„Azért vállalok szolidaritást a pedagógusokkal, mert jól képzett, megbecsült pedagógusok nélkül egy társadalom nem tud előre jutni”
Beáta egy Facebook-posztban foglalta össze mindazt, amit tanáraitól kapott. A bölcsődétől kezdve beszámol arról, hogy mi mindent köszönhet a pedagógusoknak, mi mindennel segítették céljai elérését és azt, hogy jelenleg a legmagasabb tudás megszerzésének lépcsőjén áll. A címkép a 2015-ös olaszországi úton készült, a Lago Blu (Lac Bleu) oldalában, a háttérben az épp ködbe vesző Matterhornnal. Az írásból kiderül, hogy ez miért nagyon fontos.
A posztot a szerző engedélyével, változtatás nélkül közöljük.
"Az elmúlt időszakban szépen lassan leszoktam arról, hogy fontos dolgokban bármit is megosszak ezen a felületen. Az ingerdús környezetben mindig ugyanazt a maroknyi embert érdekelte a mondandóm, mindig ugyanaz a pár ember adott visszajelzést, ugyanazokkal az arcokkal beszélgettem. Most viszont, egy nappal nemzeti ünnepünk után, 17 nappal az országgyűlési választások előtt úgy érzem, itt az ideje egy kis közös gondolkodásnak.
Anyukám mondogatta nekem mindig. Azt mondta, “tanulj, és az egész világ a tiéd lesz majd!”. Igyekeztem megfogadni a tanácsát, így lehetek most a PTE Földtudományok Doktori Iskola első évfolyamos hallgatója. Röviden, számokra lebontva, mit is jelent ez esetemben:
- bölcsődei, óvodai évek,
- 6 év általános iskola,
- 6 év gimnázium,
- 3 év egyetemi alapképzés,
- 2 év egyetemi mesterképzés,
- és most a 4 éves doktori képzés, amelynek az első évében járok.
(Minthogy ez a bejegyzés nem a magyar felsőoktatás helyzetéről szól, azt most nem részletezem, mennyire is vágyik valaki arra, hogy akadémiai pályán munkálkodjon. Egyezzünk ki annyiban, hogy szeretem, amit csinálok, és valószínűleg nem leszek a Forbes 10 évvel későbbi TOP100 listáján.)
Ez azt jelenti, hogy rengeteg pedagógussal “dolgoztam együtt” életem során:
- Nem volt mindegyikük a szakma gyöngye, de vitathatatlan tény, hogy most nem lennék ott, ahol, ha nincsenek ők.
- Nem tanultam volna meg közösségben élni, nem tudnék írni-olvasni, nem érdekelne a világ sem.
- Nem sátorozhattam volna a dunaföldvári Duna-parton, nem járhattam volna közvetlen környezetem leginkább eldugott csücskeiben osztálykirándulás címszóval, nem gondolkodnék kritikusan a világról.
Amikor a gimnáziumban, 2013 őszén jeleztem a földrajztanáromnak, Bognár Zoltánnak, hogy szeretnék jelentkezni a lépcsőforduló hirdetőtábláján olvasható Kőrösi Csoma Sándor versenyre, kétkedve ugyan, de rábólintott a dologra. Onnantól együtt dolgoztunk. Szabadidőnkben, energiánkat nem sajnálva belevetettük magunkat a Nyugat-Balkán rejtelmes világába.
Kicsit ugorva az időben, 2015 májusában ott álltam a Nyugati-Alpok legcsodálatosabb régiójában, életemben először láttam gleccservölgyet, hófödte csúcsokat, vízeséseket - köszönhetően a második nekifutásra elhozott első helyezés nyereményének, egy olasz kirándulásnak. Egy évvel később, a verseny történetében először címvédésre került sor. Mindez miért volt lehetséges? Azért, mert megírhattam később a történelem fakultációs dolgozatot, ha az éppen ütközött az írásbeli fordulóval. Azért, mert kihagyhattam a média órát, hogy a verseny körüli teendőket intézzem. Azért, mert az osztályfőnököm gondoskodott arról, hogy semmiben ne szenvedjek hiányt a felkészülés ideje alatt.
Újabb ugrás, és 2019 nyarán, a családomban először vehettem át egyetemi diplomát. Okleveles geográfus lettem, de azt éreztem, szeretném tovább feszíteni a húrokat, még több, még frissebb tudással felvértezni magamat, azt akartam, hogy tényleg enyém legyen a világ. (És valójában de jó, hogy így döntöttem!)
Miért is hazugság akkor ez a mondat?
Sokszor merül fel emberekben, hogy „hiszen a pedagógusok nem is csinálnak semmit, egy villanyszerelő, bolti eladó is ugyanannyit ér!”. Így van, ugyanannyit érnek, hiszen mindenekelőtt mindannyian EMBEREK. Azt azonban nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a pedagógusszakmát semmisnek tekintse bárki is.
Bennem is sok kérdés felmerül, ebből szemezgetnék, a teljesség igénye nélkül:
- Ha egyszer a saját gyerekemet viszem majd iskolába, vajon a tanítója, tanára fel lesz vértezve kellő pedagógia készségekkel?
- Ha igen, vajon lesz elég ereje a mérhetetlen mennyiségű adminisztráció mellett érdemben kamatoztatnia ezen tudását?
- Vajon lesz szakos tanára természettudományos tárgyakból?
- Vajon az idegen nyelvet olyan valaki tanítja majd neki, aki nem két leckével lesz előtte?
- Vajon őt is bátorítják, támogatják majd, ha valamiben tehetséges lesz?
- Vajon kellő figyelmet tudnak arra fordítani, ha a gyerekem esetleg nem olyan lesz, mint a többi? Esetleg lassabb, halkabb lesz, mint az “átlag”?
- Vajon szeretettel, türelemmel, megfelelő szakmai tudással fordulnak majd felé pedagógusai?
- Vajon ő is azt mondja majd, hogy hazudtam, amikor ugyanazokat a szavakat mondom neki, mint amit nekem mondott az anyukám? Ő is azt mondja majd, hogy nem lesz az övé a világ, hiába is tanul?
Végül pedig egy idézet, amit egykori gimnáziumi ismerőseim minden bizonnyal kívülről fújnak. Magyar László, a dunaföldvári gimnázium névadója, a XIX. század egyik jelentős Afrika-kutatója így írt a Magyar Tudományos Akadémia elnökének 1861-ben:
Én most ezzel tudok egy hangyányit mozdítani — elsősorban a lelkiismeretemen, másodsorban talán ismerőseim lelkiismeretén.
#szolidaritás"
