megfosztva szenvedni, hogy nehogy valami furmányosan ritka csavaros esetben visszaéljen valaki az eutanázia adta lehetőségekkel? Nem értem. Nem értem, hogy történhet ez meg.

Ami a jogi egyetem egyik poros előadójában olyan érthető, az a valóságban hogy lehet ennyire gyomorbavágóan más? Hol van itt kérem az Élet Szentsége? Ezentúl, aki erre mer hivatkozni, az menjen be egy elfekvőbe és keresse meg, hogy hol van, mert én nem találtam. Pedig vallásos emberként nagyon akartam látni.

És haragudtam azért is, mert minket, hozzátartozókat, magunkra hagynak. Hiába kéri a haldokló, hogy otthon szeretne meghalni, ritka, amikor ez békésen megy végbe. És az a nagy helyzet, ha valaki nem olyan szerencsés, hogy ne egy utolsó, nagy és látványos rohammal támadjon a betegsége, a szervezet ellen, akkor bizony lesz egy „csúnya jelenet”. Ám ha ekkor nem hívjuk ki a mentőt, az segítségnyújtás elmulasztása. Kettőtől öt évig tartó szabadságvesztés. Erre senki se készít fel, és nem is hallhattál ilyen történetekről, nem lehet párbeszéd része, nem kapsz tanácsot. Így hát reflexből tárcsázod a 112-t. Mert soha senki nem beszélt arról, hogy a mikor lehet még valóban „menteni”, és mikor „nyersz” csak 5-15 kórházi napot, ahol majd magányosan kell elmúlnia a szerettednek. Ott állsz egyedül. Magadra hagyva. És dönts, ahogy bírsz.

És haragudtam, mert úgy, hogy kegyes volt hozzám a Jóisten, és nem kellett se a lelki se a jogi következményeivel szembenéznem annak, hogy anyámat nem hagytam volna kínok közt elpusztulni, mégis hatalmas segítség volt a gyászcsoport, ahova jártam. És még ettől az őszinte megnyíláson alapuló feldolgozástól is megfosztottak volna a valami „életvédelmi” megfontolásból a törvények – ha máshogy alakul, és magányosan kell hordoznom egy „bűnös” titkot.

Évi sokezer méltatlanul haldokló – aki kérné a kegyes halált – még több gyászolót hagy maga után, akiket a jogi és lelki sötétségbe löknek. Ha megteszik, azért. Ha megtagadják, és végignézik a méltatlan kínlódást, akkor azért. Az ő emberi méltóságuk se számít. Viseljék. Az őrjítő lelki terhet egyedül. Örüljenek, ha nem kerülnek börtönbe…

Én nem így képzeltem el a Rendet.

Utólag, sok sorstársi történeteket végighallgatva haragszom azért is, mert emberségből jelesre vizsgázó orvosok és nővérek fölött lóg a szabadságvesztés damoklészi kardja, akik félrenézve nem számolják a felírt és elfogyott morfium injekciók számát. Akik nem kérdeznek, és nem írnak elő boncolást. Akik nem értik, mire mennek ki a kérdések. Akik elöl felejtik a gyógyszert a kórházban az ágy melletti éjjeliszekrényen. Aztán sose számolnak utána. Isten áldja őket, mert jobban védik az emberi méltósághoz fűződő emberi jogot, mint sok nagytudományú jogász, aki erre esküdött fel.

Ezért most szívből támogatom dr. Karsai Dániel Andrást, akit egy ALS nevű halálos betegséggel diagnosztizáltak – amitől Stephen Hawking is szenvedett. Ő most Strasbourghoz fordul, hogy ha eljön az a pillanat, amikor létezése már nem tartalmaz emberi méltóságot – de szenvedést annál inkább – emberhez méltóan fejezhesse be az életét. Anélkül, hogy szeretteit bajba keverné.

Köszönöm neki, hogy az őt ért sorscsapásból erőt merít, és olyan harcra készül, amivel könnyebbséget hozhat szinte mindannyiunk életébe. Mert hiába nem gondolunk bele, csak a legszerencsésebbek azok, akik így vagy úgy, de sose kell hogy találkozzanak a dilemmával – akár meg kell lépniük végül, akár nem.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Elkészült a hatékony poloskacsapda, de csak jövőre kerülhet a boltokba, addig maradnak a házi módszerek
A címeres poloskák Afrikából és Ázsiából kerültek Magyarországra, több mint tíz éve. A kutatók szerint az utóbbi időben már a pókok és egyes madarak is megfogják őket, de egy erős öblítővel kimosott ruhadarab is elterelheti őket az otthonunktól.

Link másolása

Elkészült a prototípusa annak a csapdának, amit az invazív poloskák ellen fejlesztettek ki - tudtuk meg a HUN-REN Agrártudományi Kutatóközpont Növényvédelmi Intézetének vezetőjétől. Az eszköz már engedélyezés alatt van, jövőre kerülhet a boltokba. Addig is marad a küzdelem a büdös rovarok ellen, amik ilyenkor megpróbálnak benyomulni az otthonaikba, hogy ott vészeljék át a telet. A kutatók szerint nem is érdemes kímélni őket: amit a lakásban, házban találunk, azt el kell pusztítani.

A címeres poloskák nem őshonos fajai több mint tíz éve jelentek meg, és Kontschán Jenő, az Agrártudományi Kutatóközpont igazgatója szerint az elmúlt pár évben mintha valamilyen egyensúlyi helyzet kezdene kialakulni, már nincsenek olyan nagy tömegben jelen, mint korábban.

„Egy-egy helyi megfigyelés nem ad okot arra, hogy azt gondoljuk, csökken vagy felszaporodik az állomány, de azért

az elmúlt években egy jól megfigyelhető csökkenés volt”

- mondta a Növényvédelmi Intézet vezetője.

Hasonlóan látja Sár József, entomológus is, szerinte is évről-évre kevesebb van a rovarokból.

„Ezek az úgynevezett címeres poloskák nem őshonosak nálunk, mind bevándorló faj. A legtöbb, amivel találkozhatunk az a barna márványos poloska és a zöld vándorpoloska. Ezek ázsiai, illetve észak-afrikai fajok.

Hogy miképpen kerültek az országba néhány éve, az egyelőre nem bizonyított. Valószínűleg valamilyen gyümölcs-szállítmánnyal. A lényeg, hogy a változó klíma megteremtette az aklimatizálódásuk feltételeit”

- mondta Sár József.

Szerinte Magyarország klímája egyre inkább szubmediterrán-mediterrán jelleget ölt, amit a hosszú, száraz ősz és a rövid, enyhe tél jellemez. Ez pedig tökéletesen megfelel a bevándorló poloskáknak, mert hasonlít az eredeti élőhelyükhöz. A rovarokból pedig azért is van ennyi, mert itt még nincs természetes ellenségük.

Ez azonban az elmúlt években megváltozhatott. Sár József úgy látja, azért is csökkenhetett az invazív poloskák száma, mert megfigyelése szerint a hálót szövő pókok már elejtik őket, és egyes énekes madár fajok is „ráfanyalodtak” a büdös rovarokra, megszokhatták az ízüket.

A poloskák tobzódása az első hidegebb éjszakáig fog tartani, ahogy bejön az első fagy, nagy részük el fog tűnni. Egy részük elpusztul, azonban azok az egyedek, amelyek megfelelő helyet találtak maguknak, ott áttelelhetnek.

„Ez lehet lakásokban, ajtók réseiben, pincékben. Tehát igyekeznek megfelelő helyet keresni maguknak, ezért jönnek be a házakba, a lakásokba”

- mondta Sár József.

Pontosan ezt használná ki az a csapda, amit 2018-ban kezdtek kifejleszteni az MTA növényvédelmi kutatói. Az eszköz ugyanis a jellegzetes telelőhelyeiket modellezi, így csalja el a kellemetlen rovarokat az otthonunktól.

„Ezt egy olyan doboznak kell elképzelni, amin van egy nyílás és van benne egy fűtőtest, ami olyan ideális hőmérsékletet hoz létre, ami tetszik a poloskáknak. Ezért behúzódnak és közben átmennek egy olyan részen, ami elöli őket. Ez történhet elektromossággal, mechanikailag, vagy akár kémiai úton is” - mondta Kontschán Jenő. Az agrártudományi központ igazgatójától azt is megtudtuk, hogy a doboz mérete nagyjából megegyezik egy A/4-es papírral, és a házak mellé érdemes majd kirakni.

„Elsődlegesen arra koncentráltunk ezen csapdatípus kialakításánál, hogy az átlagemberek számára azt biztosítsuk, hogy ne az otthonaikba menjenek be a poloskák. Ezzel a csapdával nem lehet a konyhakerti poloskákat, vagy a mezőgazdaságban károkat okozó egyedeket megfogni,

mert azok kártétele a nyári hónapokban jelentkezik, akkor nem fognak behúzódni” - mondta Kontschán Jenő.

A prototípus engedélyeztetése folyamatban van, míg ebből termék lesz az időbe telik, és ez már nyilván nem is a kutatókon múlik. Kontschán Jenő szerint azonban, ha jól haladnak a dolgok, akár már jövőre megtalálhatjuk a boltok polcain a hatékony poloskacsapdát.

Addig pedig marad a küzdelem a rovarok ellen. Azonban az egyéni csatáinkat sem érdemes alábecsülni, és ebben a küzdelemben a szakértők szerint nincs helye a kíméletnek.

A lakásunkba bejutó poloskákat fontos mielőbb elpusztítani, mert a védett helyeken áttelelő egyedek lesznek az alapítói a következő évi populációnak.

Amit mindkét szakértő javasolt, az egyszerűen a szúnyoghálók használata minden nyílászárón, így fizikailag megakadályozhatjuk, hogy a poloskák benyomuljanak. Ha a konyhakertet, a gyümölcseinket szeretnénk megvédeni a rovaroktól, akkor érdemes elültetni a közelükben egy áldozatnak szánt paradicsomot, mert a preferencia-vizsgálatok szerint a poloskák erre fognak ráugrani.

Jó módszer lehet az is, ha egy erős öblítővel kimossunk néhány nem használt ruhadarabot és kiterítjük. Ezekbe is nagyon szeretnek behúzódni a poloskák, így elterelhetjük a figyelmüket az otthonunkról.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Minden harmadik magyar háztartás egyszemélyes, ami félelmetesen magas szám” - Mellár Tamás a népszámlálásról
Fontos lenne az egyfős háztartások támogatása, a történelmi egyházakat pedig nem szabadna elvtelenül támogatni - ezeket a következtetéseket vonja le a számokból a Statisztikai Hivatal volt elnöke, mostani ellenzéki parlamenti képviselő.

Link másolása

Tíz hónappal a 2022-es népszámlálás lezárulta után a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) közzétette a végleges adatokat. Többek között kiderült, hogy hányan élnek Magyarországon, hányan vallják magukat valamelyik egyház tagjának, hányan élnek házasságban vagy épp egyedül, ahogy az is, 10 év alatt mekkora volt a népességfogyás.

Mellár Tamás az első Orbán kormány idején, 1998 és 2003 között a Központi Statisztikai Hivatal élén állt, 2002 és 2004 között pedig az ENSZ Statisztikai Bizottságának elnöke volt. A statisztikus, aki a Magyar Tudományos Akadémia doktora 2018-ban független képviselőként bejutott a parlamentbe, jelenleg pedig a Párbeszéd frakció tagja. Arról kérdeztük, hogyan értelmezi a most nyilvánosságra hozott adatokat.

– Sok olyan izgalmas adat van még hátra, ami nem jelent meg, a kedden publikáltak leginkább az alapdemográfiával kapcsolatosak. Azt gondolom, hogy alapvetően a várakozásoknak megfelelően alakultak ezek az adatok. Nyilvánvaló volt, hogy az ország népességének csökkenése tovább folytatódik, és most már jelentősen 10 millió alatt vagyunk, ahogy az is, hogy a társadalom egyre inkább elöregszik. Az átlagéletkor tovább emelkedett, és folytatódott az a tendencia is, hogy egyre több a kisebb család, azaz egyre kevesebb a három-négy gyerekes család, miközben nagyon sok egyedülálló van.

Igen jelentős és meglepő dolog, hogy a vallásos emberek száma jelentősen csökkent: a katolikusok száma majdnem egymillióval, ezzel részarányuk a vallásosokon belül 71-ről 50 százalékra zsugorodott, míg a reformátusoknak száma a korábbi 21 százalékról 16 százalékra apadt.

Mindezt annak ellenére, hogy az elmúlt években komoly támogatásokat kaptak, de úgy látszik, hogy a szekularizáció világtrendjét nem lehet megtörni Magyarországon sem, vagyis a modernizáció ezen a szinten behatolt hazánkba is.

– Egyértelműen a modernizációban látja a vallásosak számának csökkenésének okát? A kettővel ezelőtti, 2001-es népszámláláshoz képest a római katolikusok száma csaknem megfeleződött.

– 2001-ben még 5 millió felett volt a katolikusok száma, most pedig már csak 2,9 millió. Pedig akkor sem volt már kötelező válaszolni a vallási kérdésekre, de azért sokkal többen feleltek ezekre a szenzitív, érzékeny témákra. A társadalom most már jóval öntudatosabb, talán ennek is köszönhető, hogy csak 60 százalék adott választ a vallási hovatartozására.

A jelentős csökkenést pedig nem lehet másnak betudni, csak annak, hogy a modern korban egyre kevésbé vallásosak az átlagemberek.

Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy bár 2001-ben sokan vallották magukat vallásosnak, közülük sokan nem járnak rendszerese templomba, nem fizetnek egyházi adót, és így valójában mégsem tekinthetők ők olyan igazi, elkötelezett hívőnek. Talán csak megszokásból, vagy esetleg félelemből írták be, hogy vallásosak, ami esetükben nagyjából abban merül ki, hogy karácsonykor és húsvétkor elmennek a templomba, megkeresztelik a gyerekeket, egyházi esküvő és temetés van, de ennél szorosabb kapcsolatuk valójában nincsen a vallással.

– Ugyancsak drasztikus csökkenés mutatkozik az adatok alapján a romák számában. Míg 2011-ben még 315 ezren vallották magukat romának, addig 2022-ben már csak 209 ezren, miközben 1 millió ember erre a kérdésre nem volt hajlandó válaszolni. Ennek mi állhat a hátterében?

– Azt gondolom, hogy ebben az esetben alapvetően a félelem lehet a kulcs. Vagyis nem akarják a romák bevallani a saját nemzetiségüket, mert félnek a megbélyegzéstől, félnek a hátrányos megkülönböztetéstől, ezért sokan inkább nem válaszoltak. Sajnálatos módon a mostani népszámlálás arról híresült el, hogy névvel és lakcímmel vették fel az adatokat, nem úgy, mint a korábbi esetekben. Emiatt

sokan attól tartottak, hogy esetleg visszakereshető lesz majd, amit mondtak.

Talán ennek tudható be, hogy ezekre a nem kötelező kérdésekre nagyon sokan nem adtak választ. Azokhoz képest, akik a népszavazás során romának vallották magukat, valójában jóval többen vannak az ebbe a nemzetiségbe tartozók. Ahogy az is valószínűsíthető, hogy azoknak a jelentős része, aki nem válaszolt erre a kérdésre, pontosan azért nem válaszolt, mert félt megvallani a roma azonosságát. De olyan esetekben, amikor nincs konkrét válasz, a statisztikusok is csak találgatni tudnak, mi állhat a háttérben.

Ezért is lett volna sokkal szerencsésebb és célszerűbb név is lakcím nélkül lebonyolítani az egész népszámlálást, mert akkor szerintem nagyobb lett volna az emberek bizalma abban, hogy nem tudnak visszaélni az adataikkal.

A gazdaságpolitika számára nem az a fontos, hogy Kis Péter, Nagy József vagy Sárközi János milyen nemzetiségű, hanem sokkal inkább az, hogy bizonyos térségekben, bizonyos területeken, bizonyos helyeken és országos szinten mekkora az egyes népességcsoportok mérete. Ezek milyen demográfiai és egyéb tulajdonságokkal rendelkeznek, mert a gazdaságpolitikák és egyáltalán a társadalompolitikát is ehhez kellene illeszteni.

– Ahogy említette is, az ország lakossága most már jóval 10 millió alatt van. 333 ezerrel élnek kevesebben Magyarországon, mint a legutóbbi népszámlálás idején. Azonban ez a csökkenés a népességfogyás, a kivándorlás és a koronavírus-járvány fényében talán kevésnek tűnik.

– Igen, könnyen elképzelhető, hogy valójában még ennél is jelentősebb népességfogyásról van szó. Nem tudjuk például azt sem, hogy akik tartósan külföldön vannak, továbbra is ott akarnak maradni, vagy idővel hazajönnek.

Hajlok arra, hogy inkább 4-500 ezres lehetett a csökkenés mértéke sajnálatos módon, mert ugyanakkor utóbbi tíz esztendőben már nem volt jelentős és lényeges a beáramlás, ami inkább akkor volt számottevő, amikor még nem voltunk EU-tagok.

Akkoriban a határon túli magyarok beáramlása volt jelentős, de az uniós csatlakozás után ez okafogyottá vált. Az ide érkező menekültek is csak tranzitországnak tekintik Magyarországot, és tovább akarnak menni. Kevésbé valószínű tehát, hogy az itt letelepedő külföldiek annyian lennének, hogy jelentő mértékben kompenzálni tudták volna a népességfogyást nyugatra vándorlásból fakadó veszteségeket.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy több százezer magyar él életvitelszerűen külföldön, ennek ellenére mégis itthon élőként vették számba őket a tavalyi népszámlálás során?

– Igen, ez elképzelhető. Bár emlékeim szerint úgy szólt a szabályozás, hogy azokat nem számolják bele, akik 12 hónapnál hosszabb ideig külföldön vannak. De ha épp akkor hazajöttek, vagy a szüleik azt gondolták, hogy ők mégiscsak itthoniak, és ezért kitöltötték a nevükben a kérdőíveket, akkor őket is beleszámolták annak ellenére, hogy eszük ágában sincs már visszajönni.

Jellemző, hogy még megközelítőleg pontos számot sem tudunk arról, hogy 2004 óta hány magyar tartózkodik, dolgozik tartósan külföldön.

Egyedül a jelentős bérhazautalásból lehet valamilyen következtetést levonni. Ezek alapján bizony masszívan 6-700 ezer, vagy akár még 800 ezres számot is lehet valószínűsíteni.

– A két napja nyilvánosságra hozott adatokból kiderült, hogy közel 1,5 millió ember él egyedül Magyarországon, ami a nem egész tízmilliós népesség jelentős részének tűnik.

– Én is azt gondolom, hogy ez sok, de ez is egy világtendencia. Első lépésben a családok háromgenerációs együttélése szűnt meg. Ehhez jön hozzá, hogy sokan nem akarnak családalapításra vállalkozni, vagyis nagyon jelentősen individualizálódik a társadalom. Ez pedig sajnálatos módon egyenes következménye annak, hogy egyszemélyes háztartások jönnek létre. Ehhez vegyük még hozzá, hogy folyamatosan növekszik a várható élettartam, így az idős házaspárok tagjai közül az egyik akár évekre is egyedül maradhat a másik halála után.

A 1,5 millió egyedül élő ember egyébként a háztartásokra vetítve azt jelenti, hogy minden harmadik magyar háztartás egyszemélyes, ami félelmetesen magas szám.

Ráadásul ezek az egyszemélyes családok sokkal nehezebben tudnak megbirkózni a rezsi és a különböző kiadások fedezetének előteremtésével.

– A kedden megismert adathalmaz alapján véleménye szerint mi lenne az a legfontosabb következtetés, amit a kormánynak mindenképpen le kellene vonnia?

– Szerintem azt mindenképp, hogy nem lenne szabad elvtelenül támogatni a történelmi egyházakat a keresztény Magyarországra hivatkozva, mert ez nem visz előre bennünket. Láthatólag nem tudja megakadályozni a vallásosok számának csökkenését az, hogy ingatlanokat, pénzt és funkciókat adunk a történelmi egyházaknak. Ráadásul bizonyos társadalmi csoportokat akár taszíthat is, ha az egyház közel kerül az államhoz. Számukra sokkal fontosabb lenne az egyházak függetlensége, és az, hogy valóban azon értékek mentén végeznék a munkájukat, amiket a Bibliában meg lehet találni. Ugyanakkor az is jól látszik, hogy az a családtámogatási politika szintén nem produktív, mert nem növelte számottevően a gyermekes családok, főként a többgyermekes családok számát.

Ezzel szemben fontos lenne az egyfős háztartások támogatása, megsegítése,

akik láthatóan sokan vannak, és rengetegen szegények köztük.

Link másolása
KÖVESS MINKET: