hirdetés
Sokkal jobb a világ akkor, ha érzékeny emberek kezében van
Szalay Krisztával a Kapcsolda-program 10. születésnapján beszélgettünk.
Szöveg és kép: Göbölyös N. László - szmo.hu
2018. június 10.


hirdetés

A Kapcsolda-programot éppen tíz évvel ezelőtt indított el Szalay Kriszta író-színművész a sérült gyerekek befogadásának elősegítésére. A megnyitó után beszélgettünk e nemes terv megálmodójával, aki rögtön eloszlatott egy tévhitet: az ötlet nem saját gyermeke életéért folytatott küzdelméből született.

-Annyi igaz ebből, hogy már 30 évesen megfogalmaztam magamban: nem probléma az élet, hanem feladat és bármit kapok, a cél érdekében megyek egyenesen előre és igyekszem azt megoldani.

De erről a helyzetről akkor nem tudtam írni – meséli Szalay Kriszta - Aztán 2005-ben jött egy darabötlet, az "És a nyolcadik napon". Egy egyedülálló nő, aki nem tud mit kezdeni a férfiakkal, szül egy sérült, Down-szindrómás gyermeket, akit a társadalom nem fogad el. A saját anyja sem! Játszottam szerte az országban, rengeteg helyre hívtak, mindenféle érzékenyítő programok keretében…

-A fiút egy igazi Downos, Kiss Botond játszotta…

-Igen és akkoriban sokfelé hívtak, hogy tartsak előadásokat a sérültek társadalmi helyzetéről, az emberek reakcióiról. Éppen egy ilyen alkalommal szólalt fel nagyon csendben, szégyenkezve egy neves politikus és bevallotta, hogy az ő negyedik gyermeke is Down-os. Másnap felébredtem, kinéztem az ablakon, hullott a hó és megszületett az agyamban a szó: „Kapcsolda”. Az óvodáról jutott eszembe. Úgy gondoltam, ha egy érintett politikus is szorong, ő is esendő, akkor a fiataloknál kell elkezdeni, hogy sokkal jobb társadalomban éljünk, hogy sokkal jobbak legyünk egymással.

-A következő három hónapban minden követ megmozgatott a Kapcsolda elindításáért, de sokszor falakba ütközött.

-Tíz iskolának írtam, három fogadta be a programot, de azzal a feltétellel, ha én csinálom meg. Aztán a háromból az egyik az utolsó pillanatban közölte, hogy hozzájuk nem mehetnek sérültek. De voltak olyanok, akik nem is válaszoltak, sőt olyan is akadt - egy elit gimnázium igazgatója - aki azt írta vissza: van náluk éppen elég hülye gyerek…De a másik oldalról is volt probléma: előfordult, hogy már elindultunk száz diákkal egy speciális iskolába, amikor felhívtak, hogy mégse menjünk, mert nem engedik a sérült gyerekeket az egészségesek közé. Ott álltunk az utcán, és akkor felhívtam egy másik, a IX. kerületi Diószegi Sámuel speciális iskola férfi igazgatóját, hogy segítsen. Tíz perc múlva ott voltunk, és az igazgató bevezette őket a sérültek világába.

Mindig meghatódom, amikor a programra sok fiú jelentkezik, mert gyakran mondják, hogy a férfiak „nem éreznek”.

Sokakat úgy is nevelnek, hogy „ne sírjál, ne légy érzékeny, légy kemény, férfi vagy”. De sokkal jobb a világ akkor, ha érzékeny emberek kezében van.

-Pedig sok „kemény” férfi nagyon is „mély érzésű”, a kettő nincs egymással ellentmondásban.

-Igen, de ezt ki is kell mutatni!...Az első alkalommal száz gyereket láttunk vendégül a programon. A kezdeti nehézségek után mára már 105 iskola kapcsolódott be. Én viszont hamar rájöttem, hogy nem fogom tudni egyedül csinálni, hanem össze kell kapcsolnom az iskolákat a speciális iskolákkal. Most már ez történik. Ha valaki jelentkezik, keresek hozzá közelálló, aktív speciális iskolát, amelynek belefér a programjába, hogy vigye a gyerekeket. A legegyszerűbb dolgot találtam ki: az iskola egyes termeiben különböző foglalkozások zajlanak, két „többségi” gyerek lesz a pótszülője a speciális iskolából érkező gyereknek – az „egészségesnél” jobban szeretem a „többségi” kifejezést, mert ki mondja meg, hogy ki az egészséges? Ők viszik körbe azokra a helyekre, amik érdeklik őt. Így lebomlanak a „mit kezdjek vele?” „hogyan barátkozzam vele?” kezdetű korlátok, és innentől kezdve mernek beszélgetni velük, mernek segíteni nekik.

-Az Óbudai Gimnázium kiemelt szerepet játszik a Kapcsolda-programban.

-Füzesi Katalin tanárnő olvasott egy újságcikket, amelyben egy diák azt nyilatkozta: „Kétmillió köbméter szeretetet kaptam.” Ez volt a cikk címe is. Így találtunk egymásra. Kati nemcsak itt valósította meg, hanem rögtön más gimnáziumokból is hívott tanárokat. De ugyanabban az időben felhívott egy 17 éves dunaújvárosi lány is, és ő vezetett el a Bánki Donát Gimnáziumba, ahol szintén már 10 éves a program. Tehát a médiának lehet nagyon pozitív szerepe is.

-Ezekből a találkozások nemcsak a sérült, hanem a „többségi” gyerekek épülésére is szolgálnak, hiszen kölcsönösen sokat adhatnak egymásnak.

-Köszönöm, hogy ezt mondja, mert amikor elindítottam, az volt a célom, hogy a társadalom nyitottságát erősítsük, adjunk erőt a sérült gyerekek családjainak, hogy érezzék: nincsenek egyedül.

És én magam is megdöbbentem, hogy nem őket kell segíteni, hanem a többségi társadalmat kell tanítani.

Épp Kati volt az, aki visszajelzéseket adott diákoktól, tanároktól. Volt, hogy a korábban csak „menő, trendinek” tartott gyerekről a program kapcsán derült ki, hogy milyen jó fej, vagy egészen más arcát mutatta egy addig kezelhetetlennek tartott diák, és utána már vele is szeretettel foglalkoztak a tanárok – ő például rendszeresen elkísérte az egyik sérült gyereket focimeccsekre – de a diákok is nemegyszer új oldalukról ismerték meg a legszigorúbbnak hitt tanárokat.

-Ebben nyilván az is benne van, hogy ezek a sérült gyermekek sokkal nyíltabbak, őszintébbek, egyszerűbben szemlélik a világot, mint mi.

-Ez így van és sokkal elfogadóbbak. Megdöbbentő volt például az első alkalom. Körülbelül hatvanan várták a sérült gyermekeket a San Marco utcai Csalogány iskolából. Amikor megérkeztek, az egészségesek álltak mereven, feszesen, ők pedig egyből öleltek, puszilgattak mindenkit hangos „sziasztok!” felkiáltással. Így vagyunk szocializálva: nem szabad kimutatni az érzelmeinket, nem szabad rögtön szeretni, mert védjük magunkat. Valóban mi tanulunk a legtöbbet, és nyílunk tőlük.

-Mindez azért is nagyon fontos, mert az „egészséges” társadalom önmagával sem toleráns, és nem figyelünk egymásra.

-Még saját magunkra sem! Pedig sokszor milyen kevés elég a boldogsághoz. És ezekből a találkozásokból azt is megtanulják az egészségesek, hogy ha valamihez nincs kedve a sérültnek, azt fogadják el.

Állandóan erőltetjük egymást, még a párkapcsolatokban, a szülő-gyerek viszonyban is. Miért kell? Ezáltal talán a gyerekek is megtanulják képviselni önmagukat, hogy nem muszáj elfogadniuk azt, amit a másik rájuk akar kényszeríteni. Ezer apró gyöngyszemből rakódunk össze e program által és én hiszek tanító erejében.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
„A hajléktalan és a Converse-csukás huszonéves összenézett egy pillanatra” – néhány szó a háláról
'Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.'
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. április 18.



A négyes villamoson utazott egy hajléktalan. A pestiek tudják, hogy a város egyik legzsúfoltabb járatán (a Nagykörúton megy) ez nem ritka dolog. Nem is szeretik. Ez az öregember is roggyant volt, összevissza ruhákban, a szakálla tele bizonytalan papírfecnikkel. Igen, szaga is volt, de nem piaszag. Nem volt részeg, csak fáradt, és szerintem beteg. Két megtömött sporttáskával (azok is úgy néztek ki, mintha a kukából túrta volna valahol) cihelődött le a Rákóczi térnél. A fotocellás ajtók megtréfálták, olyan gyorsan húzódtak szét, hogy az öreg megbotlott, és feltartóztathatatlanul zuhanni kezdett a járdasziget felé.

Aztán egyszer csak valaki utána kapott. Egy Converse-cipős huszonéves srác, pöpec barber-frizurával (tudjátok, az az oldalt felnyírt, középen hátrazselézett), egy akkora lyukkal a fülcimpájában, mint egy ötforintos (vannak ilyen fiúfülbevalók, én mindig megijedek tőlük). Határozottan tartotta az öreget a karjánál, amíg az visszanyerte az egyensúlyát.

Csak egy pillanatra néztek egymásra, két ember, két teljesen külön világ. Az öreg szemében hála volt. Aztán csak annyit mondott: “Nyugi, fiatalember, úgyis csak a járdáig tudok leesni.” Az utasok nevettek, de nem gúnyosan, az öregnek sikere volt.

Néztem a mozdulatlan fiút, aki már a telefonját vizslatta. Aztán eszembe jutott egy réges-régi arc, egy férfié. Biztonsági őr volt apám munkahelyén, egy vidéki nagyvárosban. Egy kis üvegkalitkában szobrozott, többnyire hétvégén (azok a műszakok jobban fizettek, nagy családja volt, kellett neki a pénz), télen is.

Tizenvalahány éves lehettem, apámnak eszébe jutott, hogy be kell ugrania az irodába valami iratért. A fűtött kis Opeljében vártam az udvaron, amíg felszaladt az épületbe, aztán ahogy kanyarodtunk ki az üvegfalú őrbódé előtt, apám odaintett a küszöbön topogó, kezeit lehelgető férfinak. Farkasordító hideg volt. Apám nem szólt, csak berobogtunk a belvárosba, kiugrott egy gyorsbüfénél. Két papírpoharas forró csokival jött vissza, mindkettőt a kezembe nyomta: “Igyál.” Azt hittem, a másikat magának szánja, szorongattam a poharakat.

Váratlanul ért, amikor megint megálltunk a munkahelyénél, és kivette a kezemből az egyik poharat. Kiszállt, és a még mindig toporgó biztonsági őr kezébe nyomta. Nem várt köszönetet – apám nagyon nehezen viselte a hálálkodást, vagy bármilyen emberi érzékenykedést –, huppant is vissza a sofőrülésre, és húztunk el. Egy pillanatra még láttam az őr arcát, ahogy kezében a forró csokival utánunk nézett. Ugyanaz volt a szemében, mint most a hajléktalanéban a négyes villamoson.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de egy ideje elhatároztam, hogy magamban gyűjteni fogom ezeket a pillanatokat. Amikor egy ember tekintetében megcsillan a hála. Szerintem ez az egyik legszebb látvány a világon. Olyan, mintha a mindennapjainkat elöntő szürke közöny hasadékán beömlene a fény.

Morcos, utálkozó világban élünk? Talán. Ha kinyitom a laptopom fedelét, és beleolvasok néhány internetes kommentszekcióba, magam is úgy érzem. De az élet nem az interneten van – még ha én is ide írom ezeket a sorokat – hanem “odakint”.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:



hirdetés
A nyelvvizsgához kötött felvételi burkolt vagyoni cenzus
Április 26-án ismét utcára vonulnak a diákok a nyelvvizsgához kötött felvételi miatt, a tüntetés szervezője Gyetvai Viktor beszélt az oktatásban felmerülő problémákról.
Címkép: Pixabay - szmo.hu
2019. április 12.



Április 26-án utcára vonulnak a diákok, akik egyebek mellett azt követelik, hogy a kormány halassza el a nyelvvizsgához kötött felvételi 2020-as bevezetését. A Szabad Hang Youtube csatornáján jelent meg egy interjú Gyetvai Viktorral, aki az április 26-i diáktüntetés szervezője.

Gyetvai Viktor arról beszélt, hogyha minden feltétel egy csapásra adott lenne a közoktatásban, akkor is legalább négy évet kellene a kormánynak várnia a nyelvvizsgához kötött felsőoktatási felvételi bevezetésével – írja az Abcúg. Gyetvai Viktor szerint a legfőbb probléma a tanárhiány, hiszen nincs ki felkészítse a diákokat a nyelvvizsgára.

Ugyanakkor arról is említést tett, hogy a tavaly felvett diákoknak majdnem fele kiesett volna, ha már élne a nyelvvizsgához kötött felvételi rendszere.

A szülők és a diákok vegyesen fogadták a hírt, hogy 2020-tól már nyelvvizsga szükséges a felsőoktatási felvételihez, de voltak, ahol felkészítették a diákokat és minden szülői értekezleten is elmondták, hogy járassák a diákokat különtanárhoz. Gyetvai szerint ez burkolt anyagi cenzus, ugyanis nem minden szülő teheti meg, hogy a gyermeke magánórákat vegyen.

Gyetvai Viktor szerint a fiatalok nem várhatják, hogy majd a felnőttek felemelik a szavukat az oktatás problémái miatt. Gyetvai beszélt arról is, nem fél a karaktergyilkosságtól, mint mondja, a Nagy Blanka lejáratására tett kísérlet is épp fordítva sült el, mint ahogyan azt a propagandasajtó szerette volna: nem lenyomták a föld alá, hanem épphogy felemelték.

A tanárok feljelentésére buzdító propagandáról a fiatal egyetemista azt gondolja, ilyet egy jól működő demokráciában nem lehet megtenni.


KÖVESS MINKET:




hirdetés
Facebookon kér segítséget a fóti gyermekotthon egyik lakója
'A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek' – érvel a lány, aki szerint neki azok a gyerekek és felnőttek a családja, akik között felnőtt.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. április 17.



A fóti gyermekotthon egyik fiatal lakója úgy döntött, hogy kiáll magáért és a társaiért, és a Facebookon kér segítséget. Közel háromezer megosztásnál jár a hétfő délutáni poszt, amiben a hozzászólók a lány bátorságát díjazzák, és a támogatásukról biztosítják őt. Karolina, a 18 éves mozgássérült lány a posztjában arra kéri az embereket, hogy segítsenek nekik, hogy együtt maradhassanak, és felteszi a kérdést, hogy „Ti tudnátok a családotok nélkül boldogok lenni?”

A kormány a tervek szerint még az idei év első felében bezáratja a fóti Károlyi István Gyermekközpontot, és az ott élő gyerekeket az ország különböző pontjain, Zalaegerszegen, Kalocsán, Aszódon és Budapesten helyezik el. Az intézményben jelenleg három részleg működik, a speciális gyermekotthonban súlyos pszichés problémával élő fiúk, a különleges gyermekotthonban a tartósan beteg és sérült gyerekek, a kísérő nélküli kiskorúak gyermekotthonában pedig a fiatal menekültek élnek.

Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár szerint a kitagolásra azért van szükség, hogy felszámolják a nagy létszámú tömegintézményeket, és azt ígéri, hogy jobb körülmények közé helyezik el a gyerekeket.

Korábbi cikkünkben megpróbáltuk kideríteni, hogy mi lesz a gyerekek sorsa, megnyugtató választ nem kaptunk, a legnagyobb rejtély, hogy mi lesz a menekültek, illetve a tartósan beteg és sérült gyerekek sorsa. A számukra kijelölt otthonok nem alkalmasak ezeknek a gyerekeknek a fogadására, és a jelek szerint ez nem is fog változni, ráadásul ezek az otthonok a puszta közepén állnak. A különleges szükségletű gyerekek nagyon szoros kapcsolatot ápolnak egymással és az ápolóikkal, ezért nekik különösen nehéz lenne a kiköltözés.

A családokat se szakítják szét, ha elköltöznek

A gyermekotthon egyik lakója, Oláh Karolina a napokban úgy döntött, hogy megtöri a csendet, és kiírja a Facebook oldalára, hogyan éli meg ezt az időszakot.

„Azt még valahogy feldolgozzuk, ha menni kell, hiszen egy „normális” család életében is van ilyen. Viszont minket az ország különböző részeire akarnak szétdobálni, azt gondolva, hogy „Majd úgyis megszokják!” Igen. Lehet, de abba senki nem gondol bele, hogy mi, akik évek óta együtt élünk, talán úgy szeretjük egymást, mint egy igazi család! A vér szerinti családom elhagyott, mert nem kellettem nekik. Nekem azok a gyerek és felnőttek a családom, akik között felnőttem”

– olvasható a posztban.

„Azért gondoltam, hogy kiírom ezt a Facebookra, mert fontosnak tartom, hogy a mi oldalunkról is hallják az emberek, hogy nekünk ez milyen nehéz” – mondta Karolina az Abcúgnak.

Karolina mozgássérültként született, az édesanyja nem merte vállalni a felelősséget, ezért a tatabányai csecsemőotthonban helyezték el. Ötéves korában került át a fóti gyermekotthonba, és azóta ott él. „Az emberek itt nagyon kedvesek, itt nőttem fel, ide köt minden, nekem Fóton van az otthonom.”

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
A tanítványaival együtt halálba menő skót tanárnőre is emlékeztek – gondolatok az Élet Menetéről
Fáklyákkal vonultak végig a pesti Duna-parton az Élet Menete résztvevői a legsötétebb vészkorszak kezdetének 75. évfordulóján. Az emlékezés életigenlőbb volt, mint valaha.
szöveg és fotók: Göbölyös N. László - szmo.hu
2019. április 15.



„Kérhetek tőled tüzet? – szólít meg egy fiatal nő, majd rögtön hozzáteszi, hogy e célból még sosem szólított meg senkit az utcán, pedig dohányzik. Az én fáklyám már ég, a Vigadó tér alatt kaptam, és többes lángmegosztásban lobbantottam fel.

Később egy diákkorú srác is felém tartja fáklyáját. Mások rögtön meg is örökítik magukat a fáklyagyújtás közben, vannak, akik már az alkonyodó égalját színező lángerdőt fényképezik. „Ugye, felteszed ezeket a Facebookra?” – a kérdést nem egy tinédzser tette fel, hanem egy ötvenes hölgy, hasonló korú párjának.

Lehet, hogy a skót duda hangja is tette? Mivel az idei Élet Menete a tanítványaival együtt halálba menő skót tanárnőt, Jane Haining mártíromságát idézte fel, a résztvevőkhöz ismét magyarul szóló, skót nemzetiségű Iain Lindsay brit nagykövet és David Mundell, a skóciai ügyek minisztere szavai után a menet indulására ezúttal nemcsak a hagyományos sófár, hanem egy skót dudás is jelt adott. Ez a szokottnál oldottabbá tette a hangulatot. De ugyanilyen üdítő volt látni azokat az idős túlélőket, akik számára a szervezők egy nyitott elektromos autót biztosítottak.

A fotósok egymást taposták, hogy megörökíthessék a 98 éves, csupa mosoly ötszörös olimpiai bajnok Keleti Ágnest, aki az út végén az Élet Menete lángját gyújtotta meg. Ő és szerencsés sorstársai puszta létükkel példázták, hogy még a legnagyobb szörnyűségek után is képes az ember talpra állni és örülni minden megélt napnak.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:







Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x