„Leejtettek már 30 méterről, robbantottak rám 27 köbméter vizet, és ugrottam el magassarkúban egy felém robogó vonat elől”
– Hogy lettél ötvösből keresett kaszkadőr – olyan komoly projektekkel, mint a Halo, a Dűne: Prófécia vagy az Assassin’s Creed –, és melyek voltak ezen az úton a főbb fordulópontjaid?
– Esetemben ez padlóra kerüléssel kezdődött, de akkor még csak költői értelemben. Nem úgy alakult az aranyműves pályám, mint ahogy elterveztem. De a bukás legjobb része, hogy abból magasabbra is emelkedhet az ember. Úgyhogy amikor a kudarcom romjain ücsörögtem, úgy gondoltam, most ideje lenne a saját utamon menni tovább. Az ötvösség nekem annak idején amolyan második választás volt, amiben a szüleim – nem elítélhető módon – jobban támogattak, mint a kaszkadőr és színész álmaimban. De az ember életében eljöhet az a pillanat, mikor az út, amin addig haladt, zsákutcába vezet, akkor pedig jöhet az újratervezés, én pedig úgy érezem, még van időm ehhez az álomhoz visszatérni. És bár akkor nem tudtam volna, mit hagyok ki, ha nem így döntök, tudom, hogy akkor is bántam volna egy életen át. Rákerestem az itthoni kaszkadőr-képzésekre, és hirtelen értelmet nyert az összes sima, küzdő- és extrémsport, amelyeket kisgyerekkoromtól űztem, az összes korábbi színitanfolyam, és összeállt a kép. Ez most már több mint 10 éve volt, és azóta ennek az életemnek a legrosszabb napját sem cserélném annak az életemnek a legjobbjára.

– Ahogy elnéztem egy rólad készült videót munka közben, az előkészületek része az úgynevezett markerek rögzítése a tested különböző pontjain. Mennyi időt vesz igénybe egy marker-felrajzolás az arcra, valamint egy teljes testes marker-felhelyezés?
– A mocap, azaz motion capture munka alatt sokszor nemcsak a testmozgásunkat rögzítik, de az arcunkat és a szánkat is. Az ehhez szüksége arc markerek felvitele függ az éppen használt technikától is, úgyhogy ezeknek a felvitele lehet 5, de akár 15-20 perc is. A testmarkerek kevésbé igényelnek milliméteres precizitást, és egy rossz helyre felrakott markert is csak egy pillanat áttenni. Ez annak függvényében, hogy az ujjak mozgását is kell-e rögzíteni, 5-10 perc alatt kész tud lenni. De azt hozzátenném, hogy a markerezés elsősorban a 3D mozgás rögzítésénél a motion capture (azaz mocap) munkához készül, amivel videojátékokhoz, vagy CGI-hoz vesszük fel a mozgást. Persze van, hogy forgatáson is alkalmazzuk arccseréhez, de ez a ritkább eset.

– Mennyire kötött egy harcjelenetben a koreográfia? Van benne spontaneitás?
– Ez elsősorban attól függ, hogy az adott koreográfia egy fő harci jelenet, (hero fight), vagy háttérelem (background fight). Az utóbbiak sokszor a helyszínen gyorsan összerakott, pár mozdulatos egyszerűbb koreók, amelyek szükség esetén ismételhetőek addig, amíg a dramaturgia szerint valamelyik félnek padlót kell fognia, vagy amíg el nem hangzik a „CUT!” (vagyis „ennyi”). Ezekkel sokkal nagyobb a szabadságunk, többször fér bele az impró, bár jelenet közbeni, teljesen spontán dolgokra leginkább külső kényszer visz minket, mint például egy elejtett fegyver, vagy egy másik harcoló párossal való összeütközés. Ilyenkor nem állhatunk meg, hogy „nem így volt”, hanem vagy folytatjuk puszta kézzel, vagy jöhet a társunknak elmormogott „vágj le!”, majd a talaj. Egy ún. hero fight ennél sokkal összetettebb. Annak a felépülése egy több napos vagy hetes folyamat, és az sem ritka, hogy hónapokkal a leforgatása előtt kezdjük el összerakni, rétegről rétegre. Ezeknél az úgynevezett „fight master” igyekszik a legapróbb részleteket is megkomponálni. Ez pedig nem csak az alapvető mozdulatokat jelenti, de alkalmasint meg kell küzdenünk egy macerásabb jelmez okozta nehézségekkel, foglalkoznunk kell a kellékfegyverek sajátosságaival, és figyelembe kell vennünk a helyszín adottságait is. Ez lehet egy tűsarkús jelmez a macskakövön, egy köpenybe rendre beakadó revolverkakas, vagy akár a fényelés vagy füstgép, amely a végső képhez szükséges, de a mi látásunkat nehezítheti. Ezekre igyekszünk mind felkészülni, hogy a forgatás napján már ne jelenthessenek problémát.
Ezeken felül az ilyen jeleneteknél nemcsak a mi mozdulataink, de alkalmanként a minket vevő kamera pontos pozíciója is része a koreográfiának, hiszen nekünk is pontosan tudnunk kell, hogy mikor jöhet be közénk, vagy mikor kerülhet a hátunk mögött a pörgő kardunk útjába. Az operatőrt pedig nem bántjuk, és a kamera is drága!
Persze bármikor előfordulhat tévesztés: megbotolhat valaki, vagy elcsúszhat a ritmus vagy az időzítés. Ezekre fejben mindig készen kell állni, mert aranyszabály, hogy ha nem ordas nagy a hiba, ilyenkor sem állhatunk le, amíg nincs „cut”. Mert könnyen lehet, hogy a kamera nem is látta, vagy a néző számára nem érzékelhető, vagy egy véletlen okán a végén valami jobb születik (számos filmtörténelmi legenda szól ilyen gyöngyszemekről).

– Mennyire lehet az embernek magánélete egy ilyen szakmában? Gondolom nincs 8 órás munkaidő és hétvége sem nagyon…
– A mi munkaidőnk a munkanapokon nagyjából az ébren töltött órák, mínusz utazási idő. Egy forgatási nap nettó 10-12 óra, plusz esetünkben az elkészülési és lebontási idő. Ez szerencsésebb esetben lehet együtt másfél óra, de nem ritka a 2-3 órás pre-call (vagyis korábbi kezdés), nagyon durva jelmez, smink, paróka, esetleg protézis esetén pedig 4-5 óra is előfordul, ami után a lebontás is ritkán kevesebb 1 óránál. Általában 14-15 órával szoktunk számolni, de forgatási napra jobb nem tervezni semmit. Bármikor rákérhetnek a nap végén túlórát, ami aztán elnyúlhat 3 óra pluszra is. Volt olyan hetem, amit hétfőtől pénteking összesen 11 óra alvással csináltam végig.
Ezen felül elég gyakoriak a 6 napos munkahetek, szóval ha valaki állandó stábtag, és nem csak bizonyos forgatási napokra hívják, akkor általában vasárnap mos, akkor látogat rokonokat vagy barátokat, próbál valahogy kikapcsolódni, vagy csak üres tekintettel bámulja a plafont egy napon át (néha ez a maximum, amire ilyenkor képesek vagyunk). Ilyen téren a legmegterhelőbb munkám egy 9 hónapos projekt volt. Heti hat napban dolgoztunk, és egy-két havonta vasárnap is be kellett mennünk, hogy tudjuk tartani a tervet. Erre rájött még a minimum 2-3 órás utazási idő... azalatt az időszak alatt én a társadalom számára kvázi eltűnt személy voltam.
Persze nem minden munka ilyen, a szakma kisebbik része dolgozik alapcsapatban, emiatt ez néha a másik végletbe tud átfordulni, mert van, hogy csak hetente 1-1 napok vannak, vagy hogy az embert hónapokig nem hívják. Ilyenkor ezt az időt átalában edzésre, gyakorlásra, vagy rehabra és persze a magánéletre fordítjuk. A munka mennyisége attól is függhet, hogy valakinek milyen képességei vannak, milyen az alkata, vagy éppen mennyi, és milyen jellegű produkció forog. Egy művész vagy történelmi személy életrajzi filmjében talán egy darab kaszkadőr sem fordul meg. De ha több sci-fi is forog egyszerre, akkor keveset unatkozunk.
– Melyek voltak a legveszélyesebb jeleneteid, illetve a legnagyobb sérüléseid a forgatások alatt?
– Ezt már egyre nehezebb számon tartani. A zúzódásokat, vágásokat nem számoljuk, azok szériatartozékok. De volt már, hogy csak pár perccel talajt érést követően tudtak felkanalazni a padlóról. Nos, sem a lelki, sem a fizikai érzést nem sírom vissza. Volt olyan is, hogy kvázi megsemmisült a vállamból egy kisebb darab, és volt már olyan monoklim is, ami két héttel később is betakarta a fél arcom, és több mint egy óra, illetve ötszörös adag alapozó volt, mire a sminkes eltüntette.
Mikor az Erzsébet hídról kellett kvázi leugranom (kötéllel rögzítve, tehát az ugrásból csak a korlát külső pereméről kilógva kellett arccal a víz felé megtámaszkodnom, amíg vissza nem húztak), a próbák alatt valaki kihívta ránk a rendőröket, mert azt hitte, öngyilkos akarok lenni. A korláton ücsörögtem, kifelé lógatott lábakkal – és egy marék kötéllel biztosítva – mikor megérkeztek a járőrök, hogy megmentsenek.
Két másik kolléganőmmel együtt ejtettek már le zsinórral 30 méteres magasságból, hogy csak a talaj fölött fogjanak meg. Ott az első próbák alatt a felső ponton megfordult a fejemben, hogy az alánk bekészített, amúgy vastag és nagy, de fentről már igen kicsinek tűnő szivacsnak a legrosszabb esetben inkább csak a nedvszívóképessége miatt lesz értelme. Egyszer rám robbantottak 27 köbméter vizet, ahol a víz és a sodrásába kerülő berendezési tárgyakon túl számolni kellett a kirobbantott biztonsági üveg szilánkjaival is. Máskor egy felém robogó vonat elől kellett az utolsó pillanatban elugranom, magassarkúban, vaksötétben. Többször rántottak már ki zsinórral robbanásból, egyszer a kicsit nagyobbra sikerült pirotechnika körbe is rajzolta az arcom elé tartott karjaim X formáját, mint valami rajzfilmben. Azt pedig tényleg nem tudnám már megmondani, hányszor csaptak falnak, vagy vertek szét rajtam, illetve velem valamit. Azt nem nevezném kiemelkedőnek, de meglehetősen gyakori, és szintén nehéz, mikor egy rosszabb, de lábon kihordható sérüléssel kell végigcsinálni egy produkciót, és gyakran hónapokig összeszorított fogakkal végzi az ember a munkáját. És nem lehet kifogás: vagy tudod teljesíteni a feladatodat, vagy add át a helyed másnak.
Nem egyszer pedig maga a jelmez, vagy a környezeti körülmények kínoztak meg annyira, hogy csak makacsságból nem sírtam el magam a díszlet közepén.

– És melyik volt a legszebb forgatási helyszín, ahol valaha jártál?
– Sokáig erre kérdésre a válaszom a horvátországi Rovinj volt, ami a kedvenc horvát városom, és ahol többször is volt lehetőségem és szerencsém forgatni. És ha már Horvátország, a pulai Snjezana Colosseum is érdemel egy említést. Gyerekként mikor ott voltam a családommal, nem hittem volna, hogy egyszer azért térek majd vissza, hogy magam is a küzdőtéren verekedjek!
Továbbá az egyik legkülönlegesebb Jordánia volt, bár ott azok a helyek voltak fantasztikusak, ahol jártunk és felkészültünk, a forgatási helyszínek pedig inkább voltak érdekesek, mint szépek.
Viszont tavaly trónfosztás történt, amikor Olaszországban dolgoztam a Garda-tónál. Az egész régió lélegzetelállító az utolsó bokorig, és azzal a produkcióval olyan helyszíneken forgattunk, ahol nem tudtam nem egész nap a látványt fotózni, vagy csak lenyűgözve bámulni.
– Dolgoztál többek közt Cate Blanchett dublőreként a Borderlandsben és Henry Cavillel a Vajákban egyaránt. Mi a tapasztalatod ezekkel az A-listás sztárokkal?
– Személy szerint velük fantasztikusan jó volt a közös munka, már-már váratlanul emberségesek voltak, és nem úgy értem, hogy ismert színészekhez képest, hanem csak úgy, mint emberek. Ez az ipar hiába egy művészeti ág, közben egy könyörtelen gépezet is egyben, ahol sokszor nincs idő vagy lehetőség a lágyabb emberi gesztusokra. Emiatt az én szememben mindig jobban kiemelkedik a sorból, ha valaki ilyen körülmények között is szán ezekre időt és energiát.
Henry Cavill az egész közös munkánk alatt végig igazi brit úriember volt, amivel a nehezebb pillanatokat is meg tudta könnyíteni. Emellett én úgy gondolom, az elvártnál jóval felkészültebb és fókuszáltabb volt az akciójeleneteket illetően. Ugyanezt tudom Anthony Mackie-ről is mondani. Sok színésznek van tehetsége vagy jártassága küzdelmi téren – legyen az fegyveres vagy szabadkézi –, de ritka az, aki nem csak olyan gyorsan tanulja meg a koreográfiát, mint egy kaszkadőr, de ugyanolyan természetességgel is képes megtalálni benne a helyét.
Ami pedig a ritkaságokat illeti, kevés olyan színésznőm volt, aki annyira megbecsülte és értékelte a munkámat, mint Cate Blanchett. A vele való közös munkának mindig is külön helye lesz a szívemben. Őérte még az elszenvedetteknél is több fájdalmat elviseltem volna, jaj és zokszó nélkül!
