News here
hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Beleégett az agyamba a kétéves, halott kislány képe” – fotósunk mesél ukrajnai munkájáról

Elek Krisztián a háború első napjától kint dolgozik. Azt mondja, az érzelmi teher a legnehezebb, és számára elképesztő, hogy vannak, akik azt hiszik, amit látnak, az megrendezett.

Link másolása

hirdetés

Elek Krisztián február 24-től járt Lvivben, Kijevben és környékén, Odessában, Mykolajivban és Harkivban. Még készül Zaporizsjába, mielőtt hazatér. Cikkeit, fotóit folyamatosan láthatták a Szeretlek Magyarország oldalán. Most a munkája részleteiről kérdeztük.

– Mit adhat vissza egy háborúból egy újságíró? Láthat és láttathat-e tökéletetes képet?

– Nincs az az ember, aki mindent meg tud tapasztalni és mutatni egy háborúból. Nem tud ott lenni mindenütt, és az sem biztos, hogy adott pillanatban jó helyen van. Nekem is volt olyan, hogy Lvivben voltam napokig, ahol nem volt támadás sokáig, aznap, amikor átmentem Odesszába, Lvivben volt robbantás. Nyilván, minél több időt vagyunk itt, annál többet tudunk mutatni. Egy-egy nagy cégnek könnyebb, mert ők lefedik az országot, csapatokat küldenek minden fontos helyszínre. A BBC, CNN, Washington Post, FOX News és a többiek még cserélgetik is az újságíróikat, nagyjából kipihent emberek tudnak dolgozni. Az olyan szabadúszók, mint én, folyamatosan szerveznek, utaznak, fotóznak. Állandóan harcban vagyunk az idővel, nem akarunk lemaradni semmiről, de próbálni kell anyagilag nem tönkremenni a munkában, ki kell találni, mikor milyen utazásra, helyi segítségre érdemes költeni. Ezért mi szabadúszó fotósok, operatőrök, újságírók összeállunk kisebb csoportokba. 2-3 embernek biztonságosabb az utazás, a munka, és megoszlanak a költségek.

Nagy cégek munkatársainak biztonsági védelme is van. Általában olyan ember például a sofőrük, akinek van háborús tapasztalata. Golyóálló terepjáróval járnak, és néha a helyi katonaság is ad biztonsági szolgálatot, ha kérnek. Mi viszont csak magunkra tudunk vigyázni, nincs babysitting!

Az idő is nagyon fontos. Rengeteg csapat jön ki 2-3 napra, az nyilván csak egy-egy helyszín, egy-egy történet. Az én két hónapom indult a menekültekkel a határon, majd Lvivben megmutattuk, hogyan nő a tömeg, utaztam velük vonaton, fotóztam fegyverkezelést tanuló vagy tankhálót és élelmiszercsomagot készítő önkénteseket, temetéseket, exhumálásokat, lerombolt falvakat. Szeretném, ha még sikerülne találkoznom Mariupolból menekültekkel.

– Milyen tulajdonságok fontosak egy ilyen úthoz? Bátornak kell lenni például?

hirdetés

– Nem gondolom, hogy feltétlenül bátornak kell lenni. Én például nem tartom magam annak. Azt gondolom, elhivatottnak és konoknak kell lenni, és olyannak, aki képes folyamatos nyomás alatt dolgozni. Fontos, hogy ki tudj lépni a komfortzónádból. Én hetekig egy ablak nélküli aprócska szobában éltem, minimális ruhám volt, enni meg azt ettem, amit találtam, és amire idő volt. Fontos a rugalmasság, mert itt folyamatosan változnak a tervek. Nekem például az első naptól így van. Február 24-én Londonból akartam Kijevbe utazni, a check in pultnál ellenőrizték az útlevelem, amikor jött az értesítés, hogy minden járatot töröltek Ukrajnába, mert Oroszország megtámadta. Kijev helyett Budapestre repültem, onnan kocsival és vonattal jöttem Ukrajnába. Az eredetileg 3 hétre tervezett utam a háború kitörésével meg is hosszabbodott, immár 2 hónapja itt vagyok.

Azt gondolom, kell a jó kondíció, mert a golyóálló mellény és a sisak együtt ad pár extra kilót, főleg egy fotósnak, akinek eleve van már pár extra kiló a nyakában. Körülbelül 10 kiló pluszt cipelünk akár napi 12 órában.

Öreg fotósok mondják, hogy a túléléshez hallgatni kell az ösztöneinkre, ha szarul érezzük magunkat, úgy tűnik, valami nem stimmel, akkor le kell lépni. Fontos szerintem együttműködőnek lenni a kollégákkal, az információcserék segítenének, főleg biztonsági szempontból, bár ez sokaknál nem működik, úgy tapasztaltam sokan versenynek tartják a kinti munkát. Sok női riporterrel is találkoztam itt, de úgy látom, a férfiak vannak túlsúlyban háborús tudósításban.

– Bárki mehet háborús övezetbe? Engedély kell?

– Tulajdonképpen mindenki, életemben először még katasztrófaturistával is találkoztam Lvivben. Ő nem volt újságíró, nem is fotózott, nem is írt, ő tényleg csak meg akarta nézni, milyen a háború. Úgy tervezte, megy a frontvonalba, de arról lebeszéltük, hogy védőfelszerelés és engedély nélkül nekivágjon.

Az országba bárki bejöhet, de vannak helyek, ahová nem mehet papírok nélkül.

Az adott ország védelmi minisztériumából kell igényelni akkreditációt. Békeidőben hosszabb a folyamat. A háború előtt 5 hetet vártam rá, az oroszok támadása után viszont egy hét alatt kiadták a legtöbb újságírónak, illetve nekem is, mert nekem is újat kellett kérni, háborúsat. Az első akkreditációmmal egy időben szerveztem a fixert. Ő a helyi segítő, aki ismeri a helyszínt, és anyanyelvén kívül beszél legalább egy idegen nyelvet. Van autója, illetve gyakran újságíró, fotós volt.  Általában 150-300 eurót kérnek egy napi munkáért, néha kicsit többet is, az adott helyzettől függ. Ezért segít eligazodni, leszervez interjúkat, bejuttat olyan helyekre, ahova átlagember sokszor nem tudna. Akkor is jól jönnek, amikor igazoltatnak minket a  katonák. Itt azért könnyedén letartóztathatják az embert, a legkisebb gyanú elég hozzá. Engem egyszer 40 percig tartottak fel, mert egyedül voltam, és oroszul mondtam egy taxisnak, hogy nem értem, ő meg rendőrt hívott rám. Jöttek mindenféle egyenruhások, tízen. Végül kihallgatás és az engedélyem ellenőrzése után elengedtek. Itt pont nem volt velem fixer, így nehezebb volt.

– Mi kell egy ilyen útra? A több vagy a kevesebb a jobb?

– Az eredeti terveim szerint a donyecki régióba mentem volna, ahol február végén -20 fokok vannak. Úgyhogy egy nagy hátizsákkal jöttem, abban sok meleg ruha és hálózsák is volt. Hoztam külső akkumulátort, mert áramhiánnyal is számolni kell. A tervek első borulásánál cuccaim egy részét egy barátomnál hagytam. Próbálok a legszükségesebbekre hagyatkozni. Alapvetően fontos, hogy tudjak dolgozni, ne fagyjak meg, és ne lőjenek le. Szóval kell golyóálló mellény és sisak is. Én eredetileg Kijevben kaptam volna védőfelszerelést. Katonákhoz akartam menni Donbasba, dokumentálni, hogyan élnek. A háború kitörése után azonban már nem sikerült elérnem hozzájuk.

Esélyem sem volt eljutni Kijevbe golyóálló mellény nélkül. Próbáltam beszerezni, de elképesztő hosszú folyamat volt. Sem az önkénteseknél, sem az újságíró szervezeteknél nem volt, három hét alatt sikerült vennem egyet.

Mellényből legalább 4-es erősségű kell. Feltesszük a PRESS feliratot, így nagyobb a valószínűsége, hogy nem lőnek ránk. Igaz, ez sem életbiztositás, nemrég a Fox News operatőrét lőtték le itt Ukrajnában. Lvivben elég hosszan vártam, hogy beljebb mehessek, így ott is lett a bázisom. Innen utazom az ország különböző pontjaira minimális csomaggal. Csak a kameráimat viszem, a laptopom, a töltőket, két gatyát, két zoknit és két pulcsit. Sok esetben a fürdési lehetőségek sem a legjobbak vagy egyáltalán nincsenek, és a több napos ruhát hordjuk.

Igen, sokszor van szagunk is, és a borotválkozás sokadrangúvá válik.

Amit vittél, az nem biztos, hogy örökre ott lesz. Elhagytam a kamerám töltőjét, eltört az adapter, ami az angol elektromos eszközeimhez kell. Elvesztettem sapkámat is, és a bakancsom is szétesett. Ezeket háborúban nem is olyan egyszerű pótolni. A boltok üresek voltak, vagy nem is voltak nyitva.

– Voltál életveszélyben?

– Nem azért jöttem, hogy a harcoló tankokkal szembeállva fotózzak. Amit fotózok, azt meg is szeretném mutatni, szóval hosszú távra tervezek. De nagyon félelmetes volt Harkivban egy olyan részen fotózni, ahol folyamatos rakétázás hallatszott a közelemben, de a becsapódás nem látszott a panelházak között. Futnom kellett, a fixerem félúton behívott fedezékbe, hogy fújjam ki magam, mielőtt továbbfutunk az autóhoz.

– Hol alszol, eszel?

– Többnyire szendvicset eszek, nagyon ritkán sikerül főtt ételhez jutni. Az első 10 napban szinte kizárólag kebab volt a menü. Rá se tudok nézni, az otthoni finomságokról álmodom, amit a feleségemmel felváltva főzünk. A szállásaim nagyon változatosak. Egy éjszakát fűtés nélküli, üres lakásban töltöttem. Ahogy egy pillanatra elaludtam, felébredtem a reszketésre. Kint esett a hó, és mínusz 3 fok volt. Ezután egy nappal viszont Lvivben egy nagyon előkelő hotelban kaptam helyet egy éjszakára, máshol épp nem volt hely. Általában olcsó hostelekben foglalunk szállást a kollégákkal, akikkel együtt dolgozunk. Lvivben majdnem két hónapja bérlek egy kapszula-szobát, ez egy ablak nélküli, pici hely, tényleg csak az ágy és egy bőrönd fér el. Nagyon olcsó, a célnak megfelel.

Nincs kocsim, de itt úgy érzem, az a legjobb. Press feliratú autót is lőttek már.

Közeli helyekre a fixer elvisz, távolabbra pedig éjszakai vonatokkal közlekedünk. Olcsó, lassú, késik és kényelmetlen is, de mindig megérkezünk oda, ahova terveztük. A legtöbb vonat a 70-es vagy 80-as évek Szovjetuniójából maradt itt.  A kalauznak is szovjet stílusú uniformisa van, nagy tányérsapkával. Priccseken lehet aludni, amik kemények és borzasztó keskenyek. Szóltak, hogy fent aludjunk, mert ha berobbanna az ablak, ne ránk essenek a szilánkok. Féltem, hogy leesek.

Mozdulni sem mertem, aludni sem bírtam.

Általában én mindig arra utazom, ahonnan menekülnek, de egyszer kipróbáltam menekültekkel együtt is egy másfél órás utat a határig, most 5 óra volt. A teljesen teli vonaton a vécé be volt zárva, a gyerekek pedig sokat sírtak.

Alszunk, ahol bírunk

– Kitől vannak információid? Hogyan tudod megértetni magad ott, ahol nem beszéled a nyelvet?

– A fixer az első számú segítőm. Nyilván ukrán, és ukrán szempontból mutat mindent, ahogy mindenki az országban. Objektivitást nem tőlük várunk, igyekszem a szememre bízni magam. Twitter vagy Telegram újságírói és helyi csoportokban találok információkat a történésekről. A liveuamap applikáción pedig látom a hadmozdulatokat. Követem a megérzéseimet, illetve kérdezem a helyieket fixer segítségével, hacsak nem beszélnek angolul. Olyan is van, amikor ők találnak meg. Egyszer az utcán egy önkéntes jött oda hozzám, mert látta a kamerákat a nyakamban. Beszélgettünk és mondta, hogy bevisz egy fegyverhasználati kiképzésre.

– Milyen szabályok vannak? Volt újságíró, akit kiutasítottak az országból, helyiekre pedig büntetés vár egy túl hamar kiadott felvétel miatt.

– Tudni kell, hogy Ukrajnában "martial law" van érvényben, ami statáriumot jelent. Gyakorlatilag hatályon kívül helyezi a normális íróságokat. Vészhelyzet van, így katonai kormány vezet. Az alkohol árusítását is így tiltották be. Itt az átlagnál több szigorítás van az újságíróknak. Egyrészről a technikai fejlődés most ott tart, hogy mindent tudunk élőben mutatni. Ezt nagyon nem szeretnék, mert azt akarják, hogy az oroszoknak minél kevesebb információjuk legyen a rakétatámadásaik sikeréről.

Az akkreditációban szerepel, hogy senki nem mutathat be robbantást, csak 12 óra elteltével. Aki hamarabb hozza nyilvánosságra, kiutasíthatják.

Igy járt a holland újságíró is, aki az odesszai rakétatámadásról adott ki fotót, videót azonnal. Gyakorlatilag államtitkokat adott ki. Tilos fotót vagy videót készíteni úttorlaszokról, harcászati eszközökről vagy katonai objektumokról illetve katonákról is, kivéve, ha maszk van rajtuk, vagy erre személyesen engedélyt adnak. Ez nyomasztó, gondolkodik is az ember a szabály megsértésén, de nem éri meg.

– Van időd pihenni?

– Két hónap után most engedtem meg két napot fotózás nélkül, de tennivaló így is van. Képeket kell rendszereznem és küldözgetnem, ráadásul folyamatosan nézni kell a híreket és szervezkedni is kell, mert hétfőn szeretnék Zaporizzsjába menni. 500-1500 fotót készítek egy nap általában. Ebből kell esténként kiválogatni a legjobbakat, majd szerkeszteni és elküldeni az ügynökségnek. Ez rendszerint este 8 és 10 óra között van. Ez már késő a fotóügynökségeknek. Ők azt szeretnék, hogy 6-ig adjam le a felvételeimet, különben nem veszik meg az újságok.

– Mennyibe kerül több mint két hónapig dokumentálni az ottani eseményeket?

Sokba. Autista fiatalokkal dolgozom gondozóként Angliában, a fizetésem nem rossz, de itt annál többet költök egy hónapban, a bevételek pedig minimálisak. Családi megtakarításunkat élem föl, és kezdetben gyűjtöttek nekem a barátok olyan 200 ezer forintot. Örök hálám nekik, nagyon köszönöm a kedvességüket!

A golyóálló mellényem itt készült, 500 euróba került. Azt mondták erős, és ellenáll a Kalasnyikov golyójának is. Hogy mennyire erős valójában, azt nem szeretném kipróbálni.

Én még szerencsés voltam, mert a hazatérő újságírók eladják, akár 1500 eurót is kérnek a védőfelszerelésükért. A kiadásaim jelentős része  a fixerre megy, illetve a szállásokra, vonatra és kajára. Van, hogy csak csoki van nálam, hogy ha nincs idő enni, akkor valami energiát adjon.

– Melyek a legnagyobb kihívások?

– Nagy kihívás a bizonytalanság biztonsági és tervezési szinten is. A folyamatos szervezés mellett egyeztetni a kollégákkal, a fixerrel, és akkor sem biztos, hogy az eredmény az lesz, amire számítok. Rengeteg energia, idő és pénz megy néha kukába. Legutóbbi példa, hogy egyik kollégával megbeszéltük, hogy találkozunk Odesszában, onnan átmegyünk Mikolajivba. Azt mondta, jön hétfőn, másnap kedd vagy szerdát ígért, majd harmadik nap közölte, hogy elmegy ellenkező irányba. Elvesztegetett idő, pénz vonatra, szállásra, és a leszervezett fixer is bukott.

Vicces és bosszantó volt a háború elején, hogy aggódó ismerősök sokan írtak, de senki nem gondolta, hogy attól, hogy online vagyok, nem biztos, hogy ráérek. Nem csak beszélgetni nem érek rá, hanem sokszor egy visszaköszönésre sem.

A legnagyobb kihívás nyilván az érzelmi teher. Amikor látom a halott kétéves kislányt a sírgödör szélén, az exhumálás után.

Készítettem egy közeli fotót róla, de csukott szemmel. Később persze megnéztem, és beleégett az agyamba, mindig látom a kék overalljában. És az emberek megkérdőjelezik, hogy ez a háború tényleg van-e, hogy nem az ukránok mészárolják a  saját népüket vagy színészeket alkalmaznak? Ez nem egy akciófilm, ahol 10 millió statisztát meggyőztek, hogy dolgozzanak együtt a kormánnyal, pártállástól függetlenül. Volt egy szemtanú, aki látta a kislány és a családja meggyilkolását, majd ő is temette el őket. Olyan fájdalmat láttam az arcán, amit aligha tud valaki eljátszani.

A legeslegnagyobb kihívás tehát az, hogyan tudom megmutatni a kételkedőknek, hogy a fotó, amit csinálok, nem egy kép, hanem szétrobbantott jövő, amiből emberek hiányoznak, vagy tárgyak, épületek, amik örökre eltűntek.

Ami két hónap alatt tönkrement itt, évtizedek alatt is csak a töredékét lehet helyrehozni.

Elveszett jövő


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
„Sok tanár zokogva köszönte meg” – beszélgetés a diáktüntetés egyik szervezőjével
A középiskolások nemcsak független diákszervezetet hoztak létre, de szinte rögtön olyan professzionális tüntetést szerveztek, amit a sok pénzzel támogatott pártok sem tudtak felmutatni.
Fischer Gábor - szmo.hu
2022. szeptember 17.


Link másolása

hirdetés

Középiskolás diákok Magyarországon ilyet még nem nagyon vittek véghez. Szeptember 2-án végig magas hőfokon tartották a hangulatot, feszes, jól kézben tartott rendezvényt láthatott az ország. És ha mindez nem elég: amiért létrejött a Diákok a Tanárokért csoport, és amiért tüntettek, az nem az ő közvetlen ügyük, hanem a tanáraik, a hazai pedagógustársadalom ügye volt, az alulfizetett, apadó létszámú tanáraik melletti szolidaritásról szólt minden azon a napon.

Kíváncsi lettem, kik azok a diákok, akik ezt véghezvitték? Csibrán Barna 16 éves, jelenleg tizedikes diák, tehát még bőven van ideje a közoktatásban. Vele beszélgettem.

– Az egész január 31-én kezdődött, amikor az első polgári engedetlenség volt a tanárok részéről. Egyik elnöktársam (öt elnöke van a csoportnak) kitalálta, hogy nekünk is ki kellene mutatnunk a szolidaritásunkat a tanáraink iránt. Így jött létre az első demonstrációnk, március 15-én. Ott már 3-4000 embert értünk el, ami nekünk hatalmas szám volt.

Óriási boldogságroham tört ránk, hiszen jó cél érdekében ennyi embert sikerült megszólítanunk.

Ezért úgy döntöttünk, hogy tovább folytatjuk a küzdelmet. Most, szeptember elején már közel tízezer embert tudtunk megmozdítani, és mind abból a célból jöttek, hogy a tanáraik jobb fizetést kapjanak. Szerintem ez csodálatos.

hirdetés

– Ami nekem feltűnt, az a tervezettség volt. Készültetek jelszavakkal, tudtátok, hogyan kell fenntartani a hangulatot, hogyan lehet olyan pillanatokat teremteni, amelyek emlékezetesek maradhatnak. Például a Szabadság-hídhoz való érkezéskor olyan zenék szóltak, melyeket spontán énekelni kezdtek a diákok. Van valaki közületek, akinek vannak ilyen tapasztalatai, esetleg valami mozgalmi háttere?

– Senki ilyen nincs köztünk. Kemény munka van benne, amit nyáron végeztünk el, amikor elkezdtük a szervezést. Mindenre volt alternatívánk. Mit csinálunk, ha csak százan jönnek el, és mit, ha több ezren. Szerencsére jól be tudtuk osztani a feladatainkat, így semmi probléma nem volt a tüntetésen.

– Van-e a mozgalomnak a szolidaritás kifejezésén kívül egyéb célja, terve? Vagy tekintsük úgy ezt, mint egy akciókra épülő szervezetet?

– A mi célunk nem az ország megváltoztatása. Mi a tanáraink helyzetére akarjuk felhívni a társadalom figyelmét. De ugyanúgy a tanáraink figyelmét is szeretnénk felkelteni, hogy álljanak ők is ki magukért, mert amit most tanárként el kell viselni, az élhetetlen.

Az első kis tüntetésekkel azt akartuk megmutatni, hogy a diákoknak ugyanúgy van hangjuk, és fel is emelik azt, amikor jelezni kell, hogy valami nem működik jól ebben az országban.

Ezt sikerült elérnünk. Most pedig már megfogalmaztunk néhány pontot diák és tanár szempontból, hogy mi kell ahhoz, hogy egy élhetőbb oktatási rendszer legyen Magyarországon.

– Mennyire bővültetek az utóbbi időben?

– Szerintem március tizenötödike után kezdtünk kibontakozni. Akkortól kezdtük érezni a dolog súlyát. Most ott tartunk, hogy a tagjainkon kívül egy óriási támogatói körünk van, és már nemcsak Budapesten, de a nagyvárosokban is el tudtunk érni néhány embert, például Miskolcon vagy Szegeden, és velük együtt tudunk dolgozni, és egymás munkáját segíteni.

– Mennyi tagotok van?

– Nagyon nehéz ezt megmondani. A nagyon aktív tagok, akik az üléseken részt vesznek, talán negyven ember. És van az öt elnökségi tag, akiket nem úgy kell elképzelni, hogy mi dirigálunk. Ha valamire gyorsan kell reagálni, elintézni, például akár interjút adni, akkor vagyunk mi.

– Ezek szerint ez inkább ügyvivői munka...

– Igen, inkább az. Egy demokratikus szavazással választottak ki minket. Bár most már halljuk, hogy Magyarország már nem teljesen demokratikus...

Csibrán Barna

– Akikért csináljátok, a tanárok hogyan reagáltak a munkátokra?

– Általánosságban, ha valaki tanár, és nem támogatja a munkánkat, én azt nem értem. Hiszen a közoktatásban minden tanár hasonló fizetést kap és hasonló terheket kell cipelnie. A személyes tapasztalatom pedig az, hogy rengeteg tanár állt ki mellettünk, sok üzenetet, köszönőlevelet kapunk, amiben támogatnak minket. Az én iskolámban, a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola és Gimnáziumban szerencsére nekem nagyon jó viszonyom van a tanáraimmal.

Az összes tanárom megköszönve a munkánkat jött hozzám, sokan voltak, akik zokogva.

Nagyon megmelengette a szívemet, mert személyesen is átérezhettem, mennyire fontos ez a dolog.

– A többi iskolában is hasonló az atmoszféra?

– A diákok és tanárok között nagyjából hasonló a viszony máshol is. Hogy a tankerületek és a tanárok között, vagy tanárok és tanárok között mi történik, azt én nem tudhatom.

– Mi az, amire azt tudnád mondani, hogy „na ez sikerült, ezért küzdöttünk”?

– Ez nem olyan dolog, ami egyik napról a másikra meg tud változni. De azért azt szeretném, hogy mikor megkapom az érettségi bizonyítványomat két és fél év múlva, azt érezhessem, hogy ha nem is az én munkám miatt, de az oktatási rendszer javult.

Hiszen 2010 óta csak lefelé ment, és egyre-egyre zúg lefelé. Ha most nem találunk kiutat, mi lesz akkor, ha én felnövök, és úgy döntök, hogy Magyarországon folytatom az életemet? A gyerekeimet ki fogja tanítani, ha már most 16 ezres tanárhiány van?

A maradék tanárok meg ilyen körülmények között dolgozhatnak? Azok után, hogy sok éven át képezték magukat az egyetemeken, hogy munkába állhassanak?

– Konkrét lépések közül mire gondolsz?

– Talán kezdetnek a fizetésemelés. És az iskolák állaga. Jó nevű budapesti iskolából hallottam, hogy leszakadt a plafon.

Vagy elképesztő körülmények vannak a vécékben. Azon már túljutottunk, hogy nincs papír. De az, hogy élhetetlen körülmények legyenek, olyanok, amelyek akadályozzák mind a tanítást, mind a tanulást, az nincs rendben. Azt szeretném látni, hogy több figyelmet kap a közoktatás. Hogy fontos legyen az, hogy jól képzett, intelligens emberek hagyják el tanulmányaik befejeztével a közoktatást.

– Miközben a társadalom egy része ellenséges a tanárokkal, a diákokkal szemben is. Gyakran elhangzik, hogy mit akarnak a tanárok, amikor ott a három hónap nyári szünet, például. Találkoztál-e ilyenekkel?

– Személyes rossz tapasztalataim nem voltak, de a közösségi médiában azért olvastam ilyet. Például olyat, hogy ez nem téma, minek a tanároknak még megbecsülés, így is nagyon kellemes helyzetben vannak.

Erre én annyit tudok mondani, hogy őket is tanította valaki. Talán emlékeznek, mi mindent dolgozott. Hiszen egy tanár munkája nem abból áll, hogy leadja a 45 perces óráit, aztán hazamegy és pihen egész nap, egész nyáron.

A tanári munka sokkal több ennél. A tanár adott esetben otthon sem pihen, hanem például dolgozatot javít, készül a következő órára. Tanárnak lenni életfeladat.

– Neked személyesen milyen terveid vannak érettségi után?

– Még tizedik osztályos vagyok, pontos terveim nincsenek. Mindenképpen továbbtanulok. Nincs más jövő. És a nyelvekbe nagy energiákat kell fektetni. Ha bármit hoz az élet, akkor el lehessen helyezkedni. Szerintem Magyarország egyelőre még megfelelő körülményeket tud adni, de csak akkor, ha változás történik. Viszont, ha így megyünk lefelé, a mostani diákok számára élhetetlen lesz Magyarország, és akkor a külföld az út.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
L. Ritók Nóra: Jó lenne, ha nem azt tanulnák a gyerekek, hogy „hol a helyed”, hanem azt, hogy „mivé lehetsz”
Az Igazgyöngy Alapítvány alapítója számot vetett 40 éves pedagógusi munkájával, és nem felhőtlenül boldog attól, amit lát.

Link másolása

hirdetés

L. Ritók Nóra pedagógus, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és vezetője 40 év pedagógusi munkája után számot vetett eddigi pályájával. Facebook-bejegyzésében azt írja, még az "átkosnak" nevezett korszakban kezdte a hivatását, azonban azt a korszakot mégis gyerekközpontúbbnak érezte a mainál.

Posztjában találóan úgy fogalmaz:

„Jó lenne, ha az iskolarendszer is olyan lenne, mint egy rajz. Akkor fognám, leradíroznám az egészet, és újraépíteném. Olyanná, amiben a gyerek a legfontosabb.”

Ugyanakkor szerinte jelenleg egy folyamatosan romló közhangulatban a pedagógusok elsődleges feladata „megállítani, megmenteni, újratervezni, újraépíteni.”

L. Ritók Nóra írását engedélyével változtatás nélkül közöljük.

***

hirdetés

Maradni és harcolni

Negyven éve vagyok a pályán. Tulajdonképpen nyugdíjba is mehetnék, sokan megteszik a pedagógusok közül azonnal, mikor elérik az aktuális hónapot. Augusztus végén én is elértem.

Érdekes visszagondolnom a pályámra. Még a rendszerváltás előtt kezdtem, az „átkosban”, ahogy mondani szokták. (Eszembe is jutott rögtön, vajon erre a korra, rendszerre, amiben most élünk milyen jelzőt aggat majd az ezt leváltó utókor?)

Furcsa volt az az időszak, szembesülve azzal, hogy a falu párttitkára is ott ül a tanévnyitó értekezleten, és nyomja a frázisokat... Igen, furcsa egy világ volt, mégis, ha a maival összevetem, úgy érzem, akkoriban az oktatásban sokkal fontosabb volt a gyermek. A frázispufogtatás mellékes volt, mindenki tudta, ezeket el kell mondani, meg kell hallgatni és kész. Nem törődtünk különösebben vele. Persze akkoriban bennem még biztosan más munkált, nem tudom, a mai világlátásommal, tapasztalatommal hogy viselném. Minden esetre akkoriban, abban a világban is, én meg tudtam élni hivatásként a pedagóguslétet.

A rendszerváltás után azonban már éreztem az otthagyott béklyókat. Éreztem a szabadságot, azt, hogy kísérletezhetek, támogatást kaptam az iskolavezetéstől, akkoriban láthattam meg a gyakorlatban, mit jelentenek az alternatív pedagógiák… Úgy éreztem, képesek leszünk egy jobb iskolarendszert (és egy jobb rendszert is) felépíteni, ami szabadságra nevel, kreativitásra, közösségi felelősségre. Persze ekkor is voltak nehéz időszakok, mert akkor is, mindenhol voltak emberi gyarlóságok, hatalmaskodó ostobák, de valahogy az embert ezek a történések nem vitték padlóra.

Talán akkor kellett volna lépni... nem elfogadni őket. Nem túllépni kellett volna rajtuk, hanem nem engedni őket. Hogy ne tegyék normává az emberi gyarlóságaikat.

Fokozatosan veszítettük el mindazt, amiben hittem. Amikor úgy döntöttem, hogy kilépek az állami iskolából, és alapítványi fenntartás alatt próbálom megvalósítani azt, amit mindig is akartam: gyermekközpontú, esélykiegyenlítő oktatást, nem kényszert éreztem, hanem szabadságot. Boldog voltam.

Azt reméltem, és talán ez még ma is áll, hogy alapítványi keretek között, civil szervezetben jobb lesz, több mozgástér marad. De a rendszerben történő változásokat mi is, én is megélem, hiszen a gyerekeink, akikkel alkotunk, ebben az iskolarendszerben tanulnak délelőttönként. Minden hat ránk is. A pedagógusok kiégése, az iskolarendőrök, a családok helyzete, a teljesíthetetlen tanagyag, és a hazugságokra épített eredményesnek nevezett működés. A bérek nálunk is a pedagógus „előmeneteli rendszerhez” igazodnak, mi is ugyanazok szerint a törvények szerint működünk, azzal az adminisztrációval, azokkal az utasításokkal.

A héten volt a Republikon rendezvénye, ahol egy kerekasztalbeszélgetésben én is ott voltam. Megint elmondtuk ugyanabban a körökben ugyanazokat, amiket évek óta. A nagy kérdés, hogy mit lehet tenni, hogyan lehetne változást elérni, továbbra is nyitva maradt.

Jó lenne, ha az iskolarendszer is olyan lenne, mint egy rajz. Akkor fognám, leradíroznám az egészet, és újraépíteném. Olyanná, amiben a gyerek a legfontosabb. Ami szabadságra nevel, és kreativitásra. Amiben kiemelt szerepet kap a szociális készségek fejlesztése. Ami befogadó, és esélykiegyenlítő. Humánus. Ideológiailag is szabad. Amiben nem azt tanulják a gyerekek, hogy „hol a helyed”, hanem azt, hogy „mivé lehetsz”. Amiben olyan pedagógusok dolgozhatnak, akik érzik: partneri viszonyban lehetnek mindenkivel. Szülővel, felettessel. Akiktől lehet kérdezni, és akik kérdezhetnek is. Akik motiváltak, és megélik az értelmiségi létet.

De sajnos ez lehetetlen. Folyamatosan romló közhangulatban, bizonytalanságban, a világ történéseiben ható rendszerben kell dolgoznunk. Megállítani, megmenteni, újratervezni, újraépíteni.

A felelősség mindannyiunké. Lehet rettegni, lehet tűrni, lehet fásultan nem törődni, de lehet összekapaszkodni, kimondani, nem félni. Mindenkinek, aki tudja: az oktatás nem megfelelő működése egy lassan ölő méreg, ami mindannyiunk jövőjét meghatározza.

Még nem megyek nyugdíjba. Még hiszem, hogy lehet változás. És tudom, nem vagyok egyedül.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Tálas Péter: „Putyin szerint már az egész Nyugattal harcol Oroszország, ezzel igyekezett megindokolni, hogy miért lehetne atombombát bevetni”
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének vezetője szerint Putyint most meggyőzték a háborúpárti tábornokok, de nem valószínű, hogy a Nyugat meghátrálna.

Link másolása

hirdetés

Vlagyimir Putyin szerda reggel először mondott beszédet azóta, hogy februárban megtámadta Ukrajnát. Ekkor bejelentette az oroszországi erők részleges mozgósítását, vagyis behívják a tartalékosokat is. Emellett nem is annyira burkoltan nukleáris csapással fenyegette meg a Nyugatot. A bejelentés várható következményeiről, illetve arról, hogy mi várható a következő időszakban, Dr. Tálas Pétert, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének vezetőjét kérdeztük.

Tartalékos katonából jóval több van, mint 300 ezer (2 millió), de akiket mozgósítanak, azoknak meg kell felelni néhány fontos feltételnek. Elsősorban olyanokat keresnek, akik életkorban megfelelnek, valamint akik nemrég szereltek le, hogy minél rövidebb kiképzésre legyen szükségük – mondta el a szakértő.

„Én mozgósítási szempontból elég soknak tartom a 300 ezer katonát, ráadásul kérdés, hogy mennyi idő alatt sikerül mozgósítani és fontra küldeni őket.”

Hozzátette, hogy a részleges mozgósításról szóló rendeletet csak nemrég írták alá, ezt követően még ki kell értesíteni az érintetteket, illetve fel kell szerelni őket, ami szintén időt igényel.

„Kell minimális kiképzés még akkor is, ha nemrég szereltek le, és ezeket a tartalékosokat nem támadó hadműveletre akarják felhasználni, hanem védekezésre. Azt látjuk, hogy az orosz vezetést alaposan meglepte az ukrán előrenyomulás elsősorban Harkivnál, de részben Herszonnál is, és megijedtek, hogy ha nincs legalább részleges mozgósítás, akkor ez folytatódni fog.”

Tálas Péter szerint nem arról van szó, hogy az oroszok ellencsapásra készülnek, mivel a tartalékos katonákkal és ennyi katonával ezt nem is lehetne megtenni.

hirdetés

„Nem tudjuk, kik fogják kiképezni őket, nem tudjuk, mivel fogják felszerelni őket. A számítások szerint másfél-két hónap az, amíg megindulhat az odavezénylés.”

Hozzáteszi, egyes szakértők szerint ez gyorsabban is levezényelhető, de csakis valaminek a kárára. Politikai szempontból nehezen vállalható, hogy minimális kiképzés nélkül valakit egyik napról a másikra felszerelnek és kiküldenek a hadszíntérre úgy, hogy nem tudja, mit is kell pontosan csinálnia.

Putyin azt is bejelentette, hogy szeptember 23. és 27. között népszavazást tartanak Luhanszk-, Donyeck-, Herszon- és Zaporizzsija-régióban arról, csatlakoznak-e Ororszországhoz. Tálas Péter szerint a most bejelentett „népszavazásra" azért van szükség, mert a sorozott állományt és a tartalékosokat nem lehet külföldre vinni, márpedig a „referendumok" nélkül az elfoglalt területek még az orosz jogértelmezés szerint is külföldi területnek számítanak.

„Most majd elbábozzák szépen az orosz közönségnek, hogy a Luhanszki, Donyecki, Herszoni és Zaporizzsjai terület kéri a csatlakozás lehetőségét, megkapja, és Moszkva úgy gondolja, hogy ezzel jogilag is orosz fennhatóság alá kerül, és akkor oda is ki lehet vezényelni embereket. Ez azért is fontos, mert Putyinék valószínűleg meg akarják változtatni a háború orosz narratívját is. Úgy kezdték az egész történetet, hogy itt egy különleges művelet zajlik majd, nincs háború és rövid időn belül megoldanak mindent. Láhatónak ez a gyors megoldás nem sikerült, így most az új területeken zajló honvédő háború narratívájában kezdenek bele. De azért világosan kell látnunk: olyan nincs a civilizált világban, hogy három nap alatt készítünk elő egy népszavazást, ennél még a Krím esetében is hosszabb ideig tartott a megszervezése.”

A szakértő hozzátette, hogy a harkivi ellentámadásáig még azt lehetett mondani, hogy nem olyan látványos az, hogy milyen rosszul teljesít az orosz haderő. De az ukrán csapatok ellentámadása során alig több mint tíz nap alatt majdnem egy teljes megyét felszabadítottak.

„Ráadásul jól látszódott, hogy itt nem egy tervszerű visszavonulás történt, hanem egyértelműen egy megfutamodás, olyanra is volt példa a Twitter-posztok szerint, hogy orosz kiskatonák lopott biciklikkel menekültek el a helyszínről.”

A mobilizált tartalékos katonák feladata vélhetően az lesz, hogy megakadályozzák, hogy az ukrán csapatok a korábbi ellentámadást folytatva visszafoglalják a megszállt területeket.

A szakértő elmondta, hogy Putyin mellett régóta van egy olyan háborúpárti lobbi, amely szerint Ukrajna ellen nyílt és nagyszabású háborút kell folytatni, el kell foglalni, mert megvan hozzá a megfelelő fegyverzete és képessége az orosz haderőnek.

„Szerintem egyébként nincs” – mondta Tálas Péter, aki hozzátette, hogy ez a kérdés ugyanakkor egyelőre nyitott. Az viszont egészen biztos, hogy Oroszország nem olyan erős katonai hatalom, mint azt önmagáról korábban állította.

„Régóta elég fájdalmas az oroszok számára az, hogy a Nyugat támogatja Ukrajnát, és ez értehető is, mert a nyugati támogatások teszik lehetővé Ukrajna számára azt, hogy kitartson az ellenállásban.”

A Nyugatnak azonban nincs oka a támogatások felfüggesztésére, hiszen az agressziót Ukrajnával szemben követték el, egy jogosan védekező államot támogatnak, és valójában az a nyugat közös érdeke, hogy Oroszország stratégiai vereséget szenvedjen ebben a háborúban.

„Ezen felül Putyin megfenyegette a Nyugatot, hogy van atombombája és ha szükséges, nem fog habozni bevetni. Igaz, ezt már február óta mondják az orosz vezetés tagjai, de persze továbbra sincs semmilyen reálpolitikai indoka arra, hogy bevezesse az atombombát. Ami érdekes inkább, hogy

a beszéd azt üzente, hogy már nemcsak Ukrajnával, hanem az egész Nyugattal harcol Oroszország. Úgy gondolom, ez az egyik kommunikációs elem, amivel Putyin igyekezett megindokolni, hogy miért lehetne az atombombát bevetni.”

A Stratégiai Védelmi Kutatóintézet vezetője szerint Putyin hiába hirdetett harcot a Nyugattal szemben, nem valószínű, hogy Oroszországhoz más nagyhatalom is lelkesen csatlakozna. Ezt a Sanghaji Együttműködési Szervezet üzbegisztáni csúcstalálkozója is alátámasztja, melynek kapcsán szinte minden tudósítás arról számolt be, hogy India és Kína sem lelkesedett az ukrajnai orosz invázióért.

Tálas Péter szerint a mostani lépések vélhetően még inkább elhúzzák a háborút. A behívott katonáknak pedig rendkívül nehéz lesz, hiszen éppen az őszi, hatalmas sarakkal járó időszak előtt mozgósítják őket, illetve elképzelhető hogy éppen téli időszakban kerülnek majd a frontra. Ráadásul azt sem tudni, hogy ezt a rengeteg embert hogyan fogják ellátni.

„Attól, hogy többen lesznek, a logisztika nem biztos, hogy javulni fog. Sőt, ha többen lesznek, még nagyobb problémákat fognak okozni a logisztika hiányosságai”

Az is kérdés, hogy a mozgósított orosz katonák milyen morállal érkeznek Ukrajnába.

„Már most lehet látni, hogy többen tüntetéssel tiltakoznak a mozgósítás ellen, vagy egyszerűen el akarják hagyni Oroszországot. Ha az ukrán támadások a továbbiakban is súlyos áldozatokat követelnek Oroszországtól, akkor ezek a tiltakozások tartósak lehetnek.”

„Attól, hogy most majd növekszik a hadsereg létszáma, az nem következik egyenesen, hogy hatékonyabbak lesznek az orosz műveletek.”

„Eddig azt lehetett látni, hogy az orosz erők rendkívül vegyesek: a Wagner csoport zsoldosai mellett ott voltak az orosz nemzeti gárda rendfenntartó erői, a csecsen katonák, az orosz haderőnek különböző egységei, a börtönben toborzott bűnözők, s ezeket igen nehéz harmonizálni”.

Az ukrajnai veszteségek pótlásának nehézségeit jól jelzi, hogy akiket eddig döntő többségben a háborúba vittek, azok nem oroszok, hanem elsősorban oroszországi nemzetiségek közül kerültek ki. Ezeket a szegényebb vidékekről toboroztak, ahol a háborúban való részvétel egy meggazdagodási lehetőség. A most meghirdetett mozgósítás esetében valószínűleg már nem csak őket hívják be, és kérdéses, hogy aki egy informáltabb városi környezetből származik, annak van-e bármilyen motivációja a háborút illetően.

Az orosz törvényhozás, az Állami Duma kedden olyan törvénymódosításokat fogadott el, amelyben újabb bűncselekményeket is meghatároztak. Ha valaki „szándékosan”, ki nem kényszerített módon megadja magát az ellenségnek, akkor azért például 10 év börtön, a fosztogatásért pedig 15 év börtönbüntetés járhat.

10 évre növelték a dezertálás esetén kiszabható börtönbüntetést, valamint azt is előírták, hogy azokat a tartalékosokat is büntetőjogi felelősség terheli, akik a behívólevél érkezése után sem vonulnak be kiképzésre.

„A törvényeket azért hozták, mert egyrészt érzik, hogy nincs meg a valósi társadalmi támogatottság a beavatkozás mögött, illetve azt is tapasztalják, hogy nehéz fegyelmet tartani a katonák között. Ha azt látták volna, hogy magas a morál és nem lett volna nagyszámú az önkéntes megadás, akkor valószínűleg nem büntetnék új kategóriaként akár 10 év börtönnel vagy kényszermunkával azokat, akik megadják magukat” - mondta Tálas Péter, aki hozzátette, nem tudni mi lesz a társadalmi reakció, de feltételezhető, hogy egy 20-30 körüli fiatal katona nem szívesen megy Ukrajnába harcolni, ahol akár életét is vesztheti a háborúban.

Arra a kérdésre, hogy ha nem sikerül érdemi eredményeket elérni, akkor az vezethet-e az orosz elnök bukásához, Tálas Péter azt felelte: „Putyint a háborúpárti csapat most meg tudta győzni, hogy ezt a részleges mozgósítást meglépje annak érdekében, hogy Ukrajnában eredményeket mutathassanak fel.”

„Háborút most sem hirdetnek és nem tudnak nagy számú tartalékost mozgósítani és bevetni, mert az országon belül valószínűleg nagy feszültséget okozna, pláne egy olyan időszakban, amikor a szankciók miatt nyugati szolgáltatás megszűnt, áruházak zártak be a termékhiány miatt, és romlik az életszínvonal.”

Hozzátette, hogy az ukrajnai háború ezen szakaszát az orosz elnök most a háborúpártiakra bízza, és ha nem sikerül érdemi eredményt elérniük, akkor vélhetően a felelősséget is rájuk fogja tolni, így Putyin bukásáról szerinte még nem lehet beszélni.

Tálas Péter szerint nagy kérdés, hogy a szerdai kijelentésre a Nyugat mit fog reagálni.

„Putyin két kimenetellel számolhat. Az egyik kapcsán valószínűleg abban reménykedik, hogy a Nyugat csökkenti vagy abbahagyja Ukrajna támogatását, és ez megkönnyíti az orosz hadsereg helyzetét. A másik, amivel inkább számolnia kellene, hogy a Nyugat folytatja Ukrajna támogatását és újabb szankciókkal reflektál az eszkalációra. A háború egész eddigi menete egyértelműen azt mutatta, hogy Oroszország korántsem olyan erős, mit amilyen erősnek mondja és/vagy hiszi önmagát. Ezért nem valószínű, hogy a Nyugat most meghátrálna. Ott egyébként is erős az a lobbi, amely azt mondja, hogy Putyint még most kell megállítani, amikor háborúval és erőszakkal akarja érdekszférájában kényszeríteni Ukrajnát.”

Ráadásul több észak-európai és kelet-közép-európai ország elemi biztonsági érdeke, hogy Ukrajna szuverén államként és területként fennmaradjon, mert ha az ukránok elveszítik a háborút, akkor szomszédul kapják Oroszországot, és véleményük szerint ők lehetnek az orosz agresszió következő áldozatai.

„A Nyugat pedig azért sem tud most visszakozni, mert akkor egyetlen dolgot ismerne be: méghozzá azt, hogy NATO és a transzatlanti szövetség gyengébb, mint Oroszország. Ez pedig nem így van, így ilyet nem is kommunikálhat.”

A Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének vezetője szerint a világpolitikai helyzet egyértelműen és visszafordíthatatlanul megváltozott, és egy ilyen helyzetben erősebben és határozottan kell a Nyugatnak kiállnia és jeleznie Oroszországnak, hogy nem enged a fenyegetéseknek.

Putyin nukleáris fenyegetése miatt pedig az Oroszország mellé álló atomhatalmakat, Kínát ás Indiát kell megkeresnie, és nyilvános nyilatkozatra bírnia arról: elfogadhatatlan atomháborúval fenyegetni a világot csak azért, mert Oroszországnak nem sikerült agresszív ukrajnai terveit megvalósítania, s ennek következményeit Vlagyimir Putyin nem kívánja politikailag vállalni az orosz nép előtt.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Nyomorba fog születni Magyarország közel 10 százaléka – Megdöbbentő adatok a felzárkóztatásra váró településekről
„Hogy lehet, hogy ezek a számok nem ordítanak jobban?” – kérdezte Vecsei Miklós miniszterelnöki megbízott, aki elárulta, Csenyéte az egyetlen olyan hazai település, ahol több a tizennyolc éven aluli, mint a felnőtt és ahol a falu 72 házából mindössze kettőben van vezetékes víz.

Link másolása

hirdetés

„Hogy lehet, hogy ezek a számok nem ordítanak jobban?" – tette fel a kérdést a felzárkóztatásra váró települések kapcsán Vecsei Miklós miniszterelnöki megbízott, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke egy kerekasztal-beszélgetésen.

A rendezvényre – amin vendég volt Fabiny Tamás evangélikus püspök, Kállai Ernő társadalomkutató és Binder Mátyás történész az „Együtt és mégis külön – A cigányság a mai magyar társadalomban” című Máltai Tanulmányok lapszám bemutatójának apropójából került sor – írja a Magyar Hang.

„Muszáj beszélni erről, mert lassan mi is lopni fogjuk az áramot”

– kezdte Kállai Ernő egykori országgyűlési biztos a válaszát arra a kérdésre, hogy kell-e, szabad-e beszélni romantika nélkül arról, hogy milyen is a szegénység valódi természete.

Vecsei Miklós felzárkózásért felelős miniszterelnöki biztos és a Magyar Máltai Szeretet szolgálat alelnöke elmondta, hogy tud olyan településről, ahol mindenki, így a polgármester is lopja az áramot.

Egy idézetett olvasott fel:

hirdetés

„2020 augusztusában jártam először Csenyétén, az ország legszegényebb településeként ismert, száz százalékban romák lakta borsodi faluban. Aznap hazaérve csak ennyit jegyeztem le magamnak:

»Ezelőtt még sosem volt olyan barátnőm, akitől miután elbúcsúztam, tetűirtóval kellett átmosni a hajamat.«

Ezeket a sorokat azóta sem folytattam, mert nem találtam meg a módját, hogyan tudnám a hangsúlyt a barátnőmre és nem a tetűirtóra helyezni a történetben, hogy aki olvassa, az a barátságra emlékezzen inkább a bogarak helyett.

Miközben nem szeretném elhallgatni, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által a csenyétei Jelenlét Ház udvarán aznapra szervezett családi délután – közös főzéssel és játékkal – a gyerekek hajához makacsul ragaszkodó tetvek elűzésére is szerveződött. Délutánra megfésülve, változatos parkettafonásokkal szaladgáltak a lányok az udvaron az üstökben rotyogó lecsó és frissen sült bodag körül.”

Mindezt Mátrai Roxána írta le, aki ellátogatott az ország régóta legszegényebb településének számító Csenyétére. A település később is szóba került.

Vecsei hozzátette, hogy

Csenyéte az egyetlen olyan hazai település, ahol több a tizennyolc éven aluli, mint a felnőtt, és ahol a falu 72 házából mindössze kettőben van vezetékes víz.

Kállai, egykori kisebbségi biztos szerint „nem tűnik olyan érdekesnek”, ha nincs a szegénységben etnikai sajátosság, de „arról van szó, hogy szakad szét a társadalom nagyon szegényekre és nagyon gazdagokra, és látnunk kell, hogy ki az, aki próbál tenni valamit az ügyben”.

De beszélt arról is, hogy akiknek egyetlen életperspektívája a közmunka, azok hamarabb elkezdenek szülni, és jó eséllyel, aki egyetemre jár, az nem nagyon akar többet egy gyereknél. De ha a gazdasági helyzetük lehetővé teszi, akkor igen, sőt vállalnak akár negyven felett is.

Vecsei kiemelte, hogy a felzárkóztatásra váró településeken fog megszületni a következő 20 évben a magyar népesség 7-8 százaléka.

„Erre szoktuk mondani, hogy aki nem tud szeretni, kicsit megijedhetne már. És rendben van, vannak tárcaközi bizottságok és miniszterelnöki biztos is, de hogy lehet, hogy ezek a számok nem ordítanak jobban?” – tette fel a kérdést, majd a vendégektől megkérdezte, hogy mit tennének, hogy változtassanak ezen.

Fabinyi szerint ezek „önmagában is rémisztő adatok”, nem is kell romaspecifikusnak lennie. Az egyház ezekre azzal tud válaszolni, hogy közösségeket teremt, még ha nem is feltétlenül vallásiakat, „mert az mozdítja ki az embereket a letargiából” – vélekedett. Kállai a magas szintű oktatást, egészségügyet és lakhatást látja megoldásnak. Binder azt emelte ki, hogy a rendszerváltás azért is tudott elképesztő gazdasági traumává válni, mert megszűnt egymillió munkahely idehaza és nem lett több tíz év múlva sem.

Az „Együtt és mégis külön – A cigányság a mai magyar társadalomban” tanulmányai ITT olvashatók.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: