Az egész családot bűnbe sodorhatják a börtönbe kerülő apák

Mihez kezdenél, ha egyik hónapban egyszerűen nem érkezne meg a fizetésed, amiért megdolgoztál? És akkor, ha ez zsinórban harmadik hónapja történne meg veled, ráadásul abban sem lehetnél biztos, hogy belátható időn belül rendeződik a helyzet?

A dolgozók 8-10 százaléka a kialakult helyzet miatt már felmondott.

Nekünk három olyan dolgozó mesélt a motivációiról, akik saját bőrükön tapasztalják az elvonásokat, egyelőre mégis kitartanak.

„Azon már túl vagyok, hogy szégyelljem magam, amiért kölcsönökből kell élnem”

A Fűtött Utca névre hallgató Dankó utcai hajléktalanszállóról korábbi riportunkban is hosszan írtunk már. Lényegében egy óriási hangárról van szó, amely ezer sebből vérzik: nagyon rossz a szigetelése, télen pedig rendszeresen leáll a kazán, ami annyira elavult, hogy már a javítására sem találnak szakembert.

A körülmények speciálisak, mivel itt sosincs teltház, még akkor sem, ha elérik a törvényben meghatározott maximális befogadóképességet. Nyáron általában 100 körüli embernek biztosítanak fedelet egy időben, a téli krízisidőszakban viszont akár 170-180 főre is felkúszhat a létszám.

„Soha nem voltunk teletömve pénzzel, de az elmúlt 10 évben különösen nehezített körülmények között dolgozunk. Néhány éve is előfordultak már akadozások a munkabérek kifizetésében, ilyen drasztikus helyzet viszont még soha, mint most, már negyedik hónapja” – mondja Szécsi Viktor, aki 2004 októbere óta dolgozik itt, mint ügyeletes szociális munkás.

Egy szociális munkás alapjáraton sincsen túlfizetve: még a 24 órás szolgálat miatt járó éjszakai- és műszakpótlékokkal együtt sem éri el a nettó bérük a 300 ezer forintot. Szécsi szerint szinte mindenkinek van valamilyen extra kiadása: „Én lakáshitelt fizetek, mások lakbért. Gyerekeim ugyan nincsenek, így róluk nem kell gondoskodnom, a nyugdíjas édesanyámról viszont nem feledkezhetek meg.”

Megtakarítása egyáltalán nincs, az utóbbi néhány hónapban kénytelen volt baráti kölcsönökhöz folyamodni. „Szerencsére többen is megnyugtattak, hogy ráérek visszaadni, de ez az egész akkor is méltatlan. Ráadásul van egy idős kutyám is, akinek nem mondhatom, hogy bocs, ma nem kapsz vacsorát. Ahogy nekem is kell ennem, és rezsit fizetnem is.”

A Fűtött Utcán dolgozó 23-24 szociális munkásból mára 18 vagy 19 maradt. Közülük más egyelőre nem tervez felmondást, Szécsi is biztos benne, hogy nem fog meghátrálni.

„Októberben lesz 19 éve, hogy itt dolgozom, de már a főiskolai tanulmányaim is ide kötnek. Nekem ez kicsivel többet jelent, mint egy szimpla munkahely. Mindenkit ismerek, engem is mindenki ismer, a lakók és a dolgozók egyaránt” – indokolja.

Iványira viszont egyáltalán nem neheztel, hiszen a lelkész, ha akarná, se tudná kivonni a beosztottait a probléma alól, lévén ők is a rendszer részei. „Megértem az ő helyzetét is, óriási teher nehezedik rá, kész csoda, hogy még bírja” – teszi hozzá.

Némileg biztató, hogy a nemrég közzétett számok alapján 1%-os felajánlásból az Oltalom Karitatív Egyesület 71 millió forintra, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség pedig 1 milliárd 300 millió forintra számíthat. Az utóbbit viszont január 31-ig kell átutalnia a Magyar Államkincstárnak, és az eddigi tapasztalatok alapján ki is szokták várni a határidőt.

Addig marad a bizakodás, illetve a nyilvánosság ereje, amit ő a saját eszközeivel ki is használ: napi rendszerességgel posztol a közösségi oldalán, „nem siránkozást, csak a száraz tényeket, és hogy álljunk ki minden rászorulóért. Szerintem ennek van pozitív hozadéka, így az is megismerheti Iványi Gábor munkásságát, aki esetleg nem hallott még róla.”

„Ki kell, hogy tartsak a végsőkig. Szerencsés a helyzetem, mert van kihez fordulnom, és azon már túl vagyok, hogy szégyelljem magam, amiért kölcsönökből kell élnem. Tudják rólam, hogy nem szerencsejátékra költöm, hanem ételre.”

„Havi 80 ezer forintért bérelek egy szobát, ennél lejjebb már nem tudom adni az igényeimet”

Jánosi Zsuzsával már-már zavarba ejtő élmény interjúzni: a fiatal nő végig mosolyogva beszél olyan elképesztő állapotokról is, amelyekre a legkézenfekvőbb reakció a tehetetlen düh, vagy még inkább az elkeseredett üvöltés lenne.

Az egyetem elvégzése után nem szeretett volna iskolában dolgozni, pár évig cégeknek tartott magyar mint idegen nyelv kurzusokat. Ugyanakkor benne volt a kíváncsiság, milyen lehet az iskolai közeg. Állami fenntartású iskolába viszont nem akart menni, így esett végül a MET által fenntartott kőbányai Wesley János Általános Iskolára a választása, ahol az idei az ötödik tanéve.

Ő is júniusban kapta meg utoljára a teljes fizetését, a krízisalapból a nyár során egy 100 ezres és egy 50 ezres utalás jutott neki. Hogy megéljen valahogy, besegít egy esti iskolában és magántanítványai is vannak, emiatt a hét három napján csak este 7-8 óra körül végez. Elmondása szerint akad olyan kollégája, aki szobafestést vállal délutánonként, más bébiszitterkedést, szinte mindenkinek van valamilyen másodállása.

Miután szembesült a tanévre várható kétségbeejtő helyzettel, augusztus végén beadta a felmondását. Azonban mivel most végzős az osztálya, akiket negyedik éve tanít, képtelen volt magukra hagyni őket. Ezért végül az egy hónapos felmondási ideje letelte előtt eldöntötte, hogy ezt a tanévet még végigcsinálja.

Tanárhiány szempontjából minden eddiginél nagyobb most a baj: “van olyan kolléga, aki eredetileg maradt volna, de végül mégis elment, több másik pedig, akit óraadóként vártunk, visszamondta.”

Ráadásul mivel magyartanárból még viszonylag jól állnak, a felmondása után a magyaróráit pár kivétellel szétosztották. Ezért miután kiderült, hogy a tanév végéig mégis marad, nagyrészt inkább más órákat kapott: az összesen 24 órájából így most mindössze 4 olyan, amire hivatalos képesítése van.

A napközi külön égető probléma, mivel a napokban az utolsó olyan kolléga is azonnali hatállyal felmondott, aki még vállalni tudta. „Ő eleve nyugdíj mellett járt vissza, és azt mondta, nem bírja tovább, hogy egy tisztességesen ledolgozott élet után ilyen őrületben fejezze be a pályafutását.”

Most csak megy előre, nem gondolkodik a helyzetén, már csak azért se, mert napról napra olyan tantárgyakból kell felkészülnie, amiket soha nem tanított még.

A felső tagozaton rajta kívül mindössze egy ember maradt teljes állásban, egy másik félállásban, és még valaki az alsó tagozatos tanítók közül itt is megtart néhány órát, mert van hozzá papírja. „Ennyien vagyunk összesen, el is mondtuk év elején a gyerekeknek, hogy idén ezt a négy arcot fogják látni, teljesen mindegy, milyen órára csengetnek be.”

Zsuzsa azt mondja, ő még szerencsés helyzetben van, mivel saját magán kívül csak egy kutyáról kell gondoskodnia. Azok a kollégái viszont, akiknek családot kell fenntartaniuk és esetleg hitelük is van, már nincsenek itt.

„Én 80 ezerért bérelek egy szobát, és az egyik hónapban már ezt se tudtam kifizetni. Ennél lejjebb nem tudom adni az igényeimet. A szeptemberi lakbérre haladékot kaptam októberig, de az a szomorú helyzet, hogy akkor se biztos, hogy tudnak majd fizetni.”

„Ami engem illet, talán el tudnék lebegni addig. Az egyik barátomnak például el kellett altatni a kutyáját, maradt utána egy 20 kilós zacskó kutyatáp, amit megkaptam tőle, így legalább erre nem kell költenem. Étkezést szintén kapunk itt, jelenleg pedig nagyjából semmi másra nem költök. Ez hosszú távon nyilván tarthatatlan állapot, de ha én is elmennék, összeomlana a felső tagozat.”

Ha októberberben tényleg lehúzzák a rolót, az Zsuzsa szerint a gyerekeknek legalább annyira fájdalmas lenne – ha nem még fájdalmasabb –, mint a tantestületnek.

„Sokaknak ez az egyik legstabilabb pont az életében, arról nem is beszélve, hogy otthon egyáltalán nem, vagy csak alig jutnak meleg ételhez. A napközi kiesése pedig azért nagy érvágás, mert ahol egy szobában van összezsúfolódva egy egész család, ott esély sincs tanulni vagy leckét írni.”

A saját jövője miatt annyira nem aggódik, mivel több nyelven is beszél, aligha lenne gondja az elhelyezkedéssel. A mostani közeg viszont nagyon hiányozna neki.

Jelenleg ennek a forgatókönynek van a legnagyobb esélye, az egyetlen reménysugár az lenne, ha januárig ki tudnák gazdálkodni a béreket magánadományokból. Ha viszont csak az 50-100 ezer forintos csepegtetés marad, az biztosan nem lesz elegendő.

„Nem lehet Isten segítségét kérni a boltban, vagy a lakbér kifizetésekor”

Galyas Éva ötödéves teológushallgató a Wesley János Lelkészképző Főiskolán, emellett a józsefvárosi gyülekezet munkatársa: havonta egyszer prédikál, bibliaórákat tart, az egy éve indult Oltalom Rádióban pedig hírszerkesztőként dolgozik.

„Amikor 2-3 éve elkezdtem itt dolgozni, akkor is voltak nehézségeink, de nem ilyen nagyságrendben. Egyszer tavaly is előfordult, hogy csúsztak a fizetések, de akkor végül utólag a teljes összeget megkaptuk. Aztán hetekig őriznünk kellett a Dankó utcai gázcsonkot, nehogy kikapcsolják a gázt. És ott voltunk a NAV-razzia idején is, szóval azt hiszem, éppen belekerültem a dolgok sűrűjébe” – meséli.

Szerinte a mostani nagyobb elvonási hullám folyamatosan lebegett a MET és az Oltalom feje felett, de arra aligha számított bárki, hogy immár negyedik hónapja nem fogják megkapni a fizetésüket. Egyedülálló, kisgyerekes szülőként ez különösen súlyosan érinti.

Egyelőre mindenki másodállásokat, alkalmi munkákat néz, amiből fenntarthatja magát és a családját, miközben a rendes állását is el tudja látni. Ő különböző civil projektekben vesz részt (szintén nem túl sok pénzért), de vállalt már takarítást is.

Éva az 1%-os felajánlásokkal kapcsolatban is szkeptikus: szerinte annyiféle módon próbálták már ellehetetleníteni őket, hogy azt sem tartja kizártnak, hogy ennek a pénznek a visszatartására is kitalálnak valamit. Mindazonáltal próbál optimista maradni és bízni benne, hogy végül megkapják az összeget.

„Dühös már nem vagyok, annyi minden miatt lehet dühösnek lenni, ami ebben az országban történik, hogy belefáradtam. Egyre szűkülnek azok a terek, ahol még szabadon lehet gondolkodni, nagyon aggódom a főiskola jövője miatt is: itt szabadabb, ökumenikusabb teológiát oktatnak, de könnyen előfordulhat, hogy megpróbálják bedarálni, mert olyan értékek mellett állunk ki, mint a szabadság és a társadalmi szolidaritás. Az viszont biztos, hogy Iványi Gábor nem fogja feladni.”

Ha támogatnád a krízisalapot, a következő számlaszámon teheted meg: 11708001-20520380 (OTP Bank) – számlatulajdonos: Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség

A Gazdaságfejlesztési Minisztérium egy sor, eddig szakképesítéshez kötött szakma végzéséhez ezentúl nem írna elő szakképesítést. Nem kell majd papír például az elektromos autók bizonyos alkatrészeinek cseréjéhez, ahogy szobafestő is bárki lehet, és ahhoz sem kell majd iskolapadot koptatni, hogy valaki épületbádogosként a tetőnket javítsa. Igaz, azt előírnák, hogy a munkákat csak szakképzett felügyelet alatt végezhetnék el a szakképzetlen dolgozók.

Lőrincz Gergely, a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara (BKIK) Kézműipari tagozatának elnöke szerint mindennek egészségügyi, anyagbiztonsági és vagyonbiztonsági kockázatai is vannak. Szerinte egy fodrász, egy láb- és körömápoló vagy egy villanyszerelő olyan munkát végez, ahol a nem megfelelő képzettség komoly gondokat okozhat.

- sorolja Lőrincz Gergely.

Bár Gazdasági Minisztérium indoklása azt tartalmazza, hogy a jogalkalmazási tapasztalatok, illetve a jogszabály 2021-es hatályba lépése óta elindult új szakképesítések miatt van erre szükség, más állhat a háttérben.

A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara tagozat-vezetője szerint a munkaerőhiányt valóban kezelni kell valahogy, de ők úgy gondolják, nem ez a megfelelő modell.

Attól is tartanak, hogy mindez negatívan hathat a szakképzésre. „Ha valaki azt hallja majd, hogy nem kell elvégeznie valamilyen képesítést vagy szakmát, és anélkül is gyakorolhat egyfajta vállalkozást, akkor akár be is fejezheti a tanulmányait.”

Lőrincz Gergely azt elismeri, hogy ha a változások miatt nagyobb lenne az árverseny, az a vásárlóknak akár még jó is lehetne. „Ellenben azt gondolom, hogy a magyar mondások mindig jól foglalják össze a lényeget, azaz, hogy olcsó húsnak híg a leve. Csak azért, mert valamit többen tudnak, nem biztos, hogy ugyanazt a fajta minőséget tudják képviselni."

– így gondolja Stuhl Andrea, az Első Magyar Minősített Szépségipari Szakemberek Egyesületének alelnöke is.

A javaslat szerint a kozmetikusok továbbra sem dolgozhatnának szakképesítés nélkül, a sminktetoválóknál pedig szakképzett felügyelet mellett már eddig is volt erre lehetőség, de a körmösöket érintené a változás.

- fogalmaz Stuhl Andrea.

Azt pozitívumnak tartja, hogy a sminktetoválóknak az eddig pár napos tanfolyamokkal szemben hosszabb, 250 órás képzésen kell elsajátítaniuk a szakmát, ami nagyban növelheti a vendégbiztonságot.

A szalontulajdonosok számára is pozitív lehet a változás, mert felvehetnek alacsonyabb munkabérért egy betanított munkást, de Stuhl Andrea szerint belőlük van kevesebb. Az iparágban dolgozók jellemzően inkább egyéni vállalkozóként nyújtják a szolgáltatásaikat.

Az pedig szerinte megjósolhatatlan, hogy ezekre a változásokra hogyan reagálnak majd a vendégek.

„Hiszen esetleges károktól tudom magamat mentesíteni. Én még emlékszem a Mekk Elek, az ezermester című mesére. Mekk Mester nagyon sok mindent elvállalt, de amikor végzett egy munkával, általában megkergették, mert valójában nem értett hozzá. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy mindenféleképpen ez lenne ennek a végeredmény, de féltjük a jövő generációját és a szakképzést is, illetve azokat, akik folyamatosan továbbképzik magukat, akár évtizedeken keresztül, pontosan azért, hogy megfelelő színvonalon tudják végezni a dolgukat.”

A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara szerint az mindenképpen szerencsés, hogy a tervről társadalmi egyeztetést kezdeményezett a kormány.

- mondja Lőrincz Gergely. Már elkezdték az egyeztetéseket, és azt remélik, a többi területi kamara is összegyűjti majd a vállalkozók véleményét, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara pedig egységes javaslattá gyúrja össze ezeket.

Az egyeztetésekben bízik Stuhl Andrea is.

„Arra törekszünk, hogy a javaslatainkból minél több menjen át, legalább részben, mint ahogy az a Kata esetében is történt. Nagyon szeretnénk, hogy a mostani egyeztetésnél is figyelembe vegyék a vállalkozóktól közvetlenül begyűjtött álláspontokat, véleményeket, a valós piaci információkat.”

Tamás nem egyszerűen felmondott az iskolájában, az országot is elhagyta. A diplomáját ugyan sikerült honosíttatnia, mégis arra készül, hogy Angliában is elvégezze a tanár szakot. Most Plymouthban oktatási asszisztensként szintén az oktatásban dolgozik. Így belülről ismeri mind a két ország közoktatási rendszerét.

Van mit mesélnie. Ahogy Lillának is.

- Vannak még élő kapcsolataid a volt munkahelyeden?

- Összesen talán egy. Akikkel tartottam a kapcsolatot, azok már vagy külföldön, vagy nem a közoktatásban vannak.

- Az az egy, aki ott maradt, mit mond, mit él meg?

- Minden évben egyre rosszabb, egyre nehezebb, csak várja a megfelelő lehetőséget, hogy lépjen. A lehetőséget, ami nem a közoktatás, mert ott mindenütt ugyanazokat a nehézségeket élhetné csak meg. És itt jönnek be a különbségek. Angliában a legelső, nagyon nagy különbség, hogy itt nincs tanárhiány. Ahol dolgoztam, többször is megtörtént, hogy kerestek természettudomány tanárt. A jelentkezők közül behívtak ötöt, interjúztak velük, és a nap végén azt mondták, hogy nem veszik fel egyiket sem, még keresnek tovább, mert nem találták elég jónak a jelentkezőket.

- Mi volt a legsokkolóbb különbség, amikor az első napjaidon bementél Angliában az új munkahelyedre?

- Komolyan meglepett, hogy mennyire sok a kisegítő személyzet. Nem elég, hogy bőven van elég tanár, de már az a tény is sokat elárul, hogy itt van még oktatási asszisztens és tanulási mentor is. Minden osztályban akadnak olyan gyerekek, akikkel valami miatt külön kell foglalkozni. Itt az állam alkalmaz erre szakembereket, akik segítenek a tanárnak az órán ezekben a helyzetekben, félreülnek a kihívásokkal küzdő diákokkal, és külön dolgoznak. A tanároknak magas a fizetésük, ezért cserébe hetente 48 órát dolgoznak egy kimutatás szerint. Amikor Budapesten tanítottam, legalább ennyit dolgoztam, hatodannyi pénzért, és mindenféle kisegítő személyzet nélkül. Osztályfőnök is voltam, és nem volt senki, hogy megcsinálja az adminisztrációt, például a fénymásolást helyettem. Szakközépiskolában és szakiskolában is tanítottam, az utóbbiban előfordult tanulási nehézséggel, beilleszkedési problémákkal küzdő tanuló, ezeket a szituációkat szintén egyedül kellett az osztálytermen belül megoldanom, amellett, hogy közel harminc gyereket tanítottam is közben. Itt, ha a tanár úgy látja, hogy egy-két gyerek nincs olyan állapotban, hogy be tudja fogadni a tananyagot, akkor megkér, hogy vigyem át őket egy másik terembe, ott beszélgessek velük, vagy adjak nekik külön feladatot, amit megcsinálunk együtt. Az oktatási asszisztens rengeteg olyan szituációban segít, amikor a tanár stresszhelyzetbe kerül.

És emiatt előfordul, hogy akár tíz percet is azzal tölt az órából, hogy a problémás gyerekeket lenyugtassa, ahelyett, hogy a többiekkel haladna a tananyagban.

- Hány fősek az osztályok?

- Itt attól függően vannak együtt az órán a gyerekek, hogy ki mit tanul, aki magasabb szinten tanulja a matekot, az másik húsz gyerekkel kerül össze, mint amikor az angolt tanulja. Általában húsz gyerek van egy tanórán. Ha a létszám efölé megy, a tanárok panaszkodnak, hogy nehezebb így tanítani.

- Milyen az iskolák felszereltsége? Mennyiben tér el a hazaitól?

- Az otthoni helyzettel csak 2018-ig tudom összehasonlítani, nem tudom, hogy azóta fejlődött-e Magyarország. Ahol a közoktatásban utoljára tanítottam, ott rögzített padsorok voltak, örültünk, ha az egész iskolában akadt egy-két interaktív tábla. Hogy a gyerekeknek ki tudjunk adni használatra laptopot, az elképzelhetetlen volt. Jó, ha a tanároknak jutott a munkához.

Nincs olyan, hogy azért nem tudok használni egy oktatási szoftvert, mert nincs min futtatni. Az óráknak legalább egyharmadában már számítógépen tanulnak. És a jövő ez. Hiszen amikor kimennek az iskolából a diákok, az első, hogy előveszik a mobiljukat - Magyarországon is.

- Ha azt nézed, hogy milyen szemléletmóddal tanítanak, hogy nyúlnak a gyerekekhez, akkor milyen különbségeket látsz a két ország között?

- A legnagyobb különbség, hogy az oktatásban a hangsúly a nevelésen van. Angliában a legtöbb tanár úgy van vele, hogy magánügy, hogy ki hogy tanul, milyen eredményt ér el egy-egy tantárgyból, de a közösségben való lét, az együttműködés, a tolerancia, az elfogadás, erre óriási hangsúlyt fektetnek. 15-16 éves kor alatt az, hogy ki hogy tanul, másodlagos. Addig osztályzatokat sem kapnak. A kötelező érettségi nagyon alapszintű. Ha valaki figyel az órákon, átmegy. Házi feladatot sem nagyon szoktak adni, teszteket írnak, erre mindig kapnak egy százalékos értékelést, de megbukni nem lehet. Láthatja a szülő és a diák, hogy ebben az évben matematikából mondjuk 30 százalékot hozott, de ennek nincs következménye.

Míg Magyarországon szinte szó sem esik ilyesmiről, a tanulmányi eredmények határoznak meg mindent.

- Milyen lelkiállapotban járnak iskolába Angliában gyerekek, jellemző-e a szorongás?

- Az iskola miatt biztos, hogy nem szoronganak. Én az angoloknál elfogadóbb nemzettel még nem találkoztam. Ha bemegy egy diák az iskolába, bármilyen bőrszínű, vallású, szexuális orientációjú, biztos lehet benne, hogy senki nem bánthatja emiatt. Ha esetleg azt élné meg, hogy valaki valamilyen módon mégis bántja, akkor rengeteg helyre fordulhat támogatásért. Ifjúságvédelem, pszichológus, klubok, fórumok és specialisták állnak rendelkezésére. Biztos, hogy egy gyerek nem fog éveket eltölteni úgy az iskolában, hogy ott nem érzi jól magát.

- Van különbség az angol és a magyar diákok között?

- Ami nekem nagyon feltűnt, hogy az angol gyerekeknek sokkal nagyobb az önbizalma, mint a magyaroknak. És valószínűleg azért, mert egész életükben azt tapasztalják, hogy mindenki elfogadja és támogatja őket.

- Ez az önbizalom nem egyenlő a szemtelenséggel, ugye?

- Abszolút nem arrogancia, csak magabiztosság. Minden ember értékesnek tartja magát, mint ahogy egymást is annak tartják. Szerintem ez nagyon fontos.

Szerintem ez Magyarországon komoly probléma, és nemcsak a diákoknál, hanem az egész magyar társadalomban.

- Magyarországon már csak egyféle tankönyvből lehet tanítani. Angliában hogyan látod, mekkora szabadsága van a tanárnak a módszerek megválasztásában?

- Nagyon nagy. Ez egészen addig elmegy, hogy még az érettségi sem centralizált. Még az is úgy működik, hogy van 4-5 cég, hasonlóak az otthoni nyelvvizsgaközpontokhoz, és hozzájuk lehet bejelentkezni érettségizni. Nálunk nem ugyanazt az érettségi vizsgaközpontot használta az angol munkaközösség, mint a történelem. Ez engem nagyon meglepett, ezért meg is kérdeztem az okát. Elmagyarázták, hogy a különböző érettségiztető cégek történelemből például más-más korszakot tartanak fontosnak. Egy olyan iskolában, ahol mondjuk hátrányos helyzetű gyerekek járnak, a tanár látja, hogy bizonyos témakörök közelebb állnak azokhoz a gyerekekhez, és ez alapján választ érettségiztető céget. Míg egy elit iskolában megint más részét tartják a történelemnek fontosnak, ők azt tanulják kiemelve. Mert azok a témakörök kellhetnek az egyetemre. A tanárok igazíthatják a tantervet a diákokhoz, nem mindenkinek ugyanaz a követelmény.

- Tehát a tanárok megválaszthatják a tanítási módszereiket, a tankönyveket sőt még a vizsgaközpontokat is.

- Gyakorlatilag igen. A módszerekben persze egy iskolán belül igazodnak egymáshoz a tanárok. Természetesen nem a személyiségüket kell háttérbe szorítaniuk, de ha az óramenetet nézzük, azok hasonlóak, egyfajta sablonok. Más szempontból tehát sokkal nagyobb a kontroll rajtuk. Amikor Budapesten tanítottam, volt olyan kolléga, aki egy kétoldalas számonkérésre ráírta, hogy egyes, és semmi más visszajelzést nem adott a diáknak. Mások egy teljes oldalt teleírtak visszajelzéssel. Itt a visszajelzéseknek is megvan a saját rendszere. Online felületeket használnak, melyekkel nagyon gyorsan és nagyon hatékonyan lehet szöveges visszajelzést adni. Lehet kommunikálni a gyerekekkel, szülőkkel. Ebben sokkal nagyobb az összhang a tanárok között.

- Ha már az összhangról beszélünk, van különbség a két ország tantestületei között?

- Angliában rengeteg pedagógiai tréning van, amit komolyan is vesznek. Havonta-kéthavonta tartanak a teljes tantestületnek tréningeket, ahol csoportokban modellezni kell, és ez eléggé összekovácsolja a kollektívát. Ehhez kell az is, hogy

Nyugodtabbak és kiegyensúlyozottabbak, nincs okuk arra, hogy versengjenek egymással, mint például a státusztörvény miatt otthon. Visszatérve a tréningekre, azok nagyon hasznosak. Egyrészt iskolaidőben csinálják, nem veszik el a tanár szabadidejét, másrészt olyanok, melyeknek gyakorlati haszna van. Nemcsak azt mondják a trénerek, hogy ezt a módszert tudod majd alkalmazni, hanem azt is, hogy a következő héten bejövünk, és megnézzük, hogyan tudod alkalmazni. Nem olyan céllal, hogy kirúgassunk, hanem bejövünk, megnézzük az órát, és el fogjuk mondani hétről-hétre, hogyan fogod tudni még jobban alkalmazni, amit tanultál. Ez velem is így volt. Órák után leültünk egy 20-25 perces megbeszélésre, ahol két ember, meg az igazgatóhelyettes ült velem szemben, és úgy kezdték, hogy most elmondunk 10 olyan dolgot, amiben tök szuper vagy. Utána egy dolog, amin meg javíthatsz. Emiatt a hozzáállás miatt kialakul a kölcsönös tisztelet egymás iránt. Magyarországon, ha részt is vettünk tréningeken, azok nem olyanok voltak, amire azt mondtam volna, hogy a következő héten már tudom alkalmazni. És a nyolc év alatt egyszer sem voltak bent az óráimon.

- Hogy áll az iskola vezetősége Angliában a beosztottakhoz?

- Értékelik a kollégákat, nemcsak úgy, hogy kap az év végén valamit, hanem itt az iskola teljesen professzionális módszerekkel fejezi ki, hogy szeretnének időt és energiát fektetni abba, hogy te még jobb tanár legyél, mert szükségük van rád, és minden segítséget meg akarnak adni ahhoz, hogy jobban tudd végezni a munkádat.

- Hogy látod magad 10 év múlva? Hol fogsz élni, mit fogsz csinálni?

- Egyértelműen itt. Remélem, hogy 10 év múlva is ugyanitt leszünk a feleségemmel, és ugyanígy az oktatásban fogok dolgozni, akármiként. Szeretek tanítani, mindig is úgy voltam az oktatással, hogy teljesen mindegy mit csinálok, csak előre vigyen. Ha lehet akkor tanárként, de amit jelenleg csinálok, azt is nagyon hasznosnak tartom és élvezem. Egyébként itt az általános közoktatás nagyon hasonlít arra, amilyen Budapesten az az alapítványi iskola volt, ahol dolgoztam az utolsó évben. Ez pedig azt jelenti, hogy nem arról van szó, hogy Magyarországon lehetetlen lenne felépíteni egy jó minőségű oktatási rendszert. Hiszen az alapítványi iskolában is azok a tanárok dolgoznak, akik korábban a közoktatásban tanítottak, de onnan elmenekültek. És teljesen más értékek mentén tudják tanítani a magyar gyerekeket, normális, és az életre felkészítő módon, akárcsak itt.

Reménykedem abban, hogy még az én életemben javulás áll be a magyar oktatás helyzetében, de, hogy reagáljak a kérdésedre, ez nem 10 év múlva lesz.

A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség oktatási intézményeiben összesen háromezer hátrányos helyzetű gyerek tanul. Közülük 260 speciális nevelési igényű, vagyis SNI-s diák. Ők a Szegedi Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Gimnáziumba, illetve a budapesti Wesley Kincsei Általános Iskola és Gimnáziumba járnak.

Mindannyiuk sorsa bizonytalanná vált, miután az adóhivatal járuléktartozásokra hivatkozva lefoglalta a MET-nek járó normatíva nagy részét. Iványi Gáborék elismerik, hogy tartoznak, de szerintük épp az állam miatt kerültek nehéz anyagi helyzetbe, miután korábban jogsértő módon elvették egyházi státuszukat, és azóta sem kárpótolták őket megfelelően.

A kialakult helyzet miatt a MET intézményeiben már két hónapja alig kapnak fizetést a dolgozók, akiknek a 10 százaléka felmondott. A Telex nemrég azt írta, Szegeden eddig négy tanár állt fel, volt, aki sírva távozott. „Olyanok mentek el, akiknek ingatag az anyagi helyzetük, például, aki a két gyermekét egyedül neveli, és már az autóját is el kellett adnia, annyira elfogyott a pénze. Vagy akinek zárolta a bankja a számláját, mert a munkabére nem érkezett meg” - írta a lap.

Szegeden a sajátos nevelési igényű diákokat személyre szabott, a családjukkal egyeztetett fejlesztőprogramok alapján oktatják. Minden gyerekkel szakmai munkacsoport dolgozik, amelyben gyógypedagógiai asszisztens, tanító illetve szaktanár, és szükség szerint logopédus, mozgásfejlesztő és gyógypedagógus is van. Ha az iskola megszűnne, a különleges nevelést igénylő diákok átkerülnének Szeged többi iskolájába, és ugyanez történne Budapesten is.

Gyarmathy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus, az SNI Tehetségeket Segítő Tanács megalapítója szerint nyilvánvaló, hogy a környék iskolái nem lennének felkészülve a Wesley diákjainak fogadására, akik között lehetnek látás- és hallássérültek, mozgásfejlődésükben elmaradottak, autisták, hiperaktívak, figyelemzavarral vagy tanulási nehézségekkel küzdők is.

- mondja a szakértő.

Nahalka István oktatáskutató is úgy látja, hogy ha a MET intézményeiből máshová kerülne át mintegy háromezer hátrányos helyzetű, köztük sok száz sajátos nevelési igényű gyerek, akkor őket ugyan fel tudná szívni a rendszer, de komoly pedagógiai kihívást jelentenének.

„Új gyerekek jelennének meg az osztályokban. Ezek a diákok minden esetben hátrányos helyzetűek, akiknek a társas kapcsolataik nehezebben alakulnak. Hogy miként alakulnának ezek a közösségek, azt nehéz megjósolni. Nyilván lennének problémák, de biztos lennének olyan helyek is, ahol jól meg tudnák oldani” - mondja az oktatáskutató, hozzátéve: vélhetően a problémákból azért több lenne.

Hogy a magyar közoktatás mennyire nincs felkészülve a sajátos nevelési igényű gyerekek fogadására, arról Nahalka Istvánnak konkrét adatai is vannak. Az országos kompetenciamérés telephelyi jelentéseiből, a KSH illetve a társadalombiztosítás 2020-2021-es adatai alapján készült, napokban bemutatott kutatása szerint az általános iskolákból például közel 800 iskolapszichológus hiányzik.

Ráadásul az előbb felsorolt számok a 2020/21-es tanévre vonatkoznak - azóta pedig ez a helyzet az oktatáskutató szerint csak romlott.

Pedig Gyarmathy Éva szerint első lépésként minden sajátos nevelési igényű gyerek mellé szükség lenne egy gyógypedagógia asszisztensre is. „Nem tudom, honnan lenne hirtelen sok ilyen szakember? Emellett, fel kellene készíteni a pedagógusokat azokra a problémákra, amikkel ezek a gyerekek küzdenek, és amivel a pedagógusnak majd foglalkozni kell. Nekik szupervíziót is biztosítani kellene, és persze a többletmunkáért többletfizetés is járna a pedagógusoknak.”

Mindettől az állami oktatás nagyon messze van.

„A probléma sokkal mélyebb. Eleve az is gond, hogy külön intézményben vannak ezek a gyerekek, miközben mindenki az inklúzióról (befogadásról, elfogadásról) beszél. Ehhez azonban kellenének a megfelelő feltételek is. Ha ezek nincsenek meg a többi intézményben, akkor a gyerekek jobb helyen vannak a Wesleyben, ahol szakemberek hozzáértően tudnak velük foglalkozni.”

Nahalka István is úgy gondolja, egy jól működő iskolarendszerben nem is lenne szükség a Wesleyhez hasonló intézményekre, azonban Magyarországon nincs jól működő iskolarendszer.

„Amikor létesülnek ilyen iskolák, és ott nagyszerű pedagógiai munka zajlik, akkor ők valóban nagyon fontos feladatot látnak el. Az ma az álmok kategóriába tartozik, hogy nincs szükség ilyen intézményekre, mert a sajátos nevelési igényű gyerek a közoktatásban integráltan tudnának tanulni.”

Gyarmathy Éva szerint a közoktatásban már a nem SNI-s gyerekek problémáival is csak nehezen küzdenek meg.

És a helyzet csak rosszabb lesz. „Mivel egyre több civil, a szülők által támogatott iskola nem fogja tudni majd fenntartani magát, egyre több SNI-s gyerek fog bekerülni ezekből a rendszerbe. Ez pedig előbb-utóbb nem csak Szeged, hanem az egész ország problémája lesz” - véli a szakember.

Pedig az SNI-s gyerekek között nagyon tehetséges fiatalok is vannak. A speciális nevelési igényben nagyon sokszor az is szerepet játszik, hogy valakinek különleges képességei vannak.

- teszi fel a kérdést a szakember.

„Nyugodtan meg lehet célozni, be lehet zárni ezeket az intézményeket. Csak éppen a következmények, amiket most a Wesley iskolája kapcsán is végiggondolunk, elég kellemetlenek lesznek mindenki számára. Tíz éven belül ezek a gyerekek majd ott állnak, és felnőttként csak a bajnak lesznek.”

A következményekkel Gyarmathy Éva szerint még azoknak is számolniuk kell, akik most azt gondolják, hogy magántanárokkal vagy éppen magániskolákban meg tudják menteni a gyereküket. „Mert később ők vagy elmennek innen, vagy gondolkodni képtelen, nagyon sok kudarcon átment, bántalmazott tömegek gyűlölködésével kell majd szembenézniük. Olyan közegben kellene majd alkotniuk, ahol nem lesznek hozzá társaik.”

Ahhoz, hogy ezt a sötét jövőképet elkerüljük, a szakember szerint másfajta oktatáspolitikára lenne szükség.

„Ha nem mennek jó képességű emberek pedagógusnak, akkor elfelejthetjük az egészet, nélkülük nem fog menni. Másrészt, bár már sokakat elüldöztek, most még vannak jó pedagógusok, legalább nekik nagyobb szabadságot kellene adni. Megismerő, fejlesztő iskolákra lenne szükség, ahol a gyerekek különbözőképpen fejlődhetnek. Lehetne vegyes életkorú csoportokat is létrehozni, ahol a diákok egymástól is tanulhatnak. És meg lehetne menteni azokat a kis iskolákat, ahol ezt jól csinálják a tanítók" - sorolja Gyarmathy Éva.