hirdetés
kristof-nimrod-eroszakmentes-elet-2.jpg

Steiner Kristóf: „Azzal árthatunk a legtöbbet, ha szándékosan vagyunk bántóak”

A sokakat foglalkoztató veganizmusról, a környezeti ártalmakról, a tudatos emberi életről és a lelki-fizikai ártalom csökkentéséről beszélgettünk.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. szeptember 30.


hirdetés

Steiner Kristóffal kapcsolatban a többségnek az jut először az eszébe, hogy vegán. Másodszorra rendszerint az, hogy vegán szakácskönyveket is kiadott.

Arra lehet, hogy kevesebben figyeltek fel, hogy Steiner Kristófot sokat foglalkoztatja környezetszennyezés, a bennünket körülvevő élőlényekkel való bánásmód, és az, hogy miképp lehet erőszakmentesen élni és kommunikálni. Szerelmével, Nimrod Dagannal pedig nemrég egy kis görög szigetre költözött, ahol – Kristóf posztjaiból úgy tűnik – a boldogság egy egészen új dimenzióját tapasztalták meg mindketten.

A veganizmusról, a környezeti ártalmakról, a tudatos emberi életről, a lelki-fizikai ártalom csökkentéséről beszélgettünk.

hirdetés

– Nem tűnik naivitásnak az erőszakmentes élet?

– Csak annyira, mint az az állítás, hogy ember és ember élhet békében, vagy hogy létezik tökéletes házasság. Ezek valamilyen szinten illúziók, viszont ez nem azt jelenti, hogy fel kellene adnunk, le kellene mondanunk róla.

Mint ahogyan a mesék végén is mindig győz a jó, függetlenül attól, hogy az elmúlt évezredek alatt többszörösen bebizonyosodott, hogy a jó és a rossz folyamatosan jelen van mindenben, és nincsen sem vége, sem eleje, hanem ez egy ciklikus dolog. De ettől még a gyerekeknek nem kell azt mondanunk, hogy nem lehet jó vége a mesének.

– Te magad hogyan próbálsz az erőszakmentes életre törekedni?

– Sokféleképpen, a legalapvetőbb az, hogy 11 éve növényi alapú az étrendem. Az évek múlásával a veganizmus kiteljesedett: már nem viselek állati bőrt, nem alszom tollpárnán. Ennek nyilván sok aspektusa van. De azzal is tisztában vagyok, hogy olyan világban élek, amelyben egymillió kompromisszumot kell kötni: A-ból B-be autóval vagy repülővel jutok el, és hiába viszek textilzsákot mindenhova, előbb-utóbb lesz olyan, hogy azt kell mondanom, hogy most vagy szomjan halok, vagy megveszem azt a műanyag palackos vizet, ami ott van előttem.

Szerintem fontos, hogy az ember amellett, hogy erőszakmentes életre törekszik, azért ne bolonduljon bele.

A mindennapi módszerem arra, hogy erőszakmentesen éljek, a hétköznapi kommunikáció. Igyekszem türelmesen és erőszakmentesen kommunikálni olyan helyzetekben is, ha elveszíteném a türelmemet – hozzáteszem, ez nem mindig sikerül.

– Rész vettél ezzel kapcsolatos tréningen, képzésen, vagy belülről jött?

– Az élet tréningezett az asszertív kommunikációra, erről nem tudtam semmit. Csakhogy pont azért, mert nem működött mindig ennyire olajozottan a békés kommunikáció, és sokat szenvedtem attól a rombolástól, amit az agresszív kommunikáció végzett, úgy döntöttem, hogy számomra csak ez lehet az út. És ha valaki ezt hosszú távon az életemben nem tudja tartani velem szemben, akkor – nem az ítélkezés miatt, hanem önvédelemből - én inkább hátralépek.

– Az erőszakmentességhez vezető út elején, amikor vegán lettél, hogyan kezdődött a folyamat?

– Az étrendemben egyik napról a másikra tértem át a növényire, ráadásul nagy húsevő voltam, a sajtokat is imádtam. Eleinte még viseltem bőrt és nem ellenőriztem azt sem, hogy az általam használt kozmetikumokhoz végeztek-e állatkísérleteket. A döntést kizárólag az állatok miatt hoztam meg, azért, mert nem tudom támogatni a hétköznapi döntéseimmel ezt az iparágat, ami ilyen embertelenül használja az állatokat. Ezt annyira nehezen viseltem, hogy az ösztönös reakcióm erre az volt, hogy egyik napról a másikra vegán lettem.

– Gyakran tapasztalom azt, hogy ha valaki belevág a gyökeres életmódváltásba a műanyagmentességtől a hús csökkentéséig, akkor egy idő után lemondóan sóhajt, hogy „ez nehéz”, „nekem úgysem fog menni”.

– A szokásrendszereink rabjai vagyunk minden szinten. Egyrészt nehézséget jelent, amikor találkozunk egy olyan filozófiával, amit nem ismertünk, mert azonnal azt feltételezzük, hogy ha az nem olyan, mint a miénk, akkor mi rosszul csinálunk valamit, és ez rendkívül ijesztő egy ember számára. Másrészt pedig hiába ijesztő, a legtöbben nem a változást választják, hanem inkább azt mondják: „Én az évek alatt felépítettem magam ebben a típusú gondolkodásban, és ha ezt most elkezdem lerombolni, akkor mi marad belőlem?”

Az emberek elfelejtik, hogy folyamatosan változunk – hála az égnek.

Ha kötöttem volna az ebet a karóhoz a személyiségem minden egyes pontján, amikor először éreztem úgy, hogy én már jó ember vagyok, akkor a közelében sem lehetnék annak, ahol most tartok.

– Miért, most hol vagy?

– Szerencsére egy nagyon békés helyen. Évek óta egyre békésebb az életem, és az elmúlt 5 év számomra döbbenetes, csodálatos, valóban rakétaszerű felívelést jelentett sok szinten: a szerelemben, az emberiségbe és a világba vetett hitemben, a munkáimban. Abban, hogy a szenvedélyemet, a főzést, a bolygó oltalmazását és az emberi kommunikációt tulajdonképpen észrevétlenül a hivatásommá tudtam tenni, és eggyé tudtam formálni az úgynevezett munkát és az úgynevezett magánéletet.

Az elmúlt hetek pedig arról szóltak, hogy fizikailag is megváltoztattuk az életterünket és Görögországba költöztünk, egy kicsi szigetre. És bár hihetetlenül izgalmas most Budapesten lenni, mert imádom, annyira jól érezzük magunkat kint, hogy csak az a tudat, hogy ott vár ránk, amikor visszamegyünk, euforikus boldogsággal tölt el.

– És ha valaki azt mondja, hogy ezt mindenki engedheti meg magának, nem mindenki térhet vissza egy ilyen kis édenbe?

– Csak azért nem mindenki teheti meg, mert a felelősségeink ugyanúgy dobozba zárnak bennünket, mint a félelmeink. Az igazság az, hogy mindenki meghozhat mindenféle döntést, csak nyilván lesznek emberek, akik ítélkeznek e felett, és ha olyan döntéseket hozol, ami mások számára megmagyarázhatatlannak tűnnek, azt mondják majd: felelőtlen, önző ember vagy.

Mindig az Órák című film jut eszembe, és benne Laura Brown, a boldogtalan háziasszony, aki elhagyja a férjét és a kisfiát, és új életet kezd, és sok évvel később azt mondja: „Azt gondolják a emberek hogy egy szörny vagyok, azért, mert elhagytam a családomat. De egy választásom volt, az, hogy a halált vagy az életet válasszam, és én az életet választottam.”

Kik vagyunk mi, hogy eldöntsük bárki helyett, hogy mit tegyen? Senki nem kötelezheti a másikat arra, hogy belehaljon valamibe vagy egy kiszáradt, élettelen emberi csontvázzá váljon.

Bárki tanulhat például nyelveket, ehhez nem kell méregdrága tanfolyamokat fizetni, elég, ha kinyitjuk a fülünket, felmegyünk a netre, keresünk egy angol nyelvű könyvet. Bárki kitapasztalhatja, mi az, amiben tehetséges, mi az, amit élvez.

Mindig azt szoktam mondani, hogy ha minden becsődöl, elmegyek nyilvános parkokba kertésznek, mert az is imádnám, ha virágokat ültethetnék, és ez olyan munka, amit akár a New York-i Central Parkban, egy milliomos hátsókertjében vagy egy folyóparti kiskertben is végezhetek, és ez is boldogsággal tölt el.

Ha egy kicsit nyitva tartjuk a boldogság különféle ajtóit, amelyek mind más irányba vezetnek, de mind lehetséges boldogság felé, akkor ez a szabadság mindenki számára elérhető.

# Csináld másképp

Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló Facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
elrontott-generacio-1000x666.jpg

„Felneveltünk egy életképtelen generációt – hol rontottuk el?”

Az idézet egy cikkből származik, amit egy barátom osztott meg, és eddig majdnem 200 ezer lájkja van, tehát nagyon sokan értenek egyet vele. Nos, én sokat foglalkozom gyerekekkel – elmondom, szerintem hol rontottuk el. 
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. november 10.


hirdetés

Az említett cikk, vagy inkább blogbejegyzés egyértelműen felrobbantotta a netet. Teljes terjedelmében itt olvasható, a lényege az, hogy "hagytunk felnőni egy elrontott generációt", amely "nem terhelhető, képtelen elviselni a tetteinek a következményeit, összeroppan a felelősségtől, lusta, nem örül semminek, nulla munkáért követeli a pénzt, kiveszett belőle a tisztelet, a hit, nem látja a másik embert, csak a kütyüjébe mélyed" stb. stb. stb. És persze többször is felteszi a kérdést (szinte látom, ahogy a szerző kétségbeesett szemekkel az égre néz): hol rontottuk el? 

Napi szinten foglalkozom gyerekekkel. Kora tizenévesekkel, olykor kisebbekkel, olykor nagyobbakkal is. Egy jó nevű intézményben, többnyire kifejezetten jól szituált családok gyerekeivel, klassz cuccokban, világítós sportcipőkben (az, amelyiknek a talpa villog), menő uzsonnás dobozokkal, felnőtt mércével mérve is drága okostelefonokkal, netbookokkal, fülhallgatókkal.

hirdetés

Amikor az időm engedi, egyenként is elbeszélgetek velük. Arra mindig nyitottak, sőt, éheznek a kommunikációra. És mesélnek. Aztán beszélgetek a baráti köröm gyerekeivel is, ha úgy adódik. Itt most a negyven körüli szülők (plusz-mínusz pár év) csemetéire gondolok. Mára elég sok, mellbevágó megfigyelést tettem. Elmondom, én mit gondolok arról, hogy "hol rontjuk el" a gyerekeink generációját. Természetesen minden alábbi állításra érvényes, hogy tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge, ne vegye magára. 

Először is: ott rontjuk el, hogy nem beszélgetünk a gyerekeinkkel. És itt most nem arra gondolok, hogy a suliból hazafelé megkérdezzük, mi volt az ebéd, sok-e a lecke, vagy otthon odabökjük, hogy mit kér vacsorára. Nem.

Meggyőződésem, hogy a mai szülők túlnyomó része napi fél órát egyfolytában szinte soha nem beszélget a gyerekével. Bármiről.

Arról, hogy mi bántja, mi érdekli, kit szeret az osztályból, milyennek tartja a sárguló őszi leveleket az ablak előtt, szeret-e kosarazni, mi jut eszébe a hóesésről (ha egyáltalán látott már olyat), kivel csetel, hogyan illik egy beszélgetésben megszólítani egy lányt/fiút, mi számít bántásnak vagy sértésnek (mert sokszor azzal sincsenek tisztában).

Az a tapasztalatom, hogy ha leülök egy gyerek mellé, és tíz – csak tíz – percet teljes egészében rá koncentrálok, kérdezgetem, és meghallgatom a válaszait, utána tűzbe menne értem. És a leckéjét is azonnal megcsinálja. Nem, nem lesz egy csapásra kisangyal, de érezhetően kialakul benne egyfajta kötődés és tisztelet. Ha viszont ezt nem kapja meg, legfőképpen otthon, napi szinten, egészen nagykoráig, akkor ő miért is adná meg ezt a kötődést és tiszteletet másoknak? Hiszen azt se tudja, hogy kell. 

Másodszor: ott rontjuk el, hogy nem ritkán már hat-hét éves korukban a kezükbe adjuk a kütyüt, és mi magunk is éjjel-nappal kütyüzünk mellettük. Igen, persze, egyszerűbb, és kevésbé fárasztó rászabadítani őket az okostelóra, a netre meg a videójátékokra, akkor tényleg elvannak órákig, le van a gond róluk. Csak éppen beszippantja őket egy pszeudo-világ, ahol szűrés és válogatás nélkül ömlik rájuk egy halom személyiségromboló, totálisan kifordított értékrendű információ.

Ömlik rájuk az, hogy csak akkor vagy ember, ha mindekit halomra lelőve győzöl. Csak akkor vagy ember, ha szétretusálva, pucsítva, kigyúrva, önmagadból agyonfotosoppolt műanyag-babát kreálva vadászol a lájkokra a közösségi oldalakon.

Sőt, ezzel még milliomos is lehetsz, meg őrült Youtuberként is, elég, ha több százezer követőt behülyítesz, és máris dől a lé, minek ide munka.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
gyasz-halottak-napja.png

„Az ujjaid az enyéim közé fonódtak, az izmaid öntudatlanul is tudták, hogy mi már örökre össze vagyunk kapaszkodva”

Senkinek nem beszéltem az utolsó fél óráról, amit kettesben töltöttem veled. Azt hittem, szívinfarktusom van, be voltam nyugtatózva, te pedig talán már ott sem voltál. Mégis úgy szorítottuk egymás kezét, mint hajdanán, a falusi búcsú repülő csónakhintájában.
Hargitay Judit írása - szmo.hu
2019. október 31.


hirdetés

Az ötödik emeletnél olyan fájdalom vágott a mellkasomba, hogy lerogytam a lépcsőre. Este háromnegyed nyolc volt, a kórházban fél kilencig engedték a látogatást. Szívszakadva rohantam fel a végtelen lépcsőkön, mert azt hittem, gyorsabb leszek az állandóan zsúfolt lifteknél, és egyetlen perccel sem akartam megrövidíteni a veled töltött időt.

A fájdalom, ami megakasztott az ötödiken, és a lépcsőre szegezett, új volt és félelmetes. Mintha valaki megmarkolt volna belülről, ökölbe szorítva a szívemet, az ereimet, minden csepp bennem lüktető vért és nehezen behápogott levegőfoszlányt, sőt, még az agyamat is. Bénító és blokkoló volt, de minden erőmmel felálltam, és tovább kaptattam a hetedikre.

A hajam csapzottan a homlokomra tapadt, a kezemben szétizzadt a celofánpapírba csomagolt, cserepes, sárga rózsa. A kórtermed előtt, a kivilágított nővérpultnál egy filigrán, kék köpenyes lány ült. Fürkészőn nézett rám: “A Farkas nénihez? Rosszul van, hölgyem?”. Ráztam a fejem, a rózsa lógott a kezemben, kétrét görnyedtem a fájdalomtól. "Olyan, mintha szívinfarktusom lenne. De legalább a legjobb helyen vagyok” – ziháltam erőltetett mosollyal, a tekintetem végigfutott a pult fölötti feliraton: “Kardiológiai Szubintenzív Osztály”.

hirdetés

A lány felállt, kikerült a pult mögül, figyelmesen nézett. “Mellkasi fájdalom? Rohant a lépcsőn, ugye? Lélegezzen lassan, ki, be, igen, és ezt vegye be. Már egy hónapja naponta jár be hozzá, ez magának is sok.” Egy kis, fehér pirula volt a tenyerén. El akartam utasítani, csak semmi gyógyszer, különben is, mi ez, hol egy orvos...de aztán eszembe jutott, hogy te vársz rám, és szó nélkül bevettem. A nővér megsimogatta a hátam, és én bementem hozzád.

A kórteremre már rásötétedett a májusi este. Nagy, tiszta helyiség volt, a városra néző ablakokkal, halványzöld linóleummal, három ággyal, és halkan pityegő, világító műszerekkel. Kifejezetten modern kórterem volt. Arra gondoltam, ez akár Amerikában is lehetne, milyen jó, hogy épp itt...nem, dehogy jó. Nem jó ez már sehogy.

Leültem melléd. Úgy tűnt, alszol, de már ébren sem lettél volna magadnál. Az orvos pár napja elmagyarázta, hogy egy ideje be vagy morfiumozva, mert csak a szíved 30 százaléka működik, szinte szétfoszlottak az ereid, és bár valószínűleg nincsenek fájdalmaid, a morfium ilyenkor orvosi előírás. Nem tudják, szenvedsz-e, de az esélyét se akarják megadni, hogy szenvedj.

Tulajdonképpen humánus dolog, még akkor is, ha a morfium megfosztott attól, hogy az utolsó napjaidban önmagad lehess, hogy elbúcsúzhass tőlünk, és viszonylag tiszta tudattal halj meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
darnoozseli.jpg

Így végezz a feleségeddel, ha nem akarod, hogy felelősségre vonjanak

Úgy tűnik, ha nincs meg a holttest, nincsenek kamerafelvételek és tanúk, akkor hiába a korábbi feljelentések, a látlelet és a távoltartási végzés, hiába minden terhelő bizonyíték, a férfi megússza. Vélemény.
K. U. D. - szmo.hu
2019. október 29.


hirdetés

Ma a magyar bíróság kvázi adott egy útmutatót, hogyan kell úgy embert ölni, hogy aztán ne vonhassanak felelősségre.

A darnózseli hentest 7 évre ítélték, testi sértés bűntettében, nem pedig gyilkosságban találták bűnösnek.

A büntetésbe pedig beleszámítják az előzetesben letöltött 29 hónapot, vagyis nagyjából 4 és fél múlva szabadulna is. Az ítélet viszont nem jogerős, mert az ügyész és a védő is fellebbezett.

hirdetés

Ez ma megtörténhet Magyarországon. Az országban, ahol a statisztikák szerint hetente legalább egy nő hal meg családon belüli erőszak következtében, és minden ötödik nőt rendszeresen bántalmazza a partnere.

N.-né Kovács Judit bátor nő volt. Többször is a rendőrséghez fordult, próbált segítséget kérni, de a feljelentéseknek semmilyen eredménye nem lett. Olyannyira nem számított, hogy a bíróság ideiglenesen a bántalmazó, erőszakos férfinek ítélte a gyerekeket.

N.-né Kovács Judit a saját kezébe vette az irányítást: kilépett a kapcsolatból, elköltözött, elhagyta a vállalkozása saját tulajdonú telephelyét is, hiszen a férje zaklatta otthon és a munkahelyén is. Végül 2014-ben a férje által akadályozott gyerekláthatások miatt visszaköltözött a családi házba, hogy normális kapcsolata lehessen a kisfiával. Csakhogy ez végzetes döntésnek bizonyult.

A kétgyermekes édesanya talán még mindig élne, ha a bíróság nem a bántalmazó férjnek és apának ítéli a gyerekeket.

Akkor talán a nő tényleg új életet kezdhetett volna, nem kellett volna visszatérnie bántalmazójához a gyerekei miatt. 2014-ben viszont nyoma veszett. Hiába szólt a férfi ellen számtalan közvetett bizonyíték, a bíróság kétszer is felmentette és a mai ítélet is sokat mondó. Megint beigazolódott, hogy a bántalmazott nők senkire se számíthatnak, a rendőrség nem segít, a bíróság csődöt mondott, nincs igazságszolgáltatás.

Sok minden kavarog most a fejemben. Dühös vagyok, elkeseredett, csalódott és közben N.-né Kovács Judit gyerekeire gondolok. Hogy látták, ahogy az apjuk bántja az anyjukat, hogy hallották, a férfi hogy beszél a nővel, hogy mit gondolhattak, és mennyire lehettek megijedve, amikor az anyjuk – a saját testi épsége érdekében – elköltözött otthonról.

Vajon azt hitték, elhagyja őket? Vajon miket mondott ez a férfi a feleségéről a gyerekeinek? Vajon megtudják-e valaha, mi történt valójában az édesanyjukkal? Hogy ez a nő nem akarta elhagyni őket, harcolt értük, mindent megpróbált, szerette őket, annyira szerette őket, hogy végül visszatért a bántalmazójához, aki végül kioltotta az életét.

De mit is várunk egy országban, ahol az igazságügyi miniszter szerint a nők egyenjogúságáról szóló Isztambuli egyezmény nem más, mint "egy politikai hiszti", mert a nők valójában nagyon is jól vannak Magyarországon, nem kell választaniuk a család és a munka között, és aki szerint a kormány keményen fellép a családon belüli erőszak ellen.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
cimlap3.png

Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak - egy kínai átnevelőtábort megjárt nő vallomása

Sayragül Sauytbay megerőszakolt asszonyokról, körömtépésről, kötelező bűnbánatról, éjjel-nappal sulykolt propganadáról.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Sayragül Sauytbay fejére 2017. novemberének egyik éjszakáján csuklyát húztak a kínai rendőrök. Nem mondták meg neki, hová viszik. A 43 éves kazah származású, muszlim óvónő ekkor már több éjszakai kihallgatáson is túl volt, miután egy évvel korábban férje és gyerekei Kazahsztánba menekültek Kínából. Ő nem tudott utánuk menni, mert neki, akárcsak a többi közalkalmazottnak, 2014-ben elvették az útlevelét. A kihallgatáson arra utasították, kérje meg a férjét, hogy jöjjön haza. Ő azonban inkább minden kapcsolatát megszakította a családjával, annyira félt, hogy bajuk esik.

Ezen a novemberi éjszakán nem kihallgatni vitték. Egy órányi autózás után egy úgynevezett átnevelő táborba került. Közölték vele, az lesz a dolga, hogy kínai nyelvet tanítson a táborlakóknak.

“Alá kellett írnom egy papírt, amiben le voltak írva a feladataim és a tábor szabályai. Azt mondták, ha nem engedelmeskedem, halálbüntetést kapok."

A szabályok szerint tilos volt a többi fogollyal beszélnie, nevetnie, sírnia, válaszolnia mások kérdéseire. "Aláírtam, mert nem volt más választásom. Kaptam egy egyenruhát, egy kis szobába vittek, amelyben egy cementágy volt egy vékony műanyag matraccal. Öt kamera figyelt” – idézte fel első napját Sauytbay az izraeli Háárec tudósítójának.

hirdetés

Sauytbay egy olyan táborba került, mint amilyenekbe ujgurok százezreit zárták be az északnyugat-kínai Hszincsiang tartományban. A hivatalos kínai álláspont szerint a terrorizmus, a szeparatizmus és a szélsőséges nézetek ellen harcolnak ezeken a helyeken.

Sauytbay becslése szerint az ő táborában 2500-an lehettek, a legidősebb fogoly 83, a legfiatalabb mindössze 13 éves volt.

Azokkal, akiket nem tanárként vittek oda, az asszony elmondása szerint még rosszabbul bántak. Egy 16 négyzetméteres teremben zsúfoltak össze csaknem húsz embert.

Minden ilyen teremben egy darab műanyagvödör szolgált WC-ként, és mindenki napi két percet kapott, hogy használhassa. A vödröt naponta egyszer ürítették. Ha megtelt, a foglyoknak várniuk kellett másnapig.

A foglyok rabruhát kaptak, és a fejüket leborotválták. A kezük és a lábuk egész nap bilincsben volt, amit csak akkor vettek le, ha írniuk kellett. Éjszakára is rajtuk hagyták, és szigorúan előírták, hogy csak a jobb oldalukra fordulva alhatnak. Aki másképp aludt, azt megbüntették.

VIDEÓ: titokban készített felvételek az egyik táborról

Az ujgur és kazah anyanyelvű raboknak Sauytbay egész nap kínai propaganda-dalokat tanított. Reggel hatkor keltek, kaptak valami reggelit, majd óránként változott, melyik propaganda-dalt vagy pártot dicsőítő jelszót kellett magolniuk. Olyanokat, mint a "Szeretem Kínát", "Hálás vagyok a kommunista pártnak", "Kínai vagyok" és "Szeretem Kína elnökét." Délután négytől hatig minden nap meg kellett vallani a bűneiket: vallási tanokat követnek, nem beszélnek kínaiul, erkölcstelen életet folytatnak... Aki nem tudott elég súlyos bűnöket kitalálni magának, azt megbüntették.

Aztán vacsora következett, majd felemelt kézzel a fal felé fordulva folytatódott a bűnbánat. Este 10 és éjfél között le is kellett írniuk, milyen bűnöket követtek el. Éjféltől reggel hatig alhattak.

Naponta háromszor ehettek. Híg rizs – vagy zöldségleves és egy szelet kenyér volt a napi fejadagjuk. Húst csak péntekenként kaptak, de kizárólag a muszlimok számára tiltott disznóhúst, és kényszerítették őket, hogy ezt megegyék.

„Soha nem tudtuk kialudni magunkat, a higiéniai körülmények iszonyatosak voltak. Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak”

– mondta Sauytbay, aki a beszélgetés során nagyrészt megőrizte higgadtságát, de néhány borzalmas részlet felidézésekor már nem tudta visszatartani könnyeit.

Aki nem tartotta be a szabályokat, nem tanult elég gyorsan kínaiul, nem megfelelő átéléssel énekelte a propaganda-dalokat, az könnyen a rettegett "fekete szobában" találhatta magát.

Itt szögeket vertek beléjük, kitépték a körmeiket, elektromos árammal sokkolták őket. Sauytbay szerint egy idős asszonyt azért büntették meg, mert azzal vádolták, hogy külföldre telefonált, és ő ezt nem volt hajlandó bevallani. Azt sem tudta, hogy működik a telefon.

Elvitték, és vérző testtel, felszaggatott bőrrel, körmök nélkül tért vissza.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!