Szentek, meztelen testek vagy épületdíszek - gyakran csak ennyit látsz a nőkből a köztereken
Ennek a beszámolónak a megírását már akkor elhatároztam, amikor tavaly december végén egy városi séta szembesített azzal, hogy
még állatszobrokból is több van Budapesten, mint amennyi saját, önálló személyiséggel rendelkező vagy híres nőt ábrázoló szobor.
Decemberben a Sétaműhely "Mégis, hol a nő helye?" című sétáján Antoni Rita is beszélt a bronzplafon-jelenségről.
A bronzplafon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy sokkal kevesebb női közéleti személyiségről, írónőről, tudósról, festőnőről stb. készül szobor, mint férfiakról. Illetve sokkal kevesebbszer örökítik meg őket, mint amekkora arányban valójában részt vesznek a közéletben, a kutatómunkában vagy éppen az előadóművészetben.
Budapesten a több mint ezer női szobor közül mindössze 35 névvel rendelkező, önálló személyiséget ábrázoló szobor található.
Mi a megoldás? Lehet egyáltalán megoldása ennek az ügynek? Természetesen igen. Többek között az, ha elismerik a nők teljesítményét a szakmájukban. Ha nem hiányoznak a művészettörténetről, építészetről, irodalomról, történelemről, politikáról, feltalálókról és kutatókról szóló könyvekből és kötetekből. Vagy például ha nem csak emléktáblán jelenik meg a nevük, hanem ők is egészalakos, életnagyságú vagy annál nagyobb szobrot kapnak, mint a férfiak.
A budapesti köztereken látható figurák alapján megmutatom nektek, hogy rendszerint milyen kontextusban láthatók a nők.
A nők gyakran szimpla díszítőelemek - arcok az épületek homlokzatán vagy az enteriőrön.
Meztelen testek a szökőkutakon vagy a parkok tavaiban. Például a fején tálat egyensúlyozó alak a Várban, a Tárnok utcában, a Mátyás-templom közelében. Vagy a szép, szomorúan üldögélő leányalak a margitszigeti japánkert tavában.
A nő (ruhában vagy ruhátlanul) gyakran valamilyen eszmének a jelképeként vagy allegóriaként szerepel szobrokon, domborműveken, falfestményeken.
Ennél valamivel árnyaltabb, ha mitológiai vagy mesebeli alakokként ábrázolják a nőket - ilyen például a Danaidák kútja a Szomory Dezső téren, a Danubius-kút az Erzsébet-téren, vagy Budán a Kilus-kút.
Létezik pár olyan szobor, amelyik az idők során nevet is kapott. Közéjük tartozik Budapesten a Fischer Rézinek becézett halárus lány szobra a Kristóf téren.
A magyarországi uralkodók feleségei sincsenek tucatjával megörökítve a köztereken. Mária Terézia például a második világháború után lekerült a Hősök terén álló Millenniumi emlékműről, és Thökölyt állították a helyére. Bár neki azért látható egy szobra az Országházon. (Pontosabban a szobrának a másolata a képviselőház déli szárnyán, a nyugati homlokzaton, az eredeti pedig az árkádsor alatt áll.)
Más a helyzet a magyarok által annyira imádott Wittelsbach Erzsébettel, Sisivel, I. Ferenc József feleségével. Neki köztéren két szobra is látható. Az egyik az eredetileg az Eskü téren (a mai Március 15-e téren) állt, és amit a raktárban töltött évtizedek után 1986-ban állítottak fel a Döbrentei téren.
A másik Sisi-szobor 2018 őszén jelent meg a Madách téren, sajnálatosan agyoncsapva a Wälder Gyula által tervezett, harmincas években felépített lenyűgöző épülettömb látványát és a tér egységét.
A szentté avatott nők szobra és a Szűzanya-szobrok, illetve Immaculata-oszlopok alkotják a következő csoportot. A szentéletű, szerény, alázatos, a hitükért áldozatot is vállaló nők szobrai és a Madonna-szobrok nagyobb számban találhatók meg Budapesten, mint a közéleti szerepet vállaló nőké. Az egyik ezek közül a Rózsák terén, a katolikus templom előtt álló Szent Erzsébet szobor.
A művészek, politikusok, közszereplők közt is voltak nők az évszázadok során, de rájuk jobbára tábla emlékeztet (ha készítettek egyáltalán ilyet a tiszteletükre), utcát nemigen szoktak róluk elnevezni, és közülük csak kevesen kaptak szobrot.
Gobbi Hilda, Déryné Széppataki Róza és Veres Pálné. Elsőre az ő nevük ugrik be. Google és mindenféle segítség nélkül folytassátok a sort, írjátok meg, milyen híres nőknek van még szobruk Budapesten.
Fotó: Draskovics Ádám
