hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Kiderült, hogy a Shell már 30 évvel ezelőtt tisztában volt a klímaváltozás veszélyeivel
Kellemetlen helyzetbe hozta egy 1988-ban született bizalmas jelentés a világ egyik legnagyobb olajtársaságát.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2018. április 09.


hirdetés

A jelentést, amelynek címe Az üvegház-hatás (The Greenhouse Effect), a holland De Correspondent című oldalon tette közzé Jelmer Mommers energia- és klímaszakértő újságíró.

A dokumentum figyelmeztet arra, hogy a szén-dioxid-kibocsátással összefüggő klímaváltozást valójában csak az ezredforduló körül lehet tetten érni. Ennek viszont potenciálisan olyan súlyos következményei lehetnek, amelyekről már jóval korábban meg kell hozni a megfelelő politikai döntéseket és az energiaiparnak is át kell értékelnie a saját szerepét.

Amikor ugyanis már érzékelhetőek lesznek a klímaváltozás hatásai, talán túl késő lesz intézkedéseket hozni azok csökkentésére.

E hatások között a jelentés megemlítette a tengerszint jelentős emelkedését, a tengeráramlatok és csapadékmodellek változását, amelyeket az elmúlt 12 ezer év legjelentősebb átalakulásainak nevezett. Felhívta a figyelmet arra is, hogy e gyors és látványos változások jelentősen befolyásolják az emberi környezetet, az életkörülményeket, az élelmiszer-forrásokat, és ezáltal súlyos társadalmi, gazdasági és politikai következményekkel járhatnak – idézte az Independent.

A jelentés egy olyan tanulmányra hivatkozott, amelyet két évvel korábban végeztek a Shell tudósai.

A dokumentumból az is kiderült, hogy a holland-brit olajóriás már 1981 óta tanulmányozta az üvegház-hatást, és tisztában volt saját tevékenységének következményeivel is.

Ennek ellenére a Shell a 90-es években tagja volt a Global Climate Coalition nevű lobby-csoportnak, amely igyekezett a klímaváltozás veszélyeit elbagatellizálni, arra hivatkozva, hogy a tudományos érvek nem eléggé meggyőzőek. Mi több, 1997-ben ez a csoport ellenezte a kiotói klímamegállapodást.

A dokumentum nyilvánosságra kerülése után a Shell közleményt adott ki, amelyben "elkötelezettségét" hangsúlyozta a környezetvédelem és a párizsi megállapodások mellett.


KÖVESS MINKET:





Közmunkával és normális lakással csábítják a földekre a hajléktalanokat
Kiskőrösön olyan hajléktalanprogramot csináltak a baptisták, ami sehol máshol nincs. Közmunkát, normális lakhatást és szociális segítséget kínálnak azoknak, akik kilépnének a mostani helyzetükből.
Szurovecz Illés írása az Abcúgon, fotó: Hajdú D. András - szmo.hu
2019. február 18.


hirdetés

Kiskőrösön olyan hajléktalanprogramot csináltak a baptisták, ami sehol máshol nincs. Közmunkát, normális lakhatást és szociális segítséget kínálnak azoknak, akik kilépnének a mostani helyzetükből. Eleinte sok budapesti hajléktalannak megtetszett a dolog, de mostanában inkább csak vidékieket érnek el. Akik jobb állapotban voltak, azóta elköltöztek és munkát is találtak, de vannak, akik belekényelmesedtek ebbe a helyzetbe, és még évekig közmunkások maradnának. A programot a kormány támogatja, és úgy tűnik, nagyon elégedettek vele. Kérdés, kiterjesztenék-e, és ha igen, lenne-e értelme.

Gizit három legkisebb gyerekével együtt tette utcára az anyósa. Bélának nem volt hová mennie, amikor a családja eladta a feje felől a düledező tanyát. Erzsébet egykori párja elől menekült el otthonról, lassan húsz éve munkanélküli.

Mindhárman közel álltak ahhoz, hogy hajléktalanokká váljanak, de szerencséjükre legfeljebb néhány éjszakát kellett erdőben, garázsban, vagy utcán tölteniük. Most Kiskőrösön, a baptista Sorsfordító Szolgáltató Központ programjában vesznek részt, amelyben lakhatást és szociális segítséget kínálnak nekik, ők pedig szinte mindnyájan közmunkát végeznek. Több mint százan vannak még így, közülük jó néhányan Budapestről költöztek vidékre, jellemzően a Baptista Szeretetszolgálat Bánya utcai hajléktalanszállójáról.

A programhoz 205 millió forintos támogatást adott a Belügyminisztérium 2016-ban, és láthatóan elégedettek az eddig elért eredményekkel. Ez abból is látszik, hogy pozitív példaként említették abban az év végén kiszivárgott kormányelőterjesztésben, amely speciális közmunkaprogramokkal próbálna választ adni az utcán élők problémáira. A hvg.hu által megszerzett dokumentum szerint a minisztériumoknak január 31-ig kellett kidolgozniuk,

- pontosan milyen foglalkoztatási programokkal segítenék a hajléktalan embereket,

- milyen képzési programokat lehetne kidolgozni számukra, és

- hogyan lehetne minden nappali melegedőn elérhetővé tenni az internetet és szociális munkások segítségét.

A tervek szerint a jobb egészségügyi és mentális állapotban levőket vonnák be a közmunkaprogramba, hátha ezen keresztül vissza tudnak kerülni az elsődleges munkaerőpiacra. A többieket hajléktalanotthonokban, rehabilitációs intézetekben látnák el, és adott esetben fejlesztő foglalkoztatásban vennének részt.

Január végéig azt is fel kellett mérnie a kormánynak, hogyan lehetne kiterjeszteni a karitatív szervezetek hajléktalanoknak szóló munkaprogramjait.“A minisztérium és köztünk folyamatos az egyeztetés, szakmai kapcsolattartás. Nemrég a Belügyminisztérium egyik főosztályvezetője már keresett is engem, kíváncsi volt tapasztalataink szerint mennyi szociális munkásra van szükség, hogy a hajléktalanok életében tartós változást tudjunk okozni” – mondta Opauszki György, a kiskőrösi Filadelfia Integrált Szociális Intézmény vezetője.

Az előterjeszés alapján könnyen lehet, hogy a kormány országos szinten is támaszkodna a baptisták hajléktalanprogramjára, ezért közelebbről is megnéztük, hogyan működik.

Pestről jött az első négy fecske

Több mint száz éve foglalkoznak idősellátással a baptisták kiskőrösi Filadelfia Otthonában. A Szűcs József utca végében levő épületet többször kibővítették az évtizedek során, de a környékén levő családi házak csak az elmúlt években kerültek az egyház tulajdonába. Ez egy tudatos stratégia eredménye, “általában tíz évre előre gondolkodom” – mondta Opauszki, akit a környezetében egyszerűen Főnöknek hívnak. Csöndes, de karizmatikus ember benyomását kelti, eredetileg építőmérnöknek tanult, végül szociális munkás lett belőle.

Egyházi emberként fontos számára a hit, de a munkájában nem ez játssza a főszerepet. A spiritualitásra inkább a szükségletpiramis csúcsaként, egyfajta extraként tekint, amit vallásos közösségként nyújtani tudnak azok számára, akik igénylik. “Van néhány hajléktalan, aki bejár a gyülekezetbe, de semmi sem kötelező. A múltkor négyen is voltak, tegnap meg éppen senki”. Ahogy az országban sokfelé egyre nagyobb szerepet vállalnak az egyházak a szociális ellátásban, úgy Kiskőrösön is egyre több területen aktívak. Az igazgató szerint ez “egyszerre volt társadalmi igény és kormányzati elvárás is”.

De hogyan kerültek egykori hajléktalanok az alföldi kisvárosba? “A Baptista Szeretetszolgálat eredetileg a Bánya utcai szállón élőket próbálta bevonni a közmunkaprogramba. Ennek keretében kezdték rendbetenni az általuk is használt, gyakran leszemetelt, összepiszkolt területeket”. Bár Opauszki ezt csak távolról figyelte, úgy tudja, nagyszerű társadalmi hatásai voltak. “Az idős néni, aki addig ráhívta a rendőrt a hajléktalanra, hirtelen süteményt hozott neki, csak mert azt látta, hogy mások szemetét takarítja”. Ezután tovább bővült a program, a közmunkában résztvevő hajléktalanok hamarosan tűzifát aprítottak más rászorulók számára.

“Ketten közülük elkerültek az egyház tahitótfalui táborába, ahol fűnyírással, parkgondozással, karbantartással foglalkoztak. Télire viszont nem tudtak nekik munkát adni, ezért felhívott a program vezetője, tudnék-e kezdeni velük valamit. Télen nálunk sem volt sok munka, de mégis csak hozzánk tartozik közel két hektárnyi terület és sok szociális szolgáltatás. Azt mondtam, adja ide a fiúkat, kezdünk majd velünk valamit. Aztán megkérdezte, tudunk-e nekik szállást biztosítani. Ekkor kezdtük el felvásárolni a szomszédos házakat”.

A következő télen már négyen érkeztek Kiskőrösre, közülük Krizsik Károly az egyetlen, akit most is a konyhán találtunk. A 43 éves, szakács végzettségű férfi Pest megyében született, “fater meghalt, lett egy mostohaapám, aztán ketten maradtunk a húgommal. Ő nemsokára férjhez ment, eladtuk a házat, onnan kerültem Németországba, munkásszállón laktam”.

Egy ideig a húsiparban dolgozott, majd hazajött, fél évig Budapesten volt hajléktalan. Időnként ma is kijár Ausztriába vérplazmát adni, abból szerez némi plusz pénzt. Egy ilyen út során ismert meg valakit, aki ismerte a Bánya utcai szálló vezetőjét. Ezután már könnyen értesült a kiskőrösi lehetőségről, és hamar élt is vele. Azt mondta, neki meg se kottyant átszokni a fővárosi tempóról a csöndes, vidéki életre.

Opauszki szerint az első négyes fogat egyik tagja visszatért Budapestre, volt annyi munkaviszonya, hogy nyugdíjba mehessen, és még egy olcsó albérletet is ki tud fizetni valahol. Egy másik, 30-40 év közti férfi helyben talált barátnőt, ma már gyereke is van, segédmunkásként dolgozik egy kőműves mellett, azóta is Kiskőrösön él.

“Kitaláltuk, hogy ha négy embernél bevált, csinálhatnánk a Szeretetszolgálattal együtt egy hajléktalan mintaprogramot. Ekkorra az egyház egy EU-s pályázat keretében kidolgozta a szociális ellátás és a közmunkaprogram összekapcsolásának koncepcióját. Ez lett az egésznek a szakmai alapja”.

Ez nem egy mini szálló

2016-ban egy 205 millió forintos kormányzati támogatással indították be azt a mezőgazadsági közmunkaprogramot, amibe összesen 115 embert vontak be. Ebből a pénzből húzták fel a fóliasátrakat, a savanyítóüzemet és a hűtőkamrákat. Opauszki büszkén mutatta a hordószám tárolt zöldségeket, gyümölcsöket és savanyúságokat, amiket mind az egyház helyi szociális ellátórendszerében hasznosítanak.

“Az első időkben nagyon jó marketingje volt az egésznek. A közmunkás csapatvezetőnk a Bánya utcai szállón terjesztette, hogy itt a lehetőség vidékre menni dolgozni, jó a szállás is”. Az egyház önerőből felvásárolt néhány szomszédos ingatlant, kormányzati támogatásból pedig felújították őket. Nem csoda, hogy ez sokak számára vonzó volt, hiszen a magyar hajléktalanszállókon megszokott körülményekhez képest itt teljesen emberi viszonyok uralkodnak. Kétfős hálószobákat alakítottak ki, de a konyhán és a fürdőszobán is legfeljebb 6-8 embernek kell osztozkodnia.

“Ez nem egy mini hajléktalanszálló, hiszen az otthonuknak tekintik, és szociális szolgáltatást is társítunk mellé. Közösséget építünk, a csoportterápiától a közös főzéseken át a kirándulásokig sokféle programot szervezünk. Nem ideiglenes helyet, hanem otthont akarunk adni nekik” – mondta Opauszki. A házak pszichés betegek és szenvedélybetegek támogatott lakhatásaként működnek, mert úgy tapasztalták, hogy a hajléktalanok többsége beleesik valamelyik kategóriába.

“Legutóbb az önismeretről volt szó. Hogyan kell normálisan kommunikálni, megszólítani a másikat, akár a munkaadóval beszélni. Sok minden elő szokott kerülni. Mennyire vagyunk tisztában az erősségeinkkel, gyengeségeinkkel…” – mesélte a cikk elején már idézett Béla, milyen foglalkozásokon szokott részt venni párjával, Erzsivel együtt. Ő valaha ruházati eladó volt, de mióta elmenekült korábbi párjától, és a baptistákhoz került, a kert rendben tartásával foglalkozik. “Szerettem a boltban dolgozni, szeretek emberek között lenni”.

A csoportos beszélgetéseket mentálhigiénés szakemberek tartják, az egyikük Békés Barbara. “Általában kiválasztunk egy konkrét témát, például a családot, a munkát vagy a kapcsolatépítést. Van, aki azóta vette fel újra a kapcsolatot a gyerekével, hogy elkezdtünk közösen dolgozni. De néha egészen gyakorlati dolgokról is szó van, például, hogyan érdemes kommunikálni a gyámhivatallal. A munkával kapcsolatban az álláskeresésről van szó, vagy arról, hogyan kell viselkedni egy állásinterjún”.

“A kommunikációfejlesztő gyakorlaton például mindenki kap egy témát, amiről egy percen át kell beszélnie. Vagy kivágunk egy képet az újságból, és az alapján indulunk el különböző témák felé. Legutóbb az önismeretről volt szó, arról beszélgettünk, kinek, milyen pozitív és negatív tulajdonságai vannak. Minden ötödik alkalommal együttműködést fejlesztő foglalkozást tartunk, vetélkedőt rendezünk”.

A lakók közül jó néhányan azért adják fel, mert nem bírják a programmal járó kötöttségeket, például, hogy a ház területén nem szabad alkoholt fogyasztani, vagy hogy részt kell venni a mentálhigiénés foglalkozásokon. “Aki évek óta az utcán él, az hozzászokik egyfajta szabadsághoz, ami hiányozhat neki. Most is azzal jött hozzám valaki, hogy szüntessük meg a jogviszonyát, inkább visszamenne az utcára” – mondta Békés. Előfordult, hogy egy fiatal férfi egy hónap után azt mondta, inkább visszamegy a Népligetbe, ahol egy éjszaka alatt megkeres szexuális szolgáltatásokkal annyit, amennyit Kiskőrösön egy hónap után kapott.

Van, aki belekényelmesedik

Az elképzelés szerint a pszichés-szociális segítség és a közmunka hosszú távon segít a hajléktalan embereknek jobb állapotba kerülni, és akár állást találni a nyílt munkaerőpiacon.

Kérdés, mennyire lehet ez működőképes úgy, hogy a 2010 után indított közmunkaprogramok nem nagyon érték el a céljukat, a legtöbben inkább beleragadtak ahelyett, hogy elhelyezkedtek volna. Bár feltupírozták a foglalkoztatási adatokat, és néhány településen próbálnak valóban hasznos dolgokat kihozni belőle, sok polgármester a szegények megalázására használja a közmunkával járó hatalmat, és nem ritka, hogy az egész helyi viszálykodásokba torkoll. Nem véletlen, hogy az utóbbi években a kormány faragni is kezdte a programot.

Opauszki szerint viszont Kiskőrösön a közmunka segít abban, hogy az emberek lássanak fényt az alagút végén, és ne legyenek elszigetelve a társadalomtól. “Mi tényleg átmenetként tekintünk erre. Azt mondjuk, ha van lehetőséged, menj, törj ki, mi támogatunk! Segítettünk egy olyan embernek, akinek vitte olna a bank a házát, pszichésen és lelkileg megroppant, eljött hozzánk közmunkába dolgozni. Rájött, hogy ő mégsem egy értéktelen, utolsó ember. A család is látta rajta a változást, elkezdték kisegíteni, aztán elment egy hűtőházba dolgozni háromszoros fizetésért. Egy éven át kínlódott, de megmaradt a háza. Tudok olyat is, aki egy évig lakott nálunk, ma már egy gyorsétteremben takarít”.

Ettől függetlenül szerinte is vannak olyanok, akiknél kisebb az esély a továbblépésre. “Az egyik közmunkásunk, egy értelmileg akadályozott srác az eddigi 40 évéből nagyjából 18-at börtönben töltött. Befogadta egy helyi család, ezért nem is a mi házunkban lakik. Azt mondta, neki azért jó a közmunka, mert annál kisebb az esélye, hogy újra börtönbe kerül. Számára ez valószínűleg nem egy átmeneti állapot, de ha szerényen is, elvan a fizetéséből, és nem akar már visszatérni a korábbi életébe”.

Foglalkoznak olyanokkal is, akik már most a nyílt munkaerőpiacon dolgoznak, csak éppen nincs hol lakniuk. “Egy fiatal, szenvedélybeteg srác karácsony előtt került hozzánk, egy helyi étteremben talált munkát. Jól ismerem a főnökét, nemrég hívott, hogy szilveszterkor jól cserben hagyta, kicsit felöntött a garatra, és nem ment be dolgozni. De azt mondta, ad neki még egy esélyt, mert amikor viszont ott van, akkor 120 százalékon pörög”.

Az elmúlt években tehát akadt példa mindenre: volt, aki sikerrel járt, mások feladták, és vannak, akik egyszerűen kényelmesnek találják a mostani helyzetet, amiből nem szívesen lépnének ki. Ha nem akarnak, nem is kell, mindenki korlátlan ideig maradhat a programban, amíg elfogadja a szabályokat.

“Nekem jó így, maradok itt, amíg lehet” – mondta a már idézett Károly, akivel a konyhán találkoztunk. “Itt az ünnepnap tényleg ünnepnap, nekem ez egy pihenő”.

A pestieknek már nem is olyan csábító

Bár a programot eredetileg a budapesti hajléktalanok körében terjesztették, az utóbbi egy évben már senki sem érkezett a fővárosból, Opauszki szerint a munkaerőhiány miatt. “A pesti kollégák azt mondják, aki egy kicsit is erősebb és szellemileg jobb állapotban van, nem megy már el a közmunkába. Állítólag rendszeresen előfordul, hogy megáll a szálló előtt a kisbusz, és kikiabál valaki a volán mögül, hogy lehet menni egész nap sittet lapátolni 15 ezerért. Hála Istennek, menjenek is! De a nehézség, hogy ettől még továbbra is a szállón fog lakni, heti 2-3 napot dolgozik, a pénze nagy részét pedig lehet, hogy alkoholra költi”.

Mostanában ezért inkább vidéki hajléktalanok kerülnek Kiskőrösre, akik addig fűtetlen házakban, esetleg illegálisan elfoglalt, üres ingatlanokban húzták meg magukat. Ritkán, de vannak köztük olyanok is, akik a városi hajléktalanokhoz hasonlóan egy ideig az utcán éltek. Ilyen például Ernő is, aki egy telet húzott ki a kiskunmajsai főtéren egy padon.

“Összebalhéztunk az asszonnyal” – magyarázta röviden, hogyan került az utcára. Egy korábbi motorbaleset miatt nehezen jár, ezért a fizikai munkák egy részét eleve nem tudja elvállalni. Így kérdéses, tovább tud-e valaha lépni a közmunkából, pedig eredeti szakmája szerint festő-mázoló. Azt mondta, ha találna olyan helyet, ahová normális fizetésért felvennék, szívesen menne.

Gizi sokáig az anyósánál élt, míg annyira meg nem romlott a viszonyuk, hogy három gyerekével együtt kitették őket az utcára. “Az anyósom azóta is próbálja elérni, hogy rúgjanak ki innen” – mondta félig mosolyogva. Most egy éve, hogy csatlakozott a programhoz, és szeretné, ha az egyik fiának is segítenének valahogyan.

Mi lesz ebből?

Egyelőre nem tudni, a kormánynak pontosan milyen tervei vannak a kiskőrösi programmal, az idézett előterjesztés alapján csak tippelni lehet, hogy szívesen kezdenének vele valamit. Kérdés, érdemes-e még több embert bevonni ugyanebbe a projektbe, vagy máshol is ugyanezt elindítani. Opauszki szerint a kiskőrösi programba semmiképp, hiszen “már most is 114-en vagyunk, ennél tovább nem nőhetünk, különben nem fogjuk átlátni”.

Könnyen lehet viszont, hogy egy hasonló projekt máshol is hozhatna legalább részsikereket: akik képesek rá, előreléphetnének egyet, akik pedig nem, a mostaninál sokkal jobb helyzetbe kerülhetnének. Felmerül azonban a kérdés, hogy

- ez elegendő eredmény lenne-e egy ilyen költséges programtól,

- hogyan lehetne hatékony pszichés és szociális segítséget nyújtani az embereknek úgy, hogy a szegénységgel foglalkozó vidéki projekteknél rendszeresen vért izzadnak, mire pszichológust és szociális munkást találnak,

- mi lesz, ha a munkaerőhiány miatt tényleg mindenki el tud helyezkedni, aki egy kicsit is jó állapotban van, és hogyan lehet felkészülni az extrém nehézségekkel küzdők megsegítésére.

Magyarországon futnak “utcáról lakásba” típusú programok is, de sokkal kisebb léptékben, hiszen jórészt civil szervezetek csinálják. Ezek a projektek azonnali lakhatást, közmunka helyett pedig sokkal nagyobb önállóságot adnak az érintettnek.


KÖVESS MINKET:




Szeretett volna valakivel rendszeresen franciául beszélni – házasság, család lett belőle Franciaországban
Az irodalom szeretete hozott össze minket több mint húsz évvel ezelőtt. Már akkor lehetett érezni, hogy Mónikára nem mindennapi életút vár.
Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. február 21.


hirdetés

Az egykori érzékeny lelkű diáklány ma kétgyermekes családanya. A sors Franciaországba vezérelte, itt teljesedett ki hivatása, itt találta meg élete párját. Jelenleg a francia óvodások információkultúráját kutatja a Bordeaux-i Montaigne Egyetem MICA Kommunikációs doktori iskola színeiben. Mellette a Lille-i ESPE Egyetem szociológiai mesterképzésén is részt vesz. Nemrégiben itthon járt, a budapesti Gustave Eiffel tizenkét osztályos francia iskola kommunikációs kultúráját elemezve.

- A szolnoki Verseghy gimnázium angol tagozatára jártam. Választhattunk a német és a francia nyelv között. A francia nyelvet szépnek találtam, vagyis inkább a németet iszonyatosnak. Folytattam az oroszt is, mert az orosz irodalmat szerettem volna eredetiben olvasni. Sebész szerettem volna lenni 4. félévéig. Mindig kitűnő tanuló voltam. Mindig minden érdekelt. Csak a sport és a zene nem.

(Ennek is megvolt az oka: Mónikát gyerekkorában be akarták íratni sporttagozatra, de amikor felmászott a rúdra és lenézett, akkor derült ki, hogy tériszonya van, az iskolai kórusban pedig rászóltak, hogy ne énekeljen…. )

-Biológiából és fizikából készültem a felvételire. Diákújságíróként dolgoztam néhány hónapig, s megismerkedtem egy jogász újságíróval. Nem akartam többé orvos lenni. Nem akartam elveszíteni az emberségemet. Nem akartam elfelejteni sírni. Úgy gondoltam, nem vagyok képes hazamenni főzni, amikor egy betegem haldoklik. Nem akartam erre képessé válni. Magyar szakra jelentkeztem Debrecenbe. Nem akartam Budapestre menni, mert ott halt meg az öcsém.

(Mónika Debrecenbe járt francia-magyar szakon, majd visszament egy rövid időre Szolnokra. Útja azonban Franciaországba vezetett.)

- Egy évvel korábban végeztem magyar szakon, mert az első év után egy évig Brüsszelben voltam bébiszitter, ugyanis szerelmem, egy külföldi magyar, ott élt. Majd felvettem a francia szakot is Debrecenben. A régi iskolámba mentem gyakorlatra. Szerettem volna, hogy Valkó Mihály, a gimnáziumi magyar-francia tanárom azt mondja, hogy « Takács, maga jó tanár lesz ». Ő az volt. Mégsem szerettem volna ott tanítani. Mindig utazni akartam, vagyis inkább máshol élni. Aztán megint máshol. De mindig csak 3-4 évig egy helyen. De sosem gondoltam arra, hogy olyan emberrel fogok élni, aki nem beszéli az anyanyelvemet. A szavak mindig nagyon fontosak voltak nekem. Az utolsó egyetemi évemet Bordeaux-ban töltöttem egy Erasmus-ösztöndíjjal. Többéves kapcsolatom volt, a szakdolgozatomat akartam megírni. Nem is jutott eszembe, hogy örökre.

(Férjével, az apja révén félig spanyol Guillaume-mal egy bulin ismerkedett meg. Akkoriban szinte csak a magyar erasmusosokkal tartotta a kapcsolatot Bordeaux-ban, és szeretett volna valakivel rendszeresen franciául beszélni. Csak beszélgetni akart – házasság, család lett belőle.)

Kommunikáció szakra felvételiztem 5. évre. Sokáig kerestem a helyem. Még mindig keresem. Hagytam magam sodródni. A tanításban a kíváncsiság átadása az egyik legfontosabb dolog. Ehhez értek. Egy időben autista gyerekeket is tanítottam.

Két gyermekünk van, a tizenkét éves Lili és a tízéves Oscar. Olyan neveket akartunk választani nekik, amelyek mindkét nyelvén egyformán hangzanak. Lili nagyon klassz csaj, igazi társasági lény, kreatív, imád alkotni a kezével. A lovaglás a hobbija, mellette szaxofonozik és zongorázik. Oscar kezdetben trombitált, aztán a helyi templomban felfedezte az orgonát, mellette vív. A vívóedzések a templom pincéjében zajlanak. Közben kezdi felfedezni a biokertészetet is.

A férjemet áthelyezték Észak-Franciaországba, a gravelines-i atomerőműben dolgozik. Vidéken élünk, egy kis franciaországi flamand faluban, Winnezeele-ben. A barátaink elsősorban velünk egyidős értelmiségiek. Legtöbb, a gyerekeink barátainak a szülei. Nincs Magyarország-képük. Jelenleg egy kicsit több a semminél a jelenlegi politika miatt. Ez negatív. Az itteni média azt a képet terjeszti, hogy a magyarok nem szeretik a külföldieket.

(A franciákról régóta él a sztereotípia, hogy nem szeretik az idegeneket).

- Ha általánosítani akarunk, akkor azt lehet talán mondani, hogy a franciák nem szeretik az "arabokat". Ez nagyban a francia belpolitika hibája és a mai média hatalma. Úgy látják, hogy nem akarnak beilleszkedni, franciává válni. Saját kultúrájukat, vallásukat szeretnék életben tartani Franciaországban a francia anyagi előnyöket kihasználva. Ahol élünk, nincsenek színes bőrűek, de rengeteg Marine Le Pen-szavazó van, akik engem nagyon szeretnek. Számukra én más vagyok. Nem kritizálom Franciaországot Magyarországgal összehasonlítva, dolgozom. És nem vagyok "szürke" - ezt mondják. Sodródunk a változásokkal, tévé nélkül. Kertészkedünk.

(Volt szerencsém olvasni Mónikának egy nagyobb terjedelmű francia nyelvű írását, amelyből kiderült számomra, hogy irodalmi szinten bánik immár második anyanyelvével. És mi köti még Magyarországhoz, a magyar nyelvhez).

-Sehol nem vagyok. A magyar ételek fontosak számára, pedig régebben itt anorexiás voltam. Meg van bennem egyfajta nosztalgia valami meg nem nevezhető után. Személyiséget váltottam. A franciát ma már jobban beszélem, vele élek. Még Pilinszky párnáját is megosztom vele. De belefogok egy drámafordításba és megtanulok megint magyarul.

(Azért Mónika túloz, hiszen mindkét gyermekét megtanította magyarul, hogy meglegyenek nekik a gyökereik. Ennek fontosságára akkor döbbent rá, amikor az egyetem magyarul tanította az 56-osok harmadik generációját. Az ő szüleik ugyanis nem tudtak magyarul, a menekültek így akarták őket elszakítani az óhazától. Nála azonban erről szó sincs. Még az idén magyar fesztivált szeretne szervezni Lille-ben…)


KÖVESS MINKET:





„Arra keresem a választ, mi az, ami boldoggá tesz bennünket, ami miatt reggelente felkelünk?"
Gálfi Sarolta emberi történeteket kutat fel és ad közre. Maga sem hitte volna, milyen népszerű lesz majd az oldala, azember.hu.
Szegedi Év, Nyitókép: Hunyadi Nóri, Norita Photography - szmo.hu
2019. február 21.


hirdetés

A Szentendrén élő Gálfi Sarolta egyik napról a másikra szakított az addigi karrierjével, és újságíró lett. Semmi mást nem tett, mint beszélgetett másokkal, meghallgatta, leírta és közzétette emberek történeteit. Először csak egy Facebook-oldalon, majd a hozzá kialakított honlapon, azember.hu-n.

Nem gondolta volna, hogy rövid időn belül népszerűek lesznek ezek a történetek, és ennyire inspirálnak majd másokat. Jelenleg egymást ajánlják az interjúalanyai, de az is előfordul, hogy üzenetben kap tippeket, kikkel lenne érdemes leülnie és beszélgetnie.

Nemrég új projekt is kapcsolódott azemberhez, erről lapunk is írt: levelezőlapon vagy képeslapon várják a néhány mondatban megfogalmazott titkokat, amelyeket az emberek egyébként nem szeretnének nyilvánosság előtt, névvel és arccal elmondani. A Képeslapnyi titokból kiállítás is született Szentendrén.

- Kivel készült az első beszélgetés?

- Az első egészen rövid portré a szomszédom és egyben barátom Hajnal volt, a második interjúalany pedig

egy Szentendrén élő japán nő, Emi Koshino, aki főzőkurzust tartott, és elmesélt egy történetet arról, hogyan jött rá arra itt, Magyarországon, hogy mégiscsak érdemes az érzelmeinkről is beszélgetni. Ez Japánban ugyanis nem szokás.

Az első igazi azember-történet az övé volt, neki el kellett magyaráznom, mi ez az egész, mi ezzel a célom, azt, hogy a beszélgetést felveszem, őt lefotózom satöbbi. Mostanra eljutottunk odáig, hogy van, aki maga jelentkezik interjúalanynak, vagy vadidegenek írnak és ajánlanak nekem témát.

- Mi volt a közönséged reakciója? Hogyan fogadták a történeteket?

- Féltem, hogy itt is az zajlik majd le, ami az interneten, ahol bárki bármit kitesz, könnyen frusztrált kommentelők céltáblájává válik. Féltem, hogy ez nálunk is megtörténik, és attól is féltem, miként kezelem majd az ilyen helyzeteket, egy-egy ilyen megjegyzés kit bánt majd meg, hiszen kitárulkoznak az interjúalanyok. Ez azonban, lekopogom, nálunk ritkán fordul elő: mintha az ide tévedő olvasó is megérezné, hogy egy adott portréban valaki épp kitette neki (is) a szívét. Vagyis szerencsére a félelmem alaptalan volt.

Pontosan ez az oldal célja is: nyitni egymás felé, megmutatni egymás gondolatait, azt, hogy ki hogyan érzékel dolgokat, és azt, hogy attól, mert az ő története nem az enyém, én nem úgy döntöttem volna, mint ő vagy esetleg furcsának tűnik számomra, attól még az is egy érvényes sztori. Mindenféleképpen jó, ha ezek a történetek empátiát ébresztenek egymás iránt.

- Ha jól tudom, az eredeti szakmád jogász. Milyen úton jutottál el azemberig?

- Debreceni vagyok, a szülővárosomban végeztem el az egyetem állam- és jogtudományi karát. A pályaválasztás érdekesen alakult: mint a legtöbb 18 éves, én sem tudtam pontosan, mi szeretnék lenni. Magyarból és történelemből jó voltam, a szüleim kerestek különtanárt, aki felkészít a felvételire és én nem ellenkeztem. Nem tudom, ez első generációs értelmiségieknél előforduló vagy inkább a rendszerváltozás utáni évekre jellemző tipikus történet, hogy a szülők azt mondják a gyereknek, menjen jogra vagy közgázra és akkor nem lesz gondja az életben, jól megél majd a munkájából.

Szerettem volna bíró lenni vagy olyan irányba elmenni, ami az emberekkel való foglalkozáshoz jobban kapcsolódik, de addigra már telített volt a szakma, így ez nem jött össze. A közigazgatásban kaptam először állást, a Műegyetemen, de rettentő unalmasnak találtam.

Érdekes milyen „programok” futnak az ember fejében: hoz magával valamit, és eszébe sem jut az, hogy „de hát te ezt nem szereted, nem érdekel, utálod a vasárnapokat, hétfőn nincs kedved bemenni dolgozni, akkor miért csinálod?”, hanem csak teszi a dolgát és folytatja így az életét.

Viszont a Műegyetemtől „kaptam” a férjemet, aki építész és – ma már – egyetemi docens. Időközben munkahelyet váltottam, majd 2006-ban megszületett a fiunk. És ezután is egy tipikus történet veszi kezdetét: otthon marad a kismama, és elkezd azon gondolkodni, hogy ki is ő, és mit is szeretne valójában csinálni.

Akkor írtam egy blogot, ami megint csak az írás felé mutatott. 2010-re döntöttem el, hogy elvégzem az újságíróiskolát, és beiratkoztam a MÚOSZ-hoz. Ez volt az első és egyetlen iskola, amit szerettem. Itt Cserhalmi Imre óráit emelném ki, igazi műhelymunka folyt: vittük az írásainkat, szerkesztettük, javítottuk, megbeszéltük, kritizáltunk, kritizáltak, egy nagyon élő dolog volt.

Három év gyes után visszatértem a munkahelyemre, mert részmunkaidős állást ajánlottak, és akkor még mindig futott bennem a „program”, hogy mást nem is tehetek, hiszen 30 évesen, biztos egzisztenciával az ember nem megy el egy újsághoz gyakornokoskodni. A jogi pályán pedig elkezdtem felfelé haladni a ranglétrán, ami nyilván magasabb fizetéssel is járt, és úgy éreztem, „nem is olyan rossz ez az egész”.

Aztán 2016-ban, 37 éves koromban autóvezetés közben jött el a pillanat, hogy kimondtam magamnak, fel fogok mondani.

Érdekes egyébként, hogy az ember mondogatja, mit szeretne, mi volna jó számára, mit csinálna másként, de amikor megszületik a döntés, akkor nincs kérdés. Egy csütörtöki napon határoztam el a felmondást, pénteken bementem, és megmondtam a közvetlen felettesemnek, hogy nekem itt a vége, nem csinálom tovább.

Hálás vagyok a férjemnek, mert bár mindig azt mondta, hogy rendben, kezdjek akármi másba, csak tudjuk, hogy mi lesz az, és ha kilépek, akkor tudjuk, hogy hova, most viszont nem ellenkezett. Az érvem az ismeretlen mellett az volt, ha most nem lesz időm arra, hogy egyedül, magam és végre csendben legyek, akkor soha nem fogom tudni megmondani, mi szeretnék lenni.

Egy angol nyelvű blogon olvastam egy tippet arról, hogyan találjuk meg a számunkra megfelelő munkát. A kérdés az volt, ha ki kellene menni a lakásból, és el kellene dönteni, mit akarok csinálni, mi lenne ez? Ne vigyem a telefonomat, és ne a szokásos dolgokkal töltsem az időt, hanem gondoljam végig, mi az, amihez igazán kedvem volna.

Akkor adtam azt a választ, hogy én beülnék kávézókba, és meghallgatnám emberek történeteit.

Követtem már a Humans of New York című fotós-történetmesélős Facebook-oldalt, és arra jutottam, ezt miért ne lehetne magyarul is megírni? 2016 februárjában mondtam fel, és 2016 júniusában indítottam el azembert Facebookon.

- Miért szeretted volna emberek történeteit meghallgatni?

- Azért, mert én magam is kérdésekre kerestem a választ. Mi az életünk értelme? Miért vagyunk?

Kell-e, hogy bármiféle hasznunk legyen? Mi az, ami általában boldoggá tesz bennünket, ami miatt reggelente felkelünk?

És amint elkezdtem publikálni a történeteket, azt láttam, hogy néhány hónap alatt hatalmas sikert arattak. Indulás után pár hónappal már közel 5000 követője lett az oldalnak. Ezt viszem most tovább. Született mögé egy weboldal, megismerkedtem másokkal, például fotósokkal, sorozatok születtek, és amit elénk sodor az élet, abból inspirálódunk, akár ötletekről, témákról vagy emberekről legyen szó.

Azember történeteit én írom, a Képeslapnyi titok projektet pedig KisM Franciskával indítottuk el. Franciska rendszerint a blogba ír, a fő témája a fenntarthatóság, ami itt nem kizárólag a környezettudatosságot jelenti, hanem a fenntarthatóságot az emberi kapcsolatok viszonylatában is. Nemrég például Kádár Annamáriával készített egy igazán „emberi” interjút.

- Mi volt a legnehezebb az indulásban?

- Rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik úgy, mint Amerikában, hogy az utcán megállítunk embereket, és ők majd mesélnek az életükről. Mi, magyarok más habitusúak, bizalmatlanabbak vagyunk – körülbelül fél óra, míg elmagyarázom, hogy ki vagyok, és nem akarok semmi rosszat, csak mesélj nekem valamit.

Rájöttem, hogy érdemesebb abba az irányba menni, hogy aki már szerepelt az oldalon, az ajánlja tovább az oldalunkat valakinek, és adjuk meg a beszélgetés módját, üljünk le egy kávé mellett, és beszélgessünk. Nyilván időigényesebb és több munkát igénylő feladat, mint leülni valaki mellé az utcán, és 10 percig beszélgetni vele.

- A családod hogyan viszonyul azemberhez és ahhoz, amit csinálsz?

- A férjem látványosan nem mutatja ki az érzéseit,

nem mondogatja folyton, hogy büszke rám, hanem például a születésnapomra diktafont vesz.

Nem szavakban, hanem tettekben érzem azt, hogy mellettem áll.

A tizenkét éves fiam a történeteket nem olvassa, ehhez még fiatal. Ám nagyon is odafigyel arra, amit csinálok, egy készülő kötetből is felolvasok neki részleteket, és rajta tesztelem, hogy jó-e a szöveg. Amikor például volt egy mélypontom a biztonságérzet hiánya miatt, és az ebédlőasztalnál ülve azt mondtam: „Na, én most már elmegyek egy fix helyre dolgozni!” akkor csodálkozva rám nézett: „De anya, hogy ha ezt az oldalt te már megcsináltad, akkor nem hagyhatod abba!”

Szentendre - Fotó: Angeli T. Petra, a Nekem Szentendre projekt fotósa

Szentendre - Fotó: Angeli T. Petra, a Nekem Szentendre projekt fotósa

- Hogyan születnek az újabb és újabb történetek? És ezeket miként fogadják a szentendreiek?

- Szentendre kiváló hely abban az értelemben is, hogy kisváros, és van egy forgalomtól elzárt belvárosi része. Itt elképzelhetetlen, hogy az ember ne ismerkedjen, ne beszélgessen másokkal, ne találjon barátokra. A városban szépen lassan mindenki megismer mindenkit, a szó szoros, de nem negatív értelmében az utcáról összeszedett barátságok ezek. Franciskával is így ismerkedtem meg, illetve Somody Beával egy helyi ruhaüzlet tulajdonosával, akivel a Képeslapnyi titok kiállítást szerveztük meg.

Az ember hozta számomra a „Nekem Szentendre” projektet, amit a helyi Tourinform indított el. Itt élők történeteit írom meg, azt, hogy számukra mit jelent a város. Ez a projekt össze is kapcsolódott azemberrel, megosztjuk egymás tartalmait.

- Jelentkezett már valaki nálad azzal, hogy benne elindított valamit azember, vagy hogy életmódot, karriert váltott egy ott olvasott történet hatására?

- A hozzászólásokban sokan mondanak köszönetet azért, hogy olvashatták ezt vagy azt a cikket. Akik megkeresnek, rendszerint az én történetem miatt keresnek meg. Ami gondolom, nem véletlen. Van, aki itt, Szentendrén hívott meg egy kávéra, hogy beszélgessünk, volt, aki megfogalmazta, hogy mennyire inspiráló volt számára a történetem. Múlt héten is kaptam levelet egy Hollandiában élő lánytól azzal, hogy ő ugyan még futtatja a saját „programját”, és kint él, de a történetemet olvasva úgy érezte, nincs egyedül.

Ami ennek a munkának a nehézsége, az az, hogy az ember rájön, miután elkezdi a szerelemprojektjét - legyen az írás, ékszerkészítés vagy bármi más -, hogy az ideje nagy részét nem is ezzel tölti, hanem például azzal, hogy miként hirdesse és promotálja magát, milyen marketingeszközöket vegyen igénybe, hogy eseményeket, rendezvényeket szervezzen. Olyan feladatokat, amelyek nem is azok, amelyeket eredetileg elkezdett. Ez az oldal sem csak egy játék, felelősséggel jár.

Tavaly év vége óta forgott bennem a kérdés, hogyan tovább, idén januárban lettem 40. Arra jutottam, hogy hagyom az életet folyni. Ugyanúgy, ahogy megkeresem azt, akit teljesen ismeretlenek ismeretlenül ajánlanak nekem, hagyni fogom, hogy azember arra vigyen, amerre vinni akar. És az az igazság, hogy jó dolgok mindig is abból születtek, amikor észrevettem és mentem az élet adta lehetőségekkel.

A szentendrei olvasóklub és a Képeslapnyi titok arra ébresztett rá, hogy az emberek vágynak arra, hogy elmesélhessék a saját és megismerhessék a mások történeteit. Jelenleg annak a keretein dolgozunk, hogy miként tudnánk minél több megtartó figyelemre alapuló kis közösséget létrehozni, vagy ilyenek létrehozásában közreműködni. S nem csak Szentendrén.

És természetesen mindez nem fogja érinteni a történetek folyamatos írását és közreadását azember.hu-n, hiszen az élet azt már az indulásakor visszaigazolta, hogy szükség van egy olyan médiumra, ahol az emberek biztosan tudják, hogy hiteles tartalmat kapnak.

- Sikerült közelebb jutnod a magadnak feltett kérdésekhez azemberrel?

- Nagyon bölcsnek kellene lennem ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak. Inkább azt mondanám, hogy ezek a történetek mind, kivétel nélkül adnak nekem is egyfajta tapasztalást, legyen az egy felismerés, egy könyvajánló, vagy bármilyen apróság, ami engem is nyit a világra, ami megmutatja számomra azt, hogy lehet másként is.

Erősen foglalkoztat mostanában az a kérdés, hogy azon túl, hogy számtalan pszichológiai könyv segít bennünket felismerni azt, hogy mintákat hozunk, mit tanultunk a szüleinktől, kik vagyunk, ha ezeket felismerjük, és ki tudjuk mondani, valóban van-e lehetőségünk arra, hogy ezen változtassunk.

Én úgy vélem, ezek a történetek engem is gyógyítanak, engem is formálnak és változtatnak, és bízom benne, hogy adnak olyan felismeréseket, hogy igenis lehet változni. Hogy ez kegyelmi állapot vagy tudatos döntések következménye, ezt még nem tudom.


KÖVESS MINKET:





A munkaerőhiány miatt a duális képzés sem érdekli a fiatalokat
Hiába a támogatás, sem a cégek, sem a hallgatók között nem lett népszerű a gyakorlatorientált képzési forma.
Mizsur András, Abcúg - szmo.hu
2019. február 19.


hirdetés

Úgy tűnik, kudarcba fullad a kormány próbálkozása, hogy enyhítse a munkaerőhiányt: 2015-ben azért vezették be a országosan a német mintára kidolgozott duális képzést, hogy a hallgatók kész szakemberekként hagyják el a felsőoktatást. A számok azonban azt mutatják, hogy hiába a rengeteg támogatás, sem a cégek, sem pedig a hallgatók számára nem lett igazán vonzó a gyakorlatorientált képzési forma. Sőt, az Állami Számvevőszék elemzése nemrég megállapította, hogy az elmúlt években súlyosbodó munkaerőhiány miatt már nem jelent versenyelőnyt a duális diploma.

2015 őszén vezették be országosan a felsőoktatásban a duális képzést. A német mintára létrehozott gyakorlatorientált oktatási forma addig sem volt ismeretlen Magyarországon, bár korábban csupán egy-egy egyetem, főiskola működtetett ilyen típusú képzést: elsősorban azok az intézmények, ahol már volt együttműködés valamelyik multinacionális nagyvállalattal, mint például a győri Széchenyi István Egyetem és az Audi, illetve a kecskeméti Neumann János Egyetem és a Mercedes-Benz esetében. Ennek megfelelően az új képzési forma leginkább műszaki területen (villamosmérnöki szak, gépészmérnöki szak, járműmérnöki szak) vált népszerűvé. Jelenleg több mint 20 felsőoktatási intézmény kínál duális képzést, műszaki, informatikai, agrár- és gazdaságtudományi területen.

Kész szakembereket kapnak a cégek

A duális képzés abban különbözik a hagyományos alapképzésektől, hogy a hallgatók minden tanévben 22-24 hetet a választott partnercégeknél töltenek szakmai gyakorlaton, ahol a cég emberei foglalkoznak velük. Ezért a képzés teljes ideje alatt fizetést kapnak – a mindenkori minimálbér 15 százalékának megfelelő összeget hetente. (Ettől csak felfelé térhetnek el a cégek.) Ez most körülbelül 80-90 ezer forintot jelent egy hónapra. Cserébe ugyanúgy be kell járniuk a céghez, mint bármelyik munkavállalónak, és csak meghatározott számú szabadnapjuk vannak, vagyis nincsenek hosszabb szüneteik, sem nyári vakációjuk.

A duális modell országos kiterjesztésétől azt remélte a kormány, hogy a piaci igényekhez jobban passzoló, gyakorlati tudást nyújtó képzésnek köszönhetően a hallgatók azonnal bevethető szakemberekként kerülnek ki a felsőoktatásból, ezzel biztosítva a cégek munkaerő-utánpótlását. Elvileg a hallgatók is jól járnának ezzel a konstrukcióval, hiszen logikus lenne, hogy ha a partnercég éveken át nem kevés időt, energiát és pénzt áldoz a képzésükre, akkor a diploma megszerzése után állást ajánljon nekik. Főleg, hogy addigra megismerik a cég felépítését és működését, vagyis nem kell a bajlódni a betanításukkal, ami mindig egy költséges és hosszadalmas folyamat.

Ennek megfelelően a kormány komoly erőfeszítéseket tett, hogy vonzóvá tegye a duális képzést. Egyrészt adó-és járulékmentessé tették a hallgatóknak fizetendő juttatást, másrészt a cégek visszaigényelhetik a szakképzési hozzájárulás egy részét: egy 2016-os kormányhatározat értelmében képzési területtől függően ez naponta 6400, illetve 8571 forintot jelent minden egyes hallgató után. (100-110 gyakorlati nappal számolva ez éves szinten 600-800 ezer forint megtakarítást jelent a cégeknek, de könnyen kiszámolható, hogy közel sem fedezi a hallgatóknak kifizetett juttatásokat.) Tavaly pedig megemelték a hallgatóknak adható heti juttatás mértékét. A Palkovics László akkori felsőoktatási államtitkár nevével fémjelzett „Fokozatváltás a felsőoktatásban” című felsőoktatási koncepció azzal számolt, hogy 2020-ra az első éves hallgatók 8 százaléka duális rendszerben tanul majd.

Mindezek fényében megnéztük, hogyan teljesít a duális rendszer az elmúlt majd négy év tapasztalatai alapján.

Több jelentkezőre számítottak

Ha csak az Állam Számvevőszék duális képzéssel foglalkozó 2018-as jelentését nézzük, akkor nem jól. A tavaly novemberben kiadott elemzésében azt írja az ÁSZ, hogy bár 2015 és 2017 között közel megháromszorozódott a duális hallgatók száma, 2017-ben még így is mindössze 1539-en tanultak ebben a képzési formában. Az elemzés kitér a kormány felsőoktatási koncepciójában megfogalmazott 8 százalékos célkitűzésre is: 2017-ben a duális hallgatók aránya a releváns képzési területeken 1,8 százalék volt, ami a várakozásokhoz képest alacsony érték, jegyzi meg az elemzés.

“A duális képzés a résztvevők alacsony létszáma miatt nem tudott érdemi hatást gyakorolni a felsőoktatási képzési rendszerre”

-olvasható az ÁSZ összegzésében.

Az elemzés szerint az alacsony részvétel többek között azzal magyarázható, hogy az egyre súlyosbodó munkaerőhiány miatt már nem jelent versenyelőnyt a duális diploma. Az ÁSZ szerint ezért is korai még kijelenteni, hogy a duális hallgatók sikeresebben helyezkednek el, mint a hagyományos képzésben végzett társaik, ahogyan erre előszeretettel hivakoznak a felsőoktatási intézmények.

Az Abcúgnak mesélő hallgatók beszámolóiból is vegyes kép rajzolódik ki. Dániel az elsők között tanult az országban duális rendszerben: 2016-ban végzett a kecskeméti egyetemen járműmérnökként, gyakorlatait a Mercedes-Benznél végezte. Felajánlottak neki ugyan egy állást, de visszautasította, mert ahhoz képest, hogy több mint három évet dolgozott a gyárnál, nem volt kiugróan jó lehetőség. “Bárki megkaphatta volna ugyanezt a pozíciót, pedig én nem árultam zsábka macskát.” Kapott máshonnan is ajánlatokat, ezért nem aggódott, hogy el tud-e helyezkedni. Volt, ahol felkapták fejüket a HR-esek a duális képzés hallatán, de végül nem ez döntött: egy korábbi tanulmányi projekt kapcsán kereste meg a Bosch, és azóta a vállalat budapesti központjában dolgozik. A Mercedes-Benz-nél alapvetően gyártással kellett volna foglalkoznia, itt viszont a fejlesztésen dolgozik. Ez kevésbé stresszes és szakmailag is komplexebb, teljesen más a szemlélet, magyarázta.

Dánielhez hasonlóan Szilvi is duális képzésben tanult; a lány kereskedelem és marketing szakon végzett az egyik budapesti főiskolán, gyakorlati képzését egy ismert magyarországi hipermarketláncnál töltötte. Több részlegen is megfordult, volt, hogy be kellett állnia feltölteni a polcokat az áruházban. “Mi is ugyanúgy húztuk a békát.” Örült a lehetőségnek, mert ez volt az első rendes munkahelye, és a fizetésből finanszírozni tudta a fővárosi életét. Szeretett volna a cégnél maradni, úgy volt vele, hogy nem azért küzdött évekig, hogy a végén elengedjék. Ennek ellenére nem ajánlottak neki állást, azt mondták, ha akar, megpályázhat egy mindenki számára nyitott pozíciót. “Egy kicsit rosszul esik, mert szerintem 3,5 év után legalább annyit megérdemeltem volna, hogy esélyt kapjak.” Azóta aktívan keres munkát, de nem tudja, hogy az a tudás, amit ennél a hipermarketláncnál szerzett meg, mennyire hasznosítható más cégeknél. “Sok mindenből láttam egy kicsit, talán elég lesz máshol is.”

A multiknak éri meg a költséges képzés?

Az Állami Számvevőszék adatai szerint 2017-ben 565 partnercég állt szerződésben felsőoktatási intézménnyel, ami kisebb csökkenést jelent az előző évi számhoz képest. Legtöbbször az vezetett szerződésbontáshoz, hogy a cégek nem tudták kigazdálkodni a képzéssel járó költségeket, vagy pedig nem volt elég jelentkezőjük, ezért el sem indították a képzést. Az ÁSZ megállapításai jól rímelnek azokra az aggályokra, amelyek a duális rendszer bevezetését kísérték: a hazai kis- és középvállalkozások attól tartottak, hogy a magas költségek miatt a duális képzés elsősorban a multiknak lesz előnyös.

Ehhez képest a Pécsi Tudományegyetem “portfóliójában” többségben vannak a kis- és középvállalkozások, ezzel a partnervállalatok méretének és igényeinek tekintetében eltér a többi duális képzés nyújtó felsőoktatási intézmény közül, mondta Horváth Ildikó, a Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatika Karának adjunktusa. Ennek többek között az az oka, hogy a térségben kevés multinacionális cég működik. A duális képzést mégis egy külföldi nagyvállalat, a német hátterű berendezés- és gépgyártással foglalkozó Hauni Hungaria kezdeményezésére indították el 2014-ben, azóta az összes alap- és mesterképzésre kiterjesztették a duális rendszert. Mivel mind az egyetemnek, mind pedig a Pécs környéki cégeknek komoly problémát okoz a fiatalok elvándorlása, ezért logikus döntésnek tűnt elindítani a képzést.

Az első évben a PTE közel 60 céggel kötött együttműködési megállapodást, azóta némileg csökkent ez a szám, jelenleg 46 céggel áll kapcsolatban az egyetem, 52 hallgatójuk tanul duális képzésben. Az építészmérnöki képzésben például nem vált be a duális modell, mert kiderült, hogy a főként tervezéssel foglalkozó cégeknek szakmailag képzettebb hallgatókra van szükségük, a középiskolából frissen kikerült diákok nem tudtak bekapcsolódni a tervezési munkába. Volt olyan informatikai cég, ahol az okozott problémát, hogy túlságosan speciális tudást vártak el a hallgatóktól. Viszont továbbra is probléma, hogy a kkv-k nem kapnak plusz támogatást, ezzel a problémával a Duális Képzési Tanács is foglalkozott. Emiatt a vállalatok gyakran fájlalják, hogy a hallgatóknak nem kötelező náluk elhelyezkedniük a képzés végeztével.

Terápiának jó lehet a duális képzés

Reith János, a Dunaharasztiban működő Direct-Line Kft ügyvezetője a szkeptikusok közé tartozott. A rozsdamentes termékek gyártására szakosodott cég évek óta foglalkozik oktatással: egy szigetszentmiklósi szakközépiskolával együttműködve hegesztőket és ipari gépészeket képeznek, illetve a cég telephelyén hozott létre kihelyezett laboratóriumot a Budapesti Műszaki Egyetem. A Direct-Line is tervezte, hogy bekapcsolódik a duális képzésbe, az ehhez szükséges akkreditációs folyamaton is átestek. Végül mégsem indult el a képzés, mert nem volt elég jelentkezőjük, pedig gazdaságossági szempontok miatt eleve csak 2-3 hallgatót tudtak volna fogadni. A Direct-Line esete nem egyedi, beszéltünk egy hasonló profilú céggel, amelyik ugyanígy járt.

Reith János a duális képzés alapgondolatát, a gyakorlatorientáltságot jó iránynak tartja, a megvalósítását viszont már kevésbé. Komoly veszélynek tartja, hogy a duális hallgatók nem tanulnak tovább mesterképzésen, hanem a BA diploma megszerzése után inkább azonnal munkába állnak valamelyik multinál, lefölözve a tehetségesebb diákokat.

Horváth Ildikó szerint ez a jelenség nem feltétlenül a duális képzés hátulütője, egy jó munkalehetőség már az alapképzés alatt el tudja tántorítani a hallgatókat a tanulástól. A munkaerőhiány miatt amúgyis kevesen mennek mesterképzésre, mivel a cégek azonnal megpróbálják magukhoz csábítani a frissen végzetteket. Ráadásul a szegényebb családból származó hallgatók esetében még fontosabb, hogy hamar munkába tudjanak állni, tette hozzá.

Bár az ÁSZ jelentése több konkrét megállapítást is tartalmaz, Derényi András felsőoktatás-kutató és -fejlesztő szerint 7-10 év múlva áll rendelkezésünkre annyi adat, ami alapján már egyértelműen megállapítható, hogy a duális képzés beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket. Addig a nemzetközi tapasztalatokra lehet támaszkodni: ezek azt mutatják, hogy rövid távon, “terápiás jelleggel” kedvező lehet a duális rendszer bevezetése, például pályakezdés szempontjából. Ahol jó kapcsolat épül ki az egyetem és a vállalat között, ott a duális képzés abban is segíthet, hogy jobban megértse egymás problémáit a két teljesen más szemlélet alapján működő világ, tette hozzá a kutató.

Ugyanakkor más országok (Svájc, Németország, Svédország) példája arra is rávilágít, hogy hosszú távon már sokkal inkább kétségesek a duális képzés előnyei.

“A rugalmasság és a foglalkoztathatósághoz kapcsolódó képességek kevésbé épülnek ki ebben a képzési formában. Ezért ha bekövetkezik egy technológiai váltás a jövőben, akkor ezek a szakemberek kevésbé tudnak majd alkalmazkodni az új kihívásokhoz.”

Márpedig a multinacionális vállalatoknak olyan szakemberekre van szükségük, akik egy bizonyos, szűken meghatározott szakterületre specializálódtak, míg a kkv-k “ezermesterekre vágynak.” Miközben maguk a nagyvállalatok is csupán néhány évre látják előre, milyen képzettséggel rendelkező munkavállalókra lesz szükségük.

Megkerestük az Oktatási Hivatalt, hogy adatokat kérjünk arról, hogyan alakult 2015 óta a duálisra szakra jelentkező, illetve duális szakon tanuló hallgatók száma, de cikkünk megjelenéséig nem kaptunk választ. Arra is kíváncsiak voltunk, hányan végeztek ilyen típusú képzésben.


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x