hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
"Sose jutott eszembe, hogy lemondok a gyerekemről, ha intézetbe adom"
Még az intézmények mellett érvelő anyuka is inkább Hollandiába viszi a lányát, néhány szülő pedig összefogott, hogy saját, megfelelő lakóotthont hozzanak létre.
Fődi Kitti, Abcúg, Fotó: Végh László - szmo.hu
2019. január 07.


hirdetés

Hatalmas dilemma a súlyosan fogyatékos gyereket nevelő szülőknek, hogy vállalják-e a gondozásukat vagy intézménybe adják őket. Néhány szülő foggal-körömmel ragaszkodik hozzájuk, de vannak, akik azt gondolják, hogy csak akkor lehet a gyereküknek élete, ha közösségben élnek. Abban viszont minden szülő egyetért, hogy idővel muszáj helyet találni gyerekeiknek, ha ők már nem bírják tovább a terhet. Mégsem tudják tiszta lelkiismerettel intézménybe vinni őket, mert attól félnek, hogy az ott uralkodó állapotok, a dolgozók alulmotiváltsága miatt hamarabb meghalnak a gyerekeik.

Még az intézmények mellett érvelő anyuka is inkább Hollandiába viszi a lányát, néhány szülő pedig összefogott, hogy saját, megfelelő lakóotthont hozzanak létre.

Az, akinek súlyos fogyatékkal élő gyereke születik, sokszor szembekerül azzal a kérdéssel, hogy intézménybe adja-e gyerekét vagy vállalja a 24 órás gondozását. A dilemma minden, súlyos fogyatékkal élő gyerek szülőjében felmerül előbb vagy utóbb, ha nem is maguktól, akkor valamilyen külső sugallat, olykor nyomás hatására. Még ha a szülők a gondozás mellett is döntenek, akkor az orvosok, barátaik, környezetük gyakran megpróbálja őket lebeszélni erről, mondván, hogy jobb életük lesz nekik, ha megszabadulnak ettől a problémától. Vannak szülők, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a gyerekük családban nőjön fel, de sok olyan szülő is van, akik, bár otthon nevelik a gyereküket, nem feltétlen az intézményi élet ellen vannak, csak éppen nem találnak olyat, ahova nyugodt szívvel beadnák fogyatékkal élő gyereküket. A legnagyobb félelem az intézményekkel kapcsolatban, hogy a gyerekeik nem kapnak majd elég figyelmet az alulfizetett, túlterhelt ápolóktól.

Nem lehet jobb intézményben, mint családban

"Teljesen megértem azokat, akik beadják a gyereküket egy intézménybe, de én nem voltam ehhez elég erős, nekem ez volt a könnyebb út"

– mondja könnyeivel küszködve egy anyuka, aki sosem adná intézménybe a lányát.

Az anyuka súlyosan, halmozottan sérült serdülő korú lányára vár egy speciális iskola terme előtt, csak addig van időnk beszélgetni, amíg vége nincs az órának, mert utána újra minden figyelmét neki kell szentelnie. Az anyuka férjével és két másik gyerekükkel próbálják menedzselni a lány gondozását, aki súlyos agykárosodása miatt születése óta 24 órás felügyeletet kíván maga mellé. Ennek ellenére a szülők sosem gondoltak arra, hogy intézménybe adják, és foggal-körömmel küzdenek az ellen, hogy ez mégis megtörténjen. Viszont ahogy nőtt a kislány, egyre több probléma jelentkezett, nagyon nyugtalan, sírós gyerek volt, és a nyomás is egyre csak nőtt körülöttük, hogy adják intézménybe. Kétségbeesetten jártak orvosról orvosra, hátha valaki mond olyan megoldást, amivel könnyebbé teheti az életüket, de ehelyett azt kapták, hogy mondjanak le a gyerekükről.

Egy orvos kerek perec megmondta nekik, hogy tönkre fogja tenni az ő és a testvérek életét is, ha nem adják intézménybe sérült gyereküket.

Ez a kijelentés a szülőket sokként érte, pár nap nagyon traumatikusan telt. A szülők azzal tisztában voltak addig is, hogy az ő életük más lesz a sérült gyerekük miatt, de az, hogy a testvérekét is tönkreteheti, letaglózta őket. Felmerült bennük a kérdés, hogy megtehetik-e ezt a másik gyerekükkel?

Ugyanakkor túl erős volt az intézményekkel szembeni ellenszenvük, biztosak voltak benne, hogy nyugtalan, sírós gyereküket gyógyszerekkel szedálnák le, és ágyban fekvőként fél éven belül meghalna tüdőgyulladás vagy a felfekvések kapcsán kialakuló problémák következtében. Az orvos hiába bizonygatta, hogy vannak jó helyek is, a szülők azt gondolták, hogy egy gyereknek nem lehet jobb egy intézményben, mint a családjánál. A döntésben az is sokat segített, hogy bár az ép testvéreknek még ma sem könnyű, de nagyon szerették a lányt és támogatták a szüleiket.

Úgy döntöttek, hogy mindent megtesznek azért, hogy a gyerekük a családban nőhessen fel. Számukra nem is igazán az volt a kérdés, hogy beadják-e intézménybe vagy sem, hanem inkább az, hogy ha nem teszik meg, akkor hogyan fogják túlélni. Iszonyatosan sok munkával megtervezték úgy az életüket, hogy mindhárom gyerekükre jusson elég idő. Ez nem könnyű feladat, állandó időbeosztást és gondolkodást igényel.

"Amikor az orvosok azt javasolják, hogy tedd be a gyereked egy intézménybe, akkor arra nem gondolnak, hogy a szülő reggel úgy kel fel, hogy cserbenhagyta a gyerekét. Egyáltalán nem könnyebb annak felkelni reggel, aki beadta”

– vélekedik az anyuka.

Szerinte ez egy kényszerhelyzet, amibe nem szabadna hagyni, hogy belekerüljenek a családok. Úgy gondolja, hogy a gyerek születésétől kezdve lelki, pszichés támogatást is kellene a szülőknek kapniuk, nem pedig azt hallgatni az orvosoktól, hogy nincs remény, adják a gyereket intézménybe. Ma még az a jellemző, hogy családok a sérült gyerekek születése után a kórházból hazatérve kikerülnek a semmibe, magukra maradnak minden problémával.

A lányuk, még a mai napig 24 órás felügyeletet igényel, a problémák nem lettek kisebbek, de már könnyebben kezelik őket. Ezt addig fogják csinálni, ameddig csak lehet, mert a sérült lányuk arra tanította meg őket, hogy mindig van megoldás, csak nem szabad feladni.

Azért tettem be intézménybe, hogy túléljem

Farkas Krisztinával és Ágostonnal 11. kerületi lakásukban találkozunk egy hétköznap délután. A kerekesszékben ülő, szavakkal nem kommunikáló fiúnak fülig ér a szája, amikor meglát minket, mert az ápolási díj megemelése kapcsán többször volt már hasonló helyzetben, amikor újságíró és fotós érkezett hozzá. Nem sokkal érkezésünk utána a nem messze lakó, de már külön élő édesapa is megjön, ahogy azt Ágoston a falon lógó, kommunikálásra használt táblája is előre jelezte nekünk.

Ágostonról már a születésekor kiderült, hogy halmozottan sérült, de a szülőknek nem javasolták sem az orvosok, sem a rokonok, hogy adják intézetbe, és akkoriban még ők sem gondolták, hogy a picike problémából egyszer majd egy nagyobb gyerek lesz, nagyobb problémával. A legelső személy, aki felvetette, hogy miért nem megy Ágoston intézménybe, egy konduktor volt, aki a másfél éves nem halló kisfiúhoz járt házhoz fejleszteni.

"Azt mondta, hogy ismer a Pető Intézetben egy anyukát, aki hétfőn betolja a lakóotthonba a két gyerekét, és az anyuka annyira nagyon csinos, szép a haja, ki van lakkozva a körme. Na most én ott ültem nagyjából anyatejes, lehányt pólóban, ő meg arról beszélt, hogy ezzel szemben milyen csinos is lehetnék, hogyha elpattintanám otthonról ezt a gyereket, akivel annyi baj van” – emlékszik vissza Krisztina.

Krisztina akkor még el sem tudta képzelni, hogy lesz az életükben egy olyan pont, amikor fontolóra kell venniük az intézményi életet. Az édesanya valamiért viszolygott a nappali ellátórendszertől is, ezért a szabadidejét nem kímélve ő volt otthon minden nap Ágostonnal, miközben a fiú édesapja dolgozott, a lányuk, Melitta pedig óvodába járt. Másfél éven keresztül minden héten hordta Ágostont terápiára, akinél viszont kialakult egy terápiás félelem, ezért minden alkalommal, amikor el akartak indulni, a fiú hányni kezdett. Krisztina nem bírta tovább, úgy döntött, hogy nem hordja többet terápiára, hanem csak egyszerűen élnek, és majd ő otthon fejleszti, amennyire tudja. Később kiderült, hogy ez sem működik, ezért helyet szerzett Ágostonnak egy közeli szociális ellátóban, ahova minden reggel elvitte, délután pedig hazahozta. Bár Krisztinának sok szabadideje felszabadult, mégsem tudott elmenni dolgozni, mert Ágoston fizikailag nagyon rosszul viselte az ellátót, gyakran kellett érte menni, mert rosszul lett.

Közben Ágoston testvére, Melitta iskolába kezdett járni, ahol kiderült, hogy súlyos diszlexiája van. Ágoston állapotához képest a szülők nem érezték ezt akkora problémának, de egyre súlyosbodott a helyzet, amit a pedagógusok is jeleztek. Eközben a szociális ellátóból Krisztina Ágostont minden nap annyira borzalmas állapotban vitte haza, hogy nem sok hiányzott hozzá, hogy a fiú kórházba kerüljön, ekkor pedig elszakadt a cérna az édesanyánál. Felhívott néhány, Pest környéki lakóotthont, és szerencsére Perbálon rögtön találtak is egy helyet az akkor nyolcéves Ágoston számára.

"Sose jutott eszembe ilyen, hogy én lemondok a gyerekemről, ha intézetbe adom.

Én azért tettem be, hogy túléljem. Már nem volt ötletem, hogy hogy lehet az ő életét boldogabbá tenné, már nem bírtam kitalálni semmit. Amit mi itt adni tudtunk neki, az kevés volt. Túl kevés dolog történt körülötte, nem volt elég az, hogy bemegyünk a boltba, hogy elmegyünk sétálni, elmegyünk a nagypapához. Azt gondoltam, hogy ha semmi sem teszi boldoggá az életét, akkor hátha van egy olyan társaság, ami igen, ebben viszont nagyon hittem, hogy neki ez majd jó lesz” – magyarázza az anyuka.

Ágoston öt napokat töltött a Budapesttől nagyjából 35 percre lévő településen, a maradék két napot a pedig otthon. Amikor Krisztina először hagyta őt az otthonban, hatalmas fájdalmat érzett, és fogalma sem volt, hogy mit tudna kezdeni a felszabadult idejével, mert addigra már annyira hozzászokott, hogy minden percét a fia gondozása tölti ki. Szép lassan megteltek programokkal a hetek, de Krisztina nem érezte jól magát, sosem volt boldog, Ágostont pedig akárhányszor hazahozta, mindig rossz egészségi állapotban volt a lakóotthonban uralkodó körülmények miatt. A lakóotthonban rossz volt a fűtés, ezért hol nagyon meleg volt a szobákban, hol nagyon hideg, emiatt Ágoston folyamatosan felfázással küzdött. Ráadásul a fiú glutén- és laktózmentes diéátáját sem tartották be, hiába vitt Krisztina öt napra elegendő ételt. Azt sem lehet tudni, hogy a túlmozgásos fiú hányszor esett le az ágyról, mert ottjártukkor többször is láttak felnőtt embereket leesni.

"Ágoston sosem úgy jött haza, hogy most akkor nyugodtan van, többször hallottuk, hogy megint meghalt benn valaki. Engem az taszított a legjobban, hogy ott megélhetési dolgozók voltak, előfordult, hogy az ápolók ellopták Ágoston zokniját, idegenek a gyógyszereit, ruháit. Amikor bementem, úgy éreztem, hogy a fiamnak nem ebben a környezetben lenne a helye” – meséli az édesapa, László.

Ágoston a lakóotthonban töltött három év alatt kétszer került kórházba, egyszer a tüdejében keletkezett víz miatt majdnem meg is halt az intenzíven. Az állapotok ellenére a szülők nem hibáztatják sem az otthonban dolgozókat, sem az intézményt, tudomásul vették, hogy 2010-ben ilyen állapotok voltak, hogy sok gyerek hamarabb meghalt, és reménykednek abban, hogy ez a jövőben javulni fog.

A három év alatt, amit Ágoston benn töltött, Melitta kigyógyult a diszlexiából, ami hatalmas örömöt és erőt adott a családnak,

ráadásul az édesanya talált egy Ágoston számára megfelelő iskolát is, ahova heti háromszor járhatott volna, ezért Krisztina egy hétvégi napon úgy döntött, hogy nem viszi vissza hétfőn Ágostont az otthonba, és ezzel véget ért a fiú intézményi élete.

A tizenöt éves fiú jelenleg is iskolába jár és időközben kártyák segítségével kommunikálni is megtanult. A család élete kiegyensúlyozottabb, mint valaha. Krisztina egyáltalán nincs az intézmények ellen, de úgy érzi, hogy az ő igényeiknek megfelelő intézmény jelenleg nincs itthon. Kérdésünkre, hogy el tudják-e képzelni, hogy Ágoston újra intézményben éljen, azt feleli, hogy ez a jövőben Ágoston döntése lesz, de ő nem tartja kizártnak.

Anyukák hoznának létre egy megfelelő intézményt

Gál Kata, az Unikornis Egyesület egyik megalapítója több szülővel karöltve, azért hozták létre a szervezetet, hogy egy olyan lakóotthont alakíthassanak ki sérült gyerekeiknek, ami nekik is megfelelő. Az anyukájával és kamasz fiával, Mátéval otthonukban találkozunk. A fiú éppen kicsit fáradt, mert az iskolában volt egy epilepsziás rohama, ami megviselte. Miközben az édesanya kávét főz a bébiszitterre várva, Máté csendben játszik mellette. A 17 éves fiú és Katalin között nagyon szoros a kötelék, mindketten ragaszkodnak egymáshoz, ez a legfőbb oka annak, hogy a fiú nem megy intézménybe.

Katalin bevallja, hogy nehezen tudna megválni fiától, de volt idő, amikor mégis megfordult a fejében, mert úgy érezte, nem bírja tovább.

A jobb hírben álló lakóotthonokat kereste meg, mégsem adta volna be egyikbe se szívesen, mert úgy látta, hogy az ott dolgozók nagyon alulmotiváltak és a fia nem kapna elég figyelmet.

Máté most iskolába jár, amikor pedig Katalin vagy a párja nem ér rá, egy gyógypedagógus hallgató vigyáz rá. Az édesanya egy köztes megoldásban hisz, a lakóotthonban, amit szülők összefogásával hoznának létre, ahol tudhatnák, hogy a gyerekük jó kezekben lenne és ők is részben ott lehetnének mellettük. Az az elképzelésük, hogy egy kis létszámú gondozóházat építenek fel halmozottan sérült gyerekeknek, akikre több szakembernek köszönhetően több figyelem is juthatna. A gyerekeknek nem is kellene éjjel-nappal ott lenniük, arra is lehetőség lenne, hogy a szülők csak arra az időre tegyék be őket, amíg ők színházba vagy moziba mennek. Csakhogy a lakóotthon létrehozására vonatkozó jelenlegi szabályok megnehezítik ezt. Civil szervezetek ugyan létrehozhatnak támogatott lakhatást, de ezt a lakhatási formát inkább enyhén sérült embereknek találták ki, akik valamilyen szinten önellátók. Ahhoz, hogy halmozottan sérült gyerekeknek 24 órás felügyeletet biztosítsanak jóval nagyobb költségre lenne szükség. A normatíva viszont, amit a támogatott lakhatáshoz lehet igényelni, egyáltalán nem erre van kalkulálva, ezért jelenleg nem lehet súlyos fogyatékosságban érintett embereknek civil szervezetként lakóotthon létrehozni.

Egy másik anyuka is egy kisebb lakóotthon létrehozásában hisz, aki egyedül neveli beteg kislányát, akinek súlyos epilepsziás rohamai vannak. Az orvosok azt javasolták az édesanyának, hogy adja intézetbe, mert ők már nem tudnak rajta segíteni. Az anyuka belenézett a gyereke szemébe, és azt érezte, hogy kell más megoldásnak lennie, de az anyuka hozzáteszi, hogy szerinte vannak olyan sérült gyerekek, akiknek az intézményi létforma a megfelelő.

"Egy beteg gyerek nevelése a család feladata, de ez csak akkor működhet, ha egy összetartó család van mögötte, ami nekünk nem adatott meg, mégsem tudtam beadni. Ha valakinek a lelkiismerete tiszta, amikor intézménybe viszi a gyerekét, akkor azt kell tennie, de az enyém nem az” – mondja az édesanya.

A lánynak folyamatosan rohamai voltak, nem tudták az orvosok beállítani a gyógyszereit, és az édesanya házassága is kezdett tönkremenni, amit azzal szeretett volna megmenteni, hogy a sérült gyereküknek keres egy megfelelő helyet, csakhogy ilyet nem talált. Két lakóotthont látogatott meg, de mindkettőből sírva fordult ki az ott uralkodó állapotok miatt. Úgy érezte, hogy ha bekerülne egy ilyen helyre a lánya, akkor nem foglalkoznának vele, nem nézné meg senki, hogy tisztába kell-e rakni vagy levette-e magáról a ruháit.

A nő inkább úgy döntött, hogy egyedül neveli fel gyermekét, akinek szerencsére mostanra a gyógyszerei is rendben vannak. Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy ha elfogy az ereje, akkor ezt a terhet nem ruházhatja át másra, mert ez az ő döntése volt. Az ő álma is az, hogy ha majd eljön az ideje, egy kisebb lakóotthonban legyen a lánya, ahol megfelelő mennyiségű szakember foglalkozik vele.

Azt akarom, hogy legyen élete

Becker Gabriella is más megoldást választott a magyar szociális intézményrendszer helyett. Huszonegy éves lánya, Linda súlyosan mozgássérült enyhe értelmi fogyatékkal, de ő is és édesanyja is azon a véleményen vannak, hogy akkor lesz valódi élete, ha nem a négy fal között, hanem egy lakóotthonban él. Az édesanya esélyt szeretne adni lányának egy teljes életre, arra, hogy napi szinten közösségben legyen, az ő képességeihez mérten feladatokat kapjon, esetleg társat találhasson.

"Nekünk szülőknek is van életünk, és ez nem egoizmus, hogy „leadjuk” felnőtt gyermekünket egy intézménybe. Linda is tudja, hogy csak a négy fal között nem lehet élni, igénye van arra, hogy több emberrel legyen kapcsolatban, én pedig azt akarom, hogy legyen élete” – mondja az édesanya.

Mivel Linda kettős állampolgár édesapja révén, ezért jogosult a holland ellátási rendszert igénybe venni. Gabriella éppen most járt Hollandiában, hogy saját szemével lássa, ahova majd a lánya fog menni, ami egészen más, mint az itthoni lakóotthonok.

Itthon a legtöbb mozgássérülteknek szánt intézmény inkább napközi foglalkoztatásra vagy megőrzésre van kialakítva. Az édesanya szerint mindegyikkel az a fő probléma, hogy egyik sem biztosít Linda élete végéig helyet, mindegyik csak ideglenes megoldás lenne. Ezért került szóba Hollandia, ahol egy több oldalas elemzés alapján próbálják megtalálni a lánynak megfelelő intézményt, és most úgy tűnik, hogy sikerült is.

A holland intézmény, ahova Linda édesanyja nélkül fog költözni, olyan, mint egy kisebb falu száz lakóval, akik kilenc hálószobás házakban élnek együtt szinte családként. Mindenkinek saját szobája van közös nagy nappalival, több akadálymentes fürdőszobával és konyhával. A házakba gondosan válogatják össze hasonló értelmi szinten lévő lakótársakat. A falun belül van saját sütöde, központi konyha, biogazdaság állatokkal, szövő- és kerámiastudió, fa- és fémüzem, ahol a fogyatékkal élő emberek dolgozhatnak. Van egy nagy színháztermük, ahol minden reggel egy közös verseléssel, énekléssel kezdik a napot, mielőtt mindenki megy a napi feladata elvégzésére. A helyi önkormányzat pedig ép embereket is költöztet a helyre, hogy az integráció se maradjon el. Mivel az egész terület egy parkos környezetben van, vannak olyan városlakok, akik oda mennek sétálni, tehát az ottani lakók nincsenek eldugva az isten háta mögé. Mindezért cserébe anya és lánya vállalja, hogy havonta csak egy alkalommal lássák egymást, de még így is úgy érzik, hogy mindkettőjüknek ezzel tesznek a legjobbat.


KÖVESS MINKET:





“Egy véresre vert kutya volt az öreg, nagybajszú katasztrófavédelmis kezében”
Nem szoktam ilyet kérni. De most megteszem. Aki kezdi elveszíteni a hitét az emberekben – vagy már el is veszítette – kérem, olvassa el ezt a történetet.
Hargitay Judit. Fotó: Pexels - szmo.hu
2019. február 18.


hirdetés

Van egy öreg kutyánk. Busa fejű, nagy szemű, jól megtermett szetterkeverék. Másfél éve daganat nőtt a jobb hátsó lábán. Eddig háromszor műttettük, és ahhoz képest, hogy az orvosok akkor maximum két hónapot jósoltak neki, még mindig vígan elvan. De néhány hete ismét begyulladt a beteg lába, ezért vasárnap délelőtt az öcsémmel elvittük kontrollra egy éjjel-nappali állatklinikára. Nagyon profi hely, a másik kutyánkat is kezelték már ott, bízunk bennük.

Hétvégén csak két kezelőszoba van ügyeletben, de a méretes, napos váróban nagy volt a nyüzsgés. Egy bekötözött lábú, sárga tacsikeverék (elég nagy jóindulattal, leginkább semmilyen fajtára nem hasonlított, ezek a kedvenceim), egy “dögös" kutyamellénybe bújtatott, riadtan nyüszögő kis westie, egy hatalmas, vizslaszerű gyönyörűség, aki idegességében nagyokat lefetyelt a fal mellé készített kübli vízből, egy hordozóketrecben lapító nyuszi, és a mi kutyánk, aki mind a 45 kilójával úgy reszketett, mint a nyárfalevél (szegény, ismeri már a dörgést, tudta, hogy nagy szurit kap). És persze mi, a gazdák, akik félig levett kabátban, megilletődve ücsörögtünk a padokon, néha megnyugtatóan végigsimítottunk az izgatott blökiken, és vártunk.

Ekkor belépett egy középkorú férfi. Nagy, fehér bajsza volt, aminek a csücskét kicsit besárgította a bagó, néhány szál hátrafésült, vállig érő, őszesbarna haja, és hajlott háta. Ha a viseltes nadrág és a kockás ing fölött nem lett volna rajta valami egyenruhának tűnő, sötétkék mellény, esküszöm, eszembe se jutott volna hivatalos személynek nézni. Ahogy odament a nővérpulthoz, elolvastam, mi van a hátára írva: “Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság”. A nővér felnézett:

– Bántalmazott kutyus? Az öreg bólintott, és kifelé intett, az udvaron álló, fehér kisbuszra. Halk párbeszéd következett, a nővér a számítógépbe pötyögött. Csak néhány szót kaptam el: “A rendőröktől? Folyik az eljárás? Tehát hivatalos látlelet is kell...” Aztán együtt kimentek a buszhoz egy chip-leolvasóval, nyilván ellenőrizni, hogy a kutyában van-e chip (Magyarországon minden kutyának kötelező).

Néhány perc telt el, közben az egyik vizsgálóba behívták a kötözött lábú tacsit. Aztán a másikból kinézett egy fiatal, világoskék ruhás állatorvos, és biccentett az öreg felé. Ő kiment a kocsihoz, és hamarosan egy fehér törölközőbe bugyolált csomaggal tért vissza. A következő pár másodpercet nehéz lenne leírni, de azt hiszem, az ilyen helyzetekre szokták azt mondani, hogy kimerevedett az idő. Az összes várakozó gazdi lefagyott, még az addig izgő-mozgó állatok is elhallgattak, mintha érezték volna, hogy valami rendkívüli történik.

A nagybajszú katasztrófavédelmis kezében egy véresre vert kutya volt. Középtermetű, sárga, gyönyörű izomzatú állat, a staffordshire terrierekre jellemző, széles pofacsonttal, bénultan hátracsapott fülekkel. A feje, ami kilógott a törölközőből, csatakos volt a vértől, a szemei úgy bedagadtak, hogy résnyire alig bírta kinyitni őket.

Nem is akarta, mintha még most is ütlegelték volna, reményvesztve lapult bele a törölközőbe, mint aki örökre el akar tűnni a világ elől. Magánál volt, de jól láthatóan sokkos állapotban, semmit sem fogott fel.

Azt hiszem, még csak nem is kell állatbarátnak lenni ahhoz, hogy egy ilyen látvány mélyen megrázza az embert. A váróban pedig csupa állatbarát ült. Szólni senki sem bírt, csak közelebb húztuk magunkhoz a saját kutyáinkat, az egyik nő még puszit is nyomott a vizslája fejére. Én az öcsém kabátujjára meredtem, kedvem lett volna ráborulni és bőgni, de nem tettem. Ő is lesápadt, a zsebében cigi után kotorászott, aztán mielőtt kiment rágyújtani, halkan csak annyit mondott: “Remélem, elkapták a rohadékot. Na, az ilyet addig ütném, amíg mozog. “

A kutya sokáig volt odabent, de kint szinte mindenki azt várta, mi lesz vele. Azok a gazdák se mentek haza, akik már végeztek. Körülbelül negyven perc telt el, mire az öreg kijött. Most hajlottabbnak tűnt, mint azelőtt, fáradtan lépdelt a kijárat felé, kezében a véres törölközővel. Kint az öcsém odanyújtotta neki a doboz cigit, az öreg hálásan kivett egy szálat. A nyitott ajtón át mindenki hallotta a párbeszédüket.

– Túléli? – kérdezte az öcsém.

– Igen, úgy néz ki, megúszta – bólintott az öreg. – Nincs agysérülése, a tüdeje is tiszta. A fogait sem tudták kiverni, pedig próbálták. Szerencséje volt. Itt a dokik majd rendbe hozzák.

– A rendőrök mentették meg?

– Igen, két járőr. Állítólag két perc alatt ott voltak, elkapták a fickót. Eljárást indítanak ellene.

– Remélem, bekasznizzák. Azért jó, hogy ez már bűncselekménynek számít...

– Jó... – az öreg hangja rezignált volt. Sem öröm, sem megkönnyebbülés nem érződött rajta, de ezen nem csodálkoztam. Elpattintotta a csikket, beszállt a kisteherautóba, és elhajtott. A váróban még mindig vágni lehetett a csendet.

Azt kértem ennek az írásnak az elején, hogy azok olvassák el, akik egy kicsit vissza szeretnék nyerni a hitüket az emberekben. Tudom, nehéz ebben a sztoriban másra is fókuszálni, mint az állatkínzó szörnyetegre, akinek a lelkivilágába jobb, ha meg se próbálunk belepillantani.

De mostanában, amikor azt tapasztalom, hogy mi, emberek is annyit bántjuk egymást, annyit vagdalkozunk, aljazunk, fröcsögünk és kesergünk, és annyira nem akarjuk észrevenni a jót, sehol, senkiben, én ennek a szerencsétlen kutyának a történetében mégis a jóságot láttam meg.

Öt – legalább öt – jó embert. Két rendőrt, egy nagybajszú állatvédőt, egy nővért és egy orvost. Akik megmentettek egy összevert állatot a biztos haláltól. Igen, ez a munkájuk, talán nekik ez napi rutin, de nekem senki se mondja, hogy egy ilyen munkához nem kell szív és lélek.

Ez az öt ember annak a kutyának az egész világot adta vissza. És ahogy a kutyák elképesztően megbocsátó, jóhiszemű, minden gonoszságot feledni képes természetét ismerem, a szegény blökiben, ha majd rendbejön, és találnak neki egy rendes gazdát, előbb-utóbb újra ki fog csírázni az emberekbe vetett, évezredes bizalom.

Sok ilyen ismeretlen, névtelen ember él közöttünk. Nem celebek, nem nagy a PR-juk, nincs körülöttük felhajtás. Csak végzik a dolgukat. Megérdemelnek annyit, hogy észrevegyük, amit csinálnak. És hálásak legyünk érte.


KÖVESS MINKET:




73 évesen építette fel újra az életét – egy hős asszony, Erzsi néni emlékére
Augusztusban lett volna 90 éves. Tavaly ősszel még ereje teljében volt, és azt mondta: 'Sok dolgom van'. Dr. Hős Erzsébet február 12-én távozott el úgy, hogy egész életében méltó volt nevéhez, a szó mindennapi értelmében.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. február 15.


hirdetés

Erzsi nénit szelíd mosolyával, tiszta, biztatóan világító kék szemével nagyon sokan ismerték és szerették szülővárosában, Hódmezővásárhelyen, ahol szülész-nőgyógyászként kezdte pályafutását, később a város egészségügyének egyik irányítója lett, tiszti főorvosként ment nyugdíjba. Az élet azonban bőven juttatott neki a kemény próbatételekből. Egyetlen gyermekét, Andrást, 8 éves korában amiotrófiás laterál-szklerózis (ALS) támadta meg (ebben a kórban szenvedett például Stephen Hawking is), és Erzsi néni következő évtizedeit, ahogyan a fiú állapota romlott, egyre inkább András emberhez méltó életének megteremtése töltötte meg – miközben dolgozott, második férjének két árván maradt fiát is nevelte (az első elhagyta a beteg gyermekükkel). Már András középiskolás éveinek idején Tóalj utcai otthonuk hatalmas társasági életnek volt a központja, a program a vérre menő ultipartiktól a zenehallgatáson át a vég nélküli kupaszerdákig tartott. (Az 1970-es években a vásárhelyieknek a magyar tv-adás mellett ott volt két jugoszláv, sőt, még egy román csatorna is, egy napba akár 3-4 meccs is belefért…). Ilyenkor Erzsi néni mindenféle finomsággal etette a bandát, töltött tök-receptjét azóta is szívesen elkészítem.

András és édesanyja között egészen különleges beszédstílus alakult ki, amelyben egészséges vagányság, humor, önirónia és nem kevés cinkosság vegyült.

És ezt vállalták a barátok előtt is, akik mint egy nagy törzs tagjai gyűltek András köré.

Soha nem panaszkodott egyikük sem, a betegségről szó sem esett – már 15 éve ismertük egymást, amikor megtudtam, hogy pontosan mi a baja Andrásnak - és soha annyit nem nevettem, mint az ő társaságukban. A novemberi Erzsébet-András-napok pedig szinte olasz neorealista filmek családi ünnepeire emlékeztettek, ahol nem ritkán nekem jutott a ceremóniamesteri funkció. Miközben tudták, hogy Andrásnak a gyógyulásra semmi reménye, és a vég bármikor bekövetkezhet.

A remek eszű fiú még elvégezte az orvosi egyetemet – ezért beköltöztek Szegedre, az egyetem közelébe – de arra már nem volt ereje, hogy praktizáljon: orvosi szakfordítóként dolgozott élete végéig. És ez a derű, ez a belőlük áradó életöröm még akkor is megmaradt, amikor András már járni sem tudott, de ezt játszották 2002. februárjáig, amikor egy éjszaka a fiú szíve 47 évesen felmondta a szolgálatot. Akkor már ismét Vásárhelyen laktak, és ismét ketten maradtak.

Erzsi néni azonban nemcsak túlélte ezt a tragédiát, hanem, új lakásba költözve, 73 évesen újra felépítette életét. Egyedül volt, de sosem magányos.

Otthonából nem csinált emlékhelyet, ajtaja mindenki előtt nyitva állt a régi kollégáktól az egykori haveri kör tagjaiig, akiknek a sorsát figyelemmel kísérte akkor is, ha már régen nem látta őket, de motorja maradt népes családjának is, pátyolgatva kevésbé életrevaló testvéreit, rokonait.

Nyitott maradt a világra, de csak annyira, hogy lelki békéje megmaradjon, ugyanakkor szinte mindenről tudott, ami a városban zajlott. Hajdani osztálytársaival, barátnőivel az utolsó időkig fenntartották a havonta egyszeri kávéházi összejövetelek rituáléját.

Tavalyelőtt még szerepelt a Cseresnyés emlékezet című dokumentumfilmben, amelyet Pataki Béla készített a 80 éves vásárhelyi kollégiumról, két iskolatársával kedvenc dalaikat elevenítették fel.

Tavaly augusztus 1-jén szokásunknak megfelelően kölcsönösen felköszöntöttük egymást azonos születésnapunkon. Szeptemberben még isteni házi szilvapálinkával koccintottunk, és élvezhettük a külön a mi tiszteletünkre készített töltött káposztát. Ezúttal sem úgy búcsúztunk el tőle, hogy éreztük volna: most láttuk utoljára. És karácsonyi beszélgetésünkkor sem utalt semmi erre.

Erzsi néni, dr. Hős Erzsébet egy februári napon ment el hirtelen, mint a fia 18 évvel ezelőtt. Szinte hallom, hogy András várja odaát, és csak annyit mond neki: „Hát möggyüttél, Bözsöre…”


KÖVESS MINKET:





Közmunkával és normális lakással csábítják a földekre a hajléktalanokat
Kiskőrösön olyan hajléktalanprogramot csináltak a baptisták, ami sehol máshol nincs. Közmunkát, normális lakhatást és szociális segítséget kínálnak azoknak, akik kilépnének a mostani helyzetükből.
Szurovecz Illés írása az Abcúgon, fotó: Hajdú D. András - szmo.hu
2019. február 18.


hirdetés

Kiskőrösön olyan hajléktalanprogramot csináltak a baptisták, ami sehol máshol nincs. Közmunkát, normális lakhatást és szociális segítséget kínálnak azoknak, akik kilépnének a mostani helyzetükből. Eleinte sok budapesti hajléktalannak megtetszett a dolog, de mostanában inkább csak vidékieket érnek el. Akik jobb állapotban voltak, azóta elköltöztek és munkát is találtak, de vannak, akik belekényelmesedtek ebbe a helyzetbe, és még évekig közmunkások maradnának. A programot a kormány támogatja, és úgy tűnik, nagyon elégedettek vele. Kérdés, kiterjesztenék-e, és ha igen, lenne-e értelme.

Gizit három legkisebb gyerekével együtt tette utcára az anyósa. Bélának nem volt hová mennie, amikor a családja eladta a feje felől a düledező tanyát. Erzsébet egykori párja elől menekült el otthonról, lassan húsz éve munkanélküli.

Mindhárman közel álltak ahhoz, hogy hajléktalanokká váljanak, de szerencséjükre legfeljebb néhány éjszakát kellett erdőben, garázsban, vagy utcán tölteniük. Most Kiskőrösön, a baptista Sorsfordító Szolgáltató Központ programjában vesznek részt, amelyben lakhatást és szociális segítséget kínálnak nekik, ők pedig szinte mindnyájan közmunkát végeznek. Több mint százan vannak még így, közülük jó néhányan Budapestről költöztek vidékre, jellemzően a Baptista Szeretetszolgálat Bánya utcai hajléktalanszállójáról.

A programhoz 205 millió forintos támogatást adott a Belügyminisztérium 2016-ban, és láthatóan elégedettek az eddig elért eredményekkel. Ez abból is látszik, hogy pozitív példaként említették abban az év végén kiszivárgott kormányelőterjesztésben, amely speciális közmunkaprogramokkal próbálna választ adni az utcán élők problémáira. A hvg.hu által megszerzett dokumentum szerint a minisztériumoknak január 31-ig kellett kidolgozniuk,

- pontosan milyen foglalkoztatási programokkal segítenék a hajléktalan embereket,

- milyen képzési programokat lehetne kidolgozni számukra, és

- hogyan lehetne minden nappali melegedőn elérhetővé tenni az internetet és szociális munkások segítségét.

A tervek szerint a jobb egészségügyi és mentális állapotban levőket vonnák be a közmunkaprogramba, hátha ezen keresztül vissza tudnak kerülni az elsődleges munkaerőpiacra. A többieket hajléktalanotthonokban, rehabilitációs intézetekben látnák el, és adott esetben fejlesztő foglalkoztatásban vennének részt.

Január végéig azt is fel kellett mérnie a kormánynak, hogyan lehetne kiterjeszteni a karitatív szervezetek hajléktalanoknak szóló munkaprogramjait.“A minisztérium és köztünk folyamatos az egyeztetés, szakmai kapcsolattartás. Nemrég a Belügyminisztérium egyik főosztályvezetője már keresett is engem, kíváncsi volt tapasztalataink szerint mennyi szociális munkásra van szükség, hogy a hajléktalanok életében tartós változást tudjunk okozni” – mondta Opauszki György, a kiskőrösi Filadelfia Integrált Szociális Intézmény vezetője.

Az előterjeszés alapján könnyen lehet, hogy a kormány országos szinten is támaszkodna a baptisták hajléktalanprogramjára, ezért közelebbről is megnéztük, hogyan működik.

Pestről jött az első négy fecske

Több mint száz éve foglalkoznak idősellátással a baptisták kiskőrösi Filadelfia Otthonában. A Szűcs József utca végében levő épületet többször kibővítették az évtizedek során, de a környékén levő családi házak csak az elmúlt években kerültek az egyház tulajdonába. Ez egy tudatos stratégia eredménye, “általában tíz évre előre gondolkodom” – mondta Opauszki, akit a környezetében egyszerűen Főnöknek hívnak. Csöndes, de karizmatikus ember benyomását kelti, eredetileg építőmérnöknek tanult, végül szociális munkás lett belőle.

Egyházi emberként fontos számára a hit, de a munkájában nem ez játssza a főszerepet. A spiritualitásra inkább a szükségletpiramis csúcsaként, egyfajta extraként tekint, amit vallásos közösségként nyújtani tudnak azok számára, akik igénylik. “Van néhány hajléktalan, aki bejár a gyülekezetbe, de semmi sem kötelező. A múltkor négyen is voltak, tegnap meg éppen senki”. Ahogy az országban sokfelé egyre nagyobb szerepet vállalnak az egyházak a szociális ellátásban, úgy Kiskőrösön is egyre több területen aktívak. Az igazgató szerint ez “egyszerre volt társadalmi igény és kormányzati elvárás is”.

De hogyan kerültek egykori hajléktalanok az alföldi kisvárosba? “A Baptista Szeretetszolgálat eredetileg a Bánya utcai szállón élőket próbálta bevonni a közmunkaprogramba. Ennek keretében kezdték rendbetenni az általuk is használt, gyakran leszemetelt, összepiszkolt területeket”. Bár Opauszki ezt csak távolról figyelte, úgy tudja, nagyszerű társadalmi hatásai voltak. “Az idős néni, aki addig ráhívta a rendőrt a hajléktalanra, hirtelen süteményt hozott neki, csak mert azt látta, hogy mások szemetét takarítja”. Ezután tovább bővült a program, a közmunkában résztvevő hajléktalanok hamarosan tűzifát aprítottak más rászorulók számára.

“Ketten közülük elkerültek az egyház tahitótfalui táborába, ahol fűnyírással, parkgondozással, karbantartással foglalkoztak. Télire viszont nem tudtak nekik munkát adni, ezért felhívott a program vezetője, tudnék-e kezdeni velük valamit. Télen nálunk sem volt sok munka, de mégis csak hozzánk tartozik közel két hektárnyi terület és sok szociális szolgáltatás. Azt mondtam, adja ide a fiúkat, kezdünk majd velünk valamit. Aztán megkérdezte, tudunk-e nekik szállást biztosítani. Ekkor kezdtük el felvásárolni a szomszédos házakat”.

A következő télen már négyen érkeztek Kiskőrösre, közülük Krizsik Károly az egyetlen, akit most is a konyhán találtunk. A 43 éves, szakács végzettségű férfi Pest megyében született, “fater meghalt, lett egy mostohaapám, aztán ketten maradtunk a húgommal. Ő nemsokára férjhez ment, eladtuk a házat, onnan kerültem Németországba, munkásszállón laktam”.

Egy ideig a húsiparban dolgozott, majd hazajött, fél évig Budapesten volt hajléktalan. Időnként ma is kijár Ausztriába vérplazmát adni, abból szerez némi plusz pénzt. Egy ilyen út során ismert meg valakit, aki ismerte a Bánya utcai szálló vezetőjét. Ezután már könnyen értesült a kiskőrösi lehetőségről, és hamar élt is vele. Azt mondta, neki meg se kottyant átszokni a fővárosi tempóról a csöndes, vidéki életre.

Opauszki szerint az első négyes fogat egyik tagja visszatért Budapestre, volt annyi munkaviszonya, hogy nyugdíjba mehessen, és még egy olcsó albérletet is ki tud fizetni valahol. Egy másik, 30-40 év közti férfi helyben talált barátnőt, ma már gyereke is van, segédmunkásként dolgozik egy kőműves mellett, azóta is Kiskőrösön él.

“Kitaláltuk, hogy ha négy embernél bevált, csinálhatnánk a Szeretetszolgálattal együtt egy hajléktalan mintaprogramot. Ekkorra az egyház egy EU-s pályázat keretében kidolgozta a szociális ellátás és a közmunkaprogram összekapcsolásának koncepcióját. Ez lett az egésznek a szakmai alapja”.

Ez nem egy mini szálló

2016-ban egy 205 millió forintos kormányzati támogatással indították be azt a mezőgazadsági közmunkaprogramot, amibe összesen 115 embert vontak be. Ebből a pénzből húzták fel a fóliasátrakat, a savanyítóüzemet és a hűtőkamrákat. Opauszki büszkén mutatta a hordószám tárolt zöldségeket, gyümölcsöket és savanyúságokat, amiket mind az egyház helyi szociális ellátórendszerében hasznosítanak.

“Az első időkben nagyon jó marketingje volt az egésznek. A közmunkás csapatvezetőnk a Bánya utcai szállón terjesztette, hogy itt a lehetőség vidékre menni dolgozni, jó a szállás is”. Az egyház önerőből felvásárolt néhány szomszédos ingatlant, kormányzati támogatásból pedig felújították őket. Nem csoda, hogy ez sokak számára vonzó volt, hiszen a magyar hajléktalanszállókon megszokott körülményekhez képest itt teljesen emberi viszonyok uralkodnak. Kétfős hálószobákat alakítottak ki, de a konyhán és a fürdőszobán is legfeljebb 6-8 embernek kell osztozkodnia.

“Ez nem egy mini hajléktalanszálló, hiszen az otthonuknak tekintik, és szociális szolgáltatást is társítunk mellé. Közösséget építünk, a csoportterápiától a közös főzéseken át a kirándulásokig sokféle programot szervezünk. Nem ideiglenes helyet, hanem otthont akarunk adni nekik” – mondta Opauszki. A házak pszichés betegek és szenvedélybetegek támogatott lakhatásaként működnek, mert úgy tapasztalták, hogy a hajléktalanok többsége beleesik valamelyik kategóriába.

“Legutóbb az önismeretről volt szó. Hogyan kell normálisan kommunikálni, megszólítani a másikat, akár a munkaadóval beszélni. Sok minden elő szokott kerülni. Mennyire vagyunk tisztában az erősségeinkkel, gyengeségeinkkel…” – mesélte a cikk elején már idézett Béla, milyen foglalkozásokon szokott részt venni párjával, Erzsivel együtt. Ő valaha ruházati eladó volt, de mióta elmenekült korábbi párjától, és a baptistákhoz került, a kert rendben tartásával foglalkozik. “Szerettem a boltban dolgozni, szeretek emberek között lenni”.

A csoportos beszélgetéseket mentálhigiénés szakemberek tartják, az egyikük Békés Barbara. “Általában kiválasztunk egy konkrét témát, például a családot, a munkát vagy a kapcsolatépítést. Van, aki azóta vette fel újra a kapcsolatot a gyerekével, hogy elkezdtünk közösen dolgozni. De néha egészen gyakorlati dolgokról is szó van, például, hogyan érdemes kommunikálni a gyámhivatallal. A munkával kapcsolatban az álláskeresésről van szó, vagy arról, hogyan kell viselkedni egy állásinterjún”.

“A kommunikációfejlesztő gyakorlaton például mindenki kap egy témát, amiről egy percen át kell beszélnie. Vagy kivágunk egy képet az újságból, és az alapján indulunk el különböző témák felé. Legutóbb az önismeretről volt szó, arról beszélgettünk, kinek, milyen pozitív és negatív tulajdonságai vannak. Minden ötödik alkalommal együttműködést fejlesztő foglalkozást tartunk, vetélkedőt rendezünk”.

A lakók közül jó néhányan azért adják fel, mert nem bírják a programmal járó kötöttségeket, például, hogy a ház területén nem szabad alkoholt fogyasztani, vagy hogy részt kell venni a mentálhigiénés foglalkozásokon. “Aki évek óta az utcán él, az hozzászokik egyfajta szabadsághoz, ami hiányozhat neki. Most is azzal jött hozzám valaki, hogy szüntessük meg a jogviszonyát, inkább visszamenne az utcára” – mondta Békés. Előfordult, hogy egy fiatal férfi egy hónap után azt mondta, inkább visszamegy a Népligetbe, ahol egy éjszaka alatt megkeres szexuális szolgáltatásokkal annyit, amennyit Kiskőrösön egy hónap után kapott.

Van, aki belekényelmesedik

Az elképzelés szerint a pszichés-szociális segítség és a közmunka hosszú távon segít a hajléktalan embereknek jobb állapotba kerülni, és akár állást találni a nyílt munkaerőpiacon.

Kérdés, mennyire lehet ez működőképes úgy, hogy a 2010 után indított közmunkaprogramok nem nagyon érték el a céljukat, a legtöbben inkább beleragadtak ahelyett, hogy elhelyezkedtek volna. Bár feltupírozták a foglalkoztatási adatokat, és néhány településen próbálnak valóban hasznos dolgokat kihozni belőle, sok polgármester a szegények megalázására használja a közmunkával járó hatalmat, és nem ritka, hogy az egész helyi viszálykodásokba torkoll. Nem véletlen, hogy az utóbbi években a kormány faragni is kezdte a programot.

Opauszki szerint viszont Kiskőrösön a közmunka segít abban, hogy az emberek lássanak fényt az alagút végén, és ne legyenek elszigetelve a társadalomtól. “Mi tényleg átmenetként tekintünk erre. Azt mondjuk, ha van lehetőséged, menj, törj ki, mi támogatunk! Segítettünk egy olyan embernek, akinek vitte olna a bank a házát, pszichésen és lelkileg megroppant, eljött hozzánk közmunkába dolgozni. Rájött, hogy ő mégsem egy értéktelen, utolsó ember. A család is látta rajta a változást, elkezdték kisegíteni, aztán elment egy hűtőházba dolgozni háromszoros fizetésért. Egy éven át kínlódott, de megmaradt a háza. Tudok olyat is, aki egy évig lakott nálunk, ma már egy gyorsétteremben takarít”.

Ettől függetlenül szerinte is vannak olyanok, akiknél kisebb az esély a továbblépésre. “Az egyik közmunkásunk, egy értelmileg akadályozott srác az eddigi 40 évéből nagyjából 18-at börtönben töltött. Befogadta egy helyi család, ezért nem is a mi házunkban lakik. Azt mondta, neki azért jó a közmunka, mert annál kisebb az esélye, hogy újra börtönbe kerül. Számára ez valószínűleg nem egy átmeneti állapot, de ha szerényen is, elvan a fizetéséből, és nem akar már visszatérni a korábbi életébe”.

Foglalkoznak olyanokkal is, akik már most a nyílt munkaerőpiacon dolgoznak, csak éppen nincs hol lakniuk. “Egy fiatal, szenvedélybeteg srác karácsony előtt került hozzánk, egy helyi étteremben talált munkát. Jól ismerem a főnökét, nemrég hívott, hogy szilveszterkor jól cserben hagyta, kicsit felöntött a garatra, és nem ment be dolgozni. De azt mondta, ad neki még egy esélyt, mert amikor viszont ott van, akkor 120 százalékon pörög”.

Az elmúlt években tehát akadt példa mindenre: volt, aki sikerrel járt, mások feladták, és vannak, akik egyszerűen kényelmesnek találják a mostani helyzetet, amiből nem szívesen lépnének ki. Ha nem akarnak, nem is kell, mindenki korlátlan ideig maradhat a programban, amíg elfogadja a szabályokat.

“Nekem jó így, maradok itt, amíg lehet” – mondta a már idézett Károly, akivel a konyhán találkoztunk. “Itt az ünnepnap tényleg ünnepnap, nekem ez egy pihenő”.

A pestieknek már nem is olyan csábító

Bár a programot eredetileg a budapesti hajléktalanok körében terjesztették, az utóbbi egy évben már senki sem érkezett a fővárosból, Opauszki szerint a munkaerőhiány miatt. “A pesti kollégák azt mondják, aki egy kicsit is erősebb és szellemileg jobb állapotban van, nem megy már el a közmunkába. Állítólag rendszeresen előfordul, hogy megáll a szálló előtt a kisbusz, és kikiabál valaki a volán mögül, hogy lehet menni egész nap sittet lapátolni 15 ezerért. Hála Istennek, menjenek is! De a nehézség, hogy ettől még továbbra is a szállón fog lakni, heti 2-3 napot dolgozik, a pénze nagy részét pedig lehet, hogy alkoholra költi”.

Mostanában ezért inkább vidéki hajléktalanok kerülnek Kiskőrösre, akik addig fűtetlen házakban, esetleg illegálisan elfoglalt, üres ingatlanokban húzták meg magukat. Ritkán, de vannak köztük olyanok is, akik a városi hajléktalanokhoz hasonlóan egy ideig az utcán éltek. Ilyen például Ernő is, aki egy telet húzott ki a kiskunmajsai főtéren egy padon.

“Összebalhéztunk az asszonnyal” – magyarázta röviden, hogyan került az utcára. Egy korábbi motorbaleset miatt nehezen jár, ezért a fizikai munkák egy részét eleve nem tudja elvállalni. Így kérdéses, tovább tud-e valaha lépni a közmunkából, pedig eredeti szakmája szerint festő-mázoló. Azt mondta, ha találna olyan helyet, ahová normális fizetésért felvennék, szívesen menne.

Gizi sokáig az anyósánál élt, míg annyira meg nem romlott a viszonyuk, hogy három gyerekével együtt kitették őket az utcára. “Az anyósom azóta is próbálja elérni, hogy rúgjanak ki innen” – mondta félig mosolyogva. Most egy éve, hogy csatlakozott a programhoz, és szeretné, ha az egyik fiának is segítenének valahogyan.

Mi lesz ebből?

Egyelőre nem tudni, a kormánynak pontosan milyen tervei vannak a kiskőrösi programmal, az idézett előterjesztés alapján csak tippelni lehet, hogy szívesen kezdenének vele valamit. Kérdés, érdemes-e még több embert bevonni ugyanebbe a projektbe, vagy máshol is ugyanezt elindítani. Opauszki szerint a kiskőrösi programba semmiképp, hiszen “már most is 114-en vagyunk, ennél tovább nem nőhetünk, különben nem fogjuk átlátni”.

Könnyen lehet viszont, hogy egy hasonló projekt máshol is hozhatna legalább részsikereket: akik képesek rá, előreléphetnének egyet, akik pedig nem, a mostaninál sokkal jobb helyzetbe kerülhetnének. Felmerül azonban a kérdés, hogy

- ez elegendő eredmény lenne-e egy ilyen költséges programtól,

- hogyan lehetne hatékony pszichés és szociális segítséget nyújtani az embereknek úgy, hogy a szegénységgel foglalkozó vidéki projekteknél rendszeresen vért izzadnak, mire pszichológust és szociális munkást találnak,

- mi lesz, ha a munkaerőhiány miatt tényleg mindenki el tud helyezkedni, aki egy kicsit is jó állapotban van, és hogyan lehet felkészülni az extrém nehézségekkel küzdők megsegítésére.

Magyarországon futnak “utcáról lakásba” típusú programok is, de sokkal kisebb léptékben, hiszen jórészt civil szervezetek csinálják. Ezek a projektek azonnali lakhatást, közmunka helyett pedig sokkal nagyobb önállóságot adnak az érintettnek.


KÖVESS MINKET:





Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.


hirdetés


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x