Amiről Odessza lépcsői mesélnek – a fiatal orosz tanítványom Magyarországon tanul nemzete nagyjairól
Személyes történettel kezdem. Tanítok egy budapesti egyetemen, no nem egy egzisztencia, csak óraadóként. Külföldi osztályban. Tanulságos, érdekes, a világ minden sarkából érkeznek diákok. A teremben egymás mellett ül az izraeli lány, az iráni fiú, kínaiak, közép-ázsiaiak.
Művészeti tárgyat tanítok. Olyat, amelyben az oroszok nagyot alkottak a huszadik században. Értelemszerűen sokszor kerültek szóba orosz alkotások és alkotók nevei. Ilyenkor láttam rajta, ahogy bólogat, joggal volt büszke hazája nagyjainak teljesítményére.
A művészet nemzetközi.
A fiatal orosz tanítványom Magyarországon tanul nemzete nagyjairól. Mert a kultúra egyetemes.
Amikor kitört a háború, egyik szankciót jelentették be a másik után. Helyeseltem akkor is és most is. Azt gondolom, hogy a háborúba való belépéssel csak még nagyobb tragédiát okoznánk a világnak, de az agresszort meg kell állítani. Azok az intézkedések, amelyek meggyengítik, mind helyénvalóak.
Aggódtam, miközben ezt az intézkedést is helyeseltem, mert rémületessé eszkalálódott közben Putyin terrorja Ukrajnában.
Köszönőviszonyban sincsenek egymással. Aljas és undorító, amit az orosz politika művel a világgal, a szabadsággal, Ukrajnával? Csakis az.
Miért írom mindezt akkor? Azért is, mert nekünk, miközben mindent megteszünk, amivel gyengíthetjük Oroszországot, miközben kemény és következetes szankciókat kell hoznunk, akkor is, ha nekünk is fájdalmas, sosem szabad eltévesztenünk a célt.
Illetve, volt pár olyan eset, amikor a nagyvilágban élő oroszokat bocsátottak el, mert azok nem voltak hajlandóak elítélni a háborút. Ez egyfajta erkölcsi gesztus. Van ilyen is, érthető. Hanem amikor mindent el akarnak tüntetni, ami orosz, amikor megaláznak bárkit is azért, mert orosz, amikor az oroszokról, mint egész népről beszélnek sértően, az védhetetlen.
Amikor orosz katonák ukrán embereket gyilkoltak, miközben rakéták csapódtak lakóházakba, családok szakadtak szét, mi Eizensteint tanultuk, mert nincs helye a russzofóbiának művelt emberek között.
Egy babakocsit látunk, amelyik egymagában száguld le a lépcsőn, amiben egy csecsemő, egy ártatlan lélek száguld a megsemmisülésbe, amikor a tüntetőkre támadó erőszakos katonák belelőnek a tömegbe, ártatlanok életét kioltva ezzel. Odessza, ez az ukrajnai kikötőváros, most is orosz támadás alatt áll.
Patyomkin-lépcső, Odessza
A huszadik században a nácik által uralt Németország történelmi bűnöket követett el az emberiség ellen. Miközben a német kultúra minden időkben megkerülhetetlen volt, miközben csodálatos németek szálltak szembe az iszonyatos rezsimmel. Sok sok név következhetne itt, de most mindenekelőtt
Oroszország történelmének legsötétebb óráit éli. Minden szolidaritásunk Ukrajnáé, mely felfoghatatlan áldozatokat hoz, hogy megállítsa a szörnyű gépezetet, amely rátámadt. De az orosz kultúra ugyanúgy megkerülhetetlen minden időkben és orosz emberek is vannak, nem kevesen, akik szembeszállnak a háborús tébollyal.
Soha ne felejtsük ezt.
És tudom, sokszor az indulatok elragadják az embert, amikor a brutális pusztítást látjuk. De nem felejthetjük el sosem, hogy az orosz emberek éppen olyanok, mint mi.
Dicsőség Ukrajnának. Irgalom az orosz népnek.