News here
hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Az anorexiások el akarják pusztítani magukat

Szakértők szerint egy egyperces vizsgálattal és három kérdéssel feltárható ez a mentális zavar, az orvosok többsége azonban nem teszi fel ezeket a kérdéseket.
Fődi Kitti, Abcúg, Fotók: Hajdú D. András - szmo.hu
2019. december 18.


Link másolása

hirdetés

Hónapok telnek el, mire az anorexiásokat diagnosztizálják, mert az orvosok nagy részének eszébe sem jut ez a betegség. Sem a belgyógyászaton, sem a nőgyógyászaton, sem a gasztroenterológusnál nem merül fel, hogy a páciens azért 30 kiló és nem menstruál egy éve, mert anorexiás, nem pedig valamilyen daganatos betegsége van. Szakértők szerint egy egyperces vizsgálattal és három kérdéssel feltárható ez a mentális zavar, az orvosok többsége azonban nem teszi fel ezeket a kérdéseket. Sokszor azonban a diagnosztizálás után se tudnak hova fordulni a kétségbeesett szülők, mert Magyarországon gyakorlatilag nincs ellátása az evészavarral küzdőknek, ami meg van, az is magán.

"Testi fájdalmaim vannak evés után. Azt érzem, hogy szúr a testem, hogy elönt a háj, nem tudok mozdulni se utána. Egyszerűen azt érzem, hogy meghalok, öngyilkossági gondolataim is voltak már"

– meséli Baranyai Vivien, aki három éve küzd evészavarral.

A 18 éves lány volt 90 kilós és anorexiás is, és bár most a testsúlya normális, továbbra is evészavarral küzd, ami koplalásban, néha pedig a semmiből rátörő falásrohamban ölt testet. Édesanyjával megjárták az összes létező kórházat, terápiát, pszichológust, akik ezzel foglalkoznak, így belülről láthatták az ellátórendszer hibáit. A legnagyobb probléma, hogy speciális ellátórendszer evészavarosok számára gyakorlatilag nem létezik.

,,Hollandiában 28 evészavar központ van, és 700 szakember foglalkozik ezekkel a betegségekkel. Magyarországon három olyan kórház van, ahol fogadnak evészavaros tiniket, de speciális osztály ezeken a helyeken sincs, más pszichiátriai betegekkel együtt kezelik őket”

hirdetés

– mondja egy pszichiáter, családterapeuta, aki azon kevés szakemberek közé tartozik, aki foglalkozik evészavarral.

Az evészavar, amibe beletartozik az anorexia nervosa és a bulimia nervosa is, egy nagyon veszélyes mentális betegség, amibe az érintettek 8 százaléka bele is hal. A betegség elsősorban a 10-18 év közötti tiniket, azon belül is leginkább a lányokat érinti, de a felnőtt korban kialakult evészavar sem ritka.

,,Az evészavar nem feltétlen abban mutatkozik meg, hogy vékony valaki. Hanem abban, hogy kényszergondolatai vannak, hogy retteg attól, hogy hízni fog, leginkább egy függőséghez lehet hasonlítani. Ez nem csak egy hiszti, hogy hogy nézek ki, hanem ez tényleg elég komoly lelki válság, ami túlmutat a soványságon. Ez nem arról szól, hogy sovány akarok lenni, hanem, hogy valaki emberileg nincs megelégedve magával, emberileg akarja elpusztítani magát. Ez egy lassú öngyilkosság” – magyarázza Pangl-Szarka Dorottya dietetikus, aki maga is anorexiával küzdött pát évvel ezelőtt.

Az evészavart legtöbbször egy gyerekkorban elszenvedett trauma váltja ki, ezért bár fizikai tünetekben mutatkozik meg, egy lelki, mentális problémáról beszélünk, ami olyan, mint az alkohol- vagy drogfüggőség. A betegek úgy érzik, hogy elvesztették a hatalmukat az életük felett, és az egyetlen terület, ahol kontrollt tudnak gyakorolni, az az evés.

Azt lestem éjszakánként, hogy lélegzik-e még

Baranyai Viviennel, édesanyjával, Magyari Katalinnal és a kétéves kistestvérével budapesti lakásukban találkozunk. Vivien fekete ruhákban fogad minket, nincsenek is más színű ruhái, mert szerinte ettől optikailag még vékonyabbnak tűnik. Vivien már nem anorexiás, de még nem is gyógyult meg teljesen, ami bár a súlyán nem látszik, mentális betegségről lévén szó, nem is a súlyában kell keresni az evészavar egyetlen tünetét.

Vivien már gyerekként is sokat foglalkozott a súlyával, akkoriban 90 kiló volt, ezért is kezdett el fogyókúrázni, amivel sikerült 60 kilóra lefogynia, amit tartott is pár évig, de aztán elkezdett tovább fogyni. Nagyon keveset evett, napi hat liter vizet ivott, hogy átmossa az emésztőrendszerét. Édesanyja akkor vette észre, hogy a lánya kezd túlzásba esni, amikor már csak 53 kiló volt és 174 centi. Ekkor levitték a háziorvoshoz, amit Vivi egyáltalán nem értett, ugyanis akkoriban nem volt betegségtudata.

Amikor elérte a 40 kilót, négyszer is be akarták fektetni a Vadaskert Alapítvány kórházába, de végül csak egyszer feküdt be, akkor is három nap után saját felelősségre hazavitte az édesapja. Vivien és édesanyja mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, sorra járták a pszichológusokat, pszichiátereket, családterapeutákat, kineziológiusokat és dietetikusokat, de semmi nem segített. Édesanyja a legnehezebb napokban már tápszerrel próbálta etetni a 17 éves lányt, aki egy fél adag megivása után is sírógörcsöt kapott, úgy érezte, hogy meg fog halni.

,,Akkor született meg a kisebbik lányom, amikor Vivi a legrosszabb állapotban volt. Ott voltam egy újszülött gyerekkel, de éjszakánként őt lestem, hogy lélegzik-e még, mert az orvosok azt mondták, hogy bármikor összeomolhat a keringése. Szörnyű volt, folyamatos halálfélelem gyötört”

– magyarázza Vivien édesanyja.

Vivit végül édesapjának és élettárásnak sikerült visszahoznia az életveszélyes állapotból azzal, hogy mindketten felváltva voltak két hónap keresztül szabadságon, ami alatt folyamatosan ételt parancsoltak Vivibe. Aztán egyik pillanatról a másikra a koplalás minden ok nélkül átfordult falásrohamokba, amit Vivi állítása szerint sokkal rosszabbul visel, mint az anorexiát. Még ma is falásrohamoktól szenved, amik bár egyre ritkábbak, retteg attól, hogy újra 90 kiló lesz.

,,Egyik napról a másikra fordult át, nem tudtam kontrollálni az étkezéseimet többé, holott előtte az tette ki minden napomat. Most 60 kiló körül vagyok, de most is kövérnek érzem magam, amikor viszont nem voltam az, vagy valaki megdicsért, hogy jól nézek ki, akkor rögtön azon aggódtam, hogy akkor ezt valahogy meg kell tartanom. Én nem izmos akarok lenni, hanem vékony, és az se érdekel, hogy ha azt mondja valaki, hogy ez a vékonyság már csúnya, nem a szépség számít, hanem, hogy kimondja, hogy vékony vagyok” – magyarázza Vivien az érzéseit.

A fiatal lány most is csak antidepresszánsokkal és nyugtatókkal tudja átvészelni a napokat, mert az evészavar miatt depressziós is lett. Korábban Vivien rengeteg időt töltött a barátaival, de annyira az evésről való gondolatai rabjává vált, hogy az utcára se tudja kitenni a lábát, mert kövérnek érzi magát. Az iskolát is abba kellett hagynia, most a Gyermekház Iskola speciális tanulója, idén fog érettségizni és csak vizsgázni jár be.

Vivien egy Instagram-fiókot is vezet az evészavaráról, amivel magán és sorstársain is igyekszik segíteni, ugyanis szerinte kívülállóként nagyon nehéz megérteni ezt a betegséget.

Hónapokon keresztül nem ismerik fel az orvosok az evészavart

,,Még mindig benne van az orvoslásban, hogy csak a testi betegség a súlyos betegség, a mentális pedig csak a sokadik a betegségek listáján. Az orvosok, amikor meglátnak egy vékony tinédzsert, akkor megrettennek, hogy rák, vagy akármilyen testi betegség, és nem kérdezik meg a pácienst, hogy eszik-e. A különböző vizsgálatokkal hónapok telnek el, ezért mire kiderül, hogy evészavarról van szó, addigra nem ritkán életveszélyes állapotban kerülnek a megfelelő orvoshoz” – mondja a családterapeuta, evészavar szakértő.

A szakértő szerint az evészavarral küzdők rengeteg olyan testi vizsgálaton esnek keresztül, ahol kiderülhetne a baj, ha az orvos gondolna rá. Járnak tükrözésen, hasi ultrahangon, gasztroenterológusnál, aki csak étvágygerjesztőt ír fel, nőgyógyásznál, aki az elmaradt menszesz miatt fogamzásgátlót. Ezek a módszerek viszont egyáltalán nem segítenek. De még ha valaki nem is a testi bajok okát kezdi el kutatni, hanem rögtön pszichológushoz megy, akkor sem feltétlen kerül a megfelelő szakemberhez, mert sok pszichológus hiába látja az anorexia testi tüneteit, nem foglalkoznak vele.

Holott három egyszerű kérdéssel, egy nagyjából egy perces vizsgálattal ki lehetne deríteni, hogy evészavar áll a háttérben. Meg kell mérni a páciens testsúlyát, megkérdezni, hogy akar-e hízni, ahol általában rögtön ki szokott derülni, hogy nem, és hogy kövérnek látja-e magát. Az orvosok mégsem teszik fel ezeket a kérdéseket, annyira nincs benne az orvosi köztudatban az evészavar mint lelki betegség.

Vivien és édesanyja is megjárták a diagnosztizálás útvesztőit, ők is a háziorvosnál kezdték, aki ugyan gyanakodott arra, hogy esetleg evészavarról lehet szó, de nem tudta, hogy ilyen esetben kihez lehet fordulni.

"Fogalmam sem volt, hogy hova kellene ezzel menni, de se a háziorvosnak, se senkinek. A háziorvos a Semmelweis Egyetem Gyermekgyógyászatát ajánlotta, de felhívtam őket, és azt mondták, hogy nem oda tartozunk. Elküldtek a Vadaskert Kórházba, de ezek mind hónapok voltak, hónapokat kell várni egy anorexiás gyerekkel. Amikor kimondják, hogy a vizsgálatig egy hónap van, és közben látod, hogy fogy a gyereked, téped a hajad, hogy akkor mit csinálj vele. Erre annyit tudtak mondani, hogy ne fogyjon. Jó, köszi, ezért vagyunk itt” – meséli felháborodva az édesanya.

Amikor sikerült bejutni a Vadaskert Alapítvány kórházába ott mondták először, hogy valószínűleg anorexiáról van szó, és el kellene mennünk családterápiára.

Egy tíz-húsz alkalmas családterápiával ez a betegség a legtöbb esetben rendeződhet. A szülők sokszor nehezen fogadják el, hogy a családnak mennyire fontos szerepe van a betegség kialakulásában, holott az evés tele van családi érzelmi jelentéssel. Már csecsemő korban is fontos szerepe van a szoptatásnak, és később is, hogy ki táplál kit, és úgy általában is érzelmek kapcsolódnak az evéshez. A családterapeuta éppen ezért nem a betegség okozóiként, hanem szakértőként kezeli a szülőket, hiszen ők értenek a legjobban a család érzelmi életéhez.

Csakhogy a családterápiára, pszichoterápiára valamiért nincs állami támogatás, egy-egy kezelés pedig több tízezer forintba kerül. Holott a szakértő szerint, ha az állam erre fordítaná a pénzt a kórházi kezelés helyett, akkor nem csak a betegek gyógyulnának jobb eséllyel, de sokkal kevesebbe is kerülne az államnak.




hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
„Zsinórban 30 órákat töltöttünk szolgálatban, én nem erre a rendőrségre esküdtem fel”
Olyan rendőrökkel beszélgettünk, akik a közelmúltban szereltek le, mert elegük lett az embertelen munkaterhelésből és az ezzel egyáltalán nem arányos fizetésekből.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. június 11.


Link másolása

hirdetés

A járvány miatti veszélyhelyzet megszűnése, június 1-je óta újra felmondhatnak a rendvédelmi dolgozók. Bár hivatalosan ezt nem erősítették meg, a Facebookon több helyen (például a Zsaruellátó nevű oldalon) arról lehet olvasni, hogy sokan már régóta erre a pillanatra vártak, így tömeges leszerelési hullám jöhet.

Az alábbiakban három olyan rendőr meséli el történetét, akik több mint 10 év után mondtak búcsút a szolgálatnak, méghozzá nagyon hasonló okok miatt.

Ketten közülük meg se várták a tilalom feloldását, hanem az addig is létező kevés kiskapu egyikét kihasználva már korábban távoztak.

„A bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”

Dániel 11 évig volt rendőr egy kelet-magyarországi kisváros kapitányságán. Két éve érett meg benne a gondolat, hogy szeretne leszerelni, de nem sokkal később jött a Covid és az ezzel járó bizonytalanság, ami maradásra bírta.

A körülmények ugyanakkor közel sem voltak ideálisak. A fizetése 11 év után, nyomozóként nettó 250 ezer forint volt, amit elmondása szerint még el is fogadott volna, ha tényleg csak az irodában kellett volna ülnie 8-tól 4-ig.

Valójában viszont rendszeresen kellett készenlétet vállalnia, éjszaka és hétvégente is csörgött a telefonja.

hirdetés

Korábban járőrként, majd szabálysértési osztályon dolgozott, de mivel járőr korából megvolt a traffipax-kezelői engedélye, egy idő után arra is megkérték, később pedig utasították, hogy vállaljon heti egy sebességmérő szolgálatot, mivel állandó emberhiánnyal küzdött a kapitányság.

Ez nem túlórában ment, hanem a rendes munkaidejéből vonták le: például amikor beért reggel fél 8-ra, közölték vele, hogy öltözzön át civilből egyenruhába, mert terepen van rá nagyobb szükség. Az, hogy több idézése is volt aznapra szabálysértési ügyekben, nem számított.

Máskor járőrszolgálatot kellett vállalnia, hasonló okból. Kezdetben még csak havi 1-2 ilyen beugrás volt, de ahogy telt az idő, már heti 1-2 alkalomra emelkedett. A tényleges munkáját így gyakorlatilag nem tudta ellátni.

„A sértettek helyzetébe is próbáltam belegondolni: ha csak egy csirkét loptak is el szegény nénitől, neki talán az volt minden vagyona. Ilyen ügyekkel kellett volna foglalkoznom, de nem tudtam, mert kiküldtek sebességet mérni.”

Majd a bűnügyi osztályon a terhelés és az elvárások egyre elviselhetetlenebbek lettek: bevezettek egy Lépésváltás nevű szemléletmódot, aminek keretében az volt a cél, hogy az ügyidőket 10-15 naposra csökkentsék.

„Tehát ennyi idő alatt kellene lezárni egy aktát, nemhogy fél év nem jutott rá, még egy hónap se. Az senkit nem érdekelt, hogy nyomozni így gyakorlatilag lehetetlen, csak darálni lehet az ügyeket lényegi eredmény nélkül.”

A nyomás és a stressz is hatalmas volt, nem tudott hétköznap délutánokat és hétvégéket se tervezni. Előfordult, hogy zsinórban 30 órát kellett bent töltenie: bement mondjuk hétfőn reggel, a hivatalos munkaidő végén viszont nem mehetett haza, mert „a bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”. Kezdődött tehát a túlóra, egészen másnap reggelig, akkor pedig egy újabb rendes műszak.

„Jó kérdés, hogy várhatják el valakitől, aki egész éjszaka nem aludt semmit, hogy másnap mondjuk autót vezessen. De akár azt is, hogy csak leadjon egy ügyet az irodában. Mindegy, mi volt, nem érdekelt senkit.”

Azt ugyan megtehette volna, hogy a keletkezett túlórákat másnap kiveszi, de nem látta túl sok értelmét annak, hogy az egész szabadnapja elmenjen alvással.

Idén januárban telt be nála a pohár, először közös megegyezéssel próbálta beadni a leszerelési kérvényt, bár tudta, hogy aligha fogják engedélyezni. Így is történt: hivatalos formában, ügyfélkapun keresztül jelezte, de 3 napon belül jött az értesítés, hogy elutasították.

Közben viszont elkezdett alternatívákon gondolkodni: az elmúlt fél évben minden nap 4-5 órát dolgozott a szolgálaton felül egy szállodafejlesztő vállalkozásnál. Ez óriási leterheltséggel járt, de így volt előtte B terv. Ki akarta próbálni, meg lehet-e élni ebből, ha teljes állásban csinálja.

A döntését nehezítette, hogy rendőrként jogosult volt egy szolgálati lakásra, amit havi 46 ezer forintért bérelhetett az önkormányzattól, amíg állományban van. Ez a piaci ár kevesebb, mint fele azon a környéken.

Végül így is elege lett, de akkor még nem lehetett tudni, eltörlik-e belátható időn belül a leszerelési tilalmat. Szerencséjére adódott egy kiskapu: kinevezték az említett vállalkozás ügyvezetőjének, ez pedig összeférhetetlen a rendőri szolgálattal.

Felszólították, hogy szüntesse meg az összeférhetetlenséget, de ezt megtagadta, így május legvégén megszűnt a jogviszonya. Puszta véletlen, hogy ez alig pár napos eltéréssel egybeesett a tilalom központi eltörlésével.

Dániel azzal számol, hogy óriási leszerelési hullám indul, csak az ő kapitányságán minden tizedik ember gondolkodik a távozáson. Szerinte ugyanakkor az emberek ezt közvetlenül nem fogják érzékelni, mivel a központ továbbra is mindent megtesz majd azért, hogy leplezzék, mekkora a baj.

„Ahhoz, hogy javuljon a helyzet, profiltiszta rendőrségre lenne szükség: ha valakinek van egy adott feladata, hadd foglalkozzon kizárólag azzal, ne kelljen beugrania járőrnek, sebességet mérni, vagy akár a déli határra. Ha mindenki a saját feladatát láthatná el, ezzel arányos fizetésért, rögtön újra vonzóbb lenne a rendőrség.”

Ő a saját bőrén is tapasztalta a mélyrepülést: mint mondja, nem erre a rendőrségre esküdött fel. „Régebben még nagyon sok dologban tudtam tevőlegesen segíteni embereknek a munkám során, most viszont már a papírgyártás és a statisztikák a legfontosabbak, hogy el tudják adni, hogy minden rendben van.”

„Ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak”

András (nevét kérésére megváltoztattuk) járőrként kezdte, majd dolgozott központi szervnél, illetve kommunikációs területen is. Végül vezetői pozícióból szerelt le, összesen több mint 12 évet töltött a rendőrségnél.

„Hosszú évek óta éreztem, hogy egyre rosszabb a helyzet, de közben beleraktam egy csomó munkát, nőtt a fizetésem is, szóval nem fekete vagy fehér a történet. Mégis, hiába haladtam előre, a mérleg inkább negatív volt” – meséli.

Szerinte 2010 után egyre szigorúbbak lettek az ellenőrzések, az utóbbi pár évben pedig már olyan létszámhiány keletkezett, aminek hatására exponenciálisan nőtt a munkaterhelés.

„A fejesek egyrészt hazudnak, hogy megfeleljenek a statisztikáknak, másrészt a szart is megpróbálják kitaposni az emberből” – fogalmaz. Elmondása szerint még az alosztályvezetőket is teljesen egyedül hagyják, semmi segítséget nem kapnak olyan mennyiségű feladatra, amit egyedül elvégezni egyszerűen képtelenség.

Emiatt egyre többen folyamodnak a „hogyan tudnám megoldani okosba” taktikához: kibúvókat és kiskapukat keresnek, még a csalástól sem riadnak vissza, csak hogy túléljenek. Ez persze folyamatos stresszel jár, különösen, ha valaki olyan parancsnokot fog ki, aki a hatalmával is hajlamos visszaélni – mondja András.

Alosztályvezetőként hozzá tartozott az előállító helyiség, a fegyverszoba, volt 20 embere, ő csinálta a szolgálatszervezést is, tehát annyi feladatot toltak rá, amit fizikailag is lehetetlen volt ellátni. Közben, mint mondja, még direkt ki is készítették a felettesei, egyáltalán nem tartották szem előtt a lelki egészségét.

„Ez a hely egy daráló: ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak, majd beraknak a helyedre egy másik embert” – fogalmaz.

A problémák szerinte rendszerszintűek, és a ranglétra magasabb fokain is legalább annyira súlyosak, mint az egyszerű járőröknél vagy őrmestereknél.

„Ennek így, ebben a formában nincs jövője. Napi szinten küzdenek azzal, hogy ki tudják adni a szolgálatot, ma már egy Debrecen méretű budapesti kerületben is problémát jelent, hogy kerítsenek két járőrt, akik kimennek egy autóval. Ott tartunk, hogy több százezer emberre alig jut egyetlen rendőrpáros.”

András végül szintén összeférhetetlenségre hivatkozva, saját vállalkozásának ügyvezetőjeként szerelt le áprilisban. Azóta ebből él, háromszor annyit keres és a szabadideje is sokkal több.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják”

Péter (szintén álnév) több mint 10 évig volt rendőr egy nyugat-magyarországi kisvárosban. Már évek óta szeretett volna leszerelni, de hiányzott hozzá a végső elhatározás.

Az ő városában a 40 és 50 közötti járőrből mára tíznél is kevesebben maradtak, a körzeti megbízottak közül is többen leszereltek. Az elmúlt 10 évben, amióta ott dolgozott, folyamatos csökkenés volt jellemző.

Állandó túlórákkal, illetve a szomszéd településekről való átrendeléssel lehetett csak pótolni a létszámot, de ez is egyre nagyobb kihívás. Elmondása szerint gyakori volt, hogy az emberhiány miatt egyszerre három területen látott el fokozott ellenőrzést: figyelnie kellett a gyalogátkelőhelyeket, a passzív biztonsági rendszereket (ilyen például a biztonsági öv), illetve sebességet is mért.

„Mindháromra be voltam írva, és akkor mondhatták, hogy mindegyikre van ember. Közben még ügyiratoztam és intézkedtem is. Ez nyilván azzal járt, hogy egyikre se tudtam maximálisan odafigyelni.”

„Egy járőr itt a megyében 170 ezer forintot keres, adókedvezménnyel együtt mondjuk 200-at. Ki az, aki ennyiért szopatja magát?” – teszi fel a kérdést. Ehhez jön hozzá, hogy a fiatalok egyre kevésbé viselik el a parancsuralmi rendszert, a folyamatos ugráltatást. Ha még meg se fizetik őket, esélytelen, hogy ezt a pályát válasszák, Péter szerint minimum 300 ezer forintos kezdőfizetéssel lehetne megfogni őket.

Ráadásul a cafeteria is az egész közszférában a rendőrségnél a legalacsonyabb, a tűzoltók, a kormányhivatali dolgozók, de még a honvédség tagjai is többet kapnak.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják. A volt főnökömnek azt mondtam, hogy ameddig egy rendőr is van rajta kívül, a rendszer működni fog, mert lesz olyan, aki dupla annyit fog dolgozni azért, hogy elműködjön.”

A legnagyobb létszámhiány szerinte a nyugati megyékben van, keleten valamivel jobb a helyzet. Ezért könnyen lehet, hogy átszervezéssel fogják majd megoldani, de kérdés, egy szabolcsi vagy egy borsodi rendőr mennyire lesz hajlandó átköltözni az ország másik felébe.

Péter végül a választások után – az eredménytől sem függetlenül – adta be a leszerelési kérvényt, amit június 1-gyel hagytak jóvá neki.

Azóta az építőiparban dolgozik, a rendőri alapfizetéséhez képest 100 ezer forinttal több pénzért. Mindezt segédmunkásként, szakképzettség nélkül. Emellett egy biztonsági céghez is el fog menni másodállásba, a két munkáért együtt 5-600 ezer forintot kap majd kézhez, a korábbi bére majdnem dupláját.

„A rendőrségnél fizetik a táppénzt és van szabadságod, de ez az egyetlen pozitívum a mostani munkámhoz képest. Elmúlt a stressz és a szorongás, időben végzek, nem kell túlórázni, nem rángatnak be hétvégén és még le is barnulok közben.”

A témával kapcsolatban kérdéseket küldtünk az ORFK sajtóügyeletének, arra voltunk kíváncsiak, hányan szereltek le idén január, illetve június 1. óta, és okozott-e ez bárhol az országban létszámproblémát. Választ azonban cikkünk megjelenéséig nem kaptunk.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Naponta 200 ukrán katona hal meg – az orosz túlerő felőrölheti az ukránok ellenállását a Donbaszban
Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket zúdítanak ukrán állásokra, amire ők a tizedével tudnak válaszolni. A nyugati fegyverszállítmányok túl lassan érkeznek.

Link másolása

hirdetés

Az oroszok lassan, de biztosan haladnak előre Donbasz térségében, kihasználva óriási tüzérségi fölényüket. Ezt a stratégiát már az április közepén kinevezett új orosz parancsnok, Alexander Dvornyikov dolgozhatta ki, akinek hatalmas tapasztalatai vannak. Ott volt 1997-1999-ben a második csecsen háborúban Groznij ostrománál, és ő volt az orosz csapatok első szíriai parancsnoka is.

A nyugati sajtóban gyakran csak "szíriai mészárosként" emlegetett Dvornyikov Szíriában folyamatosan tűz alatt tartotta, gyakorlatilag porig rombolta az ostromlott városokat, és most is hasonló taktikát követ. Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket lőnek ki ukrán állásokra, amire az ukránok legfeljebb 5-6000-rel tudnak válaszolni.

Az oroszok szerint azért haladnak most lassabban, mint az invázió kezdetén, hogy elkerüljék a civil áldozatokat. Elemzők szerint viszont a valódi cél az, hogy csökkentsék az orosz veszteségeket, miközben súlyos károkat okoznak az ukrán hadseregnek, nem törődve a célponttá vált városok és falvak civil lakosságával.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egyik tanácsadója a minap a BBC-ban azt mondta, hogy

naponta 200 ukrán katona esik el, és így a sebesültekkel együtt minden egyes nap ezren esnek ki a harcokból.

A Washington Post megszólaltatott egy ukrán katonát, aki azt mesélte, hogy 100 fős egységükből 35-öt öltek meg az oroszok, az általuk védett falut pedig porig égették. Ennek ellenére megpróbáltak kitartani, mert úgy érezték, visszavonulásukkal a halott bajtársaikat árulnák el, a védelmi vonaluk azonban az óriási túlerő miatt összeomlott. Nem volt más választásuk, fel kellett adniuk az állásukat.

hirdetés

A varsói Keleti Tanulmányok Központja szerint lehetetlen a Donbasz megtartása, akkorák az ukrán veszteségek.

Bár a háborúban eddig 15–20 ezer orosz katona is eleshetett, és nyugati becslések szerint az ukránok az eredeti inváziós haderő egyharmadát harcképtelenné tették, az elmúlt két hónapban 40-50 ezer orosz katona érkezhetett erősítésként a frontra.

Bár a katonák számában még így is az ukránok vannak fölényben, a fegyverek tekintetében egyre nagyobb az orosz előny.

„Túlságosan optimisták voltak azok az ukrán és amerikai remények, melyek szerint az új nyugati fegyverszállításokkal sikerül visszaszerezni a kezdeményezést, és visszavenni annak az ukrán területnek legalább a 20%-át, amelyet Oroszország elfoglalt a február 24-én indult invázió óta” – nyilatkozta Olekszand Daniljuk, az ukrán kormány védelmi és hírszerzési tanácsadója a Washington Post-nak.

„Az oroszoknak most már teljesen más a stratégiájuk és a taktikájuk. Sikeresebbek lettek, több forrásuk van, mint nekünk, és nem sürgeti őket az idő.”

Bár folyamatosan érkeznek Ukrajnába a Nyugat által megígért új fegyverrendszerek, de túlságosan lassan és nem elegendő mennyiségben ahhoz, hogy meg tudják akadályozni a lassú, de biztos orosz előretörést a Donbasz régióban.

„Az oroszok nagy hatótávolságú tüzérséget vetnek be ellenünk, és erre gyakran nincs válasz, mert nincsenek meg hozzá az eszközeink. Több tucat kilométerről lőnek és mi nem tudunk visszalőni, hiába ismerjük a fontos célpontok koordinátáját” - mondja Daniljuk.

Ukrajna mostanára csaknem teljesen kifogyott a szovjet korszakból örökölt fegyverrendszerekhez való lőszerből, holott ezek a fegyverek alkotják arzenáljuk zömét. Az eddig támogatást nyújtó kelet-európai országok szintén kimerítették tartalékaikat.

Ukrajnának tehát sürgősen szüksége lenne nagyobb hatótávolságú és fejlettebb technológiájú nyugati rendszerekre, de ezekből egyelőre csak kevés érkezik.

Az Egyesült Államok például 220.000 lövedék szállítását ígérte, ami csak arra lenne elég, hogy négy napra kiegyenlítsék az orosz tűzerőt.

A Pentagon szerint az Ukrajnába küldött amerikai M777 tarackágyúk többségét már bevetették. Úton van négy HIMARS típusú rakétakilövő rendszer, és három hasonló brit rendszer is, de ezek használatára előbb ki kell képezni az ukránokat, így hetekbe telik, míg bevethetők lesznek.

Az oroszok a háborút mintegy 900 saját gyártmányú fegyverrendszerrel kezdték és bár az ukránok állítják, hogy több százat megsemmisítettek, még így maradt nekik bőven.

Az Institute for the Study of War (ISW) legfrissebb elemzése szerint az orosz erők június 11-én szárazföldi támadásokat indítottak Szeverodonyeck és számos környező település ellen, de az ukrán erők a város egyharmadát – beleértve az ipari zónát is – egyelőre ellenőrzésük alatt tartják.

Jelenleg az orosz előrenyomulásnak a Donyec folyó áll az útjában. Nyugati tisztségviselők szerint az oroszok hamarosan teljesen ellenőrzésük alá vonhatják Szeverodonyeck városát, majd a folyó másik partján álló Liszicsanszk felé fordulhatnak, és ha az is elesik, akkor az egész Luhanszk régió a kezükbe kerül. Utána már megcélozhatják a Donyeck még el nem foglalt részeit.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Nincs „nevelő célzatú” és „makarenkói” pofon: gyermekbántalmazás van, amire nincs jó indok
Az utóbbi időben súlyosan elharapóztak azok a kommentek, amelyek egy-egy, gyermekek arcán elcsattanó pofont üdvösnek, netán még kevésnek is tartják. Munkatársunk arra próbál rávilágítani, miért súlyos tévút ez.
Malinovszki András / Fotó: Gerd Altmann / Pixabay (illusztráció) - szmo.hu
2022. június 21.


Link másolása

hirdetés

Az elmúlt hónapban kissé megszaporodtak azok a hírek, amik tizenéves gyermekeknek kiosztott pofonokról szóltak. Ott volt például a debreceni eset, amiről semmi mást nem lehetett tudni, mint hogy egy karbantartó (egészen biztosan hatáskörét túllépve – ami a gyerekkel szemben mellesleg nincs is neki) akkora pofont osztott ki egy 11 éves kisfiúnak, hogy nyoma maradt az arcán. De szó volt olyan sportedzőről is, aki kemény módszerekkel, a fizikai bántalmazást sem kizárva nevelte a rá bízott, jobbára még kiskorú gyerekeket.

Bevallom, ezek és az ehhez hasonló esetek számomra, a 20.-21. század fordulóján felnőtt, amúgy pedagógus végzettségű embernek önmagában elég megdöbbentőek. Attól viszont még jelenleg sem térek nagyon magamhoz, amit a kommentszekciókban láttam. Röviden: a teljes történet és a kontextus ismerete nélkül helyeselnek ránézésre teljesen normális, mindennapi emberek, szidva a teljesen ismeretlen gyerekeket, természetesen en bloc a "mai generációt", sokan külön hozzátéve, hogy ugyan nem tudni, miről volt szó, de „biztosan megérdemelte”.

Atyai, nevelő célzatú, makarenkói, helyretevő – mind-mind olyan szavak, amit a „pofon” elé szokás tenni, ha meg szeretnénk indokolni, hogy egészséges, fejlett felnőtt emberként miért tartjuk helyesnek egy nálunk gyengébb, kiszolgáltatottabb, lényegesen fiatalabb embertársunk bántalmazását. Igen, bántalmazását. Ugyanis van különbség persze egy hirtelen felindulásból elcsattant, majd megbánt pofon és egy rendszeres bántalmazó szülő-gyerek viszony között, de a pofon az pofon, a fizikai erőszak akkor is erőszak, ha „csak alkalmanként” kapja egy gyerek, „csak ha kiérdemli”. Túl az elvi problémán (nem felejtem el alaposabban kifejteni), hogyan döntöm el, hogy kiérdemelte egy kiskorú? Hogyan mérlegelek, hogy minden, de tényleg minden lehetőséget végigjátszottam már, és utána jutottam a súlyos döntésre? Milyen elvek szerint lehet eldönteni, hogy hány éves kortól, hány éves korig adhatom a pofont, mekkora gyereknek, milyen típusú „bűnök” után?

Ez megannyi kínzó kérdés, amiket akár hagyhatunk is, van ugyanis egy sokkal komolyabb axióma, ami mindegyiket felülírja:

gyereket meg nem ütünk.

Pont. De ha egy mezei újságíró véleménye nem mérvadó a kérdésben, ott a törvény. És ebben az esetben nem is tudjuk alkalmazni a felvilágosult/elpuhult (kinek mi) Nyugat vs. elmaradott/hagyományos értéktisztelő Magyarország összehasonlítást, ugyanis hazánk azon, egyébként meglepően kevés ország egyike, ahol 2005 óta a törvény szerint tilos a kiskorúak minden nemű fizikai fenyítése. (A gyakorlat felett most a továbbhaladás kedvéért elsiklunk.) Ezzel szigorúbbak vagyunk a gyermekvédelemben például Belgiumnál, Svájcnál, Kanadánál, az Egyesült Királyságnál vagy az Egyesült Államoknál.

hirdetés

A közvélemény azonban erről mintha nem értesült volna. Természetesen nem születne publicisztika erről, ha marginális jelenségről volna szó, de az arány egészen elkeserítő: a kommentszekciók nagy részében brutális, 90 százalék feletti volt azok aránya, akik szerint legalább minimális szinten elképzelhető, hogy jogos egy súlyos, nyomot hagyó pofon egy 11 éves gyermek fegyelmezésére – legyen bármi is a „bűne”. Mivel azonban valószínűleg e sorokat is sokan olvassák olyanok, akik szerint nincs ezzel semmi súlyos probléma, fordítsuk meg néhányféleképp a dolgot.

Autóban ülök, szabályosan haladok, mikor valaki jobbról szabálytalanul bevág elém, satufékezésre kényszerítve. Sétálok a lakóhelyem utcáján, amikor meglátom, hogy valaki a kuka mellé dob egy zsák szemetet, majd elsétál. Látok egy középkorú embert, aki minősíthetetlen hangon kiabál egy idős hölggyel, amiért nem fér el a járdán annak cekkerétől. Mindegyik esetben menjek oda az illetőkhöz, és keverjek le egy hatalmas pofont? A fizikai erőszak minden ilyen esetben megoldás?

Ja, hogy a pofon semmilyen más esetben nem megengedett, csak ha az „elkövető” egy védekezésre korlátozottan képes, nálam kisebb, fiatalabb, gyengébb illető?

Vagy netán a felsorolt esetekben felmentő körülmény, hogy a normaszegőket nem ismerjük, hozzájuk semmi közünk? Ne felejtsük el: a karbantartó sem volt rokona a 11 éves kisfiúnak, mégis lendült a pofon. „Lehet, hogy többet is kellett volna” – „ajánlja” az egyik hozzászóló. Kommentjét azonban hiába is keresik, mert bár lapunk maximálisan kiáll a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás mellett, olyan hozzászólásokat mindenképp törölnünk kellett, amelyek a törvények ellenére(!) fizikai bántalmazásra, ráadásul kiskorú megverésére buzdítottak.

„Én is megkaptam a magam pofonját gyerekkoromban, 'jókor, jó helyen', ember is lett belőlem!” – szól az unalomig ismert érv. Na ja. Ember lettél, csak milyen? Olyan, aki az eset vagy a konkrét gyerek ismerete nélkül egy 11 éves fizikai fájdalmát kívánja. Ha csak ennyit jelentene embernek lenni, akkor én szívesen vállalom, hogy a szülői pofonok hiányában belőlem nem lett az. És azt sem tudom, hogy milyen lelkivilággal kell rendelkezni ahhoz, hogy ezeket a fizikai fenyítéseket utólag megszépítsem. Jómagam gyerekként egyetlen felnőttől kaptam pofont, annak is van már vagy 30 éve. És bár egyáltalán nem vagyok haragtartó típus, ha az illetővel (egyébként szintén volt karbantartó) találkoznék, a mai napig rá tudnék kérdezni nála, hogy amit tett miért tette, és milyen hatást várt el tőle.

„Az én időmben még teljesen normális volt az ilyesmi” – mondják megint mások, csakhogy ez ismét egy durva csúsztatás. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pofon mint nevelési eszköz az elmúlt cirka ötezer évben bevált nevelési módszer volt, csak az utóbbi évtizedek elpuhult, széteső, túl liberális világa ezt a „jó kis” fegyelmezési eszközt is kiveszi a felnőttek kezéből, amitől aztán a „mai fiatalok teljesen kezelhetetlenek” (nem, nem azok; és a „tegnapiak” is megérték a pénzüket), a világ pedig a tiszteletlenség és az anarchia mocsarába süllyed. Nos, a teória híveinek van egy rossz hírem: a híres ókori római szónok, Quintilianus már a Krisztus utáni első században zéró toleranciát akart bevezetni a gyerekek testi fenyítése ellen. És bár a későbbi századokban olyan, emberségességükről ismert gondolkodók is a pofonok pártjára álltak, mint Szent Ágoston vagy Szent Benedek, már a felvilágosodás korától, azaz a XVIII. század végétől általánosan „cikinek”, és minimum kerülendőnek tartja a pedagógia a bármilyen fokú testi fenyítést.

„Na és a makarenkói pofon?” – teheti fel a kérdést az átlag olvasó, akinek itt és most egy tévhit eloszlatásával szolgálhatok: az 1888-ban a mai Ukrajna területén született pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko az 1920-as években közel 3000, nehéz sorsú gyerekkel foglalkozott egy Gorkij-telep nevű helyen, és valóban szó volt egy elcsattant pofonról – egyszer. Ez az eset ugyanakkor annyira bántotta a nevelőt, hogy többször is írt róla, egyfajta „gyónásként”, megemlítve, hogy „pályafutása mélypontjának” tartja az esetet. Ezek az említések viszont finom túlzással és ferdítéssel az utókorban a „nevelő célzatú” pofon definíciójává alakultak, igazolandó a gyerekek verésében örömet lelők elhibázott nevelési módszerét.

És hogy mit ajánlott a pofon helyett Makarenko? Nos, a Szovjetunió legsötétebb sztálini korszakában tevékenykedő pedagógus sokak szemében már-már a liberális nevelés példájának tűnhet, amennyiben fő módszere a szeretettel teli nevelés, a figyelem és az energiák lekötése, valamint a fiatalokkal eltöltött minél több idő volt. A pofont nem csak rossznak, de kifejezetten kontraproduktívnak tartotta.

Hasonlóan egy ismeretlen ókori mezopotámiai írnoktanonchoz, aki egy versében így ír a verésről:

„...a tábla házába mentem.

A tábla házában a felvigyázó rám szólt: 'Miért késtél el?'

Megijedtem, hevesen vert a szívem.

Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele és megütött.

[...]

'Engedélyem nélkül miért beszélgettél?' és megütött; a felügyelő rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért hajolgattál?' és megütött; a szabályzat embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért álltál fel?' és megütött; a kapu embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért mentél ki?' és megütött; a bot embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?' és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt:

'Hibásan mondod a sumert!' és megütött; mesterem rám szólt:

'Kezedet nem jól tartod!' és megütött.

Az írnoksorsot megutáltam, az írnoksorsot meggyűlöltem.”

A kiemelés természetesen én biggyesztettem a szöveghez. Azért hogy jól lássuk: már több ezer évvel ezelőtt tisztában voltak azzal, ami mára teljesen alapvető felfogás kellene legyen, azaz hogy egy gyerek megverése, de akár felpofozása csak a félelmet és a szorongást növeli a bántalmazottban, a kívánt viselkedési minta beépülését a legritkább esetben éri el – annak ellenkezőjét annál inkább.

Csodás világ lenne, ha ezt a kommentelő magyar lakosság is megértené. Felgyülemlett frusztrációját pedig inkább valamiféle harcosok klubjának alapításában, nem pedig gyengébb, kisebb, védekezni alig tudó gyerekek ütlegelésében vezetné le.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
New Yorkban még a nagyi is fegyvert hord: hét dolog, amin turistaként teljesen ledöbbentem Amerikában
Szerzőnk sokadjára utazott a tengerentúlra, de ugyanazt a kultúrsokkot élte át, ráadásul a legmegosztóbb politikai ügyek is szembejöttek vele.
Fotó: Rónyai Júlia - szmo.hu
2022. július 01.


Link másolása

hirdetés

Már sokadjára járok Amerikában, mégis jó pár napba telt legyőznöm az idegenkedést. Ezúttal ugyanis nemcsak a hétköznapokban küzdöttem meg a kultúrsokkal: New York és San Diego utcáin bóklászva szó szerint szembejöttek velem a legmegosztóbb politikai ügyek, amelyekről annyit vitázunk és elmélkedünk az óceán túloldalán. Íme, az út eddigi legfontosabb tanulságai!

1. Nem érdemes félvállról venni a belépést az országba. De tényleg nem.

Jó-jó, azért ez nem ért a meglepetés erejével, ám eddig négyből négyszer léptem át a határt problémamentesen, így ezúttal sem számítottam másra. Az ESTA vízumentességi programmal magyar (azaz EU-s) állampolgár három hónapig tartózkodhat az Egyesült Államok területén. Már ha beengedik - ez ugyanis távolról sem magától értetődő.

Én például kilenc óra repülés után, a turbulenciától kissé még kótyagosan azt találtam közölni a határőrrel, hogy valahányezer dollár cash áll rendelkezésemre - és hiába korrigáltam egyből, hogy nem, egyáltalán nem készpénzre gondoltam, a vámosok az utolsó körömcsipeszig mindent kipakoltattak velem.

Közben repkedtek a szúrópróbaszerű kérdések: “Honnan ismeri a vendéglátóját? Mire szedi ezt a gyógyszert? Mi ez a narancssárga cucc, talán egy overall? És hogy kell belebújni?”

Már épp szabadultam volna, amikor kiderült, hogy valamelyik belső zsebemben ott lapul pár jelöletlen C-vitamin kapszula, némelyikből még szivárog is a gyanús por.

“Vizsgálják meg nyugodtan, nincs mitől tartanom” - impróztam, mire a vámos bólintott, hogy helyes válasz, és végül beengedtek Amerikába. Tanulság? Mindenki járjon el körültekintőbben, mint én. Ja, és ha egy mód van rá, legyen fehér és európai.

hirdetés

2. Kulcsszó: a totális megalománia.

Ha a gyanútlan utazó egy amerikai metropoliszban ér földet, azonnali, súlyos kultúrsokk áldozata lesz - és ez még akkor is érvényes, ha nem először jár errefelé. Az egyik, ha nem az első megfigyelése borítékolhatóan az, hogy:

itt minden (sípszó) nagy. Irdatlan. Monumentális. Gigászi méretű. És nemcsak a felhőkarcolók, a hidak, az ötsávos autópályák, hanem a kávésbögre is.

Kézenfekvő, hogy egy 4 millió négyzetkilométeren elterülő birodalom infrastruktúrájának óriási távokat kell áthidalnia. Az átlageurópai mégis úgy érezheti magát, mint a paraszt a régi viccben: szédül a betonon. Cserébe a hozzánk látogató amerikaiak joggal érzik, hogy egy kedves kis minivilágba csöppentek.

A megalománia pedig nem áll meg az építkezés szintjén. A belvárosi utcaképet drabális terepjárók uralják, a családi kiszerelésű ketchup üvege pedig már egyenesen az emberi élet kioltására alkalmas. Ehhez kapcsolódik, hogy

3. Greta Thunberg felsír a pazarlás láttán, amit itt zajlik,

a túlméretezett termékek ugyanis elkerülhetetlenül habzsoláshoz és túlfogyasztáshoz vezetnek. Arról nem is beszélve, hogy minden - még néhány uborkaszelet, vagy épp két darab főtt tojás is - gondosan műanyagba csomagolva, lefóliázva kapható a szupermarketben, így ha csupán egy kisebb nasira fáj a fogunk, akkor is odavághatunk egy jókorát a környezetnek.

A mekis üdítő mérete az itthoni palackos ásványvízével vetekszik, de az autópályán, a pihenőhelyek melletti éttermekben is akkora adagokat kapunk, amiből kényelmesen kijön a másnapi főétkezés is. Már ha beosztással élünk, és nem zabálunk, ugyebár.

Ha tudatosan vásárolunk, itt is megtaláljuk az egészséges opciókat. A tudatosság azonban nem tartozik az itteniek kedvenc kulcsszavai közé. Mégis ki tudna ellenállni tizenkét kiló, hengerbe zárt cheddar-szósznak?

4. Minden automatizált - de bár ne lenne az.

“Eszembe jutott egy tök jó találmány. Mi lenne, ha motort építenének a szörfdeszkákba? Így a szörfösöknek nem kéne a felszínre úszni, ha felborítja őket egy hullám!” - lelkendezik az egyik vendéglátóm. Rákeresek, és meg sem lep, hogy már létezik ilyesmi.

Siri, Alexa és a többi robotnő mellett a legtöbb otthon okos zárakkal, USB-töltős kanapéval, távirányítható világítással, robotporszívóval és okos lábtörlővel van felszerelve (na jó, az utóbbi egyelőre szabadalomért kiált). A fizetéshez, a chateléshez, a Google-kereséshez sokszor már egy érintés se kell.

Hogy ki mennyire kedveli ezeket az innovációkat, ízlés dolga: egy pontig valóban megkönnyítik az életünket, azon túl viszont az a benyomásunk támad, hogy eltunyulunk miattuk. Ezzel pedig éppen annyit vesznek el, mint amennyit adnak.

Persze, nincs ez másképp Európában sem. Itt azonban több, elterjedtebb és szembeötlőbb az automatizáció, így jobban el is gondolkodtat, mint odaát. Talán csak a kor mondatja velem, de az analóg dolgoknak igenis megvan a varázsa - persze, nem a porszívózás élményére áhítozom, de marhára nem kell, hogy automata adagolja ki a kutyakaját. Vagy hogy könnyebbé tegyenek egy sportot, amit a mozgás öröméért művelünk.

5. Ragaszkodnak a fegyvereikhez. Nagyon.

Míg Európa (és Amerika demokratább része) a legutóbbi, uvalde-i iskolai lövöldözésen pörgött, a házigazdámnak csupán egy kérdése volt a témában:

“Ha nekem nincsen fegyverem, akkor mégis hogyan védhetném meg magam azzal szemben, akinek van? Akár a kormánnyal szemben?” (Ezúton is megnyugtatlak, Karen: ha a kormány el akar téged törölni a Föld színéről, akkor el fog. Nem, ez nem a táskádban hordott 9 milliméteresen fog múlni.)

Ezt a minden republikánus mantrájának számító alaptételt egyébként már Miamitól Seattle-ig sokfelé meghallgattam, bevándorlók és tősgyökeres helyi lakosok szájából egyaránt. Mégis furán hangzik egy nyugdíjas nénikétől, főleg, hogy hozzáteszi: ő mindig magánál tartja a pisztolyát - akárcsak közel 3 millió amerikai. Játsszunk el a gondolattal, milyen lenne, ha a mi nagymamánk is stukkert rejtegetne az otthonkája zsebében!

Persze, nem ez a megfelelő felület, hogy pontot tegyünk a fegyvertartást övező évszázados vitára. Ilyenkor mégis eltöprengek: ha nem nyomnának minden jöttment kezébe fegyvert, akkor valószínűleg másnak sem kéne önvédelemből fegyvert tartani.

Ami azonban számunkra a túlparton evidenciának tűnhet, azzal szemben áll az amerikai alkotmány második módosítása: “Az emberek fegyvertartáshoz való joga nem sérülhet”.

Ezt legalább olyan sűrűn idézik, mint a Bibliát, és cseppet sem kevesebb áhítattal. Idebiggyeszteném, hogy csak az elmúlt két hétben - amióta itt vagyok - 29 lövöldözés történt Amerika-szerte.

6. Amit itt a tévében láthatunk, ahhoz képest az otthoni agymosás semmi.

Na jó, a Pesti TV-nek kis híján összejött: alulról (vagy inkább felülről?) súrolta azt a nívót, ahol a háttérben most is bömbölő Fox News tanyázik - de nincsenek illúzióim a demokrata hírcsatornákat illetően sem.

Az interjúk másról sem szólnak, mint hogy az alany és a műsorvezető bőszen bólogatva ostorozza az ellentétes oldalt. Ide időnként becsúszik egy-egy finom poén Biden szenilitásáról, na meg Obama alkalmatlanságáról. Hiszen mégsem lenne helyénvaló Trump nyakába varrni, hogy az ország ott tart, ahol. Persze, az egy elnökre eső otromba viccek számában még mindig toronymagasan Trump a csúcstartó - elég, ha átkapcsolunk egy másik csatornára.

Bármelyiket nézzük is, röpködnek a terror, káosz, pusztítás és polgárháború szavak, mintha Fekete-Afrikában tévéznénk a világ egyik vezető nagyhatalma helyett.

“Amerika már nem más, mint Kanada szemetes hátsó udvara” - vélekedik például egy műsorvezető, és szerinte természetesen Biden tette azzá. A republikánus csatornákon visszatérő topik “a kiskorúak szexuális abúzusa” is, tehát az általuk agymosásnak bélyegzett szexuális edukáció, amiről - micsoda véletlen! - mi is népszavaztunk pár hónappal ezelőtt. Csakhogy

7. A Pride-hónap az Pride-hónap, különösen New Yorkban és Kaliforniában.

Látogatásom idején, június közepén mindent elborítanak a szivárványos zászlók - a középületeket épp úgy, mint a Times Square fényreklámjait és a McDonald's homlokzatát.

Persze, ez New York és Kalifornia, nem Oklahoma vagy Texas. Odaát sokkal érdekesebb lenne megfigyelni, hány színes zászló virít az utcákon. Úgy tűnik, itt minden nagyvállalat követel magának egy szeletet az LMBTQ tortából - az sem baj, ha az adott terméknek vagy szolgáltatásnak az ég egyadta világon semmi köze nincsen a szexualitáshoz.

A Starbucksban például külön tábla biztosít róla, hogy ők teljes körűen elfogadják a szexuális irányultságomat. Hála a jó égnek, már épp ráfeszültem, hogy nincs gendersemleges vécé a sarki kávézóban. De, van.

Igaz, a transzközösség itt nem csupán afféle koholt politikai hivatkozási pont: a metrófeljáróban már első nap belefutok egy neccpólós, tütüszoknyás, meghatározatlan nemű járókelőbe. Hogy ezt nyomatékosítsa, a megszólítását - tehát a semleges nemet jelző they, them névmásokat - a vádlijára tetováltatta.

Trend ez, vagy valódi belső igény, esetleg egy szűk kisebbséget érintő probléma túltolása? Mindenki döntse el magának. A harmadik napra mindenesetre már a szemem se rebben, ha kiszúrok egy-egy vastagon rúzsozott, kristályfülbevalós férfi(nek született) egyént a forgatagban. Persze, itt sok mindenki mást is szokni kell - de milyen az amerikai öltözködés, stílus, mentalitás, kommunikációs kultúra? Nos, erre talán még visszatérünk.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: