hirdetés
Salu-asztal.jpg

"Azt mondjuk a diákoknak: a világ egy nagy, megismerhető lehetőség, nyissák ki rá érzékelő csápjaikat"

Szakképzés, nyelvtanulás, a munkaerő-piachoz való minél jobb és gyorsabb alkalmazkodás, a világra való nyitottság és naprakészség. Beszélgetés Salusinszky Andrással, a Külkereskedelmi Szakgimnázium igazgatójával.
Szöveg:Göbölyös N. László - Fotó: Mervai Márk - szmo.hu
2018. szeptember 16.


hirdetés

Ebben teremt új lehetőségeket a néhány hete elindult Külkereskedelmi Szakgimnázium, amelynek alapító-igazgatójával, Salusinszky Andrással beszélgettünk.

-Hogyan született meg a Szakgimnázium ötlete?

-Az ötlet onnan indult, hogy a Studio Italia nyelviskolánk tavaly megvásárolta a nagy múltú KOTK Oktatási Központot, és OKJ-s felnőttképzéseket kezdtünk szervezni. Ehhez a csoporthoz szervesen kapcsolódott egy szakgimnáziumi egység, amely azért nem tudott már tanfolyamokat indítani, mert a fejkvóta állami normatívája magániskolák esetében megszűnt. Szakképzéssel a jelenlegi törvények szerint állami vagy egyházi intézmények foglalkozhatnak. Elkezdtük keresni a megoldást, így jutottunk el novemberben a magyarországi zsidó hitközséghez, amelynek a bölcsődétől az egyetemig mindenféle oktatási egysége van. Úgy gondoltuk, ebbe jól beleillene egy olyan érettségi után szakképzést nyújtó intézmény, amely világi szemléletű lenne, de mégis egyházi fenntartású, jól kiegészítené a Scheiber Sándor iskolából kikerülő diákok képzését, de megoldást kínálna azoknak is, akik nem szeretnének felsőoktatásban tanulni, vagy már ott végeztek és a MAZSIHISZ vállalná ennek a fenntartói szerepét. A MAZSIHISZ vezetői, Heisler András elnök, dr. Kunos Péter ügyvezető, és Ács Tamás, a Budapesti Zsidó Hitközség elnöke egyaránt üdvözölték ezt a kezdeményezést, és szabad mandátumot kaptam a megszervezésére.

-Nagyon rövid idejük állt rendelkezésre, hogy az idei tanévben el tudjanak indulni.

-Több akadályt is le kellett küzdenünk. A keretszámokat már kiosztották az 2018-19-es tanévre. Ahhoz, hogy a legnagyobb zsidó hitközség kapjon új keretszámot, kormányrendeletet kellett módosítani. Ezután jöttek a különböző szakhatósági engedélyek. A a pedagógiai programokat illetően, megállapodtunk az iskola három alappillérében: nyelvtanári tapasztalatomból kiindulva olyan oktatási modellben gondolkodtunk, amelyben a nyelvórákhoz hasonlóan sok a csoport- és páros munka; a „fehérgalléros” szakmákra eddig nem jellemző „duális” képzést, a tantermi és a vállalati gyakorlati oktatás egységét építettük ki, hogy minél előbb és minél többször találkozzanak tanulóink a munkaerő-piaccal. Ezekhez megpróbáltunk a zsidó közösséghez tartozó cégeket találni. A struktúra kialakításában szerettünk volna olyan szakmákat kiválasztani, amelyek hagyományosan kötődnek a zsidósághoz, mint a kereskedelem, turisztika, vendéglátóipar és megnéztük, hogy a kormány jegyzékében ezekből mi szerepel és ezekre kértünk keretszámot; a harmadik tartópillér a nyelv fontossága.

Ma a magyar keresőképes lakosság csupán egyharmada beszél idegen nyelvet kommunikációképesen, szemben a kétharmados Európai Uniós átlaggal. Ezért mi egy uniós pályázatnak köszönhetően a tantervi előírásokon felül még egy 120 órás ingyenes nyelvtanfolyamot adunk a hozzánk járóknak.

Végül nagy sikerként könyvelhettük el, hogy bár az engedélyeket csak júliusban kaptuk meg, egy gyors toborzási kampánnyal közel 400 tanulót be tudunk íratni. Az idő szűke miatt olyan helyszínt kellett találni, ahol eddig is iskola működött. Ezért ideiglenesen a Budapesti Vendéglátóipari és Humán Szakképzési Centrum Dobos C. József szakiskolájában, a Huba utcában kaptunk helyet, de reméljük, hogy jövőre már saját iskolánk lesz.

-Az iskola honlapján olvasható „hitvallásból” két gondolatra figyeltem fel: az egyik: „a tanulók kompetenciájának felépítése”, a másik: „az iskola, mint szocializációs műhely”.

-Nekünk az a felelősségünk, és ebben a fenntartóval mélyen egyetértünk, hogy próbáljunk demokratikusan gondolkodó, toleráns, érzékeny, szilárd erkölcsi alapokkal rendelkező tanulókat képezni. Ennek érdekében tartunk „érzékenyítő tréningeket”. Az elsőn a zsidóság kultúrájával, szokásvilágával ismerkedtek. Diákjaink túlnyomó többsége felekezeten kívüli, akik nyitottak más kultúrákra. A továbbiakban szeretnénk őket megismertetni a cigánysággal, a hajléktalanokkal, hogy ismerjék meg az ő világukat. Tapasztalják meg, hogy milyen érzés megkenni egy kenyeret egy hajléktalannak, hogy milyen sorsaik vannak. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a gyerekek barátok legyenek, ezért is csináljuk e csapatépítőket, hiszen nemcsak osztálytársak, hanem a képzés befejeztével kollégák is lehetnek. Ami a kompetencia-építést illeti: megtanítjuk diákjainkat tanulni. Szerintem a magyar oktatás abban hiányos, hogy miközben önképzésre nyitott embereket kellene formálnia, még mindig nagyon ragaszkodik a lexikális tudás átadásához és ennek számonkéréséhez.

Mi arra igyekszünk megtanítani tanulóinkat, hogy a világ egy nagy, megismerhető lehetőség, nyissák ki rá érzékelő csápjaikat.

Megmutatjuk nekik a tudás forrásait, hogyan értesülhetnek a szakmájukkal kapcsolatos friss hírekről, hogyan követhetik nyomon a Magyarországon gyakran változó jogszabályokat. Ma már ritka, hogy valaki huszonéves korától hatvanig ugyanabban a szakmában dolgozik. Ezért kell úgy képeznünk őket, hogy rugalmasok legyenek, és bizonyos alapkompetenciák birtokában képesek legyenek váltani. Úgy gondolom, hogy Magyarországon azért is van munkaerőhiány, mert nem vagyunk elég mobilisek. Olaszországban, például ha valaki Nápolyban nem talál munkát, felmegy Milánóba dolgozni. Nálunk, amellett, hogy Budapest az abszolút központ, ritka az országon belüli vándorlás. Ha például Kecskeméten vagy Debrecenben nyílik egy gyár, nagyon nehéz máshonnan összekanalazni a munkavállalókat. Másfelől pedig kevesen fogékonyak az élethosszig való tanulásra. Aki tehát képes gyorsan alkalmazkodni a körülményekhez és még nyelvet is tud, az lehet az igazi győztes.

-Ma már egyre kevesebben tudják húszévesen, hogy mi lesz az életpályájuk.

-Én érettségi után a jogi karra jelentkeztem, de rájöttem, hogy nem nekem való. Elhatároztam, hogy bölcsész leszek, de közben járok nyelvórákra, és elvégzek egy utazásszervező OKJ-tanfolyamot. Akkor ez teljesen feleslegesnek tűnt, de tíz évvel később úgy alakult, hogy a nyelvi utaztatások továbbfejlesztése céljából megnyitottuk a Studio Italia utazási irodát, ahol én lettem e tevékenység szakmai vezetője.

Én teljesen normálisnak tartom, hogy valaki húsz évesen nem tudja, hogy mit csináljon. Éppen ezért a diploma csak egy dolog, mellette rendelkezni kell a változtatás képességével.

Nálunk a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy 2020-tól csak legalább középfokú nyelvvizsgával lehet bejutni felsőoktatási intézménybe. Az Oktatási Hivatal adatai szerint jelenleg a mintegy 105 ezer felvételiző 45 %-ának nincsen nyelvvizsgája. Így mi jó alternatívát kínálunk annak, aki a szakma és nyelvtudás mellett dönt, és ezeket később be tudja számítani a felsőoktatásban, akár úgy, hogy bizonyos tárgyakból felmentést kérhet. Nincs ellentmondás a szakképzés és a felsőoktatás között, mi megpróbálunk a kettő között hidat építeni.

-Még informatikus és diplomáciai protokoll szakképzést is lehet választani.

-A műszaki informatika nagyon népszerű, piacképes szakma. A diplomáciai protokoll távlati dolog, mert a klasszikus „külkeres” szakmákat szeretnénk visszahozni, amiket 2012-ben töröltek az OKJ-programból. Külkereskedőkre mindig szükség van, mert az uniós piac sem teljesen „belkereskedelem”, és akkor ott van Kína, vagy egy Brexit utáni Nagy-Britannia.

-Az iskola ingyenessége nagy vívmány, és bár mondják, hogy ennek mindig megvan a veszélye, hogy a tanulók nem veszik annyira komolyan, a program ezt ellensúlyozhatja.

-Én is ebben bízom. Magam is részt vettem a felvételiken, mindenkivel elbeszélgettünk, hogy kiderüljön, miért éppen arra a szakra jelentkeztek, mit tudnak róla. Volt, aki informatikusnak jelentkezett, de végül kiderült, hogy a turisztika érdekli. Igyekeztünk az egyes szakokra csak elszánt és motivált embereket felvenni. Mivel a nappali szakokon 25 év a korhatár és kétéves a képzés, legfeljebb 23 évesek kerülhettek be, az estin viszont volt még 70 éves jelentkezőnk is. Van, aki nyugdíj után szeretne tanulni, van, aki visszatérne a munkaerő-piacra, miután felnevelt három gyereket – mindenféle korcsoport és előtörténet fellelhető közöttük. Velük nehezebb dolgunk lesz, de a különbözőségekben sok erő lehet.

-Egy ilyen iskola vezetése rengeteg energiát emészt fel, és egyben mozgósít. És közben ott van a KOTK és a Studio Italia is egyre szélesedő tevékenységével. Mi az, ami Önt e feladatokban motiválja?

-Sokan kérdezik tőlem, hogyan fér bele mindez az életembe. Csak úgy lehetett ebbe belevágni, hogy nagyon biztos háttércsapatunk van. Másrészt viszont nekem az egész összeáll egy rendszerbe. Jó dolog segíteni az embereknek, szakmát adni, nyelvet tanítani. Harmadszor: szeretek olyan helyen dolgozni, ahol boldog, nyitott emberekkel lehetek együtt.

Szeretnék egy vidámabb és egészségesebb Magyarországot, ahol az emberek szeretik egymást, nincsen gyűlölködés, ahol az, hogy valaki más, inkább érték, mint hátrány.

Tanítsuk meg az embereket arra, hogy ha látunk valakit az utcán elesni, ne menjünk el mellette, hanem legalább kérdezzük meg, hogy tudunk-e segíteni. Ezt az európai értékrendet apámtól Salusinszky Gábortól, a Studio Italia alapító igazgatójától tanultam, aki mindig bátorít és támogat, minden új ötlet a mai napig kettőnk beszélgetéseiből indul.

Nekem a „Külkergimiben” egyelőre egy dolog hiányzik: valami olasz vonal, hogy az olasz-magyar kapcsolatokért is tehessek valamit. A Studio Italiával eddig is csináltunk mobilitás-projekteket, marketing-gyakornokokat vittünk ki Olaszországba, sőt, még egy trieszti idősotthonba is küldtünk ápolókat. Volt, aki kint is maradt családnál dolgozni. Most, hogy az iskolában ennyi tanulónk van, még többeknek kínálhatunk szakmai gyakorlatot külföldön. Nekem szerencsém volt, mert voltam Rómában ösztöndíjjal, és apámnak barátja volt a Bonacci kiadó tulajdonosa, akihez elmehettem szakmai gyakorlatra, Firenzében pedig megtanulhattam, hogyan kell nyelvtanfolyamot szervezni. Jó dolog mindezt átadni…


KÖVESS MINKET:





hirdetés
abcug-roma-munkaerohiany.jpg

„Munkaerőhiány? A drogériában akkor se dolgozzon cigány!”

Sokan azt remélik, a munkaerőhiány végre megmenti a nincstelenségben tengődő tömegeket, köztük a romákat. Számos cégnél viszont még mindig ódzkodnak a cigány emberektől, még ha találni is pozitív példákat.
Szurovecz Illés írása az Abcúgon, címkép: illusztráció - szmo.hu
2019. július 09.



Sokan azt remélik, a munkaerőhiány végre megmenti a nincstelenségben tengődő tömegeket, köztük a romákat. A számok szerint ebben van igazság, egyre többen jutnak álláshoz, a helyzet mégsem ilyen egyszerű. A sikerhez jó felnőttképzés kellene, de az állami munkaügyi központok elvétve sikeresek, a civilek pedig kapacitás híján keveseknek tudnak segíteni. Közben sok cégnél még mindig ódzkodnak a cigány emberektől, még ha találni is pozitív példákat. Megnéztük, hogyan próbálják meglovagolni a munkaerőhiányt a szabolcsi Nagyecseden és a Pest megyei Csobánkán.

Varga Enikő halkszavú, szorgalmas és alázatos ember. Egyedül neveli 13 és 15 éves gyerekeit, miközben minőségellenőrként dolgozik egy mátészalkai multi gyártósorán, ahová a nagyecsedi romatelepről buszozik be hétfőtől szombatig, három műszakban. Enikő annyira csendes, hogy a főnöke egyszer rá is szólt, legyen kicsit merészebb, és nyugodtan kiabáljon, ha hibázik a gépkezelő. A kollégái persze pont azért szeretik, mert nem emeli fel a hangját. Mióta másik szalaghoz került, a régiek folyton kérdezgetik, mikor megy már vissza hozzájuk.

Havonta 240 ezer forintot keres, plusz 12 ezret kap SZÉP-kártyára, ami sokkal több az előző fizetésénél. Korábban egy konzervgyárban dolgozott 130 ezerért, ráadásul az csak szezonális munka, kevés embert vesznek fel tartósan. Sokak számára mégis ez az egyetlen út, ha fix bevételt akarnak, itt ugyanis nem várnak általános iskolai végzettséget. Márpedig 2016-ban 26 ezren voltak Szabolcs megyében, akik elmúltak 15 évesek, és nem végezték el a nyolc osztályt.

Enikő nem tartozik közéjük, mégis izgult, felveszik-e vajon Mátészalkára dolgozni. Azt mondja, ha Balázs Ferencné Vicu nem segít neki a felkészülésben, esélye sem lett volna.

Varga Enikő - Fotó: Végh László

"Az életcélom, hogy segítsek nekik"

Bár az évek óta tartó munkaerőhiány jókora bosszúságot okoz annak, aki építkezésre adja a fejét, bizonyos cégek akár egészen távoli országokból kénytelenek vendégmunkásokat behozni, ráadásul még a túlóratörvényt is bevezették, az éremnek két oldala van.

Sokak szerint a munkaerőhiány történelmi lehetőséget jelent a hátrányos helyzetű, alacsony iskolázottságú, évtizedek óta munkanélküliséggel küzdő embereknek, köztük a romáknak. A munkáltatók ugyanis kénytelenek olyan embereket is felvenni, akiket korábban interjúra se hívtak volna be. A számok ezt részben igazolják is, nemrég a G7 írt arról, hogy három év alatt majdnem felére csökkent a romák munkanélküliségi rátája, a foglalkoztatási rátájuk pedig közel 40 százalékkal nőtt. A lapnál beszéltek olyan gyárral, ahol sikeres a romák integrációja, és még egy nyugdíjas tanárt is felvettek, hogy “alap dolgokra” tanítsa őket.

A helyzet azonban a jó példák ellenére sem egyszerű, az önkormányzatok nem szívesen engedik el a közmunkásokat, akik a képzés hiányosságai, vagy éppen a rossz tömegközlekedés miatt maguk is nehezen mozdulnak.

“Valóban megnyílt egy kapu, a cégek egy része talán nem zárkózik el úgy, mint korábban. Találkozunk pozitív példákkal, mégsem mernék általánosítani”

– mondta az Abcúgnak Gaal Ilona, a Kiútprogram munkatársa.

A Kiútprogramban egy éve foglalkoznak azzal, hogy a Nagyecsed környéki álláskeresőket próbálják eljuttatni a környékbeli, betanított munkásokat kereső üzemekbe. A Polgár Alapítvány által létrehozott civil szervezet tíz éve van jelen Szabolcsban és Borsodban: saját vállalkozáshoz és ezáltal önálló jövedelemhez segíti a mélyszegénységben élő, főleg roma ügyfeleit. A támogatás egyik eszköze a mikrohitel, másik pedig a mentorálás, szaktanácsadás, hogy az uborkatermesztés valóban sikeres legyen és pénzt hozzon az ügyfeleknek. (Erről itt írtunk bővebben).

A Kiútprogram helyi munkatársa, a már említett Vicu egyesével készíti fel interjúra és tesztírásra azokat, akik a gyereknevelés és munka mellett hajlandóak logikai-számtani feladatok felett görnyedni.

“Nehezek ezek a tesztek, de ha kell, két napig ülünk bent. Aki itt hibátlanul kitölti, annak a gyárban is menni fog”

- mondta Vicu, aki néhány éve maga is uborkatermelőként került a projekt közelébe. Azelőtt saját mátészalkai ruhaboltját vezette, de unokája születése után abbahagyta, mert úgy érezte, lánya mellett a helye. Fábiánházán nőtt fel, édesanyja révén mégis kötődött Nagyecsedhez. “Mindig ők voltak a szívem csücskei. Az életcélom, hogy segítsek nekik”.

Hiába mennek a munkaügyi központba

Az elmúlt egy évben közel százan regisztráltak Vicunál, közülük több mint harminc embert ajánlottak ki munkahelyekre, és körülbelül egyharmaduk került be a megcélzott gyárba. A jelentkezők hatvan százaléka nyolc általánossal rendelkezik, és fele elvégzett valamilyen állami képzést a munkaügyi központnál, de egyikük sem dolgozik a szakmájában. Pedig van köztük targoncás, térkövező, pincér, parkgondozó, dajka, textigépszerelő és falusi vendéglátós végzettségű is. (Arról, hogy miért nem hatékonyak a milliárdokért folyó állami képzések, ebben a cikkben olvashat bővebben).

A kiutasok ennek ellenére próbáltak együttműködni a munkaügyi központtal, ahol nyitottak is voltak, de hiába.

“Amikor a munkaügyi központ kiközvetíti az álláskeresőt egy céghez, írnak egy közvetítőlapot. Ha nem fogadja el az állást, vagy el sem megy az állásinterjúra, három hónapra mindenféle juttatástól elesik. A közvetítőlapot a munkaügyi központ írja meg és küldi ki a céghez, ezért az álláskeresők nagyon kiszolgáltatottak. Ha bemennek a központba, és ott a munkaügyis rábeszéli egy állásra, nagyon nehezen mond nemet, akkor is, ha az állás számára nem megfelelő, mert mondjuk nem bírja a nyers hús szagát, vagy családi okokból nem tudja vállalni a 3 műszakot. Márpedig a munkaügyisnek az indikátor számít, nem az adott ember”

– mondta Gaal Ilona.

“A munkaügyi központtal először úgy állapodtunk meg, hogy odaviszünk négy embert, akiknek keresnek megfelelő munkát. Bíztunk abban, hogy ha valaki visszautasít egy munkát, mert például nem érne haza időben a gyerekhez, akkor ezt elfogadják, és nem töltik ki a közvetítőlapot. Amikor a részletekről akartunk egyeztetni, azt kérték, ne is menjünk be, egyszerűen csak küldjük át az emberek adatait, majd az alapján keresnek nekik munkát. Ezt nem tehetjük meg, egyrészt mert nem hatalmaztak fel minket, hogy továbbadjuk az adataikat, másrészt félnek, és mi is félünk, hogy a minimális ellátástól is elesnek”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
judy_46-jo.jpg

„46 és a halál közt” – 10 tipp, miért érdemes még egyáltalán felkelni az ágyból

Amikor utoljára írtam személyesebb cikket (az újévi fogadalmaimról), az egyik kommentelő vascsővel akart agyonverni. Úgyhogy most szólok: ezt csak az olvassa el, akit érdekel az én kis privát, 46. szülinapi életbölcselet-gyűjteményem.
Hargitay Judit. Fotó: Karaszi Miklós - szmo.hu
2019. július 18.



Hogy a vascsövet mivel érdemeltem ki, pontosan nem tudom, de gyanítom, az verte ki a biztosítékot, hogy újévkor megfogadtam: senkit nem köszöntök fel ezentúl a szülinapján a Facebookon. Mert nekem ne egy gép szóljon, hogy kit, mikor szeressek, rajongjak, ünnepeljek. Már az ciki, hogy amikor XY kollégám megérkezik a szerkesztőségi értekezletre, és leül MELLÉM, a Facebook kiírja: “XY a környéken van.” Tényleg? Cuki vagy, köszi.

Szóval: én sem várom el, hogy a barátaim százszámra online köszöntgessenek (igaz, páran megtették). Viszont ez a 46. születésnap merengésre késztetett. A 45-iken akkora banzáj volt, hogy erre nem volt időm. Most van.

És összeszedtem nektek, hogy mire jutottam így életem delén (ha egyáltalán ez a dél, nem az alkonyat), nyakig az életközepi válságban, amikor már lefőtt a kávé, jön a B oldal, és amúgy is, “nekem már csak az a kapa főd, gyerekeim...”

Szubjektív lista lesz, hogy miért is jó 45-ön túlinak lenni. Vagyis miért érdemes még felkelni az ágyból reggelente – a címet az egyik huszonéves szerkesztőm javasolta, ezúton is köszönöm neki.

1. Már pontosan tudod, hogy ha a reggeli kávéd után időben el tudsz menni a vécére, az bizony nagy dolog (szó szerint).

Tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy a jó emésztés, csakúgy, mint a tenyeredet melengető csésze forró latte, a szobában játszadozó fáradt, hajnali fénynyaláb vagy az iszonyat makacs szobanövényeden végre kibukkanó új levélhajtás mind az élet ajándéka. És merengve, dünnyögve, megbocsátóan és belenyugvóan örülsz mindennek. Úgy, ahogy egy huszonéves még nem tud.

2. A sminkelés hat percig tart.

Maximum. Tisztában vagy azzal, hogy sem a preprimer, sem a primer, sem az alapozó, a bronzosító, a highligher, a korrektor, sőt az áttetsző, gyöngyfényű púderlabdák sem mentenek meg attól, hogy a szomszéd tinisrác a liftben “csókolomot” köszönjön. Azt is pontosan tudod, hogy olyan, hogy ránctalanító krém, NEM LÉTEZIK. Elég pénzt elcsesztél már rájuk ahhoz, hogy csak legyints, és komótosan lecsavard a legolcsóbb Nivea vagy babakrém fedelét.

3. Bár csajos nosztalgiából imádod megnézni az Alkonyat sorozatot meg a Szex és New York-ot, tudod, hogy szexi vámpírfiúk nincsenek.

Meg tíz évnyi szívatás és hintáztatás után hirtelen tökéletes férjekké átvedlő Mr. Bigek SEM. Akkor sem, ha helikopterük van, meg luxuskecójuk, meg mexikói ólinkluzívba visznek.

Túl vagy már a Nagy Ő 1- en és talán a Nagy Ő 2-n is, és őszintén megbecsülöd, ha egy férfi mellett gyomorfekély helyett nyugalomra, nagy, löttyös indulat és trubadúrkodás helyett pedig egy viszonylag megbízható, szeretetteljes, kellemes szövetségre lelsz. Főleg, ha vasárnap hajnalban ő viszi le a kutyát.

4. Beletörődtél, hogy a mekis menük gigabetűs kibogarászásához is szemüveg kell.

Sőt, mivel jó néhányan megdicsértek, hogy milyen jól áll, elhiszed, hogy sokkal intellektuálisabban festesz benne. Akkor is, ha nem.

5. Rég elkönyvelted már, hogy melyek az igazán értékes emberi (és állati) kötődések az életedben.

Kik azok, akikkel nincs hazardírozás, sumákolás, álbarátnősködés, hónapokra-évekre eltünedezés, “jajnemistudom”-ozás. Kik azok, akik száz százalékig biztosak abban, hogy téged akarnak, minden flikk-flakkoddal együtt. Lehet ő családtag, barát/nő, gyerek, rokon, szerető, kutya (bár ők ezt nem bonyolítják túl), a lényeg, hogy téged akar az életébe. És te is őt.

Ennek azért van egy apró hátulütője, de ekkorra már ezt is elfogadod: ilyen kötődésekből iszonyú kevés van, és nagyon ritkán jön új.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
csicska-.jpg

Szarvason mindenki név szerint ismeri a csicskákat

A csicskatartók nem csak az idősebb, magányos férfiakra utaznak, legfőbb célpontjuk a hajléktalanok.
Fődi Kitti riportja, Abcúg, Kép: Hajdú D. András - szmo.hu
2019. július 15.



Százötven embert tartanak modern kori rabszolgaságban, csicskaként Szarvason. Az egész város tud róla, mindenki név szerint ismeri a csicskákat, van, aki szökni segít nekik, de a boltból például kitiltották őket, amiért ételt lopnak. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat 20 éve próbálja kimenteni ezeket az embereket, de évente csak egy-kettő olyat sikerül, aki nem tér vissza a tartóihoz. A csicskák inkább tűrik, hogy éheztessék vagy verjék őket, mert semmiképp nem akarnak visszakerülni a hajléktalanellátásba. A szarvasi családok az egész Alföldre kiterjedő hálózatot építettek ki, vidéki nagyvárosok hajléktalanszállóiról vadásszák össze az embereket. A rendőrség tehetetlen, Szarvason még soha senkit nem ítéltek el csicskáztatásért. Helyszíni riport.

Csak Szarvason hozzávetőlegesen 150 embert tarthatnak családok modernkori rabszolgasorban, csicskaként. A csicskák ingyen dolgoznak családoknak, akik elszedik az egyéb jövedelmüket, például munkanélküli segélyüket vagy nyugdíjukat, sokszor fűtetlen fészerekben, víz nélküli szobákban adnak nekik szállást, szinte éheztetik őket. Szarvason a munkacélú kihasználás nem a mélyben bújik meg vagy szóbeszéd formájában él, a városban mindenki kapásból tudja, hogy kik a csicskák, meg is nevezik őket. és azt is, hogy melyik családhoz tartoznak. A városban nincs hajléktalan, mert aki valaha az volt, mára biztosan csicska lett belőle. A csicskatartók olyan kiterjedt hálózattal bírnak, ami több száz kilométerre lévő nagyvárosok hajléktalanszállókig nyúlik, ahol a futtatóik szedik össze a mindenüket elvesztett, főként idős hajléktalan férfiakat.

Hiába van benne a Büntető Törvénykönyvben 2013 óta, hogy a munkacélú kihasználás bűncselekménynek, emberkereskedelemnek számít, mégsem tudják könnyűszerrel kimenteni ezeket az embereket a sorsukból, akik inkább élnek ezeknél a kizsákmányoló családoknál, minthogy visszamenjenek az utcára vagy a hajléktalanszállóra.

,,- Pénzt azt nem szoktam kapni, csak szállást kapok, kaját kapok, de pénzt én nem kapok soha.

– Nyugdíja sincs?

– De az van, rokkant nyugdíjam. De én azt nem költöm semmire, mert azt meg se kapom tőlük.

– És ez Önt nem zavarja?

– Dehogynem zavar, nincs nálam egy forint sem, még egy üdítőt se tudok magamnak venni. Ők veszik fel a nyugdíjamat, nem tudom miért. Talán, mert én nem tudnék rá vigyázni.

– De napi háromszor kap enni?

– Hát nem nagyon. Most mit mondjak Önnek? Most kaptam reggelit délben, aztán majd csak este kilenckor kapok vacsorát.

– Mi volt a reggeli?

– Olyan kis vajas kenyér.”

A férfival Szarvas központjában, a belvárosban futunk össze, a ruhái koszosak, kockás inge kigombolva, épp a lovakat készül megetetni egy, a város szélén lévő tanyán. A 42 éves férfi 15 éve csicska ugyanannál a családnál, még a házra is rámutat, hogy hol. Tizenöt évvel ezelőtt a békéscsabai buszállomáson szedték össze, hajléktalan volt. Most a családdal él egy házban, van egy saját szobája, minden nap a tanyán dolgozik, ahol a lovak gondozása a feladata. A férfi azt meséli, hogy néha meg is verik, ha szóvá mer tenni valamit, mégis amikor megkérdezzük tőle, hogy ki ő a családban, hogyan nevezi magát, akkor azt feleli, hogy családtag.

Az viszont mégsem tetszik neki, hogy elveszik a pénzét, ezért egy ideje már gondolkodik azon, hogy otthagyja a családot, de valamiért bizonytalan benne, aminek az okát nekünk se tudta megmondani.

A szarvasi Ótemplomi Szeretetszolgálat többször is megpróbálta kimenteni a férfit, de mindig visszacsábították. Az ő története nagyon jól mutatja, hogy mennyire bonyolult helyzetben vannak a csicskák, akik a saját életsorsuk, a hajléktalanellátás, illetve a szociális ellátórendszer áldozatai.

Szarvason nincs hajléktalan, csak csicska

Az Ótemplomi Szeretetszolgálat munkatársaival és a Szarvasi Család- és Gyermekjóléti Központ intézményvezetőjével beszélgetünk a szarvasi csicskatartásról és a jelenség okairól. A Szeretetszolgálat eredetileg az evangélikus egyház fenntartásában idősgondozással, szenvedélybeteg ellátással, támogatott lakhatással, házi segítségnyújtással és fogyatékos személyek nappali ellátásval foglalkozik. A tevékenységükön keresztül kerültek kapcsolatba csicskákkal is, ezért már évek óta a Család- és Gyermekjóléti Központ segítségével igyekeznek ezen a téren is tenni valamit.

Tóth Tamásné, a Szarvasi Család- és Gyermekjóléti Központ intézményvezetője már 20 éve foglalkozik a munkacélú kihasználással, ahogy ő fogalmaz Szarvason nincs olyan csicska, akivel ne találkozott volna vagy nem fog találkozni.

Összesen 150 emberről tudnak név és lakcím szerint csak Szarvason, akiket valamilyen formában kihasználnak magyar és roma családok egyaránt.

A csicskáztatás emberkereskedelemnek számít, de a jellege szinte családonként tér el és a legnagyobb végletek között mozog. Néhol a csicskákkal elhitetik, hogy a családhoz tartoznak, a családi házon belül kapnak egy szobát, de ingyen dolgoztatják őket, ha pedig van valamilyen jövedelmük, azt elveszik. Azonban van olyan is, aki fűtés nélküli magtárban alszik, nem kap rendesen enni, előfordul, hogy még testileg is bántalmazzák. Mivel a legtöbb család mezőgazdasággal foglalkozik a környéken, ezért ezeket az embereket legtöbbször a tanyák, állatok gondozásával, mezőgazdasági munkákkal, a háztartás vezetésével, házbontással bízzák meg. A csicskákat nem az udvaron láncra verve kell elképzelni, szabadon mozoghatnak a városban, de a család mindig szemmel tartja őket, ellenőrzik, hogy mikor, hol vannak. Ha pedig megpróbálnának elmenni, akkor a föld alól is előkerítik őket, utána pedig büntetésként meg is verik a őket, hogy többet ne próbálkozzanak meg a szökéssel. Egy családnak – általában attól függően, hogy mekkora a tanyájuk, mennyi állatuk van – több, akár 5-6 csicskája is lehet.

A legtöbb csicska 50 év feletti férfi, akiket különböző ajánlatokkal csábítanak a családok magukhoz. Sokszor lakáshirdetésekre vagy munkára jelentkeznek, de most a leggyakoribb, hogy párkapcsolati hirdetésekre érkeznek az áldozatok. A kihasználók a leggyengébb pontokat keresik, azt kínálják ezeknek az embereknek, ami a legjobban hiányzik az életükből. Először még korrekt feltételeket ígérnek nekik, szállást, ételt, sőt még egy kis fizetést is, de ez a beetetési időszak legfeljebb pár hónapig tart, és elkezdődik a tényleges kihasználás.

A csicska szó a börtönszlengből jön, és a jelentése nem pontosan fedi le a modern rabszolgaság jelenségét. Ugyanis csicska az, akit akarata ellenére dolgoztatnak, tehát jelenleg a magyar jogszabályban nincs is rendes kifejezés azokra az emberekre, akik a modern rabszolgaság áldozatai. Mivel a köznyelv csicskaként emlegeti ezeket az embereket, ezért a cikkben mi is ezt használjuk.

A Szeretetszolgálat szerint Szarvason olyan embereket is találunk csicskasorban, mint az egyik nagy dél-alföldi város piac tulajdonosának fiát vagy egy ismert, bedőlt pénzügyi cég volt igazgatóhelyettesét.

"Mindegyik eset nagyon különböző, de egy közös van bennünk, hogy mindegyiknek volt korábban családja és foglalkozása, de mindent elvesztettek. Ezek az emberek azonban nem a csicskatartók áldozatai, hanem annak a rendszernek és az életútnak az áldozatai, amibe annak idején belekerültek. Mindenki hibás a csicskák helyzeténél” – mondja Tóth Tamásné.

A csicskatartók azonban nem csak az idősebb, magányos férfiakra utaznak, legfőbb célpontjuk a hajléktalanok.

A hajléktalanokat más városok utcáiról, buszállomásairól szedik össze, és munkával, szállással, meleg étel ígéretével csábítják magukhoz.

Lázár Zsolt, az Ótemplomi Evangélikus Egyházközség esperese és a Szeretetszolgálat vezetője szerint Szarvason jelenleg egy hajléktalant sem lehet találni, mert mindenki valamelyik családnál csicska. Azonban nem csak az utcáról kerülnek csicska sorba a hajléktalanok.

"A családok olyan kapcsolati hálóval rendelkeznek, hogy amit a hajléktalanellátással foglalkozó call centerek kiépítették, kutya füle ehhez képest. Felhajtókat küldenek nagy városok hajléktalan szállóira, de képesek a saját emberüket is beküldeni a hajléktalanellátásba, aki aztán kihoz 2-3 embert” – mondja Oncsik János, az Ótemplomi Szeretetszolgálat szenvedélybeteg ellátásának vezetője, aki maga is aktívan részt vesz a csicskák kimentésében.

Nyílt titok a csicskáztatás a városban

A tizenhat ezer fős Szarvas kifejezetten egy gazdag békés megyei városnak számít, kedvelt turisztikai célpont az Alföldön élők körében. A város nagyon tiszta, tele van parkokkal, sétányokkal, a belvárosában pedig többszáz éves polgári lakásokat találhatunk, némelyik műemléknek minősül. Lázár Zsolt esperes a kocsijába ültet minket, és városnézésre invitál, de nem a szokásos turista látványosságokat készül megmutatni, hanem azokat a házakat, ahol biztosan tudja, hogy csicskák vannak. Az esperes szinte minden utcán rámutat egy-egy nagy családi házra, név szerint is megmondja ki ott a csicska, és azt is, hogy hány éve.

Egy darabig még az esperes kíséretében, de később már magunktól járjuk a várost, bemegyünk üzletekbe, közlekedési csomópontokhoz, megállítunk járókelőket és egy megdöbbentő kép kezd kirajzolódni előttünk. A városban mindenki tudja, hogy kik a csicskák, és csak mosolyognak, amikor magyarázni kezdjük, hogy mit is jelent ez a fogalom, hisz ez az ő szemükben egyáltalán nem szorul magyarázatra. A megszólított emberek félnek a csicskatartó családoktól, ezért a kifejezett kérésükre nem írjuk le pontosan, hogy milyen foglalkozási körben dolgoznak.

Először egy közlekedési csomópontra látogatunk el, ahol egy olyan nővel beszélgetünk, aki rendszeresen látja, amikor csicskák érkeznek vagy épp szöknek a városból, de egy kis beszélgetés után már azt is meg tudja mondani, hogy a Szarvasra érkezők közül kiből lesz csicska. Legutóbb egy terhes nőnek segített a szökésben, aki kicsit zavartan jelent meg, azt állította, hogy egy roma családtól szökött meg, de nem volt pénze jegyre, hogy elutazzon. A közlekedési csomóponton dolgozó nő felhívta a rendőrséget, hogy tudnak-e segíteni, de azt mondták, hogy nem, ezért végül a Szeretetszolgálatot hívta, akik elintézték, hogy az Ótemplomi Evangélikus Egyház kifizesse a nő jegyét.

Egy másik alkalommal viszont egy idős asszony érkezett a városba Budapestről, azt mondta, hogy házat szeretne venni, és lenne itt egy család, akiknek van egy eladó.

Addigra már több millió forintot fizetett a családnak lakásért. Az ott dolgozó nő azonnal felvilágosította, hiszen pontosan tudta, hogy melyik csicskatartó családról van szó és miért hívták az idős asszonyt. Rávette, hogy forduljon vissza inkább, mert a pénzét már nem fogja visszakapni, és azt is elmondta, hogy valószínűleg milyen sors várna rá itt.

Amikor megkérdezzük a nőt, hogy ezek a történetek meglepőek, újak voltak-e számára, hogy itt embereket csicska sorban tartanak, nevetve néz ránk: Itt Szarvason? Ugyan már!

A nő onnan ismeri fel a csicskákat, hogy általában valamilyen kis táskával vagy anélkül érkeznek, nagyon alulöltözöttek, koszosak, leggyakrabban idős férfiak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
madarmentes-cimkep-1000x725.jpg

„Akkor az anyamadár vijjogva lecsapott rám” – a nap, amikor egy egész lakótelep madármentő lett

„Gubbasztott a járdaszélen, alig szuszogott, szárnyaival néha erőtlenül legyintett. Tudtam, hogy meg fog halni. Nem hagytam. És a lakótelep többi lakója sem.”
Szöveg és fotók: Hargitay Judit - szmo.hu
2019. július 16.



Azon a végigdolgozott, monoton nyári kedden álmomban nem gondoltam, hogy a nap végén átélem életem egyik legfurább és legszívmelengetőbb kalandját.

Csak levittem a tacsimat kakilni (mindig este szokott). Az egyik kedvenc kis parkrészünkbe mentünk, két panelprogramos kockaház közé. Népszerű kutyasétáltató hely, és a környék macskái is rendszeresen ott gyűlnek össze éjszakánként, mert valaki állandóan kaját rak ki nekik.

A kutyám eltűnt a bokrok között, én a mozaiksétányon bandukoltam, amikor észrevettem egy kis kupacot a járdaszélen. Ahogy odaértem, a pihés valami kitisztult: egy madárfióka. Csak arra figyeltem fel, hogy gyönyörű, tengerkék csík fut végig az oldalán, fekete sávokkal. Még soha nem láttam ilyet.

Csukott szemmel gubbasztott, alig pihegett, borzas szárnyait néha erőtlenül megemelte. Körbenéztem, nincs-e valami nagyobb “családtagja” arrafelé. Egy kicsit odébb, a fűben megláttam egy másik ugyanolyan fiókát. Benne több erő volt, csapdosott a szárnyával, botladozott az egyik kockaház pincebejárata felé.

Ekkor éles vijjogás ütötte meg a fülemet, és felnéztem. Egyértelműen az anyamadár körözött fölöttem, mert a szárnya ugyanolyan azúrkék volt, fáról-fára röpködött, aztán megint a fiókái fölé ívelt, idegesen, iszonyú hangzavart csapva.

Nem értek a madarakhoz, de ott, a kockaköves sétányon guggolva fél perc alatt kirajzolódott előttem a madárcsalád tragédiája. Aznap délután orkán erejű szél volt, csak úgy tépkedte a fákat, a fiókákat az sodorhatta ki a fészekből. Az anyjuk pedig nem tehetett értük mást, mint körözött fölöttük, és próbált elriasztani minden arra járót.

Amennyi kutya meg macska jár arrafelé, tudtam, hogy a két kicsi egészen biztosan nem fogja megérni a másnap reggelt. És én nem akartam, hogy meghaljanak. Visszarohantam a lakásba, guglizás, őrült telefonálgatás. Először a Fővárosi Állatkerthez irányítottak, ahol egy udvarias férfihang közölte a telefonban, hogy “az igazgató úr szigorúan megtiltotta a nyitvatartási időn kívüli állatbefogadást, az meg már fél órája letelt” (ezúton is gratulálok neki, mármint az igazgató úrnak).

Ekkor a Facebook nyilvánosságához fordultam, ahol egy barátnőm egy perc alatt átdobta nekem a Fióka- és Madármentés civil szervezet linkjét. Mivel a vonaluk túlterhelt volt, Messengeren írtam nekik, a két kismadár fotóját is átküldtem. Negyedóra múlva válaszoltak, hogy be tudom-e dobozba tenni a fiókákat, mert akkor egy önkéntesük értük jön. Válaszoltam, hogy megpróbálom.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x