hirdetés
kristof-nimrod-eroszakmentes-elet-2.jpg

Steiner Kristóf: „Azzal árthatunk a legtöbbet, ha szándékosan vagyunk bántóak”

A sokakat foglalkoztató veganizmusról, a környezeti ártalmakról, a tudatos emberi életről és a lelki-fizikai ártalom csökkentéséről beszélgettünk.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. szeptember 30.


hirdetés

Steiner Kristóffal kapcsolatban a többségnek az jut először az eszébe, hogy vegán. Másodszorra rendszerint az, hogy vegán szakácskönyveket is kiadott.

Arra lehet, hogy kevesebben figyeltek fel, hogy Steiner Kristófot sokat foglalkoztatja környezetszennyezés, a bennünket körülvevő élőlényekkel való bánásmód, és az, hogy miképp lehet erőszakmentesen élni és kommunikálni. Szerelmével, Nimrod Dagannal pedig nemrég egy kis görög szigetre költözött, ahol – Kristóf posztjaiból úgy tűnik – a boldogság egy egészen új dimenzióját tapasztalták meg mindketten.

A veganizmusról, a környezeti ártalmakról, a tudatos emberi életről, a lelki-fizikai ártalom csökkentéséről beszélgettünk.

– Nem tűnik naivitásnak az erőszakmentes élet?

– Csak annyira, mint az az állítás, hogy ember és ember élhet békében, vagy hogy létezik tökéletes házasság. Ezek valamilyen szinten illúziók, viszont ez nem azt jelenti, hogy fel kellene adnunk, le kellene mondanunk róla.

Mint ahogyan a mesék végén is mindig győz a jó, függetlenül attól, hogy az elmúlt évezredek alatt többszörösen bebizonyosodott, hogy a jó és a rossz folyamatosan jelen van mindenben, és nincsen sem vége, sem eleje, hanem ez egy ciklikus dolog. De ettől még a gyerekeknek nem kell azt mondanunk, hogy nem lehet jó vége a mesének.

– Te magad hogyan próbálsz az erőszakmentes életre törekedni?

– Sokféleképpen, a legalapvetőbb az, hogy 11 éve növényi alapú az étrendem. Az évek múlásával a veganizmus kiteljesedett: már nem viselek állati bőrt, nem alszom tollpárnán. Ennek nyilván sok aspektusa van. De azzal is tisztában vagyok, hogy olyan világban élek, amelyben egymillió kompromisszumot kell kötni: A-ból B-be autóval vagy repülővel jutok el, és hiába viszek textilzsákot mindenhova, előbb-utóbb lesz olyan, hogy azt kell mondanom, hogy most vagy szomjan halok, vagy megveszem azt a műanyag palackos vizet, ami ott van előttem.

Szerintem fontos, hogy az ember amellett, hogy erőszakmentes életre törekszik, azért ne bolonduljon bele.

A mindennapi módszerem arra, hogy erőszakmentesen éljek, a hétköznapi kommunikáció. Igyekszem türelmesen és erőszakmentesen kommunikálni olyan helyzetekben is, ha elveszíteném a türelmemet – hozzáteszem, ez nem mindig sikerül.

– Rész vettél ezzel kapcsolatos tréningen, képzésen, vagy belülről jött?

– Az élet tréningezett az asszertív kommunikációra, erről nem tudtam semmit. Csakhogy pont azért, mert nem működött mindig ennyire olajozottan a békés kommunikáció, és sokat szenvedtem attól a rombolástól, amit az agresszív kommunikáció végzett, úgy döntöttem, hogy számomra csak ez lehet az út. És ha valaki ezt hosszú távon az életemben nem tudja tartani velem szemben, akkor – nem az ítélkezés miatt, hanem önvédelemből - én inkább hátralépek.

– Az erőszakmentességhez vezető út elején, amikor vegán lettél, hogyan kezdődött a folyamat?

– Az étrendemben egyik napról a másikra tértem át a növényire, ráadásul nagy húsevő voltam, a sajtokat is imádtam. Eleinte még viseltem bőrt és nem ellenőriztem azt sem, hogy az általam használt kozmetikumokhoz végeztek-e állatkísérleteket. A döntést kizárólag az állatok miatt hoztam meg, azért, mert nem tudom támogatni a hétköznapi döntéseimmel ezt az iparágat, ami ilyen embertelenül használja az állatokat. Ezt annyira nehezen viseltem, hogy az ösztönös reakcióm erre az volt, hogy egyik napról a másikra vegán lettem.

– Gyakran tapasztalom azt, hogy ha valaki belevág a gyökeres életmódváltásba a műanyagmentességtől a hús csökkentéséig, akkor egy idő után lemondóan sóhajt, hogy „ez nehéz”, „nekem úgysem fog menni”.

– A szokásrendszereink rabjai vagyunk minden szinten. Egyrészt nehézséget jelent, amikor találkozunk egy olyan filozófiával, amit nem ismertünk, mert azonnal azt feltételezzük, hogy ha az nem olyan, mint a miénk, akkor mi rosszul csinálunk valamit, és ez rendkívül ijesztő egy ember számára. Másrészt pedig hiába ijesztő, a legtöbben nem a változást választják, hanem inkább azt mondják: „Én az évek alatt felépítettem magam ebben a típusú gondolkodásban, és ha ezt most elkezdem lerombolni, akkor mi marad belőlem?”

Az emberek elfelejtik, hogy folyamatosan változunk – hála az égnek.

Ha kötöttem volna az ebet a karóhoz a személyiségem minden egyes pontján, amikor először éreztem úgy, hogy én már jó ember vagyok, akkor a közelében sem lehetnék annak, ahol most tartok.

– Miért, most hol vagy?

– Szerencsére egy nagyon békés helyen. Évek óta egyre békésebb az életem, és az elmúlt 5 év számomra döbbenetes, csodálatos, valóban rakétaszerű felívelést jelentett sok szinten: a szerelemben, az emberiségbe és a világba vetett hitemben, a munkáimban. Abban, hogy a szenvedélyemet, a főzést, a bolygó oltalmazását és az emberi kommunikációt tulajdonképpen észrevétlenül a hivatásommá tudtam tenni, és eggyé tudtam formálni az úgynevezett munkát és az úgynevezett magánéletet.

Az elmúlt hetek pedig arról szóltak, hogy fizikailag is megváltoztattuk az életterünket és Görögországba költöztünk, egy kicsi szigetre. És bár hihetetlenül izgalmas most Budapesten lenni, mert imádom, annyira jól érezzük magunkat kint, hogy csak az a tudat, hogy ott vár ránk, amikor visszamegyünk, euforikus boldogsággal tölt el.

– És ha valaki azt mondja, hogy ezt mindenki engedheti meg magának, nem mindenki térhet vissza egy ilyen kis édenbe?

– Csak azért nem mindenki teheti meg, mert a felelősségeink ugyanúgy dobozba zárnak bennünket, mint a félelmeink. Az igazság az, hogy mindenki meghozhat mindenféle döntést, csak nyilván lesznek emberek, akik ítélkeznek e felett, és ha olyan döntéseket hozol, ami mások számára megmagyarázhatatlannak tűnnek, azt mondják majd: felelőtlen, önző ember vagy.

Mindig az Órák című film jut eszembe, és benne Laura Brown, a boldogtalan háziasszony, aki elhagyja a férjét és a kisfiát, és új életet kezd, és sok évvel később azt mondja: „Azt gondolják a emberek hogy egy szörny vagyok, azért, mert elhagytam a családomat. De egy választásom volt, az, hogy a halált vagy az életet válasszam, és én az életet választottam.”

Kik vagyunk mi, hogy eldöntsük bárki helyett, hogy mit tegyen? Senki nem kötelezheti a másikat arra, hogy belehaljon valamibe vagy egy kiszáradt, élettelen emberi csontvázzá váljon.

Bárki tanulhat például nyelveket, ehhez nem kell méregdrága tanfolyamokat fizetni, elég, ha kinyitjuk a fülünket, felmegyünk a netre, keresünk egy angol nyelvű könyvet. Bárki kitapasztalhatja, mi az, amiben tehetséges, mi az, amit élvez.

Mindig azt szoktam mondani, hogy ha minden becsődöl, elmegyek nyilvános parkokba kertésznek, mert az is imádnám, ha virágokat ültethetnék, és ez olyan munka, amit akár a New York-i Central Parkban, egy milliomos hátsókertjében vagy egy folyóparti kiskertben is végezhetek, és ez is boldogsággal tölt el.

Ha egy kicsit nyitva tartjuk a boldogság különféle ajtóit, amelyek mind más irányba vezetnek, de mind lehetséges boldogság felé, akkor ez a szabadság mindenki számára elérhető.

# Csináld másképp

Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló Facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
vekerdy-1.jpg

A Szombat című lapba készült alig pár hete, és halála előtt három nappal hagyta jóvá – vagyis helyette már a felesége.
Várnai Pál cikke a Szombat című folyóiratban - szmo.hu
2019. október 10.



Az alábbi beszélgetés Vekerdy Tamással néhány hete készült, és három nappal ezelőtt – az akkor már nagyon legyengült interjúalany helyett – a felesége küldte vissza a javított változatot. Könnyen lehet, hogy a szerdán elhunyt író, pszichológus életében ez volt az utolsó interjú.

Nemrég egy étkezdében egy asszonnyal beszélgettem, és kamasz unokáját látva megemlítettem, hogy épp a napokban láttam Vekerdy Tamást a tévében. „Imádom Vekerdyt” – mondta az asszony, “annyira ért a gyerekekhez.” Honnan ért Ön annyira a gyerekekhez?

Első válaszom az, persze, hogy fogalmam sincs. A második pedig az, hogy van nálunk egy ilyen családi örökség. Nagyon sok óvónő, tanár, gyógypedagógus, gyámügyi jogász volt a családomban. Van egy olyan emlékem is, hogy Steiner Béla, zseniális gyermekorvosunk egyszer megérkezett hozzám, amikor 40 fokos lázzal, kanyaróban feküdtem.

Leült mellém, roppant elegánsan és frissen mosott kezével megfogta a pulzusom. Tüstént jobban lettem. Ebből látszott nekem, hogy ő egy varázsló. Akkor határoztam el, 4-5 éves koromban, hogy én is varázsló, én is gyerekorvos akarok lenni.

A mostani oktatásról sokszor elmondta, megírta a véleményét. Gyakran hangsúlyozza, hogy az oktatásnak védeni kell a gyerekek túlterhelésétől, a lexikális megközelítéstől, mert a tények hamar elfelejtődnek. Nagy súlyt helyez az érzelmi intelligenciára való nevelésre, a kreativitásra. Voltaképpen milyen iskolát szeretne?

A világ érdekes, az ember érdekes. Nem igaz, hogy halálosan unalmas és szorongató kell, legyen a világgal való találkozásunk. Amikor a gyerek találkozik a felnőttel, a tanítóval vagy a szülővel, annak boldog egymásra ismerésnek kéne lennie, ahol rácsodálkozunk együtt a világ nyilvánvaló titkaira, ahogyan Goethe szokta volt mondani.

Hogy hol tűnik el a világ érdekessége, ezt nagyon nehéz megragadni. Mindjárt maga a szó, kötelező, jelzi, hogy itt eltűnőben van, ami érdekes. Mert, ami kötelező olvasmány, az nem tetszhet. Érzelmi részvétel nélkül nincs hatékony tanulás, mondja ki 1996-ban az agykutatás, és hiába hívják fel erre a figyelmet kutatók, mint például Freund Tamás és mások, ezt mindmáig nem hisszük el nekik. Érdeklődés, öröm nélkül nincs hatékony tanulás. Sajnos csak a kényszerben hiszünk.

Visszatekintve az iskoláimra, egynek azért nagyon örülök, hogy rengeteg verset kellett kívülről fújnunk. „Nyelvében él a nemzet”.

Igen, a nyelv tesz bennünket valakivé, azon a helyen, ahol élünk. Ha tetszik, a nyelv tesz bennünket magyarrá, a nyelv tesz zsidóvá. A nyelvnek van egy sajátos hordozó géniusza, amely beavat minket a világnak olyan titkaiba, amelyekhez különben nem jutnánk hozzá. És ilyen értelemben a verseket inkább zenének tekinteném. Mert a vers érzelmileg megragadó, magával sodró, művészi élmény. És minden művészi élmény mélyen hat ránk.

Ön nem hisz az osztályozásban. Hogyan lehet másképpen felmérni egy tanuló felkészültségét?

Hogy miért rossz az osztályzás? Mert akkor nem az a fontos, hogy milyen az a kristály, milyen illata van a növénynek, milyen simogató az állat prémje, hanem, hogy hányasra felelsz belőle holnap. Nincs a világról, a vele való összefüggésünkről érzelemmel átjárt élményünk. Az osztályzás elterel a világtól.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x

hirdetés
vekerdy-tamas-nekrolog.jpg

Valóságos fáklyaként világítottak a szavai olyan helyzetekben, amikor azt éreztük, hogy sötét erdőben járunk, és nem találjuk a kivezető utat.
Szegedi Éva - szmo.hu
2019. október 09.



Évtizedeken át olvastam a Nők Lapját, még gyermekkoromban szoktam rá, mert a nagymamám járatta a magazint.

Hosszú, hosszú éveken keresztül azzal kezdtem az olvasást, hogy odalapoztam, ahol Vekerdy Tamás rovata volt. Olvasói levelekre válaszolt minden egyes héten, és a maga utánozhatatlan stílusával adta a gyakorlatias, józan tanácsait egy-egy élethelyzetre és nevelési problémára.

Imádtam Vekerdy írásait.

Még akkor is, ha nem értettem vele mindenben egyet.

És most Vekerdy Tamás meghalt - ahogy a Facebook-oldalán írták, csendben elment...

Szerettem azt, ahogyan megközelített egy témát, azt, ahogyan a gyerekekről – és a szüleikről – beszélt, ahogyan egy-egy kérdéshez hozzáállt. Soha nem éreztem nyomasztónak, fullasztónak azt, amit megfogalmazott.

Ranschburg Jenővel együtt Vekerdy Tamás is a huszadik század forradalmára volt abban az értelemben, hogy ő is szakított azokkal az irányzatokkal, amelyek a gyermek fegyelmezésére helyezték a hangsúlyt.

Igen, forradalminak számítottak azok a gondolatok, hogy nem a tanulás mennyisége számít, nem az, hogy miből kap jelest a gyerek, hogy népszerű és kemény követelményeket támasztó, egyetemre felkészítő „versenyistállók” nem valók mindenkinek, hogy a távolabbi, jó nevű iskola helyett lehet, hogy jobb a gyereknek, ha a közelből sétálhat haza órák után, és hogy egy ember életében nem az a legnagyobb siker, ha kitűnő a bizonyítványa. Hogy ne nyomjuk el a kicsik egyéniségét és kreativitását.

És forradalminak számított ez gondolat is Vekerdytől: „Jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom, félünk, hogy nem fog "érvényesülni" az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy "érvényesülni"? Kit irigyelünk? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha?”

De kiemelhetném azt is, amit a kamaszkorról és a fiatalokról megfogalmazott: Elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátosságait a gótikus középkor mennyivel jobban felismerte (...), mint a mi modern korunk. Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak. A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget (...). Ha pedig a gyerek lázadni kezd az iskola ellen – amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt illetve képességeit kibontakozni -, gyorsan rákerülhet a kezelhetetlenség bélyege, sőt, láttuk ezt már, rossz képességűnek is bélyegezhetik.”

Ittam Vekerdy szavait. Később, amikor egy ideig tanítottam, illetve amikor megszülettek a testvérem gyermekei, majd az én kislányom, óriási hasznát vettem annak, amit tőle tanultam. Mert Vekerdy Tamástól rengeteget tanultam, pusztán abból, hogy rendszeresen olvastam a publikációit, a vele készült interjúkat, és hallgattam az előadásait.

(Még abból is tanultam, amikor magamban vitatkoztam vele egy-egy kérdésről, például a kétnyelvűségről, pontosabban a gyerekek kétnyelvűvé, többnyelvűvé neveléséről, vagy arról, hogy ugyan miért tanácsolja az anyáknak, hogy hagyják a csudába a vasalást, miért nem a férfiak vasalnak.)

De nem csak én fordultam hozzá, az írásaihoz, a tanácsaihoz, ha úgy éreztem, sötét erdőben járok, és nem találom a kivezető utat.

Generációk nőttek fel a tanácsain.

Generációk nyúlnak az általa alkotott szakirodalomhoz, ha egy-egy helyzetben segítségre vagy biztatásra szorulnak.

Felfogjuk a maga valójában, hogy halálával kit és mit veszítettünk el?


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
idos.jpg

Rengetegen vannak, akik becsülettel végigdolgozták az életüket, gyerekeket neveltek, de életük alkonyán a teljes kiszolgáltatottság vár rájuk. Vélemény.
Címkép: illusztráció (Pixabay) - szmo.hu
2019. október 08.



86 év, 5 unoka, 2 dédunoka. Egy átdolgozott élet. Cukorbetegség, ennek következtében szemészeti problémák, nagyothallás, de teljesen ép tudat. Egy virágzó elme, amely a test börtönében ragad. Kertészkedne, de nagyon hamar elfárad, és fél, hogy esetleg megint elájul. Úgy, mint legutóbb. Látszólag ok nélkül. Nem volt semmi előjele. Csak megtörtént. Agyalapi törés. A kórházból paterolnák ki, ez már nem a traumatológia dolga, hiába vannak fájdalmai és képtelen jelen pillanatban az önellátásra.

Versenyfutás az idővel. Mi legyen? Hová vigyük? Kiszakíthatjuk-e otthonról?

Messze van, a ház, ahol egész életében élt, mindannyiunktól messze van, a napi munka mellett hetente néhány alkalommal tudjuk látogatni. Ez kevés.

Bűntudat gyötör mindenkit. Fontolgatjuk a lehetőségeket. A környéken alig néhány olyan otthon van, amely egyáltalán szóba jöhet – egyik sem önkormányzat által fenntartott intézmény. Egyébként azok sem lennének ám sokkal olcsóbbak, az intézményi térítési díjak eltérőek, de mindenütt jóval meghaladják a havi százezer forintot. Az átlagot meghaladó minőségű elhelyezési körülményeket biztosító otthonok esetén ez az összeg jóval magasabb. Vagyis nagyjából havi százezerért, finomkodás nélkül, egy lepusztult elfekvőbe költözhetnek a nagyszülők.

A jobb helyeken még beugró adomány is van, ezek összege is változó. Van, ahol 500 ezer, de van, ahol 2 millió forint.

És ez még messze nem a plafon, találtam olyan, önkormányzati intézményt, ahol az egyágyas lakrészért 6 millió forintos beugrót kérnek.

Na már most, önmagában a térítési díj komoly fejtörést okozhat a családoknak, tekintettel arra, hogy a Magyar Államkincstár adatai szerint mintegy 532 ezer idős ember havonta 50 ezer és 99 999 forint közötti öregségi nyugdíjellátásban részesül. Szóval ők le is mondhatnak arról, hogy idős éveiket nyugodtan, biztonságban tölthessék el valamilyen otthonban.

809 ezer idős valamivel jobb helyzetben van, ők havonta 100 ezer és 149 999 forint közötti öregségi nyugdíjjal gazdálkodhatnak. Ebből már elvileg finanszírozni tudnak valamelyik állami otthonban egy ágyat. Illúzióink ne legyenek, ennyi pénzért nagyjából kórházi állapotokat kapunk, ami tudjuk, mit jelent. Az utóbbi években egyre több, a szociális otthonokban tapasztalható problémára derült fény. Szóval azt is alaposan meg kell fontolni, egyáltalán melyik intézmény jöhet szóba. A jobbakban – de a legrosszabbakban is – akár több éves a várólista. A térítési díjak mellett pedig kalkulálni kell a gyógyszerek költségeivel, és a zsebpénzzel is. Vagyis

alsó hangon nagyjából havi 200 ezer forintot kellene előteremteni, hogy a szeretett hozzátartozónk biztonságban, jó körülmények között élhesse le hátralévő életét.

Erre pedig az ő nyugdíjából nem telik.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
foto-1000x668.jpg

Ha nő vagy, és elmúltál harminc, számíthatsz rá, hogy kedélyes baráti csevegéseken, munkahelyi megbeszéléseken vagy nagy családi összejöveteleken a legintimebb dologra terelődik a szó: mégis mikor tervezel szülni? Vélemény.
Címkép: illusztráció (Unsplash) - szmo.hu
2019. október 16.



"És ti mikor szaporodtok?" – jött a kérdés az egyik rokontól egy nagy családi összejövetelen. Köpni-nyelni nem tudtam, lefagytam, miközben húszan meredtek rám kérdő és megvető tekintettel.

"Semmi közötök hozzá" – lett volna a megfelelő válasz. Ehelyett én évekkel ezelőtt annyit bírtam kinyögni, majd ha mi úgy érezzük, hogy eljött az ideje. Pedig már a kérdés is felháborító, és nem kellene magyarázkodni.

A gyermekvállalás aztán tényleg magánügy. A nőre tartozik, aki akár a partnerével, akár spermadonortól szeretne gyereket vállalni.

"Te sem leszel már fiatalabb, és nézd meg, az Ildikével is mi lett. Olyan sokáig vártak, hogy kifutottak az időből, szegénynek a héten mondta meg az orvos, hogy nem lehet gyereke" – esett nekem anyám pár hónapja egy szokásos anya-lánya este alkalmával, miközben egy kiváló étteremben vacsoráztunk. Nem mintha érveket kellene sorolnom a döntésem mellett, miszerint várni szeretnék még ezzel, de megteszem, majd a válasz arcul csap:

"Azt hiszed, nekünk könnyű volt? A gyerekvállalás nem könnyű. Rengeteg lemondással jár. A ti korosztályotok már túl kényelmes. Amikor én ilyen idős voltam, már két gyerekem volt. Mi nem utazgattunk ám apáddal, nem vettünk flancos cuccokat magunknak, de így is alig maradt pénzünk a hó végére, úgy kellett sakkozni a számlákkal. Nem tudjátok már ti, mi a fontos."

A téma pedig korántsem csak családi körben jön elő: felmerül a munkahelyen, baráti beszélgetéseken, kormányplakátokon. Az élet szerves része lett, hogy szekálnak, mikor esek már teherbe.

Közügy lett, ami korábban magánügy volt.

A KSH adatai szerint ugyanis Magyarországon a ’80-as évek óta folyamatosan fogy a magyar népesség. Egyre kevesebb gyerek születik, és a 2000-es évektől kezdve az elvándorlás is hatással van a népességszámra. A magyar kormány próbál mindent bevetni, hogy ezt a tendenciát visszafordítsa: lakástámogatások, babaváró kölcsön, adókedvezmény, autóvásárlási kedvezmény – csak hogy néhányat említsünk.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x




Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!