hirdetés
szabina-amszterdam.png

„Sokszor hiányzik Magyarország, de nem alternatíva” – Szabina 9 éve él Hollandiában, és sikeres

A magyar nő a Greenpeace nemzetközi központjában dolgozik már kilenc éve. Amszterdamban ment férjhez, született meg a kisfia, egy bérelt lakóhajón élnek, és boldogok.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. július 02.


hirdetés

Mózes Szabina 2005-ben kezdett el a Greenpeace aktivistájaként dolgozni, majd 2010-ben lehetőséget kapott a nemzetközi központban is. Szabina azóta Amszterdamban él, ma már holland férjével és kisfiukkal egy lakóhajón laknak, ahonnan hétvégente szemetet halászni indulnak csónakkal a csatornákon.

A szülei nem voltak tehetősek, de támogatták a tanulásban, és abban is, hogy külföldre menjen dolgozni. Anyaként, szabadúszóként igyekszik megállni a helyét a hétköznapokban.

Mindent egyedül ért el, 2009-ben egy amszterdami pozíciót pályázott meg, majd kiköltözött Hollandiába, 2010-ben megismerte későbbi férjét, nemsokára megszületett a kisfiuk is.

Később Miamiban próbálta ki a trénerkedést, nagyon nehéz volt a családjától külön, de megcsinálta. Szerencsére a férje maximálisan támogatta.

Önfejlesztés, érzelmi fejlesztés, érzelmi intelligencia, személyre szabott tréningek - szerinte erre nemigen van Magyarországon. Hollandiában, a Greenpeace-nél viszont nagyon is.

Voltak kudarcai is, amikor bérelt lakóhajójukon főzős workshopokat szeretett volna vezetni, de a városnézős vízi túrák szervezése sem jött be. A kisfia születése után szabadúszó lett. A férje 10 évet húzott le egy HR cégnél, de felmondott, hogy többet lehessen a kisfiával.

Lapozz a videóért:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
barczi-attila.jpg

„A lógó hajóból nyolc holttestet hoztunk fel és csomagoltunk be, köztük a kislányét is”

Bárczi Attila 14 éve dolgozik a a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság búvárszolgálatánál. Most arról vall, hogy a Hableány áldozatainak mentése minden problémára rávilágított, ami az átszervezések óta zajlik a szakmájában, és ami miatt a leszerelést fontolgatja.
Forrás: azember.hu, fotó és szöveg: Gálfi Sarolta - szmo.hu
2019. augusztus 28.



Amikor a merülésvezetői tanfolyamon megkérdezte az egyik társam, hogy miért nem próbálok bekerülni a tűzoltóság búvárszolgálatába, azt válaszoltam, hogy el sem tudom képzelni, hogy hullát keressek a víz alatt. De aztán rábeszélt. Azt mondogatta, hogy ez a munka nem csak erről szól, és hogy ennél sokkal fontosabb, hogy milyen jó csapat van bent – reggelente merülési gyakorlatokra járnak, délutánonként futnak a Margit-szigeten, vagyis tulajdonképpen minden, ami velük történik, a búvárkodásért van.

2005-ben szereltem fel a Fővárosi Tűzoltóparancsnokság búvárszolgálatához, és azt hiszem, jó döntés volt, mert egészen mostanáig fel sem merült bennem, hogy leszereljek.

Az első merüléseimen még csak mint biztosító búvár voltam jelen.

Van ennek az egésznek egy borzasztó nehéz lelkiállapota, hiszen míg a felszínen beszélgethetnénk, addig lent nem marad más, csak a totális csönd, ahol csak a lélegzetvételedet hallod,

és gyakran a társaidat sem igazán látod – úszol, keresel, ütközöl… csak egy autógumi… továbbúszol, keresel…

A holttest önmagában sokszor olyan, mint egy alvó ember. Aztán mikor kiviszed, mégsem tudsz mást csinálni, mint perceken át bámulni.

És nem is ez a legnehezebb, hanem amikor a parton ott a család, vagy valamelyik közeli hozzátartozó, és te teszel le elé egy apukát vagy egy gyereket.

Olyankor képtelen vagyok ott maradni.

Aztán ott volt bennem egy óriási váltás, amikor a fiam megszületett – szülőként az ember hirtelen egészen más szemmel nézi ezt az egészet. De nem tehetek mást, meg kell tanulni lezárni és nem hazavinni ezeket a történeteket.

Emlékszem, egyszer egy gyerek halála után visszafelé a laktanyába egyszer csak azt vettük észre magunkon, hogy nem látjuk a színeket, mint amikor valaki lejjebb állítja a telefon képernyőjének a világítását és minden fakó lesz.

Persze van pszichológiai osztály, akik gyakran moderálnak beszélgetéseket közöttünk, de mi ezt egyébként magunktól is megtesszük. Például van egy társam, aki azt mondta, ő azóta hisz, mióta kihozott egy halott gyereket a vízből és az arcán végtelen nyugalmat látott.

Őt ez meggyőzte arról, hogy nem csak ennyi az élet.

Én egy pillanatig mindig elképzelem a mentett testhez tartozó lelket, hogy még éppen ott van, majd a következő percben elindul felfelé, a fény felé.

2005-ben, a felszerelésem idején még full barna volt a hajam, de pár év alatt megőszültem. És érdekes módon odáig egyszer sem jutottam el, hogy azt mondtam volna, nem bírom. Hogy ebben mennyi a macsó virtus, nem tudom… Viszont macsó virtus ide vagy oda, a lámpavillanás, azt hiszem, örökre belém ivódott. Gyakran előfordul, hogy amikor a feleségem felkapcsolja a nappali kislámpáját, én egy tizedmásodpercig ugrani akarok. A laktanyában ugyanis minden helyiség – még a vécé is – lámpával és hangszóróval van felszerelve. Ha jön egy riasztás, először a lámpa villan. Aztán tíz másodperc múlva megszólal a zene – ami nálunk a Jó, a Rossz és a Csúf-ból egy részlet –, erre már elkezd az ember bootolni, majd bemondják, hogy „figyelem, riasztás, műszaki mentés, búvárok”, mire nekünk 120 másodpercen belül el kell hagynunk a laktanyát kezünkben a papírral, hogy „Lupa-tó eltűnt személy”, vagy „elsüllyedt hajó, emberek a vízben”…

A Hableánynál csak ennyit láttunk. El sem hittük igazán.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
bantalmazo-kapcsolat-abuzus-eroszak-agresszio2.jpg

"Miért szült neki, miért nem lépett le, ha verte?" - egy bántalmazó kapcsolat belülről

Sokan nem tudják, mit élnek át a bántalmazottak. Egy áldozat mondta el nekünk, hogyan működik a párkapcsolati erőszak.
Szegedi Éva, Illusztráció: Pixabay.hu - szmo.hu
2019. augusztus 27.



„Élete során minden ötödik nőt fizikailag is bántalmaz a partnere. Magyarországon évente 40-70 nő hal bele a bántalmazásba. A gyilkosságok sokszor megelőzhetők lennének, ha a bántalmazott nők és gyerekek megfelelő segítséget kapnának környezetüktől és az ellátórendszertől, ahová segítségért fordulnak” -írja bántalmazott nőket segítő Nane Egyesület tények és adatok alapján a családon belüli erőszakról.

Hetente legalább egy nő családon belüli erőszak következtében hal meg - a hírt mi is megírtuk.

Sokan nincsenek tisztában azzal, mit is jelent ez valójában, mit élnek át az áldozatok, mit tesz velük a bántalmazó és miért nehéz kilépni egy ilyen kapcsolatból. Ezért amikor bántalmazó kapcsolatban élő vagy bántalmazó kapcsolatból szabadult több gyermekes nők szerepelnek hírekben, rendszeresen megjelennek azok a hozzászólások, amelyekben azt kérdezik: „Miért nem hagyta ott a párját, ha verte?” „Minek szült neki, ha bántalmazta?” „Miért nem vált el tőle? Miért hagyta magát?”

„Gyakran olvasom én is a kommenteket, sőt, előfordul, hogy azok alapján olvasok el egy cikket. Megnézem, ki az, aki hozzászól és adja a „jótanácsokat” a bántalmazott nőnek” - mondja erről az egyik áldozat. „Akik nem éltek át hasonlót, nincsenek tisztában azzal, hogy a bántalmazást elszenvedők nem rendelkezhetnek szabadon a saját testük felett.”

Vagyis nem a bántalmazott nők döntik el, mikor kerül sor szexuális együttlétre, nem maguk dönthetnek arról, hogy lesz-e védekezés, és arról sem, hogy mennyi gyereket szülnek. Erről bántalmazójuk dönt. Helyettük.

Egy egykori áldozat mondta el név nélkül, mit élt át abban a párkapcsolatban, amelyről most már szerencsére múlt időben beszélhet.

– „Ott kell hagyni. El kell költözni. El kell válni.” Ezeket a tanácsokat én is megkaptam a rendőrtől, amikor a volt kapcsolatomban intézkedésre volt szükség.

Az egyik legnagyobb probléma az, hogy nem értik, miért nem lehet csak úgy otthagyni ilyenkor azt, aki bánt.

Mivel utánaolvastam, beszéltem más bántalmazottakkal, próbálok segíteni nekik, és össze is hasonlítjuk a hatóságok fellépését az egyes országokban,

úgy látom, hogy itt, Magyarországon mi, bántalmazott nők nem vagyunk biztonságban.

Nekem rendőr és ügyvéd is javasolta, hogy ne tegyek semmit, amíg együtt lakom a párommal, mert ha megtudja, hogy válni akarok, és el akarok költözni, még durvább lesz.

– Például mi válik durvábbá?

- A bántalmazott élete is veszélyben foroghat. Szakértők vizsgálták a bántalmazó kapcsolatok dinamikáját, és kockázatelemzéssel is felvázolható, mi történik egy ilyen kapcsolatban. A legnagyobb életveszélyben akkor vannak a nők, amikor elmenekülnek vagy el akarnak menni a bántalmazótól. A bántalmazást elkövetők ugyanis olyan személyiségtípusok, akik ezt nem tudják feldolgozni, az egójuk ezt nem bírja elviselni. Gyakran ilyenkor történik a gyilkosság.

A helyzet sokkal rosszabb a bántalmazott nő számára, ha gyerek, gyerekek is vannak a kapcsolatból, mert egyedül még csak-csak el lehet tűnni, de gyerekkel már nem. Az ember nem mer lépni, a hatóságtól segítséget kérni, mert egy távoltartás is esetleg csak 72 órán át tart. Segítséget is nehezen kér az ember, és nem is biztos, hogy kap. És ha elmegy a nő, érvénybe lép a kényszerláthatás. Sajnos a bántalmazó apa szerzett joga felülírja a nő és a gyermek biztonságos élethez való jogát.

– Hogyan kezdődött az Ön párkapcsolatában a bántalmazás?

- Az elszeparálással: lassan leválasztott a barátaimról, a családomról, és elszigetelt tőlük. Közösségi ember vagyok, sok ismerősöm és barátom van, és a párom mindenkiről megmondta, miért sz@r. Nem ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényege. Amikor az ember szerelmes, vagy azt hiszi, hogy szerelmes, akkor ilyen esetekben nem inkább nem hívja meg magukhoz azt a barátját, akit nem bír a párja, hogy senkit se hozzon kellemetlen helyzetbe és elkerülje a konfliktust.

Az elszeparálás lényege, hogy ne legyenek a nőnek barátai, ne mászkáljon oda senki, a bántalmazónak ne kelljen viselkednie, és persze azért is, hogy ne legyen tanú a bántalmazásra.

A családtagok kiutálása következett, még az általa még nem ismert nővéremre is megjegyzéseket tett. Kötekedett, és úgy állította be, hogy mindenki hülye, csak ő a f@szagyerek. És azt vettem észre, hogy egyszer csak egyedül maradtam. A párom célja az volt, hogy egyedül ő rendelkezhessen felettem.

A következő az volt, hogy megütötte a nagyobbik gyerekemet valami mondvacsinált ürüggyel. Azért nem tudtam elmenni, mert még csecsemő volt a kisebbik gyermekem.

Ezt követően megpróbáltam a helyzetet megoldani, kezelni, kezdtem figyelni, a jeleket kutatni. De gyakran már akkor görcsbe rándult a gyomrom, ha hallottam, hogy hazajön. Ürügy ugyanis mindig akad a bántalmazásra: miért nincsen elmosva ez a tányér, ezt miért tetted oda, miért mégy oda… És arra is, hogy a bántalmazó belekössön a másikba: ha dolgozol, az a baj, ha nem akkor meg az, ha keveset dolgozol az a baj, ha sokat, akkor meg az.

És amikor a nő már elbizonytalanodott nyuszivá válik, akkor jön a szexuális és fizikai erőszak. Nálunk előfordult, hogy 15-20-szor is megütött egymás után, ököllel.

– Erre azt szokták mondani, hogy a nemi erőszakkal már a rendőrséghez fordulhatnak a bántalmazott nők.

– Borzasztó nehéz bizonyítani, hogy megerőszakolt a férjed. Az erőszakos együttlét egyébként nem csak azért történik meg, hogy a férfi teherbe ejtse a nőt akár akarata ellenére, hanem ezért is, mert

a bántalmazó nem ismeri az empátiát, nem érdekli, ha fáj a nőnek az együttlét, és az sem érdekli, ha a nő éppen nem akarja. Amikor megerőszakolja a nőt, csak az számít, hogy az ő szükségletei ki legyenek elégítve.

Sok tévhit kering a párkapcsolatokról. Ezek egyike a szexualitással kapcsolatos. Attól, hogy két ember házas vagy együtt él, még nem kell az egyiküknek mindig készen állnia, és nem azt jelenti, hogy a másikuk „előveheti bármikor, amikor a kedve tartja”, hanem ha a nő fáradt, nem kívánja a szexet, akkor normális esetben nem történik meg az együttlét.

A bántalmazó férfi igyekszik több területen is kizsákmányolni az áldozatát.

– Ez pontosan mit jelent?

Lapozz a továbbiakért:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:




hirdetés
temetes4.jpg

Még mindig van mit tanulnunk a gyásszal kapcsolatban – a temetési szakember az élet végéről

Nem sokan tudják, hogy mivel jár egy temetés lélektanilag a háttérből megfigyelve. Mit kellene és mit nem kellene megtenniük azoknak, akik utolsó útjára kísérnek egy lelket.
Veres Mónika írása a Tabuk nélkül - temetés, gyász, halál blogon, Képek: Pixabay - szmo.hu
2019. augusztus 25.



A halálozás, temetés és gyász témakörét a mai napig átjárja egy félelemmel vegyes misztikum. Elszakadva a sokszor felemlegetett “velünk úgysem történhet meg, minek foglalkozni vele, vajon milyen a vízi hulla” kissé bárdolatlan kérdéskörén túl.

Temetési szakemberként, sokak szemében látok megdöbbenést, amikor megtudják mivel is foglalkozom. “Hogyan lehet ezt bírni” szokott lenni általában a reakció rá. Az első gondolatokat követik a kérdések, hogy biztos egész nap síró emberek vesznek körül. Pedig itt a blogon nem csak erről lesz szó. (Nem mindenki sír és vannak sírva nevetők is, de erről bővebben, majd később).

Azt gondolom, hogy mindig van mit tanulnunk egy-egy temetés kapcsán. Mondhatja bárki, hogy már régóta megvannak a betartott szokások minden szertartás szerint. Mégsem lehet ezt elégszer elismételni.

Én, aki ebben napi szinten részt veszek, sokszor tapasztalom és érzem, hogy mindenről beszélni kell még, mert nincs benne az emberek mindennapi életében. Az emberek eljönnek, de látszik rajtuk, hogy ehhez nincsen kedvük, nem is érdekli őket. Eljönnek, ott vannak és alig várják a végét.

Csak azért jönnek mert kötelezőnek érzik. Aztán hazamennek és nem történik bennük semmilyen változás.

Aztán nem akarnak erről többet beszélni sem, inkább lezárják magukban. Vennének inkább egy virágot, amit kiküldenének maguk helyett a temetőbe.

Pedig azzal, hogy lezárul egy élet, a jelenlévők életében is változás következik be. Nem mindig lehet érezni markánsan, de mégiscsak így van. Például a szomszéd néni, aki már többet nem kérdezi meg minden este, hogy van kedves szomszéd. Vagy az a kolléga, akit nem ismertünk ugyan túl jól, de mindennap láttuk és sokszor csempészett egy kis színt az életünkbe. Ezek igenis fontos dolgok mindannyiunk életében. Kikísérjük őket a temetőbe és közben saját életünkön is elgondolkodunk. Ezzel nagy dolgot teszünk, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy elkísérjék.

Aztán majd megyünk tovább nincs is ezzel baj.

De azt a pár percet miért ne szánhatnánk oda az életünkből? Nem szabad félvállról venni.

A gyászolóknak igenis számít, hogy kik jöttek el, hogyan állnak ott a ravatala mellett, nem azt akarja látni, hogy csak unják a körülötte állók ezt az egészet.

Persze ezt senki nem vallja be, de akkor is így van és látszik az emberek szemén.

A telefonotokat se vegyétek elő, mert ezzel megzavarjátok azokat, akik figyelnének az elhangzottakra. Csak azért mert ti nem éreztek úgy, mint a gyászolók, nem kell ezt kimutatni. Annak a léleknek, aki elmegy és az itt maradóknak sokat segít, hogy jelen vagyunk teljes valónkban.

Mert a temetések összekötik az élők világát a holtak világával.

Fontos lenne, hogy aki eljön, álljon ott igaz szívvel. Ne akarjunk ebbe többet belelátni, csak vegyünk fel egy számunkra szép ruhát és öltöztessük fel a lelkünket is erre az alkalomra.

Csak egy pár percig figyeljünk oda és ne beszélgessünk a mellettünk állókkal.

Az sem baj, ha nem tudunk végig figyelni, csak próbáljuk meg, különben minek megyünk el. Ezt is gondoljuk végig.

Ahogy azzal sincs semmi baj, ha erre nem vagyunk képesek és inkább távol maradunk, de ne akarjunk ebben másokat befolyásolni semmiképpen. Ha majd egyszer arra kerül a sor, hogy mi leszünk mélyen érintettek, nekünk is fájni fog, hogy mások "mulatoznak" miközben a mi gyászunk tart, mert ezzel nem könnyű együtt élni a továbbiakban. Volt már erre számtalan példa, hogy

egy temetésen mennyire örülnek egymásnak, a rég nem látott emberek. Természetesen ez jó dolog, csak nem ott van a helye és ideje.

Majd utána kellene örvendezni egymásnak. Kell, hogy legyen mindenkiben ennyi diszkréció és tartás.

Miért ne lenne, gondolnánk? Ha valakiről úgy érezzük, hogy nem eképpen viselkedik, ezt ne tartsuk magunkban,

halkan menjünk oda és szóljunk neki, hogy ez nagyon bántó.

Sokszor a gyászolók sem éreznek úgy, ahogyan ezt elvárná tőlük bárki, ilyenkor sokféle érzés keveredik bennük, harag, szégyen, düh a halottjuk iránt. Ezek nagyon nehéz érzések, nem lehet velük mit kezdeni.

Egy másik temetés alkalmával kimutatják fájdalmukat, sírnak is hangosan. Ezek nem mindig tartoznának másokra. Tudom ezt nem könnyű úgy alakítani, hogy ne legyen ott más, főleg, ha mások is akarnak kegyeletet gyakorolni.

És bizony sokszor van olyan is, hogy alig jönnek el, mert már nincs senki, aki közel állt ahhoz a lélekhez. Ez talán csak a búcsúztatónak rossz, mert kevés embernek tudja elmondani, azt amit szeretne. Az az energia, ami bennetek van egy egy szertartás alkalmával, azt viszi tovább az elhunyt is azon az utolsó úton. Ez az energia lenne az

értő figyelem és a szeretetteljes odafordulás az elhunyt iránt.

Nem kell többet tenni, de ezt tegyük meg, ha már elmentünk elbúcsúzni. Köszönöm azt is, hogy ezt elolvastátok és végiggondoljátok, legközelebb mikor temetésre mentek, ez jusson eszetekbe.

A Tabuk nélkül - temetés, gyász, halál blogon olvashattok még temetkezésről, protokollról, pszichológiáról, történelemről, szokásokról, vallásról és pozitív példákról, érdekes esetekről...

KÖVESS MINKET:




hirdetés
afokep.jpg

Fogyatékosként párt keresni olyan, mint minden nap kitölteni a lottót

A fogyatékossággal élő emberek sokszor csak visszautasítással találkoznak, amikor párt keresnek. Hiába próbálkoznak éveken át a társkeresőkön, és beszélgetnek jókat, amint kiderül a fogyatékosságuk, a másik fél szinte azonnal felszívódik.
Fődi Kitti írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. augusztus 24.



Még úgy is nehéz párt találni, ha az ember csak minimálisan mozgáskorlátozott, hát még ha intézetben él. Vannak olyan ép emberek, akik el sem tudják képzelni, hogy fogyatékos emberrel, mozgáskorlátozottal járjanak, pedig erre is van sikeres példa.

Ha az ember valamilyen fogyatékossággal él, keményen kell küzdenie, hogy párt találjon. Akár egy gerincműtét után megmaradt, kis mértékű mozgáskorlátozottságról, akár enyhe értelmi fogyatékosságról van szó, amint ez nyilvánvalóvá válik, sokan hátat fordítanak. A nehézségek ellenére a legtöbben a nagyobb internetes társkeresőkön próbálkoznak, ezeken viszont szinte sosincs külön menüpont a testi vagy értelmi fogyatékosság feltüntetésére, pedig a fogyatékossággal élők egyszerűbbnek éreznék, ha nem kellene a bemutatkozó szövegben magyarázkodniuk. Léteznek kifejezetten fogyatékos embereknek szóló társkeresők is, de ide általában csak akkor regisztrálnak, ha úgy érzik, végképp nincs esélyük az épeknél - írja az Abcúg.

Különösen nehéz azoknak a helyzete, akik valamilyen intézetben élnek, ők úgy érzik, még nagyobb hátrányból indulnak. A sok kudarc ellenére mégsem próbálják eltitkolni fogyatékosságukat. A pártalálás így sem lehetetlen, egy ép nő és mozgáskorlátozott párja szerint minden a kisugárzáson múlik.

Ha nem tudok buszra szállni, vége is a beszélgetésnek

A 35 éves Győri Gábor atetózissal született, ami egy folyamatos, kényszeres végtagmozgást jelent. Emiatt kerekesszékben ül, értelmileg azonban teljesen ép. Gyerekkora óta intézményekben lakik, most – ahogy ő fogalmaz – a világ végén, egy kis alföldi falu fogyatékkal élők otthonában találkozunk vele.

Győri Gábor | Fotó: Magócsi Márton

Gábornak még sosem volt barátnője, pedig az utóbbi hét évben aktívan próbálkozott az interneten. Regisztrált néhány társkeresőre, de felháborítónak tartja, hogy ezek az oldalak, mint például a randivonal.hu már azért is pénzt kérnek, hogy üzenetet írhasson egy lánynak. Ezért inkább a Facebookon, ismerősein keresztül szokott írni lányoknak, általában hetente kétszer-háromszor. llyenkor igyekszik reagálni valamire, amit a lány adatlapján látott, de az elmúlt hét évben annyi visszautasítást kapott, hogy sokszor ugyanazt az üzenetet küldi mindenkinek. Már csak akkor tesz bele nagyobb energiát, amikor valaki tényleg nagyon tetszik neki.

,,Ha ráírok valakire, akkor látja a profilképem, és rögtön levágja, hogy mi van. De ha mégsem, és azt mondja, hogy találkozzunk, akkor megmondom, hogy nekem ez nem olyan könnyű, hogy csak felpattanok a buszra. Nagyjából eddig szokott tartani a beszélgetés” – mondja.

Intézetből, vidékről lehetetlen

Gábor igyekszik az elején, minél hamarabb megemlíteni fogyatékosságát és hogy intézetben él. Az esetek nagy többségében ilyenkor elhal a beszélgetés, Gábor hiába kér találkozót, csak kifogásokkal találkozik. Sokan azt gondolják, hogy csak barátkozni szeretne, és amikor utal rá, hogy többről lenne szó, akkor néhány lány kifejezetten felháborodik, volt olyan, aki lenyomorékozta, aztán letiltotta. “Egyszer valaki megkérdezte, hogy merek olyat mondani, hogy többet szeretnék haverkodásnál. Erre visszakérdeztem, hogy:

ne haragudj, szerinted 35 évesen mit akarnék, hogy homokozzunk a játszótéren? Én is marhára vágyom dolgokra.

Néha előfordul, hogy egy lány nem lép le rögtön, ilyenkor viszont elérkezünk a következő problémához, ami azonnal elrettenti a lehetséges jelölteket: Gábor intézetben él. Szerinte ez esélytelenné teszi a párkeresést, mert senki sem fog elutazni egy világvégi kis faluba, vagy ha valamilyen csoda folytán mégis, akkor sem tudnak hova menni, hiszen Gábor szerint ott az embernek nincs magánszférája a vécén kívül. Kétszer is előfordult, hogy egy lány azt ígérte, elutazik hozzá, aztán sosem történt meg. Pedig az egyik alkalommal Gábor tényleg elhitte, hogy elmegy hozzá a lány, készült a randira, szépen felöltözött, de hiába. Este rákérdezett, mi történt, mire a lány azt mondta, meggondolta magát.

Fotó: Magócsi Márton

Gábornak jó humorérzéke van, és az intézetben eltöltött évek ellenére sem keseredett meg. Bár beszédhibája miatt kicsit nehezen érthető, amit mond, jól lehet vele beszélgetni. Sajnos mindez nehezen derül ki egy csetbeszélgetésből, de nincs esélye ismerkedni az intereten kívül. Nem nagyon tud kijárni az intézetből, senkit sem ismer a faluban, a lakótársai pedig nagyrészt idősek.

Lapozz a továbbiakért:

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x