Egy 21. századi reneszánsz ember kaleidoszkópja – beszélgetés Márta Istvánnal
Itt ülünk egy nagyvárosi kávézóban egy alkotóval, akit ha összekötnének a magyar áramellátó hálózattal, nem kellene energiagondoktól tartanunk. A magyar művészeti élet reneszánsz emberével, a muzsikussal, zeneszerzővel, színházigazgatóval és nem utolsósorban a kapolcsi Művészetek Völgye megálmodójával, Márta Istvánnal beszélgetünk, akit október 11-én, 70. születésnapja alkalmából koncerttel köszöntenek a Magyar Zene Házában.
– Igazából metronómod már június 14-én elütötte a hetvenet, vagyis az Ikrek havában jöttél a világra. Az e jegyben születettekre mondják, hogy földön járók, racionálisak, de egyben szabad szelleműek és kreatívak is. Nagyon is rád illenek ezek a tulajdonságok.
– Rácz Zoltán, az Amadinda együttes vezetője tavaly emlékeztetett, hogy az idén 70 éves leszek, és ő vetette fel a szerzői est ötletét is. Ami a kettősséget illeti, én inkább azt érzem, hogy permanensen úton vagyok már gyerekkorom óta, amelyek ráadásul többirányúak is. Voltak köztük zsákutcák, de nem rogytam tőlük össze, tapasztalatoknak fogtam fel őket, és elkezdtem újabb és újabb dolgokat csinálni. Egy ilyen életpályán, ha elértem valamit, természetesen nemcsak az én érdemem, hanem azoké is, akikkel hosszabb-rövidebb időre találkoztam, dolgoztam, barátkoztam.
– Kezdve a rendkívül színes zenei világgal…
– Én akkoriban jártam a Konzervatóriumba, az 1970-es évek elején, amikor az egyébként nagyra becsült zeneszerzés tanárom azt mondta: „Pista, választanod kéne, vagy a beat-zene, vagy a komolyzene.” Mert akkor én már a Zé-Gé (Zenei Gimnázium) zenekarában játszottam Várkonyi Mátyással. Gitároztam, basszusoztam, zongoráztam, és amatőr együttesek alapítója is voltam. Közben pedig, mint afféle Iker, a másik énemmel elsajátítottam a klasszikus zeneszerzés alapjait. Ez idő tájt berántott magával a színház is. Szikora Jánossal és Szkárosi Endrével Brobo néven alakítottunk egy „független színházat”, amelyben nagyon kegyetlenek voltunk magunkhoz és a közönséghez is. Később a Thália Színházban, és a 25. Színházban már komolyabban részt vettem, mint zenész, zenei rendező. Dolgozhattam Kazimir Károllyal, Jancsó Miklóssal, részt vehettem kísérleteikben, és láttam, hogy léteznek az akkori konzervatívakon túl is színházak. A zenére visszatérve: volt a kortárs zenének egy „mainstream” irányzata, amelyet tanáraink is műveltek, többen egészen kiválóan. De közben megjelent a világban a „repetitív”, vagy „minimál” zene, ami főleg az egyetemisták, fiatal értelmiségiek között lett népszerű.
– Mindeközben várt az „éjszakai élet” is.
– Az akkori kevés „alternatív” hely egyike volt a Fiatal Művészek Klubja, ahol minden harmadik ember „megfigyelő” volt, de az a szellemi pezsgés, a filmesektől a költőkig hihetetlen volt. Itt a zenei szekciót vezettem. Talán az Egyetemi Színpad és a Közgáz Klub volt még hasonló. Szkárosival és Bernáth(y) Sándorral avantgard produkciókat csináltunk Budapesten, Szegeden, Miskolcon.
– „Mélyvízi életforma volt” – ahogy Cseh Tamás énekelte.
– Vele is sokszor „kereszteződtek” útjaink kezdve egészen a 25. Színháztól. Kísértem Tamást zongorán, én szerveztem 1990-ben az ő első erdélyi turnéját, majd a Kapolcson vettük fel az Új dalok című lemezét. Kevesen tudják, hogy egy kicsit az én kezem is benne volt abba, hogy újra összejöjjenek Bereményi Gézával. Berendeztem a házunk pajtáját hangstúdiónak. Géza az udvarunkon írta a verseket, és ha Tamásnak hajnali 1 órakor volt kedve felénekelni egy dalt, akkor bekapcsoltuk a felvevőt.
– A Zeneakadémián pedig megjelent egy fiatalember egy furcsa hangszerrel, egy tekerőlanttal.
– Mandel Róbertnek hívták, és felvetette, hogy csináljunk egy régizenei együttest. Így született meg a Mandel Quartet. Egy újabb út volt számomra a középkori, a reneszánsz és a korabarokk zene. Csembalóztam és ütőhangszereztem. Remek közösség is volt az együttes. A közönség számára is élvezhetően szólaltattuk meg a historikus zenéket, ráadásul bejárhattuk vele a fél világot. Többször is turnéztunk Európában, de voltunk Brazíliában, Mexikóban, az Egyesült Államokban, sőt, meghívtak bennünket 1985-ben a moszkvai Világifjúsági Találkozóra, de ott végül is nem léphettünk fel…
– 180-as csoport, Kronos Quartet, filmzenék, Hobo József Attila-estje... felsorolni is nehéz kalandozásaidat. Mi az, ami Téged megragad egy új dologban, és azt mondod rá, igen, vágjunk bele?
– Fontos, hogy kitől jön a felkérés. Fontos, hogy ismerjem az előadót, vagy az előadó csoportot. Ha volt rá lehetőségem, úgy dolgoztam, hogy együtt alakítsuk a művet. Így folyt a munka a 180-as csoportnál is. Mindig hagyok a kompozíciókban szabadságot, amely persze kockázatos is lehet. A Kronost először csak lemezekről ismertem, és egészen elképesztőnek tartottam azt a minőséget és dinamikát, amit produkáltak. Nagyra tartottam a kortárs zene melletti elkötelezettségüket. A megtisztelő felkérés után háromnegyed évig egy hangot nem tudtam leírni, mert bekattant, hogy „Beethoven, Mozart és Bartók után nem illik vonósnégyest írni.” Végül sikerült és sok kvartett játssza azóta is világszerte. Hobót ismertem, kedveltem, és bár a Hobo Blues Band egészen más stílus volt, Laci viszont rendkívül nyitott és annyira kitartó tud lenni a munkában, hogy nekiláttunk. A Magyarország messzire van című József Attila-lemezen van két olyan ütem, amely miatt be kellett őt zárnom a stúdióba és nem engedtem ki, amíg azt nem tudta elénekelni…
– Ugyanez az igényed a színházban is.
– Fontos volt a társulat, mert egy évadot kellett megkomponálnom a színészekre, dramaturgokra, rendezőkre. Egy színház működése is olyan, mint egy partitúra, csak nem hangokkal kell dolgozni. Tulajdonképpen egy fesztivál szervezésének is megvan a maga partitúrája: sokféle dolgot kell koordinálni, harmonizálni, hogy az egész egy kompozícióvá álljon össze.
– Ráadásul egy jó fesztivál egy folyamatosan mozgásban lévő mű.
– Én a Művészetek Völgyében azt vallottam: ha az egész rutinná és kényszeres gazdasági vállalkozássá válik, akkor abba kell hagyni. Ezért folyamatosan megkeserítettem a magam és kollégáim, barátaim életét, mert újabb és újabb ötletekkel jöttem elő és szinte lehetetlen megvalósíthatatlan dolgokat, álmokat valósítottunk meg. Sajnos az egykori „tettestársak”, ahogy Galkó Balázs mondta, egyre fogynak.
– A szerzői esten azért többen is ott lesznek.
– A Mandel Quartettel 15 éve nem játszottunk együtt. Vagy itt lesz Dés László, akivel 1984-ben készítettük Kapolcson a Támad a szél című lemezt. Emlékszem, Laci kérdezte, hogy hol a kotta? Este kimentünk a patakhoz, amelynek csobogására Laci élete egyik legszebb szólóját játszotta. Ugyanennél a lemeznél Török Ádámnak a monostorapáti fatelepnél a fűrészek adták az alapritmust. Cseh Tamást arra kértem, hogy menjen fel az evangélikus templom tornyába és ott énekeljen el egy zsoltárt, mi pedig alulról vettük puskamikrofonokkal. Ott állt a fél falu és nem értették, hogy miről van szó. Az egész lemez ilyen mozaikokból állt.
Annak idején diplomamunkaként kellett írni Bach stílusában egy fúgát. Az egyik legnehezebb, legszigorúbb szabályú műfaj, amelyet a barokk szerzők anyanyelvi szinten tudtak. Nekünk, „korcs” utódoknak ez már nem ilyen egyszerű. Írtam egy kettős fúgát, amit alig tudtam elzongorázni. Meghívtam az estre Boros Misit, mert ő biztosan jobban eljátssza, de hogy tovább játsszunk az idővel, írtam neki hálából egy utójátékot hozzá.
– Színházi múltad is megérdemli, hogy felidézzük.
– A Zeneakadémiáról átjártam a Színművészeti Főiskolára és jó kapcsolatba kerültem a leendő színészekkel, rendezőkkel. Vizsgadarabokhoz írtam zenét Szikora Jánosnak, Ács Jánosnak, Csiszár Imrének. Mire mindannyian végeztünk, olyan erős szálak alakultak ki, amelyek később gyümölcsözőnek bizonyultak. Miattuk is dolgozhattam később az ország szinte minden színházában.
A Meczner János vezette Arany János Színház stúdiószínpadán megrendeztem két egyfelvonásost, egy Alekszander Blok-komédiát, és Federico García Lorca Don Perlinpimét, ráadásul dramaturgiailag összefűztem őket és a zenét is én írtam hozzá. Ezek után Balikó Tamás keresett meg Pécsről, aki hihetetlen bizalommal nagyszínpadot kínált nekem. Először a Kabaréra, majd a sikerre való tekintettel a következő évadban a Hegedűs a háztetőn-re kért fel. Amikor 1998-ban kiírták a pályázatot az Új Színházra, Ács János művészeti vezetővel együtt jelentkeztünk. Olyan nagyszerű színészeket sikerült szerződtetnem, s, mint például Gáspár Sándor, Bánsági Ildikó, Nagy-Kálózy Eszter, Ráckevei Anna, Hirtling István, Eperjes Károly. Tizenkét év alatt 99 bemutatót tartottunk, számos magyar darabot is műsorra tűztünk, helyet adtunk a hazatérő Halász Péter kísérleti színházának, de rendezett nálunk Szinetár Miklós és Vidnyánszky Attila is. Közben megjelentettem a színház épületének és társulatainak teljes történetét az 1907-ben nyílt Parisiana mulatótól az Új Színházig, amelynek megírására Gajdó Tamás színháztörténészt kértem fel.
– Kapolcsi „szerelmi történeted” lassan 40 éve tart. Mely pillanatok maradtak meg a legjobban a szívedben a Művészetek Völgyéből?
– 25 évig vezettem a nyitott, kísérletező fesztivált. Lehetetlen válogatni a több ezer, félig igaz, majd legendává is vált történetből. Ezek valóságos novellák, amiket meg kellene írni. A szenegáli táncosoktól a pándi nyugdíjas asszonyszínházon át Kocsis Zoltánig, Schilling Árpád Krétaköréig több ezer előadót léptettünk fel, és akkor nem beszéltem a képzőművészekről, azokról a szellemi körökről, akik csatlakoztak. Hobó, Cseh Tamás mindig velünk volt, a beregszászi Illyés Gyula Színház öt éven át talált otthonra Kapolcson. Emlékszem, amikor a kis Vidnyánszky hordozta a díszletelemeket a Gástya színpadunknál. Eljött a szardíniai Pinuccio Sciola zenélő szobraival, amelyeken koncerteztünk is. A vigándpetendi katolikus templomban adtuk elő Erik Satie Vexation című darabját, amely 24 óra hosszat tart. Engedélyt kértem rá Sanyi plébánostól, hogy nem túl frivol-e, de azt mondta rá, hogy ez egy meditációs zene, játszhatjuk persze. Tartottunk ökumenikus istentiszteleteket, alkalmat teremtettünk, hogy a különböző vallások hívei találkozzanak.
– És a számtalan helyszín…
– ...amit kitaláltam és el is neveztük őket, mint a Sédányt, a Malomsziget színpadot, a Kőfejtőt Öcsön, a Tókertet Petenden, a Klastrom színpadot Dörögdön …ezek az emlékek most már fent vannak a Molnár Ház emeleti archívumában, folyik a digitalizálás. Rengeteg filmfelvétel is készült. A Szent László gimnázium média szakosai három éven át videó-híradókat készítettek, az ő sajátos fiatal szemszögükből, ami egész más volt, mint ahogyan én láttam, vagy szerettem volna látni a fesztivált. És ott voltak a könyvek, kiadványok, a Völgyfutárból 72 szám jelent meg a print időszakban. A 2009-es leállás után megszüntettem a nagy helyszíneket, kitaláltam az udvaros szisztémát: egy-egy udvar egy előadóé és szellemi holdudvaráé lett. Palya Beát a Művészetek Hölgyévé neveztem ki, udvara reggeltől éjszakáig pörgött… És a közösségi élmények a faluban! Sok mindent megmutattunk a kreatív csapatunkkal, mindig beengedtük az új ötleteket, nem zárkóztunk el semmi elől, és tudtunk nevetni, még önmagunkon is.
Egyszer a Klastrom színpadon a Merlin-kommandó előadása közben elment az áram az egész környéken. Bár az előadás hang és fény nélkül ment tovább, de 10 perc múlva visszajött az áram, de az egész környéken csak ott és miattunk! Máig nem tudjuk, hogy ki intézte el. Szerettek bennünket. Egyszer elkaptunk néhány jegyhamisító srácot, akiknek az lett a büntetésük, hogy nekik kellett a Völgyfutárt árulniuk. Nem sokkal később a tévében láttam, hogy Jegyhamisítók néven zenekart alapítottak... Én 2014-ben befejeztem az aktív szervezést, csináltam azóta több fesztivált, például Kapolcson a 9-14 éves fiataloknak szóló tehetségkutató-fejlesztő Kapolcska összművészeti tábort és kisfesztivált.
– Kapolcs részt vesz a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Fővárosa 2023 programban. Máris elindult az Eger-víz patakművészeti Őrség…
– Amikor 1989. április 1-jén, a bolondok napján megalapítottuk a faluval a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyletet, inkább a kultúra felé mentünk el. Mostanában azonban egyre többet foglalkozik az egyesület a tájőrzéssel. Éppen egy hete takarítottuk a patak körüli szemetet, ami a Művészetek Völgye során keletkezett. A patak nemcsak szimbolikusan, hanem ténylegesen is fontos meghatározó eleme a tájnak, 13 településen halad át Nagyvázsonytól Szigligetig. Én egész életemben élővíz-őrült voltam. Bárhol jártam a világon, mindenütt kerestem ezeket a vizeket. Ha lehetett, meg is fürödtem bennük. Ez már gyerekkoromban kezdődött a svábhegyi Mátyás király-forrással.
Jövőre lesz egy rendezvénysorozatunk Eger-víz Napok címen, amit elkezdünk tavasszal Nagyvázsonyban és ősszel befejezünk Szigligeten. Minden esemény a vízhez fog kötődni. Ezenkívül nyolc „land-art” kiállítást szervezünk, tájművészeti ösvényt hozunk létre. A Balaton-felvidék Nemzeti Park fotósa megörökíti a patak négy évszakát. Nemcsak a szépségeket, hanem az anomáliákat is. Lesz a programnak edukációs része is, három iskolában fogunk előadásokat tartani a helyi értékek megismeréséről és megőrzéséről. Csodálatos ez a környék és nagyon kell vigyázni, hogy ez az arculat, amit évszázadokon keresztül sikerült megtartani, ne vesszen el. És máris elindult számomra egy újabb út…
