hirdetés
abcug.jpg

"Sose jutott eszembe, hogy lemondok a gyerekemről, ha intézetbe adom"

Még az intézmények mellett érvelő anyuka is inkább Hollandiába viszi a lányát, néhány szülő pedig összefogott, hogy saját, megfelelő lakóotthont hozzanak létre.
Fődi Kitti, Abcúg, Fotó: Végh László - szmo.hu
2019. január 07.


hirdetés

Hatalmas dilemma a súlyosan fogyatékos gyereket nevelő szülőknek, hogy vállalják-e a gondozásukat vagy intézménybe adják őket. Néhány szülő foggal-körömmel ragaszkodik hozzájuk, de vannak, akik azt gondolják, hogy csak akkor lehet a gyereküknek élete, ha közösségben élnek. Abban viszont minden szülő egyetért, hogy idővel muszáj helyet találni gyerekeiknek, ha ők már nem bírják tovább a terhet. Mégsem tudják tiszta lelkiismerettel intézménybe vinni őket, mert attól félnek, hogy az ott uralkodó állapotok, a dolgozók alulmotiváltsága miatt hamarabb meghalnak a gyerekeik.

Még az intézmények mellett érvelő anyuka is inkább Hollandiába viszi a lányát, néhány szülő pedig összefogott, hogy saját, megfelelő lakóotthont hozzanak létre.

Az, akinek súlyos fogyatékkal élő gyereke születik, sokszor szembekerül azzal a kérdéssel, hogy intézménybe adja-e gyerekét vagy vállalja a 24 órás gondozását. A dilemma minden, súlyos fogyatékkal élő gyerek szülőjében felmerül előbb vagy utóbb, ha nem is maguktól, akkor valamilyen külső sugallat, olykor nyomás hatására. Még ha a szülők a gondozás mellett is döntenek, akkor az orvosok, barátaik, környezetük gyakran megpróbálja őket lebeszélni erről, mondván, hogy jobb életük lesz nekik, ha megszabadulnak ettől a problémától. Vannak szülők, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a gyerekük családban nőjön fel, de sok olyan szülő is van, akik, bár otthon nevelik a gyereküket, nem feltétlen az intézményi élet ellen vannak, csak éppen nem találnak olyat, ahova nyugodt szívvel beadnák fogyatékkal élő gyereküket. A legnagyobb félelem az intézményekkel kapcsolatban, hogy a gyerekeik nem kapnak majd elég figyelmet az alulfizetett, túlterhelt ápolóktól.

Nem lehet jobb intézményben, mint családban

"Teljesen megértem azokat, akik beadják a gyereküket egy intézménybe, de én nem voltam ehhez elég erős, nekem ez volt a könnyebb út"

– mondja könnyeivel küszködve egy anyuka, aki sosem adná intézménybe a lányát.

Az anyuka súlyosan, halmozottan sérült serdülő korú lányára vár egy speciális iskola terme előtt, csak addig van időnk beszélgetni, amíg vége nincs az órának, mert utána újra minden figyelmét neki kell szentelnie. Az anyuka férjével és két másik gyerekükkel próbálják menedzselni a lány gondozását, aki súlyos agykárosodása miatt születése óta 24 órás felügyeletet kíván maga mellé. Ennek ellenére a szülők sosem gondoltak arra, hogy intézménybe adják, és foggal-körömmel küzdenek az ellen, hogy ez mégis megtörténjen. Viszont ahogy nőtt a kislány, egyre több probléma jelentkezett, nagyon nyugtalan, sírós gyerek volt, és a nyomás is egyre csak nőtt körülöttük, hogy adják intézménybe. Kétségbeesetten jártak orvosról orvosra, hátha valaki mond olyan megoldást, amivel könnyebbé teheti az életüket, de ehelyett azt kapták, hogy mondjanak le a gyerekükről.

Egy orvos kerek perec megmondta nekik, hogy tönkre fogja tenni az ő és a testvérek életét is, ha nem adják intézménybe sérült gyereküket.

Ez a kijelentés a szülőket sokként érte, pár nap nagyon traumatikusan telt. A szülők azzal tisztában voltak addig is, hogy az ő életük más lesz a sérült gyerekük miatt, de az, hogy a testvérekét is tönkreteheti, letaglózta őket. Felmerült bennük a kérdés, hogy megtehetik-e ezt a másik gyerekükkel?

Ugyanakkor túl erős volt az intézményekkel szembeni ellenszenvük, biztosak voltak benne, hogy nyugtalan, sírós gyereküket gyógyszerekkel szedálnák le, és ágyban fekvőként fél éven belül meghalna tüdőgyulladás vagy a felfekvések kapcsán kialakuló problémák következtében. Az orvos hiába bizonygatta, hogy vannak jó helyek is, a szülők azt gondolták, hogy egy gyereknek nem lehet jobb egy intézményben, mint a családjánál. A döntésben az is sokat segített, hogy bár az ép testvéreknek még ma sem könnyű, de nagyon szerették a lányt és támogatták a szüleiket.

Úgy döntöttek, hogy mindent megtesznek azért, hogy a gyerekük a családban nőhessen fel. Számukra nem is igazán az volt a kérdés, hogy beadják-e intézménybe vagy sem, hanem inkább az, hogy ha nem teszik meg, akkor hogyan fogják túlélni. Iszonyatosan sok munkával megtervezték úgy az életüket, hogy mindhárom gyerekükre jusson elég idő. Ez nem könnyű feladat, állandó időbeosztást és gondolkodást igényel.

"Amikor az orvosok azt javasolják, hogy tedd be a gyereked egy intézménybe, akkor arra nem gondolnak, hogy a szülő reggel úgy kel fel, hogy cserbenhagyta a gyerekét. Egyáltalán nem könnyebb annak felkelni reggel, aki beadta”

– vélekedik az anyuka.

Szerinte ez egy kényszerhelyzet, amibe nem szabadna hagyni, hogy belekerüljenek a családok. Úgy gondolja, hogy a gyerek születésétől kezdve lelki, pszichés támogatást is kellene a szülőknek kapniuk, nem pedig azt hallgatni az orvosoktól, hogy nincs remény, adják a gyereket intézménybe. Ma még az a jellemző, hogy családok a sérült gyerekek születése után a kórházból hazatérve kikerülnek a semmibe, magukra maradnak minden problémával.

A lányuk, még a mai napig 24 órás felügyeletet igényel, a problémák nem lettek kisebbek, de már könnyebben kezelik őket. Ezt addig fogják csinálni, ameddig csak lehet, mert a sérült lányuk arra tanította meg őket, hogy mindig van megoldás, csak nem szabad feladni.

Azért tettem be intézménybe, hogy túléljem

Farkas Krisztinával és Ágostonnal 11. kerületi lakásukban találkozunk egy hétköznap délután. A kerekesszékben ülő, szavakkal nem kommunikáló fiúnak fülig ér a szája, amikor meglát minket, mert az ápolási díj megemelése kapcsán többször volt már hasonló helyzetben, amikor újságíró és fotós érkezett hozzá. Nem sokkal érkezésünk utána a nem messze lakó, de már külön élő édesapa is megjön, ahogy azt Ágoston a falon lógó, kommunikálásra használt táblája is előre jelezte nekünk.

Ágostonról már a születésekor kiderült, hogy halmozottan sérült, de a szülőknek nem javasolták sem az orvosok, sem a rokonok, hogy adják intézetbe, és akkoriban még ők sem gondolták, hogy a picike problémából egyszer majd egy nagyobb gyerek lesz, nagyobb problémával. A legelső személy, aki felvetette, hogy miért nem megy Ágoston intézménybe, egy konduktor volt, aki a másfél éves nem halló kisfiúhoz járt házhoz fejleszteni.

"Azt mondta, hogy ismer a Pető Intézetben egy anyukát, aki hétfőn betolja a lakóotthonba a két gyerekét, és az anyuka annyira nagyon csinos, szép a haja, ki van lakkozva a körme. Na most én ott ültem nagyjából anyatejes, lehányt pólóban, ő meg arról beszélt, hogy ezzel szemben milyen csinos is lehetnék, hogyha elpattintanám otthonról ezt a gyereket, akivel annyi baj van” – emlékszik vissza Krisztina.

Krisztina akkor még el sem tudta képzelni, hogy lesz az életükben egy olyan pont, amikor fontolóra kell venniük az intézményi életet. Az édesanya valamiért viszolygott a nappali ellátórendszertől is, ezért a szabadidejét nem kímélve ő volt otthon minden nap Ágostonnal, miközben a fiú édesapja dolgozott, a lányuk, Melitta pedig óvodába járt. Másfél éven keresztül minden héten hordta Ágostont terápiára, akinél viszont kialakult egy terápiás félelem, ezért minden alkalommal, amikor el akartak indulni, a fiú hányni kezdett. Krisztina nem bírta tovább, úgy döntött, hogy nem hordja többet terápiára, hanem csak egyszerűen élnek, és majd ő otthon fejleszti, amennyire tudja. Később kiderült, hogy ez sem működik, ezért helyet szerzett Ágostonnak egy közeli szociális ellátóban, ahova minden reggel elvitte, délután pedig hazahozta. Bár Krisztinának sok szabadideje felszabadult, mégsem tudott elmenni dolgozni, mert Ágoston fizikailag nagyon rosszul viselte az ellátót, gyakran kellett érte menni, mert rosszul lett.

Közben Ágoston testvére, Melitta iskolába kezdett járni, ahol kiderült, hogy súlyos diszlexiája van. Ágoston állapotához képest a szülők nem érezték ezt akkora problémának, de egyre súlyosbodott a helyzet, amit a pedagógusok is jeleztek. Eközben a szociális ellátóból Krisztina Ágostont minden nap annyira borzalmas állapotban vitte haza, hogy nem sok hiányzott hozzá, hogy a fiú kórházba kerüljön, ekkor pedig elszakadt a cérna az édesanyánál. Felhívott néhány, Pest környéki lakóotthont, és szerencsére Perbálon rögtön találtak is egy helyet az akkor nyolcéves Ágoston számára.

"Sose jutott eszembe ilyen, hogy én lemondok a gyerekemről, ha intézetbe adom.

Én azért tettem be, hogy túléljem. Már nem volt ötletem, hogy hogy lehet az ő életét boldogabbá tenné, már nem bírtam kitalálni semmit. Amit mi itt adni tudtunk neki, az kevés volt. Túl kevés dolog történt körülötte, nem volt elég az, hogy bemegyünk a boltba, hogy elmegyünk sétálni, elmegyünk a nagypapához. Azt gondoltam, hogy ha semmi sem teszi boldoggá az életét, akkor hátha van egy olyan társaság, ami igen, ebben viszont nagyon hittem, hogy neki ez majd jó lesz” – magyarázza az anyuka.

Ágoston öt napokat töltött a Budapesttől nagyjából 35 percre lévő településen, a maradék két napot a pedig otthon. Amikor Krisztina először hagyta őt az otthonban, hatalmas fájdalmat érzett, és fogalma sem volt, hogy mit tudna kezdeni a felszabadult idejével, mert addigra már annyira hozzászokott, hogy minden percét a fia gondozása tölti ki. Szép lassan megteltek programokkal a hetek, de Krisztina nem érezte jól magát, sosem volt boldog, Ágostont pedig akárhányszor hazahozta, mindig rossz egészségi állapotban volt a lakóotthonban uralkodó körülmények miatt. A lakóotthonban rossz volt a fűtés, ezért hol nagyon meleg volt a szobákban, hol nagyon hideg, emiatt Ágoston folyamatosan felfázással küzdött. Ráadásul a fiú glutén- és laktózmentes diéátáját sem tartották be, hiába vitt Krisztina öt napra elegendő ételt. Azt sem lehet tudni, hogy a túlmozgásos fiú hányszor esett le az ágyról, mert ottjártukkor többször is láttak felnőtt embereket leesni.

"Ágoston sosem úgy jött haza, hogy most akkor nyugodtan van, többször hallottuk, hogy megint meghalt benn valaki. Engem az taszított a legjobban, hogy ott megélhetési dolgozók voltak, előfordult, hogy az ápolók ellopták Ágoston zokniját, idegenek a gyógyszereit, ruháit. Amikor bementem, úgy éreztem, hogy a fiamnak nem ebben a környezetben lenne a helye” – meséli az édesapa, László.

Ágoston a lakóotthonban töltött három év alatt kétszer került kórházba, egyszer a tüdejében keletkezett víz miatt majdnem meg is halt az intenzíven. Az állapotok ellenére a szülők nem hibáztatják sem az otthonban dolgozókat, sem az intézményt, tudomásul vették, hogy 2010-ben ilyen állapotok voltak, hogy sok gyerek hamarabb meghalt, és reménykednek abban, hogy ez a jövőben javulni fog.

A három év alatt, amit Ágoston benn töltött, Melitta kigyógyult a diszlexiából, ami hatalmas örömöt és erőt adott a családnak,

ráadásul az édesanya talált egy Ágoston számára megfelelő iskolát is, ahova heti háromszor járhatott volna, ezért Krisztina egy hétvégi napon úgy döntött, hogy nem viszi vissza hétfőn Ágostont az otthonba, és ezzel véget ért a fiú intézményi élete.

A tizenöt éves fiú jelenleg is iskolába jár és időközben kártyák segítségével kommunikálni is megtanult. A család élete kiegyensúlyozottabb, mint valaha. Krisztina egyáltalán nincs az intézmények ellen, de úgy érzi, hogy az ő igényeiknek megfelelő intézmény jelenleg nincs itthon. Kérdésünkre, hogy el tudják-e képzelni, hogy Ágoston újra intézményben éljen, azt feleli, hogy ez a jövőben Ágoston döntése lesz, de ő nem tartja kizártnak.

Anyukák hoznának létre egy megfelelő intézményt

Gál Kata, az Unikornis Egyesület egyik megalapítója több szülővel karöltve, azért hozták létre a szervezetet, hogy egy olyan lakóotthont alakíthassanak ki sérült gyerekeiknek, ami nekik is megfelelő. Az anyukájával és kamasz fiával, Mátéval otthonukban találkozunk. A fiú éppen kicsit fáradt, mert az iskolában volt egy epilepsziás rohama, ami megviselte. Miközben az édesanya kávét főz a bébiszitterre várva, Máté csendben játszik mellette. A 17 éves fiú és Katalin között nagyon szoros a kötelék, mindketten ragaszkodnak egymáshoz, ez a legfőbb oka annak, hogy a fiú nem megy intézménybe.

Katalin bevallja, hogy nehezen tudna megválni fiától, de volt idő, amikor mégis megfordult a fejében, mert úgy érezte, nem bírja tovább.

A jobb hírben álló lakóotthonokat kereste meg, mégsem adta volna be egyikbe se szívesen, mert úgy látta, hogy az ott dolgozók nagyon alulmotiváltak és a fia nem kapna elég figyelmet.

Máté most iskolába jár, amikor pedig Katalin vagy a párja nem ér rá, egy gyógypedagógus hallgató vigyáz rá. Az édesanya egy köztes megoldásban hisz, a lakóotthonban, amit szülők összefogásával hoznának létre, ahol tudhatnák, hogy a gyerekük jó kezekben lenne és ők is részben ott lehetnének mellettük. Az az elképzelésük, hogy egy kis létszámú gondozóházat építenek fel halmozottan sérült gyerekeknek, akikre több szakembernek köszönhetően több figyelem is juthatna. A gyerekeknek nem is kellene éjjel-nappal ott lenniük, arra is lehetőség lenne, hogy a szülők csak arra az időre tegyék be őket, amíg ők színházba vagy moziba mennek. Csakhogy a lakóotthon létrehozására vonatkozó jelenlegi szabályok megnehezítik ezt. Civil szervezetek ugyan létrehozhatnak támogatott lakhatást, de ezt a lakhatási formát inkább enyhén sérült embereknek találták ki, akik valamilyen szinten önellátók. Ahhoz, hogy halmozottan sérült gyerekeknek 24 órás felügyeletet biztosítsanak jóval nagyobb költségre lenne szükség. A normatíva viszont, amit a támogatott lakhatáshoz lehet igényelni, egyáltalán nem erre van kalkulálva, ezért jelenleg nem lehet súlyos fogyatékosságban érintett embereknek civil szervezetként lakóotthon létrehozni.

Egy másik anyuka is egy kisebb lakóotthon létrehozásában hisz, aki egyedül neveli beteg kislányát, akinek súlyos epilepsziás rohamai vannak. Az orvosok azt javasolták az édesanyának, hogy adja intézetbe, mert ők már nem tudnak rajta segíteni. Az anyuka belenézett a gyereke szemébe, és azt érezte, hogy kell más megoldásnak lennie, de az anyuka hozzáteszi, hogy szerinte vannak olyan sérült gyerekek, akiknek az intézményi létforma a megfelelő.

"Egy beteg gyerek nevelése a család feladata, de ez csak akkor működhet, ha egy összetartó család van mögötte, ami nekünk nem adatott meg, mégsem tudtam beadni. Ha valakinek a lelkiismerete tiszta, amikor intézménybe viszi a gyerekét, akkor azt kell tennie, de az enyém nem az” – mondja az édesanya.

A lánynak folyamatosan rohamai voltak, nem tudták az orvosok beállítani a gyógyszereit, és az édesanya házassága is kezdett tönkremenni, amit azzal szeretett volna megmenteni, hogy a sérült gyereküknek keres egy megfelelő helyet, csakhogy ilyet nem talált. Két lakóotthont látogatott meg, de mindkettőből sírva fordult ki az ott uralkodó állapotok miatt. Úgy érezte, hogy ha bekerülne egy ilyen helyre a lánya, akkor nem foglalkoznának vele, nem nézné meg senki, hogy tisztába kell-e rakni vagy levette-e magáról a ruháit.

A nő inkább úgy döntött, hogy egyedül neveli fel gyermekét, akinek szerencsére mostanra a gyógyszerei is rendben vannak. Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy ha elfogy az ereje, akkor ezt a terhet nem ruházhatja át másra, mert ez az ő döntése volt. Az ő álma is az, hogy ha majd eljön az ideje, egy kisebb lakóotthonban legyen a lánya, ahol megfelelő mennyiségű szakember foglalkozik vele.

Azt akarom, hogy legyen élete

Becker Gabriella is más megoldást választott a magyar szociális intézményrendszer helyett. Huszonegy éves lánya, Linda súlyosan mozgássérült enyhe értelmi fogyatékkal, de ő is és édesanyja is azon a véleményen vannak, hogy akkor lesz valódi élete, ha nem a négy fal között, hanem egy lakóotthonban él. Az édesanya esélyt szeretne adni lányának egy teljes életre, arra, hogy napi szinten közösségben legyen, az ő képességeihez mérten feladatokat kapjon, esetleg társat találhasson.

"Nekünk szülőknek is van életünk, és ez nem egoizmus, hogy „leadjuk” felnőtt gyermekünket egy intézménybe. Linda is tudja, hogy csak a négy fal között nem lehet élni, igénye van arra, hogy több emberrel legyen kapcsolatban, én pedig azt akarom, hogy legyen élete” – mondja az édesanya.

Mivel Linda kettős állampolgár édesapja révén, ezért jogosult a holland ellátási rendszert igénybe venni. Gabriella éppen most járt Hollandiában, hogy saját szemével lássa, ahova majd a lánya fog menni, ami egészen más, mint az itthoni lakóotthonok.

Itthon a legtöbb mozgássérülteknek szánt intézmény inkább napközi foglalkoztatásra vagy megőrzésre van kialakítva. Az édesanya szerint mindegyikkel az a fő probléma, hogy egyik sem biztosít Linda élete végéig helyet, mindegyik csak ideglenes megoldás lenne. Ezért került szóba Hollandia, ahol egy több oldalas elemzés alapján próbálják megtalálni a lánynak megfelelő intézményt, és most úgy tűnik, hogy sikerült is.

A holland intézmény, ahova Linda édesanyja nélkül fog költözni, olyan, mint egy kisebb falu száz lakóval, akik kilenc hálószobás házakban élnek együtt szinte családként. Mindenkinek saját szobája van közös nagy nappalival, több akadálymentes fürdőszobával és konyhával. A házakba gondosan válogatják össze hasonló értelmi szinten lévő lakótársakat. A falun belül van saját sütöde, központi konyha, biogazdaság állatokkal, szövő- és kerámiastudió, fa- és fémüzem, ahol a fogyatékkal élő emberek dolgozhatnak. Van egy nagy színháztermük, ahol minden reggel egy közös verseléssel, énekléssel kezdik a napot, mielőtt mindenki megy a napi feladata elvégzésére. A helyi önkormányzat pedig ép embereket is költöztet a helyre, hogy az integráció se maradjon el. Mivel az egész terület egy parkos környezetben van, vannak olyan városlakok, akik oda mennek sétálni, tehát az ottani lakók nincsenek eldugva az isten háta mögé. Mindezért cserébe anya és lánya vállalja, hogy havonta csak egy alkalommal lássák egymást, de még így is úgy érzik, hogy mindkettőjüknek ezzel tesznek a legjobbat.


KÖVESS MINKET:





hirdetés
abcug-roma-munkaerohiany.jpg

„Munkaerőhiány? A drogériában akkor se dolgozzon cigány!”

Sokan azt remélik, a munkaerőhiány végre megmenti a nincstelenségben tengődő tömegeket, köztük a romákat. Számos cégnél viszont még mindig ódzkodnak a cigány emberektől, még ha találni is pozitív példákat.
Szurovecz Illés írása az Abcúgon, címkép: illusztráció - szmo.hu
2019. július 09.



Sokan azt remélik, a munkaerőhiány végre megmenti a nincstelenségben tengődő tömegeket, köztük a romákat. A számok szerint ebben van igazság, egyre többen jutnak álláshoz, a helyzet mégsem ilyen egyszerű. A sikerhez jó felnőttképzés kellene, de az állami munkaügyi központok elvétve sikeresek, a civilek pedig kapacitás híján keveseknek tudnak segíteni. Közben sok cégnél még mindig ódzkodnak a cigány emberektől, még ha találni is pozitív példákat. Megnéztük, hogyan próbálják meglovagolni a munkaerőhiányt a szabolcsi Nagyecseden és a Pest megyei Csobánkán.

Varga Enikő halkszavú, szorgalmas és alázatos ember. Egyedül neveli 13 és 15 éves gyerekeit, miközben minőségellenőrként dolgozik egy mátészalkai multi gyártósorán, ahová a nagyecsedi romatelepről buszozik be hétfőtől szombatig, három műszakban. Enikő annyira csendes, hogy a főnöke egyszer rá is szólt, legyen kicsit merészebb, és nyugodtan kiabáljon, ha hibázik a gépkezelő. A kollégái persze pont azért szeretik, mert nem emeli fel a hangját. Mióta másik szalaghoz került, a régiek folyton kérdezgetik, mikor megy már vissza hozzájuk.

Havonta 240 ezer forintot keres, plusz 12 ezret kap SZÉP-kártyára, ami sokkal több az előző fizetésénél. Korábban egy konzervgyárban dolgozott 130 ezerért, ráadásul az csak szezonális munka, kevés embert vesznek fel tartósan. Sokak számára mégis ez az egyetlen út, ha fix bevételt akarnak, itt ugyanis nem várnak általános iskolai végzettséget. Márpedig 2016-ban 26 ezren voltak Szabolcs megyében, akik elmúltak 15 évesek, és nem végezték el a nyolc osztályt.

Enikő nem tartozik közéjük, mégis izgult, felveszik-e vajon Mátészalkára dolgozni. Azt mondja, ha Balázs Ferencné Vicu nem segít neki a felkészülésben, esélye sem lett volna.

Varga Enikő - Fotó: Végh László

"Az életcélom, hogy segítsek nekik"

Bár az évek óta tartó munkaerőhiány jókora bosszúságot okoz annak, aki építkezésre adja a fejét, bizonyos cégek akár egészen távoli országokból kénytelenek vendégmunkásokat behozni, ráadásul még a túlóratörvényt is bevezették, az éremnek két oldala van.

Sokak szerint a munkaerőhiány történelmi lehetőséget jelent a hátrányos helyzetű, alacsony iskolázottságú, évtizedek óta munkanélküliséggel küzdő embereknek, köztük a romáknak. A munkáltatók ugyanis kénytelenek olyan embereket is felvenni, akiket korábban interjúra se hívtak volna be. A számok ezt részben igazolják is, nemrég a G7 írt arról, hogy három év alatt majdnem felére csökkent a romák munkanélküliségi rátája, a foglalkoztatási rátájuk pedig közel 40 százalékkal nőtt. A lapnál beszéltek olyan gyárral, ahol sikeres a romák integrációja, és még egy nyugdíjas tanárt is felvettek, hogy “alap dolgokra” tanítsa őket.

A helyzet azonban a jó példák ellenére sem egyszerű, az önkormányzatok nem szívesen engedik el a közmunkásokat, akik a képzés hiányosságai, vagy éppen a rossz tömegközlekedés miatt maguk is nehezen mozdulnak.

“Valóban megnyílt egy kapu, a cégek egy része talán nem zárkózik el úgy, mint korábban. Találkozunk pozitív példákkal, mégsem mernék általánosítani”

– mondta az Abcúgnak Gaal Ilona, a Kiútprogram munkatársa.

A Kiútprogramban egy éve foglalkoznak azzal, hogy a Nagyecsed környéki álláskeresőket próbálják eljuttatni a környékbeli, betanított munkásokat kereső üzemekbe. A Polgár Alapítvány által létrehozott civil szervezet tíz éve van jelen Szabolcsban és Borsodban: saját vállalkozáshoz és ezáltal önálló jövedelemhez segíti a mélyszegénységben élő, főleg roma ügyfeleit. A támogatás egyik eszköze a mikrohitel, másik pedig a mentorálás, szaktanácsadás, hogy az uborkatermesztés valóban sikeres legyen és pénzt hozzon az ügyfeleknek. (Erről itt írtunk bővebben).

A Kiútprogram helyi munkatársa, a már említett Vicu egyesével készíti fel interjúra és tesztírásra azokat, akik a gyereknevelés és munka mellett hajlandóak logikai-számtani feladatok felett görnyedni.

“Nehezek ezek a tesztek, de ha kell, két napig ülünk bent. Aki itt hibátlanul kitölti, annak a gyárban is menni fog”

- mondta Vicu, aki néhány éve maga is uborkatermelőként került a projekt közelébe. Azelőtt saját mátészalkai ruhaboltját vezette, de unokája születése után abbahagyta, mert úgy érezte, lánya mellett a helye. Fábiánházán nőtt fel, édesanyja révén mégis kötődött Nagyecsedhez. “Mindig ők voltak a szívem csücskei. Az életcélom, hogy segítsek nekik”.

Hiába mennek a munkaügyi központba

Az elmúlt egy évben közel százan regisztráltak Vicunál, közülük több mint harminc embert ajánlottak ki munkahelyekre, és körülbelül egyharmaduk került be a megcélzott gyárba. A jelentkezők hatvan százaléka nyolc általánossal rendelkezik, és fele elvégzett valamilyen állami képzést a munkaügyi központnál, de egyikük sem dolgozik a szakmájában. Pedig van köztük targoncás, térkövező, pincér, parkgondozó, dajka, textigépszerelő és falusi vendéglátós végzettségű is. (Arról, hogy miért nem hatékonyak a milliárdokért folyó állami képzések, ebben a cikkben olvashat bővebben).

A kiutasok ennek ellenére próbáltak együttműködni a munkaügyi központtal, ahol nyitottak is voltak, de hiába.

“Amikor a munkaügyi központ kiközvetíti az álláskeresőt egy céghez, írnak egy közvetítőlapot. Ha nem fogadja el az állást, vagy el sem megy az állásinterjúra, három hónapra mindenféle juttatástól elesik. A közvetítőlapot a munkaügyi központ írja meg és küldi ki a céghez, ezért az álláskeresők nagyon kiszolgáltatottak. Ha bemennek a központba, és ott a munkaügyis rábeszéli egy állásra, nagyon nehezen mond nemet, akkor is, ha az állás számára nem megfelelő, mert mondjuk nem bírja a nyers hús szagát, vagy családi okokból nem tudja vállalni a 3 műszakot. Márpedig a munkaügyisnek az indikátor számít, nem az adott ember”

– mondta Gaal Ilona.

“A munkaügyi központtal először úgy állapodtunk meg, hogy odaviszünk négy embert, akiknek keresnek megfelelő munkát. Bíztunk abban, hogy ha valaki visszautasít egy munkát, mert például nem érne haza időben a gyerekhez, akkor ezt elfogadják, és nem töltik ki a közvetítőlapot. Amikor a részletekről akartunk egyeztetni, azt kérték, ne is menjünk be, egyszerűen csak küldjük át az emberek adatait, majd az alapján keresnek nekik munkát. Ezt nem tehetjük meg, egyrészt mert nem hatalmaztak fel minket, hogy továbbadjuk az adataikat, másrészt félnek, és mi is félünk, hogy a minimális ellátástól is elesnek”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
csicska-.jpg

Szarvason mindenki név szerint ismeri a csicskákat

A csicskatartók nem csak az idősebb, magányos férfiakra utaznak, legfőbb célpontjuk a hajléktalanok.
Fődi Kitti riportja, Abcúg, Kép: Hajdú D. András - szmo.hu
2019. július 15.



Százötven embert tartanak modern kori rabszolgaságban, csicskaként Szarvason. Az egész város tud róla, mindenki név szerint ismeri a csicskákat, van, aki szökni segít nekik, de a boltból például kitiltották őket, amiért ételt lopnak. Az Ótemplomi Szeretetszolgálat 20 éve próbálja kimenteni ezeket az embereket, de évente csak egy-kettő olyat sikerül, aki nem tér vissza a tartóihoz. A csicskák inkább tűrik, hogy éheztessék vagy verjék őket, mert semmiképp nem akarnak visszakerülni a hajléktalanellátásba. A szarvasi családok az egész Alföldre kiterjedő hálózatot építettek ki, vidéki nagyvárosok hajléktalanszállóiról vadásszák össze az embereket. A rendőrség tehetetlen, Szarvason még soha senkit nem ítéltek el csicskáztatásért. Helyszíni riport.

Csak Szarvason hozzávetőlegesen 150 embert tarthatnak családok modernkori rabszolgasorban, csicskaként. A csicskák ingyen dolgoznak családoknak, akik elszedik az egyéb jövedelmüket, például munkanélküli segélyüket vagy nyugdíjukat, sokszor fűtetlen fészerekben, víz nélküli szobákban adnak nekik szállást, szinte éheztetik őket. Szarvason a munkacélú kihasználás nem a mélyben bújik meg vagy szóbeszéd formájában él, a városban mindenki kapásból tudja, hogy kik a csicskák, meg is nevezik őket. és azt is, hogy melyik családhoz tartoznak. A városban nincs hajléktalan, mert aki valaha az volt, mára biztosan csicska lett belőle. A csicskatartók olyan kiterjedt hálózattal bírnak, ami több száz kilométerre lévő nagyvárosok hajléktalanszállókig nyúlik, ahol a futtatóik szedik össze a mindenüket elvesztett, főként idős hajléktalan férfiakat.

Hiába van benne a Büntető Törvénykönyvben 2013 óta, hogy a munkacélú kihasználás bűncselekménynek, emberkereskedelemnek számít, mégsem tudják könnyűszerrel kimenteni ezeket az embereket a sorsukból, akik inkább élnek ezeknél a kizsákmányoló családoknál, minthogy visszamenjenek az utcára vagy a hajléktalanszállóra.

,,- Pénzt azt nem szoktam kapni, csak szállást kapok, kaját kapok, de pénzt én nem kapok soha.

– Nyugdíja sincs?

– De az van, rokkant nyugdíjam. De én azt nem költöm semmire, mert azt meg se kapom tőlük.

– És ez Önt nem zavarja?

– Dehogynem zavar, nincs nálam egy forint sem, még egy üdítőt se tudok magamnak venni. Ők veszik fel a nyugdíjamat, nem tudom miért. Talán, mert én nem tudnék rá vigyázni.

– De napi háromszor kap enni?

– Hát nem nagyon. Most mit mondjak Önnek? Most kaptam reggelit délben, aztán majd csak este kilenckor kapok vacsorát.

– Mi volt a reggeli?

– Olyan kis vajas kenyér.”

A férfival Szarvas központjában, a belvárosban futunk össze, a ruhái koszosak, kockás inge kigombolva, épp a lovakat készül megetetni egy, a város szélén lévő tanyán. A 42 éves férfi 15 éve csicska ugyanannál a családnál, még a házra is rámutat, hogy hol. Tizenöt évvel ezelőtt a békéscsabai buszállomáson szedték össze, hajléktalan volt. Most a családdal él egy házban, van egy saját szobája, minden nap a tanyán dolgozik, ahol a lovak gondozása a feladata. A férfi azt meséli, hogy néha meg is verik, ha szóvá mer tenni valamit, mégis amikor megkérdezzük tőle, hogy ki ő a családban, hogyan nevezi magát, akkor azt feleli, hogy családtag.

Az viszont mégsem tetszik neki, hogy elveszik a pénzét, ezért egy ideje már gondolkodik azon, hogy otthagyja a családot, de valamiért bizonytalan benne, aminek az okát nekünk se tudta megmondani.

A szarvasi Ótemplomi Szeretetszolgálat többször is megpróbálta kimenteni a férfit, de mindig visszacsábították. Az ő története nagyon jól mutatja, hogy mennyire bonyolult helyzetben vannak a csicskák, akik a saját életsorsuk, a hajléktalanellátás, illetve a szociális ellátórendszer áldozatai.

Szarvason nincs hajléktalan, csak csicska

Az Ótemplomi Szeretetszolgálat munkatársaival és a Szarvasi Család- és Gyermekjóléti Központ intézményvezetőjével beszélgetünk a szarvasi csicskatartásról és a jelenség okairól. A Szeretetszolgálat eredetileg az evangélikus egyház fenntartásában idősgondozással, szenvedélybeteg ellátással, támogatott lakhatással, házi segítségnyújtással és fogyatékos személyek nappali ellátásval foglalkozik. A tevékenységükön keresztül kerültek kapcsolatba csicskákkal is, ezért már évek óta a Család- és Gyermekjóléti Központ segítségével igyekeznek ezen a téren is tenni valamit.

Tóth Tamásné, a Szarvasi Család- és Gyermekjóléti Központ intézményvezetője már 20 éve foglalkozik a munkacélú kihasználással, ahogy ő fogalmaz Szarvason nincs olyan csicska, akivel ne találkozott volna vagy nem fog találkozni.

Összesen 150 emberről tudnak név és lakcím szerint csak Szarvason, akiket valamilyen formában kihasználnak magyar és roma családok egyaránt.

A csicskáztatás emberkereskedelemnek számít, de a jellege szinte családonként tér el és a legnagyobb végletek között mozog. Néhol a csicskákkal elhitetik, hogy a családhoz tartoznak, a családi házon belül kapnak egy szobát, de ingyen dolgoztatják őket, ha pedig van valamilyen jövedelmük, azt elveszik. Azonban van olyan is, aki fűtés nélküli magtárban alszik, nem kap rendesen enni, előfordul, hogy még testileg is bántalmazzák. Mivel a legtöbb család mezőgazdasággal foglalkozik a környéken, ezért ezeket az embereket legtöbbször a tanyák, állatok gondozásával, mezőgazdasági munkákkal, a háztartás vezetésével, házbontással bízzák meg. A csicskákat nem az udvaron láncra verve kell elképzelni, szabadon mozoghatnak a városban, de a család mindig szemmel tartja őket, ellenőrzik, hogy mikor, hol vannak. Ha pedig megpróbálnának elmenni, akkor a föld alól is előkerítik őket, utána pedig büntetésként meg is verik a őket, hogy többet ne próbálkozzanak meg a szökéssel. Egy családnak – általában attól függően, hogy mekkora a tanyájuk, mennyi állatuk van – több, akár 5-6 csicskája is lehet.

A legtöbb csicska 50 év feletti férfi, akiket különböző ajánlatokkal csábítanak a családok magukhoz. Sokszor lakáshirdetésekre vagy munkára jelentkeznek, de most a leggyakoribb, hogy párkapcsolati hirdetésekre érkeznek az áldozatok. A kihasználók a leggyengébb pontokat keresik, azt kínálják ezeknek az embereknek, ami a legjobban hiányzik az életükből. Először még korrekt feltételeket ígérnek nekik, szállást, ételt, sőt még egy kis fizetést is, de ez a beetetési időszak legfeljebb pár hónapig tart, és elkezdődik a tényleges kihasználás.

A csicska szó a börtönszlengből jön, és a jelentése nem pontosan fedi le a modern rabszolgaság jelenségét. Ugyanis csicska az, akit akarata ellenére dolgoztatnak, tehát jelenleg a magyar jogszabályban nincs is rendes kifejezés azokra az emberekre, akik a modern rabszolgaság áldozatai. Mivel a köznyelv csicskaként emlegeti ezeket az embereket, ezért a cikkben mi is ezt használjuk.

A Szeretetszolgálat szerint Szarvason olyan embereket is találunk csicskasorban, mint az egyik nagy dél-alföldi város piac tulajdonosának fiát vagy egy ismert, bedőlt pénzügyi cég volt igazgatóhelyettesét.

"Mindegyik eset nagyon különböző, de egy közös van bennünk, hogy mindegyiknek volt korábban családja és foglalkozása, de mindent elvesztettek. Ezek az emberek azonban nem a csicskatartók áldozatai, hanem annak a rendszernek és az életútnak az áldozatai, amibe annak idején belekerültek. Mindenki hibás a csicskák helyzeténél” – mondja Tóth Tamásné.

A csicskatartók azonban nem csak az idősebb, magányos férfiakra utaznak, legfőbb célpontjuk a hajléktalanok.

A hajléktalanokat más városok utcáiról, buszállomásairól szedik össze, és munkával, szállással, meleg étel ígéretével csábítják magukhoz.

Lázár Zsolt, az Ótemplomi Evangélikus Egyházközség esperese és a Szeretetszolgálat vezetője szerint Szarvason jelenleg egy hajléktalant sem lehet találni, mert mindenki valamelyik családnál csicska. Azonban nem csak az utcáról kerülnek csicska sorba a hajléktalanok.

"A családok olyan kapcsolati hálóval rendelkeznek, hogy amit a hajléktalanellátással foglalkozó call centerek kiépítették, kutya füle ehhez képest. Felhajtókat küldenek nagy városok hajléktalan szállóira, de képesek a saját emberüket is beküldeni a hajléktalanellátásba, aki aztán kihoz 2-3 embert” – mondja Oncsik János, az Ótemplomi Szeretetszolgálat szenvedélybeteg ellátásának vezetője, aki maga is aktívan részt vesz a csicskák kimentésében.

Nyílt titok a csicskáztatás a városban

A tizenhat ezer fős Szarvas kifejezetten egy gazdag békés megyei városnak számít, kedvelt turisztikai célpont az Alföldön élők körében. A város nagyon tiszta, tele van parkokkal, sétányokkal, a belvárosában pedig többszáz éves polgári lakásokat találhatunk, némelyik műemléknek minősül. Lázár Zsolt esperes a kocsijába ültet minket, és városnézésre invitál, de nem a szokásos turista látványosságokat készül megmutatni, hanem azokat a házakat, ahol biztosan tudja, hogy csicskák vannak. Az esperes szinte minden utcán rámutat egy-egy nagy családi házra, név szerint is megmondja ki ott a csicska, és azt is, hogy hány éve.

Egy darabig még az esperes kíséretében, de később már magunktól járjuk a várost, bemegyünk üzletekbe, közlekedési csomópontokhoz, megállítunk járókelőket és egy megdöbbentő kép kezd kirajzolódni előttünk. A városban mindenki tudja, hogy kik a csicskák, és csak mosolyognak, amikor magyarázni kezdjük, hogy mit is jelent ez a fogalom, hisz ez az ő szemükben egyáltalán nem szorul magyarázatra. A megszólított emberek félnek a csicskatartó családoktól, ezért a kifejezett kérésükre nem írjuk le pontosan, hogy milyen foglalkozási körben dolgoznak.

Először egy közlekedési csomópontra látogatunk el, ahol egy olyan nővel beszélgetünk, aki rendszeresen látja, amikor csicskák érkeznek vagy épp szöknek a városból, de egy kis beszélgetés után már azt is meg tudja mondani, hogy a Szarvasra érkezők közül kiből lesz csicska. Legutóbb egy terhes nőnek segített a szökésben, aki kicsit zavartan jelent meg, azt állította, hogy egy roma családtól szökött meg, de nem volt pénze jegyre, hogy elutazzon. A közlekedési csomóponton dolgozó nő felhívta a rendőrséget, hogy tudnak-e segíteni, de azt mondták, hogy nem, ezért végül a Szeretetszolgálatot hívta, akik elintézték, hogy az Ótemplomi Evangélikus Egyház kifizesse a nő jegyét.

Egy másik alkalommal viszont egy idős asszony érkezett a városba Budapestről, azt mondta, hogy házat szeretne venni, és lenne itt egy család, akiknek van egy eladó.

Addigra már több millió forintot fizetett a családnak lakásért. Az ott dolgozó nő azonnal felvilágosította, hiszen pontosan tudta, hogy melyik csicskatartó családról van szó és miért hívták az idős asszonyt. Rávette, hogy forduljon vissza inkább, mert a pénzét már nem fogja visszakapni, és azt is elmondta, hogy valószínűleg milyen sors várna rá itt.

Amikor megkérdezzük a nőt, hogy ezek a történetek meglepőek, újak voltak-e számára, hogy itt embereket csicska sorban tartanak, nevetve néz ránk: Itt Szarvason? Ugyan már!

A nő onnan ismeri fel a csicskákat, hogy általában valamilyen kis táskával vagy anélkül érkeznek, nagyon alulöltözöttek, koszosak, leggyakrabban idős férfiak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
1-8.jpg

Belevágtunk a műanyagmentes júliusba – íme az első pár nap tapasztalatai

„Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem. Ja nem, az emberiségnek is.” Szerzőnk elmeséli, hogy oldja meg a bevásárlást, a hajmosást, és mi hiányzik neki még a sikeres kihíváshoz.
Szajki-Vörös Adél - szmo.hu
2019. július 04.



Jó apropó ez a Plastic Free July ahhoz, hogy ha eddig halogattuk a minél műanyagmentesebb létforma kialakítását, többekkel együtt talán motiváltabbak leszünk. Én is próbálkozom már egy ideje, most pedig megnéztem, mit tudok még tenni azért, hogy minél kevesebb hulladékot termeljek otthon. Tanulság: pár nap alatt még csodát nem lehet tenni, sem gyökeresen átalakítani az életünket, de elkezdeni mindenképp el lehet, nagyobb eredménnyel, és sokkal kevesebb időráfordítással, mint ahogy az elsőre gondoltam volna. És a tudatos várárlás miatt sokkal kevesebbet költöttem. Erre jutottam:

Mit tettem eddig?

Imádok turkálóba járni, egyedi darabokat halászni, sőt, az itthoni pólóim is a piacos turkálóból vannak, tehát ilyen szempontból újrahasznosítok. A gyerek ruháit is továbbadom vagy eladom, illetve neki is használt ruhát vásárolok vagy kapok ajándékba, mert irtó gyorsan nő, másfelől pedig horror áron vesztegetik a gyerekruhákat. A nem használt tárgyaimat szeretem elajándékozni, vagy potom pénzért továbbadni.

Eddig is szelektáltam a szemetet, bár ez már régen kevés. Gyakran használtam fel tárolásra kiürült üvegeket-konzervdobozokat. Gyakran mosok mosószódával és cseppentek illóolajat az öblítővízbe,

de a mosószer legkímélőbb alternatíváját még keresem. Anyukámmal varrattam farmerből egy bevásárlótáskát, ezzel járok a piacra és csomó saját zacsival-textiltáskával. A legtöbb zöldséget-gyümölcsöt itt vásárolom, helyi termelőktől, akárcsak a rizst, magokat, aszalt gyümölcsöt.

1. Zacskó – minek?

Két napja voltunk bevásárolni, és már egy ideje bevett gyakorlat, hogy az amúgy is héjjal rendelkező zöldségekhez-gyümölcsökhöz nem veszünk nejlonzacskót, mert ugye minek. A hagymára mondjuk nehéz rányomni az árcímkét, de most a répára nyomtam és ez a pénztáros hölgynek nagyon tetszett, aki azonnal elkezdte magyarázni, hogy az áruházlánc egyes boltjaiban már kapni lehet hálós, újrafelhasználható zöldséghálót. Egyébként a már meglévő műanyag zacsikat is fel lehet újra használni, én vasárnap a piacon meggyet vettem - azt nem szívesen szórtam volna bele a textiltáskába magában - , a zacskóját meg kiöblítettem és kicsipeszeltem száradni. Lehet benne újra venni bármit.

2. Címkézett gyümölcsök

A banánt, citromot ugyanígy vettem meg. A "legzöldebb" gondolkodás szerint mondjuk a nem itthonról származó déligyümölcsök, a nem idénygyümölcsök ideszállítása is károsítja a környezetet - ezen a téren még van mit fejlődni.

De ha a vásárlás végén összeadod, mennyi zacskót spóroltál meg, azonnal sikerélményed lehet, ezzel a gondolkodással máshogy fogod látni a korábban természetesnek tűnő csomagolási anomáliákat.

A rémálmom a nikecell-tálcára fóliázott banán. Miért?!

3. Fagyi házilag

Az organikusságra törekvő életmód a konyhában kezdődik, például a rendszeres főzéssel, hiszen így elhagyhatjuk a rendelt ételekkel járó műanyag-dobozok felhalmozását. A fagyi nyáron alapdesszert, de dok pálcikás és dobozos fagylalt műanyag csomagolásban van, ezért ezt is lehet otthoni változattal helyettesíteni, ráadásul tök egyszerű. Ez egy meggyes-banános verzió volt, de az előző napi sima banános jobban ízlett a tesztalanyoknak. Az összes fagyigép nélküli gyümölcsfagyi elkészítésének alapja a fagyasztott gyümölcs. A banán jó kőkeményre fagy, egy kis tejszínnel/növényi változattal össze kell botmixerezni/turmixolni és azonnal fogyasztható a fagyi. Ja és a banán helyettesíti a cukrot is, annyira édes. Utólag azt bánom, hogy vaníliarudat nem kapartam bele. A fotón a fagyi stílusosan egy műanyag tálkában van, ez a gyerekbarát verzió.

4. Zero waste a fürdőszobában

Már régóta utáltam a rengeteg tusfürdős-samponos-folyékony szappanos flakont, amik ijesztő gyorsasággal ürültek ki időről időre a fürdőszobánkban. Újrahasznosítani ugyan próbáltam néha őket, de egyrészt a kézügyességem hagy némi kívánnivalót maga után, másrészt meg annyi rekeszt nem is tudnék gyártani, amennyi műanyag fogyott - ezért - tádámm! - eljött újra a szappan ideje. Mindenkinek van sajátja, és ezeket legalább minimális papírcsomagolásban vásároltam. Emlékszem, gyerekkoromban mennyire szerettem nézegetni-szagolgatni a különféle színű szappanokat. Most is van mindenféle, de a legjobb szerintem a legegyszerűbb babaszappan, abban tényleg nincs mérgező anyag.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
muanyag-szemet.jpg

Zero Waste: Miről a legnehezebb lemondani? A csokiról? A csipszről? Szerintem a jövőnkről

Biztos, hogy muszáj megvenned? Biztos, hogy nem lennél meg nélküle? Pedig jobban tennéd, ha megfontolnád. Vélemény.
Szajki-Vörös Adél, fotók: Pexels - szmo.hu
2019. július 11.



A Háztartásom hulladék nélkül Facebook-csoportjában nemrég tette fel a kérdést az egyik felhasználó, melyre aztán ömlöttek a válaszok: "kinek mi lehet az, amiről nem szeretne lemondani, még akkor sem, ha lehetne élni nélküle és esetleg nem ZW?:)" (ZW, azaz zero waste, magyarul hulladékmentes). Hirtelen egész sokan kommenteltek a poszt alá, és tanulságos válaszok születtek.

Érdemes nekünk is elgondolkodni azon, melyek azok az ételek, illetve egyéb, a mindennapokban használt dolgok - legyen ez akár kozmetikai termék, tisztítószer, nassolnivaló -, amit ha nem is vinnénk magunkkal egy lakatlan szigetre, de az első lenne, amit a szigeten frissen nyíló boltban meg akarnánk venni (és feltehetőleg úgy rohannánk érte, mintha puskából lőttek volna ki).

És természetesen az sem érdekelne minket, ha ezt a piciny szigetet teleszemetelnénk az adott termék műanyag csomagolásával.

A metafora persze egyrészt túlzás, másrészt nem az, csak a helyszínt kell felszorozni a sokszorosára, mondjuk olyan Földgömb-nagyságúra. Ugyanis pontosan ugyanezt tesszük most a Földdel: élvezeti cikkeket, műanyag csomagolású kaját és piperecikkeket vásárolunk, nem gondolva a következményekre, miközben teleszórjuk a bolygót kólásüveggel, chipses zacskóval, jégkrém-csomagolással, és azzal a rengeteg eldobható betéttel, pelenkával...

Te mitől szabadulnál meg nagyon nehezen? Valamilyen édességtől, ami kis fáradsággal otthon is elkészíthető? Burgonyasziromtól, rágógumitól, a kedvenc koreai arckrémedtől, amiből havonta rendelsz egy újat, miközben harminc év múlva már nem a ráncaid fognak érdekelni, hanem az, hogy kibírd a nyarat? Muszáj megvenned a legújabb edzőcipőt, mert a tavalyi már nem trendi?

BIZTOS, HOGY MUSZÁJ? Lett egy nagy karcolás a mobilodon, de még bőven használható, gyorsan újat kell venned - BIZTOS, HOGY NEM LENNÉL MEG NÉLKÜLE?

Vagy mindezt már rég jól látod, és nem vásárolsz meg olyasmit, ami nem létszükséglet, és csak csomagolás nélküli élelmiszereket veszel? Vajon mennyien vagytok így, akik felelősséget vállaltok a jövőért? És miért csak ti vállaljátok a felelősséget a többiek helyett, a többiek gyerekeiért is?!

Nagyon szeretem a fagyit, konkrétan gyengéd érzelmeket táplálok iránta. Ráadásul tejérzékeny vagyok, nem ehetek meg bármilyen mezei fagylaltot. Van egy kedvencem, ami vegán, brutális íze van. Bevallom, hogy ma ettem egyet. Gondolhatnám azt, hogy ugyan, ez csak egy fagyi volt, egy darab műanyag. Mit számít az?

És még matekból sem vagyok jó, mégis tudom, hogy számít. A hétvégén megpróbálom legyártani a saját változatomat, vaníliás lesz, csokis, és tutira nem lesz olyan krémes, mint az eredeti változat. De talán megéri. Viszont nem leszek álszent sem: lehet, hogy fogok még jégkrémet venni, és rengeteg műanyag tubus vár még elhasználásra a fürdőszobámban. Így nem vagyok zero waste-szent sem, lehet, hogy soha nem is leszek, de próbálkozom.

Ezek a tagok, akik válaszolgattak a kérdésre a csoportban, felelősen végiggondolják naponta a döntéseiket - és van egy kevés dolog, amit még megtartottak maguknak a számukra luxusnak számító termékek közül.

Ők a legtöbben már rég saját dobozban vásárolják a sajtot, a felvágottat, otthon keverik a tisztítószereiket, megnézik, mivel válthatják ki a műanyagot, folyamatosan áradnak a kreatív ötleteik. Azaz folyamatosan gondolkodnak azon, hogyan éljenek jobban.

A válaszaik azt jelzik, felelősen döntenek, de néha megbotlanak, hiszen emberek. Lehet, hogy nagyon ízlik nekik a kapszulás kávé, de utána kurvára rosszul érzik magukat miatta. Persze, a bűntudattól nem lesz tisztább a Föld, de előbb utóbb a bűntudat tettekben manifesztálódik.

Papír zsebkendő, chips, avokádó, fogkrém, fogkefe, tampon, túró rudi - csak pár termék azok közül, amiről a tudatosan vásárlók, a hulladékmentesen élni próbálók időnként nem tudnak lemondani.

És még: nutella, citromos sör, majonéz, dezodor, smink, gumicukor, klíma, kóla, repülés. Én meg azt gondolom, hogy bárcsak ennyi okunk lenne a bűntudatra és csak ennyi bűnünk lenne, a zsugorfóliás uborkák korában. A legnehezebb ugyanis az jövőnkről lemondani, de pillanatnyilag éppen azt tesszük.

# Csináld másképp

Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x