Miklós püspök, a lúzer és az emberarcú NER
Karácsony szent hónapjában mindenkit megszáll a könyörületesség. Áhitattal karácsonyi énekeket hallgatnak, mosolyos tekintetüket az égre emelik, s látni vélik valóban, ahogy a mennyek seregeitől szikrázik az égbolt. Aki megteheti, és van miből, adakozik. Akinek kevés adatott, cipősdoboznyi szeretetet csomagol az ismeretlen gyermeknek, aki biztosan nélkülöz, valahol messze...messze... Borsodban talán. Vagy a Viharsarokban. Esetleg a somogyi dombok alján, kicsi vályogházban. Maszatos arcára biztosan örömöt csal a kis doboznyi játék, apróság, színes semmiségek, onnan a másik világból.
Az egyszeri, szerény egzisztenciával élő Névtelen Polgárt onnan ismerjük meg, hogy nem ismerjük. Ő úgy ad, hogy adakozásánál nincsen ott véletlenül sem a fotós, nem születik belőle Facebook-poszt és nem lesz belőle újsághír sem. Ahogy a legendabeli szent Miklós püspök sem hagyta ott névjegyét segítő adományai mellett. Adott, mert szükség volt, és adott, mert nem tehette, hogy ne adjon. Ó, együgyű polgár! Együgyű szent Miklós! Mit tudtok ti arról, mi a módi manapság!
Adakozni, csak kamerák lámpáinak fénykörében az igazi! Ismeretlen jótevő! Ah, micsoda marhaság, kérlek alássan! „Azért járok ilyen lassún, aki festő, pingálhasson!” Ugye? Már a költő is megmondta. A lúzer! Havi kétszáz sose telt neki, mi? Haha! Mert így megy ez most:
Vagy így:
Esetleg személyesen az Istenkirály:
Mi meg csak bámulunk, mint a moziban, hiszen ezt a szerepet osztották ránk. A nevezett Tiborcz és Mészáros urak, vezérük segítségével, miután elszedték mindenünket és éppen a maradék javakat íratják nevükre, gondosan lehajolnak az apróért is, hát adakoznak belőle, mert megtehetik.
Ahogy a Kutyák Istene, a Kárpátok Géniusza 2.0 is mondani szokta egyes szám első személyben, amikor költségvetési osztogatásról van szó, hogy mindenki értse: ő emeli a nyugdíjat, ő adja az adóvisszatérítést, ő, ő, ő. Érdekes, azt sosem hallottuk, hogy mondjuk ő veszejtett el lakosságarányosan majd’ háromszor annyi embert a Nagy Járványban, mint Ausztria. Nem. Az nem ő volt. Ő csak ad. Amikor vesz, azt nem látjuk.
Na, de komolyan, mire fel ez a nagy adakozás? Tiborcz István könnyfakasztó segítsége a mentős árván maradt családjának. Tele volt vele a sajtó, valahogy a KESMA is felfigyelt a jó cselekedetre.
Idáig tartott a tréfálkozhatnékom, mert ami itt történik, annak fele sem tréfa. Velejéig romlott, undorító, ízléstelen vásári komédia, az folyik a színen. Ezek az emberek semmit sem adnak jószántukból, mindent kiszámolnak előre. A biodíszletté degradált család gyásza jó befektetés, megtérül az adakozás. Megtérül, ez a kulcsszó. Ez a három gyomorforgató epizód is része a választási képmutatásnak. Ne gondoljuk, hogy ha a választások nem előttünk, hanem mögöttünk lennének, lenne itt bármi is. Nem, semmi. Sem adóvisszatérítés, sem nyugdíjemelés, sem béremelések, semmi, semmi.
Eszembe jut egy régi emlék. 1998 tavasza, Óbuda, Fő tér. A kerület egyik megbecsült polgára volt Kun Zsigmond etnográfus, humanista, aki akkor töltötte be százötödik életévét. A városrésznek adományozott néprajzi gyűjteménye épületében ünnepelték születésnapját, én is ott lehettem. Zsiga bácsi mesélt éppen lelkesen egy történetet gazdag életéből. Mi hallgattuk. Egyszer csak kivágódott az ajtó. Nem vártunk senkit. Betüremkedett két kamerás ember, a kamerákat az ajtóra szegezték. Bevágtázott rajta maga Orbán Viktor hófehér öltönyben, kezében egy csokor virággal. Egyenesen odament Kun Zsiga bácsihoz, odaadta neki a virágot, kattogtak a fényképezőgépek, Kun Zsigmond csak pislogott, majd ahogy jött, a fehér öltönyös ember, úgy távozott. Választási kampány volt. Akkor is.
De erről persze az is eszembe jut, hogy Kun Zsigmond élete kincse nem a milliárdos vagyon volt. Hanem a gyűjtemény. A néprajzi gyűjtemény. Amit Óbudának