hirdetés
hirdetés
hirdetés
 
 
hirdetés
Esélyt sem adnak az iskolák az SNI-s kisfiúnak
Donát egy súlyos betegségből épült fel, épértelmű kisfiú, minden adott lenne hozzá, hogy felnőttként normális életet éljen, ehhez azonban most kellene neki megadni az esélyt. De édesanyja nem talál iskolát neki.
Forrás: Abcúg. Szerző: Prókai Eszter. Fotó: Végh László - szmo.hu
2018. július 25.


hirdetés

Nem talál általános iskolát sajátos nevelési igényű kisfiának egy budapesti édesanya. Az intézmények, vagy azt mondják, hogy túl sok gond van vele, nem tudnak rá figyelni, vagy ahol mégis fogadják, ott nem kap valódi fejlesztést. A logopédiai osztályok megoldást jelenthetnének, de azokból nagyon kevés van. Donát egy súlyos betegségből épült fel, épértelmű kisfiú, minden adott lenne hozzá, hogy felnőttként normális életet éljen, ehhez azonban most kellene neki megadni az esélyt. Ha ez nem sikerül, a kisfiú magántanuló lesz, édesanyjának fel kell adnia gyógypedagógusi állását, és ápolási díjra menni.

Donát most lesz kilenc éves. Három évvel ezelőtt egy nem szűrt, veleszületetett anyagcsere-betegség következtében összeomlott a szervezete. Ami egy egyszerű hányásnak indult, abból órák alatt súlyos agyödéma lett, a kisfiú teljes koponyacsontját el kellett távolítani - meséli édesanyja, a gyógypedagógusként dolgozó Maróti Zsuzsa. A kisfiú azonban, rácáfolva az ilyenkor szokásos koreográfiára, fejlődni kezdett.

“Onnan álltunk fel, hogy másfél hónapig nem tudott hangot kiadni, se enni”.

Felépülését azóta is kisebb csodaként emlegetik orvosai, amikor bekerült a kórházba mindössze egy százalék esélyt adtak arra, hogy túléli. Egy ilyen súlyos betegség nem múlik el nyom nélkül, közel egy évvel Donát kórházba kerülése után jutottak el a szakértői bizottság elé, ahol sajátos nevelési igényűnek (SNI) minősítették, és a súlyos tanulási és magatartási zavar miatt még egy év óvodát javasoltak neki.

Találtak is a kerületen belül egy intézményt, ahol integrált csoportba került, más SNI-s gyerekekkel együtt, és az előírt fejlesztéseket is megkapta. Az óvodai év azonban gyorsan elszállt, eljött az április, és vele az iskolai beiratkozás. Zsuzsa pedig szembesült vele, hogy szinte lehetetlen vállalkozásba vágta a fejszéjét. Nem talál ugyanis Pest megyében olyan állami iskolát, ahol vállalnák fia tanítását. Az intézmények szerint ugyanis túl komplexek Donát problémái. Nézzük, mik ezek:

– artikulációja nem jó, ezért nehezen lehet érteni, hogy mit mond,

– emiatt nehezen is tud kapcsolatot teremteni a kortársaival,

– gondok vannak a viselkedés területén is, és a mozgáskordinációján is meglátszik, hogy agysérülést szenvedett,

– koponya-implantátuma van, ezért nagyon kell rá figyelni, nehogy beüsse a fejét,

– valamint minden nap be kell vennie egy vízben feloldódó - számára életmentő - gyógyszert.

A fiú ezekkel együtt azonban teljesen épértelmű, fejleszthető, édesanyja szerint minden esélye meg lenne rá, hogy felnőttként normális életet éljen, ezt az esélyt azonban az állami oktatás nem akarja megadni neki. Zsuzsa tisztában van vele, hogy Donát nem egyszerű eset, nem lehet úgy tanítani, mint egy egészséges gyereket, de azt azért álmában sem gondolta volna, hogy egyetlen iskola sem mond igent rá.

“Kerestem az interneten, ismerősökön keresztül, emaileket írtam az iskolaigazgatóknak, tankerületi vezetőknek, telefonáltam, személyesen mentem be hozzájuk. Volt, aki nyitottabb volt, más már az elején teljesen elzárkózott, de a vége nagyjából mindig ugyanaz lett: sajnálják, de nem tudják Donátnak biztosítani a szakértői bizottság által előírt fejlesztéseket” - meséli az anya.

Illetve lenne olyan hely, ahol állami keretek között mégiscsak tudna működni a dolog: a logopédiai osztályokban. Ezek ugyanis kis létszámúak, Donátnak pedig ez az ideális a kapcsolatteremtési problémái miatt, és biztosítanák a fiának szükséges beszédfejlesztést is. Ilyen osztályokból azonban alig van, abban a kerületben, ahol Zsuzsáék élnek például egyáltalán nincs. Ahhoz, hogy valaki ilyen osztályba járhasson, beszédfogyatékos kódot kell kapnia, ezt azonban Donátnak egészen a közelmúltig nem adták meg, bár állapota ezt indokolta.

Aztán jöttek az alapítványi, anyagi hozzájárulást kérő iskolák, bár ezt, a két fiát egyedül nevelő Zsuzsa csak bizonyos összegig engedheti meg magának. Fel is vették Donátot egy fizetős egyházi iskolába, ott kezdte el szeptemberben a tanévet. Az intézmény már az elején jelezte, hogy ők egy kis iskola, ezért a szenzoros mozgásfejlesztést eleve nem tudják megadni, mert nincs is hozzá szakemberük. Zsuzsa megkereste a tankerületet, hogy segítsenek, ilyenkor mit lehet tenni, de megoldást ők sem tudtak. Az anya saját költségén járatja magán mozgásfejlesztésre a fiát, a felgyűlt számlákat pedig elküldte a tankerületnek, de azokat nem térítették meg.

Zsuzsa nagyon sokat foglalkozik vele otthon, és amennyire a pénztárcája engedi, még külön fejlesztésekre is viszi. Donát pedig látványosan fejlődik: amikor elkezdte az iskolát, még a ceruzát sem tudta megfogni, most már az írást tanulják. “Egy év után elmentünk a felülvizsgálatokra, és az összes orvos azt jelezte, hogy Donát fejlődik, még ha nagyon lassú ütemben is. Otthon is sokkal jobban tud uralkodni magán, nem zökkentik ki olyan könnyen bizonyos helyzetek. Látom és más is látja, hogy benne van a potenciál, sok mindent ki lehetne hozni belőle, ha ezt vállalná egy iskola. Tudom, hogy nagyon nehéz és sok a munka vele, de én nem szeretném ezt feladni” - mondja Zsuzsa.

"Itt van ő, egy épértelmű gyerek, persze, rengeteg képessége sérült, tudom, hogy extra figyelmet igényel, de benne van a potenciál, hogy eljuthat valahova, és ha ezt az esélyt most nem kapja meg, akkor kész, elszállnak az évek, és vége."

Zsuzsa napi nyolc órát dolgozik, munka után és éjszaka folytatja az iskolakeresést. Nem tudja, hogy szeptembertől mi lesz, mert Donát ugyan maradhat ebben az iskolában, de a körülmények nem ideálisak.

Ha nem találnak másik iskolát, akkor vagy marad, ahová most jár, vagy magántanulói státuszba kerül, ami egyben azt jelentené, hogy Zsuzsának ott kellene hagynia a munkahelyét, és ápolási díjra mennie. Az viszont annyira kevés pénz, amiből fenntarthatatlan a család. Zsuzsa gyógypedagógusi fizetéséből és szülei nyudíjából élnek, egy házhitellel a nyakukon.

Donát elvileg integrálható, ezért is teszi fel nyugodtan az állam a két kezét, és mondja, hogy tele az ország normál általános iskolákkal, ott a helye a fiának. De Zsuzsa szerint 25-30 fős osztálylétszámok mellett nem lehet integrációról beszélni, és hiába vannak ott az iskolák, ha nem tudják neki megadni azt a specifikus fejlesztést, amire szüksége lenne.

"Kicsit olyan, mintha két világ között rekedt volna a fiam: nem teljesen egészséges, de nem is a legsúlyosabb állapotú, aki csak szegregáltan oktatható. Valahol a kettő között van, és nem tudnak vele mit kezdeni”.


KÖVESS MINKET:





Az Európai Unió legszegényebb szeglete, a romák mégis felfelé tartanak
Északnyugat-Bulgáriában, az ország és egyben az Európai Unió legszegényebb régiójában van egy kisváros, ahol mostanra nincsen roma fiatal, aki ne fejezné be legalább a középiskolát.
Neuberger Eszter írása, Abcúg - szmo.hu
2019. március 18.


hirdetés

Húsz-harminc évvel ezelőtt még Lomban is pont olyan siralmasak voltak a lemorzsolódási arányok, mint a régió többi településén, de aztán mozgásba lendült egy helyi roma civil szervezet és az oktatási ügyekre amúgy is fogékony városvezetés, és egyéni esetkezeléssel egyre több és több olyan diákot tudtak benntartani a helyi iskolákban, akiket kifelé húzott onnan a szegénység. Hogy egy szegregált szakközépiskola egyik osztályában a tanulók fele egyetemre akarjon menni, ahhoz persze kell az egész közösség. Itt már minden szülő megértette, hogy a gyereke annál magasabbra jut, minél tovább bent marad az iskolában.

A roma gyerekek, fiatalok egyenlőtlen hozzáférése az oktatáshoz Bulgáriában épp akkora probléma, mint Magyarországon.

Az országban a roma gyerekek, fiatalok járnak a legrövidebb ideig iskolába, és az iskolai szegregáció miatt általában rosszabb minőségű oktatásban részesülnek, mint bolgár nemzetiségű társaik. A felsőoktatásba bekerülők között is a romák aránya a legkisebb – a másik nagy kisebbség, a törökök is többen vannak az egyetemeken.

Ahogy itthon is, Bulgáriában is a roma fiatalokat érinti a lemorzsolódás és a korai iskolaelhagyás problémája. (Hogy ennek milyen következményei lesznek később az életükben, arról magyar vonatkozásban már többször, például ebben a cikkben is írt az Abcúg.) Egy 2011-es Európai Uniós felmérés szerint a 11 uniós országból, ahol jelentős roma kisebbség él, Bulgáriában volt a legmagasabb (67 százalék) a roma válaszadók körében azoknak az aránya, akik 16 éves korukban vagy előbb hagyták ott az iskolát, a válaszadók 31 százaléka pedig még az általános iskolát sem fejezte be.

Az északnyugat-bulgáriai 25 ezres kisvárosban, Lomban ez utóbbi problémára feküdt rá a városvezetés és egy helyi roma civil szervezet, és elérték, hogy mostanra ne legyen olyan roma diák a városban, aki nem jut el legalább a 12. osztály befejezéséig és az érettségiig. Most már inkább az lett a cél, hogy innen tovább, egyetemre is menjenek.

Bulgáriában általában az önkormányzatok az iskolák fenntartói, ezért adataik is vannak az oktatás területéről. Ezek szerint a tavalyi, 2017/2018-as tanévben a város tíz iskolájában tanuló 1834 diákból

nem volt egy olyan tanuló sem, aki a családja rossz anyagi helyzete, gyermekvállalás vagy munka – azaz a lemorzsolódás klasszikus okai miatt hagyta volna ott az iskolát.

(194 iskolaelhagyót ugyan megjelölnek az iskolákat fenntartó önkormányzat statisztikái, ők azonban azért estek ki a bolgár oktatási rendszerből, mert a szüleikkel külföldre költöztek, és mostantól ott járnak iskolába.)

Utánanyúlnak a lemorzsolódó gyerekeknek

Egy február közepén meglehetősen ritka, napos délutánon, a Duna-parti kisváros központjában találkoztak Ognyana Najdenovával, egy roma származású angoltanárnővel. A munkahelyével szemben ültek be egy kávézóba.

Ognyana egyike azoknak a roma értelmiségieknek, akik, miután diplomát szereztek, visszatértek Lomba, hogy segítsenek a helyi roma közösségnek. A tanárnő 22 éves tanári pályája alatt tehetséges helyi diákok generációit segítette az egyetemre.

Az iskola, ahol Ognyana tanít, a város és a környék egyik legerősebb gimnáziuma. Itt tanul az angoltanárnő 15 éves lánya is – egy a nagyjából 30 roma fiatal közül, akik a 300 fős iskolába járnak, és minden esélyük megvan, hogy bekerüljenek az ország legjobb egyetemeire.

Ognyana lányával, a környék legerősebb középiskolája előtt. / Fotó: Hajdú D. András

Bár ez még mindig csak tíz százalékos arány, 30 évvel ezelőtt az is elképzelhetetlen lett volna, hogy akár csak egyetlen roma tanulóval találkozzunk ebben a jóhírű gimnáziumban. Sőt, még a szakközépiskolákban sem láttunk volna sok roma diákot.

A kilencvenes években Lomban a roma fiatalok mindössze 5 százaléka fejezte be a középiskolát – emlékszik vissza Nikolaj Kirilov, a helyi roma közösség egyik vezéralakja, a városban működő egyetlen roma civil szervezet, a Roma-Lom Alapítvány vezetője.

Az 1996 óta működő szervezet többek között azon dolgozott az elmúlt évtizedekben, hogy behozzák az iskolába, és ott is tartsák a lomi és környékbeli roma gyerekeket.

Ebben találtak partnerre a városvezetésben. Penka Penkova, a Lomot 15 éve vezető polgármester ugyanis – ex-pedagógusként – láthatóan fontosnak tartja az oktatási kérdéseket.

“Minden egyes gyereknek utánamegyünk, és megpróbáljuk megoldani azokat a problémákat, amik kifelé húzzák őket az iskolából”

– magyarázza a polgármester, mikor irodájában interjúztak vele, mi a módszerük lényege, amit nagyjából Penkova első hivatalba kerülése óta alkalmaznak a korai iskolaelhagyás megállítására.

Ebben a munkában fontos szerepe van a Kirilov vezette Roma-Lom Alapítványnak. Az ő “egészségügyi mediátoraik” azok, akik állandó kapcsolatban vannak a helyi roma családokkal, és első kézből értesülnek róla, ha valahol probléma van.

A Roma-Lom Alapítványtól távozik két kliens. / Fotó: Hajdú D. András

“Ha egy gyerekről kiderül, hogy azért szeretné otthagyni az iskolát, mert dolgozni akar, hogy a családi kasszát támogassa, akkor a szülőknek segítünk munkához jutni: a munkaügyi szolgálat először őket fogja kiközvetíteni valamilyen betöltetlen állásra” – mondja a polgármester.

Sok olyan esettel is találkoznak, amikor azért nem megy a gyerek iskolába, mert nincs meleg kabátja vagy cipője. “Ilyenkor egy bizonyos fokig anyagilag is tudjuk támogatni a családot”. Megtudják: a mostani tanév első félévének végén három gyereknek volt szüksége ilyen segítségre. Ők egyenként 200 leva támogatást kaptak az önkormányzat erre elkülönített pénzalapjából, hogy el tudják kezdeni a következő félévüket az iskolában. (A minimálbér 500 leva körül alakul most az országban.)

Személyi motivátor a szegregálódó iskola igazgatóhelyettese

A Mengyelejev Szakközépiskola az egyik olyan iskola Lomban, ahová nagy számban járnak hátrányos helyzetű, főleg roma tanulók. A diákság nagyjából 90 százalékát adják. A vendéglátóipari, agrár és gazdasági képzéseket kínáló iskola is áldozatául esett annak a folyamatnak, amit Magyarországon is ismerünk. Az etnikailag még a kétezres években is teljesen vegyes iskolából fokozatosan elszivárogtak a bolgár nemzetiségű tanulók.

Bár az iskola szintén külön pénzalapot hozott létre a hátrányos helyzetű diákok segítésére, úgy tűnik, itt az egyik legnagyobb szerepe a személyes motivációnak van a lemorzsolódással veszélyeztetett diákok megtartásában. Ebben az egyik legjobb Georgij Georgijev, az iskola igazgatóhelyettese. A roma pedagógus saját példájával próbálja motiválni a diákjait.

Georgijev igazgató-helyettes. / Fotó: Hajdú D. András

A tablón lévő diákokból majdnem mindenki egyetemen tanul most, és ötük kivételével mindenki roma. / Fotó: Hajdú D. András

“Én is ebben a szakközépiskolában végeztem, innen sikerült bejutnom egy jónak számító közgazdasági egyetemre” – meséli íróasztalánál ülve a negyvenes éveiben járó Georgijev. “Igaz, három év késéssel, mert érettségi után muszáj volt dolgoznom, hogy pénzt gyűjtsek az tanulmányaimra.” Georgijev aztán a doktori fokozatig vitte kereskedelmi tanulmányait, amit még három diploma követett: közgazdaság- és informatika tanári, közigazgatási.

A fiatal tanár 2006-ban tért vissza a Mengyelejevbe. Egy meghirdetett tanári állásra jelentkezett, de óriási meglepetés volt neki, mikor az iskola akkori igazgatója rögtön helyettesévé tette meg.

Ez olyan lendületet adott Georgijevnek, ami mostanáig kitart.

“Minden új osztálynak elmesélem az első napjukon ebben az iskolában teljesen őszintén a saját történetemet. Hogy ugyanebből az iskolából, a nehézségek ellenére, ha három év kihagyással is, de bejutottam az egyetemre. És hogy annak köszönhetem, hogy most itt vagyok. Szerintem a személyes példák tudják igazán vonzóvá tenni a fiatalok számára a továbbtanulást”

– magyarázza az igazgatóhelyettes, aki találkozónk egy pontján az iskola bejáratánál kifüggesztett, az előző végzős évfolyam legjobb tanulóit bemutató tablóhoz vezet minket. “Ezekből a diákokból majdnem mindenki egyetemen tanul most, és ötük kivételével mindenki roma” – mondja, majd hozzáteszi: az egész tavaly végzett évfolyam harminc százaléka jutott be felsőoktatásba. Egy szakközépiskolánál ez jó aránynak számít.

Georgijev igyekszik minden egyes diákja útját személyesen terelgetni, segíteni őket mindenben – legyen az az elérhető ösztöndíjak beazonosítása, vagy az egyetemre készülő diákok korrepetálása. Volt diákjai közül többen arra az egyetemre mentek, ahol ő tanult, de tud olyanról, aki most a szófiai orvosi egyetemen vagy a közelebbi Vratsa ápolóképző főiskoláján tanul.

“Hogy legyen a kezemben egy szakma”

Georgiev két jelenlegi tanítványával meg is ismerkedtek: a tizedik osztályos Princesával és a végzős Lorenzoval. Mindketten egy közeli, szinte száz százalékban romák lakta faluból, Dolni Tsibarból járnak naponta a lomi szakközépiskolába. Gazdasági menedzsmentet tanulnak, de biztos, hogy nem állnak meg itt, a felsőoktatásba készülnek.

Princesa családjában, ha minden jól megy, ő lesz az első, aki egyetemre járhat majd: a 16 éves lány már pontosan tudja, hogy pszichológiát szeretne tanulni a fővárosban, Szófiában. Tudatosan készül erre: az iskola mellett egy, kifejezetten tehetséges roma fiataloknak szóló programban tanul angolul. Az órák online zajlanak, de a diákoknak időről időre Szófiában szerveznek találkozókat. A lány így ismerkedik a nagyvárossal.

Princesa / Fotó: Hajdú D. András

Ami Lorenzot illeti, a közelgő felvételi jelentkezés előtt még nem biztos benne, hogy milyen irányba menjen: az itt eltöltött évek alatt elkezdte érdekelni a közgazdaság, de gyerekkori álma, hogy jogász legyen. “Még nem döntöttem el, hová jelentkezem, valószínűleg az utolsó pillanatban fogom” – mondja.

Lorenzo / Fotó: Hajdú D. András

A két fiatal azért iratkozott szakközépiskolába az erősebb gimnázium helyett, mert mindkettejüknek fontos volt, hogy legyen valamilyen szakma a kezükben. Ha mégsem jutnak be az egyetemre, vagy kiesnek onnan, akkor is tudjanak dolgozni valahol. Vagy ahogy Princesa mondja: “így az egyetem mellett is tudok munkát vállalni, és el tudom tartani magam”.

Mérges volt a tanáraira, amiért nem vették komolyan az oktatást

A 21 éves Ilian azonban már tudja, hogy mennyire nehéz dolga van annak, aki szakközépiskolából érkezve próbál boldogulni az egyetemen. A lomi roma fiú harmadéves egyetemista, programozást tanul a blagojevgrádi egyetemen, és azt mondja, az első időszakban vért izzadt, hogy megfeleljen az egyetemi követelményeknek. “A középiskolában szinte semmit nem tanítottak meg, amit a szakomon alaptudásként vártak el ” – magyarázza az Abcúgnak Ilian, akivel csak telefonon tudunk beszélgetni, mert kéthetente, havonta tud csak hazajárni a szülővárosától 300 kilométerre lévő egyetemvárosból.

Az EU legelmaradottabb régiójában fekszik Lom városa. A képen Najden, egy állattartásból élő idősebb roma férfi épp egyetlen lovát, Zvezdát mozgatja meg kicsit. / Fotó: Hajdú D. András

“Egy gyenge szakközépiskolába jártam, ahol a jegyek mögött nem volt valódi számonkérés, ezért mi sem tanultunk valami sokat. De az egyetemen senkit nem érdekelt, hogy nekem milyen magyarázatom van arra, hogy hiányoznak az alapok.”

Ilian egy országos programozó tanulmányi versenyen elért második helyezése miatt tudott bekerülni az egyetemre, és az említett hátrányok miatt az első hónapokban könyvek, YouTube-videók és egyetemi szaktársai segítségével próbálta behozni a lemaradását. Közben szülei mindvégig támogatták otthonról – némi pénzzel, de leginkább lélekben – egyetlen fiukat. “Kezdettől fogva arra biztattak, hogy tanuljak tovább. Ők 12 osztályt végeztek csak, mert akkoriban azt gondolták, jobb mielőbb elkezdeni dolgozni, de azóta rájöttek, hogy nem kellett volna beérniük ennyivel.”

Más motiváció is volt. Ilian említi, hogy a szomszédaik – a romák lakta negyedben, ahol Lomban élnek -, egy orvos és egy üzletember, akik sokra vitték, mert egyetemet végeztek.

A fiú azonban úgy látja, sok más roma fiatal gondolja még időpocsékolásnak az egyetemi tanulmányokat, ha egy jó szakmával, külföldi vendégmunkásként, jobban kereshet, mint egy diplomás valaha fog Bulgáriában. Iliant viszont – mondja – soha nem az motiválta, hogy bármilyen munkával sok pénzt keressen. Azt szeretné csinálni, ami igazán érdekli. Arra a felvetésre, hogy azért az IT sem tartozik a rosszul fizetett szakmák közé, azt feleli: “Igaz, de nem ez volt a szempont, mikor ezt választottam. Kiskorom óta számítógépeket bütykölök”. Iliannak nem is terve, hogy másik országban telepedjen le. “Az IT területen most nem olyan nehéz munkát találni Bulgáriában, és bár nem igazán szeretem Szófiát, ha ott lesz munka, akkor oda költözök” – mondja.

A társadalom belekényszeríti a roma gyerekeket, hogy szakmát tanuljanak

Azok az oktatási szereplők, akikkel Lomban interjúzunk, szintén látják, amiről Ilian mesél.

A roma fiatalok nagy része családi mintakövetésből és önbizalomhiányból nem jelentkezik gimnáziumba – állítja Ognyana Najdenova, a már bemutatott angoltanárnő. “Mindig azt magyarázom a helyi fiataloknak: hogy hogyan kell egy autót összerakni és szétszedni, azt a gyakorlatban is megtanulhatják. De ha van egy diplomád és beszélsz nyelveket, szinte bárhol elhelyezkedhetsz.”

Kenyérsütést tanulnak a Mengyelejev Szakközépiskolában a diákok. / Fotó: Hajdú D. András

“A társadalom belekényszeríti a roma gyerekeket, hogy szakmát tanuljanak” – magyarázza Penka Penkova polgármester, aki szintén egy szakközépiskolában tanított, mielőtt átvette a város vezetését. Azt mondja, a Roma-Lommal közösen igyekeznek meggyőzni a szülőket, hogy ne oda írassák a gyereküket, ahová ők és a nagyszülők is jártak, hanem próbálják meg a gimnáziumokat. (Az Abcúg kérdésére Ilian is azt mondja, azért iratkozott a szakközépiskolába, ahol leérettségizett, mert a szülei is oda jártak, azt ismerték.)

Hogy az iskolaválasztási szokások megváltozzanak, azért is lenne fontos, mert ez mérsékelné a cigány és bolgár gyerekek elkülönülését az oktatásban, ami Lomban is probléma.

A városban 10 iskola van, ebből három nevezhető szegregált iskolának. Az egyik bezárásáról nemrég döntött az önkormányzat – tudjuk meg a polgármestertől. “Egy külvárosi iskoláról van szó, ami fokozatosan szegregálódott, és mostanra nagyon leromlott benne az oktatás színvonala. A gyerekeink nincsenek már ott jó helyen” – magyarázza Penka Penkova. Bár attól tart, sok konfliktust szül majd helyben az iskola bezárása, még a következő tanév előtt meglépik ezt. A gyerekeket pedig a város többi intézménye fogadja majd.

Külföld, külföld, külföld

Noha sokszor ez tántorítja el a továbbtanulástól a roma fiatalokat, a külföldi – leginkább nyugat-európai – munkavállalásnak vannak áldásos hatásai is a helyiek szerint.

Mladenovoban sétálunk, az egyikben a Lom körül található négy mahala (azaz negyed) közül, amit romák laknak. Az aszfaltozatlan, sáros utcákat szegényes, repedező falú házak szegélyezik, amikhez követhetetlen rendszerben kapcsolódnak az újabb építésű, hozzátoldott épületrészek. Ezek mellett a házak mellett azonban ott állnak a frissen felhúzott, épphogy befejezett vagy még félkész épületek is, amik kifejezetten gazdagnak tűnnek az előbb említett otthonokhoz képest.

Mladenovoban egymást váltják a külföldön élők nívós házai, és szegregátumokra jellemző szegényes lakóépületek. / Fotó: Hajdú D. András

“Itt Olaszországban, ott meg Németországban dolgoznak a fiatalok” – magyarázza idegenvezetőnk, egy, az utcában lakó férfi, mikor kérdezzük tőle, mi fán teremnek itt ezek a nagy házak. A többgenerációs családok középső generációja, a munkaképes fiatal felnőttek amint tehetik, külföldre mennek. A jövedelmük jelentős részét az otthoni életük jobbítására költik.

Nem csak szüleiknek és a nagyszülőkkel maradt gyerekeiknek építik ezeket az új otthonokat, hanem maguknak is. A legtöbben ugyanis csak vendégmunkásként élnek nyugaton, az otthonuknak Lomot tekintik, és amint tehetik, hazajönnek. Ünnepekre, családi eseményekre – például esküvőre -, és szabadságoláskor.

“A külvárosokban élő romák 30 százaléka külföldön dolgozik. és ennek bizony megvan a hatása az egész közösségre” – magyarázza az Abcúgnak Tatjana Kirilova, a Roma-Lom Alapítványnál dolgozó egyik egészségügyi mediátor, aki történetesen Nikolaj Kirilov felesége. A családjukkal ők is az egyik roma negyedben laknak, mint ahogy az összes többi mediátor.

Kirilova szerint azért is indult el az utóbbi nagyjából két évtizedben egy erőteljes fejlődés a helyi roma közösségben – ide értve az oktatási eredményeket is-, mert a külföldi munkavállalás lehetőségével sokaknak korábban elképzelhetetlen módon kitágult a világ.

“Kimennek nyugatra, ahol jóval magasabb életszínvonallal találkoznak, és ezt szeretnék megteremteni itthon is maguknak. Egyszerűen a sztenderdek lesznek magasabbak.”

Akinek teljesen jó itt

Ha nem is sokan, azért vannak a lomi romák között, akiknek nem kell külföldre menniük, sőt, egyáltalán elhagyniuk a várost ahhoz, hogy szakmával a kezükben jussanak egyről a kettőre.

Marian egy értékes szakmát tudhat a magáénak, ami egy életre garantálhatja az ő és családja számára az anyagi biztonságot / Fotó: Hajdú D. András

A harminc éves Marian kovács, ahogyan az édesapja, az ő nagyapja, és további négy generáció is ezt a mesterséget űzte. Ma is a szülői ház melletti műhelyben készítik a kovácsoltvas kapukat, kerítéseket, lécsőkorlátokat és más finomabb kovácstermékeket, mint például egy míves bicskát, amit ott jártunkkor mutat a fiatal férfi. Édesapjával együtt dolgoznak, és egészen júliusig tele vannak megrendelésekkel.

Marian is csak fél órát tudott szánni az interjúra, mert épp egy elkészült megrendelést kell kiszállítania, miközben édesapja a szomszéd helyiségben hegeszt.

“Gyerekkorom óta ezzel foglalkozom, és nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy ezt a mesterséget adták a kezembe, mert mindig képes leszek megélni belőle” – mondja. Ez nem jelenti azt, hogy ne akarna már mást tanulni. Középiskola után járt is egyetemre: könyvelést tanult egy tengerparti város, Burgasz egyetemén, de azt nem fejezte be. Most a mérnök szakot szeretné megpróbálni levelező képzésen, hogy mellette folytathassa a kovács munkát. Még csak egy éve házas, fiatal feleségével a szülőktől külön, de Lomban szeretnének letelepedni.

Galina 9 éves, a nagyszülei – az egyikük a már megmutatott Najden – nevelik Lom egyik roma negyedének szélén. Nagy szegénységben élnek, ezért a kislánynak biztosan szüksége lesz külső segítségre, hogy megvalósíthassa álmát, és állatorvos lehessen. / Fotó: Hajdú D. András


KÖVESS MINKET:




Szociális farmon adnak munkát az autista fiataloknak
Az egyedi kezdeményezés nemcsak terápiás célokat szolgál, hanem megoldást jelent a fogyatékos fiatalok lakhatási problémájára is, sőt mivel saját fizetésük van, pénzt is spórolnak az államnak.
Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. március 20.


hirdetés

Miskolcon sikeresen működik egy szociális farm, ahol fogyatékos és megváltozott munkaképességű embereket vonnak be a gazdálkodásba, a megtermelt árut pedig értékesíteni is tudják. Az egyedi kezdeményezés nemcsak terápiás célokat szolgál, hanem megoldást jelent a fogyatékos fiatalok lakhatási problémájára is, sőt mivel saját fizetésük van, pénzt is spórolnak az államnak. A folyamatos növekedési igény miatt a farmon felhúztak egy új lakószintet, ahová további 12 fiatal költözhet be. Ahhoz viszont, hogy a szociális farmok széles körben elterjedhessenek, és ne ússzanak el a milliárdos uniós támogatások, jogszabályi változtatásokra lenne szükség.

Miskolc külterületén, a Bükk keleti lábánál található a Barát-hegy, ezen a festői domboldalon építette fel a Szimbiózis Alapítvány öt hektáron a Baráthegyi Majorságot és több szociális szolgáltatási és lakhatási épületet. A szociális farm az országban egyedülálló kezdeményezés, nemcsak a fogyatékossággal élő fiataloknak ad munkát, hanem a környéken lakó megváltozott munkaképességű dolgozóknak is. A fogyatékossággal élők a farmon végzett munkával hasznos tagjaivá válnak a társadalomnak, saját fizetésük van, amiből a lakhatásuk egy részét tudják finanszírozni.

Munka a fóliasátorban. / Fotó: Hajdú D. András

Tibor értelmi akadályozottsággal élő fiatal, 2016 óta van a farmon, azelőtt pedig a nevelőszüleinél lakott Tiszafüreden. Hallgatag fiú, de azt elmondja, hogy nagyon szeret kertészkedni, az a mindene. Elmeséli, hogy fél hétkor kelt, elkészítette a reggelijét, megmosakodott, elment dolgozni, háromnegyed 12-kor ebédelt, utána pedig folytatta a munkát. Nemrég segített felásni a fóliasátrat, ahová retket és borsót ültettek, azt is megtudjuk tőle, hogy tavaly milyen sok paprika termett. A munkájáért pedig fizetést is kap, saját maga megy el a reggeliért a helyi közértbe. Az egyik gondozója szerint – aki korábban munkanélküli volt, most pedig megváltozott munkaképességű dolgozó – Tibor az, aki még azután is szívesen tevékenykedik, miután letelt a hat órás munkaideje, könnyű vele együtt dolgozni, de kell valaki mellé, aki segít neki. A fiú a farmon lakik, kéthetente látogat haza, emellett a téli és a nyári szünetet is otthon tölti.

Nem csak lakhatást, hanem munkahelyet is biztosítanak

A farmon három lakóház található, szerdán a lenti bejárat mellett található Fűzfás Ház új szintjét adják át, ami így már 12 fogyatékos személyt tud befogadni. Az udvarán álló öreg fűzfáról elnevezett lakóépületben korábban hatan éltek, de a növekvő igényeknek megfelelve az alapítvány kibővítette a korábbi parasztház épületét, a korábbi szobák egy részét egybenyitva pedig egy nagyobb közösségi teret hozott létre.

Látogatásunkkor egy tucat fiatal épp az utolsó simításokat végezte az udvaron, akik közül többen csak a nappali ellátás keretében tartózkodtak bent, mások pedig az otthon lakói. A három gondozónak elvileg csak felügyelnie kellene a munkát, “de mivel hatalmas a terület, ha nem segítünk be, akkor holnapra sem végeznének a munkával, meg személy szerint én nem is tudnék itt állni, és ölbe tett kézzel egész nap nézni és irányítani őket” – mondja az egyik fiatal gondozó, aki direkt azért végezte el a szociális gondozó és ápoló képzést, hogy itt dolgozhasson.

Fotó: Az utolsó simítások az udvaron. / Fotó: Hajdú D. András

Az udvar rendezése közben jókat nevetgél a csapat, a gondozók arra törekednek, hogy a farmon való munkát a fiatalok ne kemény fizikai teherként, hanem családias légkörben végzett csapatmunkaként éljék meg. De persze megvannak a nehézségek is, ha az ember például autistákkal dolgozik. Mindenki máshogy áll a munkához, van, aki hamarabb elfárad, akkor szünetet tartanak, és poénokkal oldják a feszültséget. Az autizmussal élő Zoltánnak például a munkaidő annyi, amennyi, ha a hat óra letelik, ő egy percet sem marad ott többet, hanem elkezd pakolni és hazaindul. “Gondozóként tartjuk a három méter távolságot, de közben barátként is viszonyulunk hozzájuk, így bármi problémájuk van, akkor megosztják velünk, és könnyebben is dolgoznak.”

A sajtüzem több milliót hoz a konyhára

Az itt végzett munka egyik nagy előnye a változatosság, az öt hektáron akad tennivaló rendesen, még felsorolni sem könnyű. A fólia mellett az üvegházban is termesztenek növényeket, van egy gombaházuk, egy kaszáló, az udvart, a virágokat és a gyümölcsfákat is gondozni kell. Az állatokkal is mindig van munka, egy fenti csoport épp a trágyát gyűjti össze a lovardában. A kecskéket is fejni kell, a tejből pedig a manufaktúrában sajtot állítanak elő. A sajtot, a lekvárt, a gombát, a tojást mind értékesítik, egy konyhát is üzemeltetnek, naponta 250 adag ételt szállítanak ki a városba. De még a súlyosabb állapotú fogyatékos fiataloknak vagy mozgássérülteknek is van munka, ők ablakemelő gombokat szerelnek össze az autóipar számára. Mindez nem csak elfoglaltságot, hanem anyagi hasznot is hoz, amire szükség is van, mert az állami normatívából nem tudnák fenntartani magukat. A legtöbb pénz a sajtból származik, a társadalmi vállalkozás évente körülbelül 11 millió bevételt termel.

“Annak, hogy a Nóta tévét nézzük egész nap, nincs sok értelme”

A szociális farm Jakubinyi László kezdeményezésére jött létre Baráthegyen, az erdélyi származású férfi egy írországi tanulmányúton ismerkedett meg ezzel a módszerrel, és mint fiatal gyógypedagógus, azonnal bele is szerelmesedett. A szociális farm lényegében egy piaci vállalkozás, ahol több hátrányos helyzetű célcsoport (fogyatékosok, megváltozott munkaképességű emberek, szenvedélybetegek, idősek, börtönviseltek, hajléktalanok) tagjai számára biztosítanak mezőgazdasági munkát.

A szociális farm Jakubinyi László kezdeményezésére jött létre Baráthegyen. / Fotó: Hajdú D. András

Amikor Miskolcra költözött, létrehozta a Szimbiózis Alapítványt, az első irodája akkoriban még a Trabantja hátsó ülésén volt. A Baráthegyi Majorság története 2000-ig nyúlik vissza, amikor még csak egy kis kertet béreltek a domboldalon, ahová nyári táborokat szerveztek fogyatékossággal élők számára. Az első ingatlant 2003-ban vették meg, a borospincét fogyatékos napközivé alakították, 2008-ban beköltöztek az első lakók, hamarosan pedig mezőgazdasággal kezdtek el fogalkozni, ma már három lakóotthon is található a telken. Miskolcon két másik telephelyük is épült, mert nem mindenkinek való a farm, aki nem szeret itt dolgozni, az járhat a belvárosba. Mindezt egyedül képtelenség lenne csinálni, a munkatársainak hatalmas szerepe van a farm működésében.

Sok szociális intézményben csak felülvigyázás van, “annak, hogy a Nóta tévét nézzük egész nap, nincs sok értelme”. Ha a négy fal között az értelmi fogyatékkal élők és az autista emberek befelé fordulnak, akkor még több gyógyszer kell, ami egy lefelé vezető spirál.

A mezőgazdasági munkának terápiás jellege van. / Fotó: Hajdú D. András

A mezőgazdasági munkának terápiás jellege van, egyszerűen fogalmazva, van miért felkelniük. Náluk az értelmi fogyatékostól a tanulásban akadályozottig sok fiatal megfordul, akik nagyon jól taníthatóak a különböző részmunkafolyamatokra. Ezeknek a munkáknak pedig egy napon belül is van eredménye, ezért vannak tyúkjaik és kecskéik, mert reggel megetetik, és már aznap van tojás és tej, aminek pozitív terápiás hatása van. Közösen járnak a nagyobb bevásárlóközpontokba, de a sarki abc-be egyedül is átsétálhatnak, vannak, akik saját maguk kezelik a pénzüket.

A Diósgyőri vár kicsinyített mása és a terápiás alpakák. Komplex szolgáltatási rendszert építenek. / Fotó: Hajdú D. András

Emellett a szociális farm megoldást jelent 18 éven felüli fogyatékkal élő emberek lakhatási problémájára is. A legtöbbjüknek az iskola után nincs megfelelő és elegendő hely a lakóotthonokban.

A megtermelt áruval pénzt is keresnek, a lakók jövedelmének nyolcvan százalékából fizetik a lakhatás egy részét, ami mellé az alapítvány körülbelül 850 ezer forint állami normatívát kap évente egy lakó után, ami az egyházi intézményeknél nagyságrendben 1 millió 700 ezer forint. A keresetük nélkül a szociális farm lehúzhatná a rolót.

Egy másik fontos haszna a farmnak az integráció, az odalátogató iskolás gyerekek együtt tevékenykednek a fogyatékossággal élő fiatalokkal, akik megtanítják nekik a különböző munkafolyamatokat. Vannak nyári táboraik és erdei iskolájuk, legutóbb mézeskalácsot sütöttek, amire az egyik autista fiatal tanította meg őket. Ezek a programok mind azt szolgálják, hogy ez a két csoport ne elszigetelten éljen a társadalomban, hanem megtanulják elfogadni egymást.

Mindenkinek saját szobája van

Jelenleg 38 fogyatékos 18 év feletti fiatal lakik a farmon, sokan közülük az autizmus különböző spektrumán helyezkednek el, és az ország különböző pontjairól érkeztek. Hosszú várólista van, mint minden támogatott lakóotthon esetében, de nagyon súlyos eseteket nem tudnak felvenni, volt olyan apuka, aki húsz millió forinttal támogatta volna az intézményt, csak hogy felvegyék a fiát.

Jelenleg 38 fogyatékos 18 év feletti fiatal tartózkodik életvitelszerűen a farmon, sokan közülük az autizmus különböző spektrumán helyezkednek el. / Fotó: Hajdú D. András

Jakubinyi László, a bent lakóknak “Laci bácsi”, a majorságot üzemeltető Szimbiózis Alapítvány vezetője mutatja be a lakóotthonokat. Mindenkinek külön szobája és fürdőszobája van, az állami intézményekben az sem ritka, hogy nyolcan vannak egy szobában, és a folyosó végén van a fürdőszoba. A séta közben rámutat, hogy autista és autista között mekkora a különbség, még akkor is, ha az orvosi papír alapján ugyanazon a szinten vannak, a külön szobák pedig segítik a személyiségük kibontakozását, a fürdőkben különböző címkék segítik a borotválkozást és a tisztálkodást. Marci szobája tele van 4-es 6-os villamos makettel, őt azzal jutalmazzák, hogy ha megcsinál valamit, készíthet egy villamost, egyébként szinte állandóan fülhallgatót visel, hogy tompítsa a zavaró hangokat. Az itt dolgozók egy része is megváltozott munkaképességű, például a sajtüzem vezetője egy protézissel rendelkező szakember.

A túlszabályozás miatt uniós támogatások úsznak el

Magyarországon csak néhány kezdeményezés található, ahhoz, hogy széles körben elterjedhessenek a szociális farmok, jogszabályi változtatásokra lenne szükség. A szociális farm egy külföldön jogilag elismert mezőgazdasági forma, itthon viszont semmilyen jogszabályban nincs megemlítve – mondja Jakubinyi László. Az Európai Uniónak van egy rendelete, ami felhívja a tagállamok figyelmét, hogy minden ország kezdje el a szociális farmokat támogatni. Angliában, Olaszországban, Norvégiában, Ausztriában is rendezték a törvényi hátterét, több ezer szociális farmjuk van, ahol nem csak fogyatékosokat, hanem szenvedélybetegeket, hajléktalanokat is foglalkoztatnak.

Itthon a probléma gyökere, hogy a törvény nem engedi, hogy értelmi fogyatékosok őstermelők vagy kistermelők legyenek. Tehát, ha valaki egy otthonban megtermeli a paradicsomát, az nem kerülhet be a konyhára, mert az élelmiszerbiztonsági szabály alapján származási papírral kell rendelkeznie. A jogi procedúra viszont sok szociális intézményt eltántorít, hogy egyáltalán belevágjanak.

Jakubinyi László ezt úgy oldotta meg, hogy létrehozott egy céget, a gyógypedagógus végzettség mellett pedig aranykalászos gazda is lett, mivel a cégvezetőnek mezőgazdasági végzettséggel kell rendelkezni. “Ez egy irreális történet, kell három millió forint törzstőke, külön könyvelő, ez sokaknak nem éri meg.” A tojások eladásánál pedig a jogszabály szerint az őstermelőnek ott kell lennie az értékesítéskor. Ezt úgy oldják meg, hogy a szomszédok év elején egy összegben odaadják neki az összeget, amiért cserébe az ő barátai, a fogyatékos emberek kéthetente bekopogtatnak hozzájuk, és viszik a friss tojásokat. A befolyó összeget pedig adományként juttatja el az otthonnak. “Ez egy hülye kényszer, ezektől szeretnénk megszabadulni”– fűzi hozzá.

Most agrárjogi egyetemekkel összefogva próbálnak meg egy egyszerűsítő jogi megoldást elfogadtatni a Földművelési Minisztériummal, hogy módosítsák úgy a kistermelői rendeletet, hogy azt olyan szociális farmgazdaság is végezhesse, ahol a bevont személyek több mint fele fogyatékossággal él vagy hátrányos helyzetű. Ezt az ötletet több minisztériumban támogatják, de mégsincs még rendbe téve a helyzetük. Pedig ha a törvény egyszerűbb lenne, több szociális farmot tudnának létrehozni, amelyek azokat a milliárdos uniós támogatásokat is igénybe tudnák venni, amik a jogszabály hiánya miatt jelenleg kihasználatlanok.


KÖVESS MINKET:





“A tököm kivan veled” – két tábla keserű csokoládé története
Nem hittem, hogy a fenti mondat valaha kicsúszik a számból anyámmal szemben. Nem úgy értettem, rögtön meg is bántam, de már nem volt visszaút. Kiviharzottam a lakásból.
Hargitay Judit - szmo.hu
2019. március 21.


hirdetés

Azért nem szépítem ezt a történetet, mert vállalni akarom mindegyik részét. A jót is, a rosszat is. A családi kapcsolatokról olyan szépen, rózsaszín habosan, aranykeretesen, szívecskés emojisan szoktak – úgy általában – beszélni, főleg, ha egy anyáról van szó. Pedig szerintem a dolog jóval árnyaltabb.

A vita két tábla keserű csokoládén robbant ki. Ismertebb nevén étcsokoládé. Anyám kábé tíz percre lakik tőlem, az utca végén. Sokszor segítek neki bevásárolni, aznap is így tettem, munkából jövet. Húzós nap volt, a bolt annyira nincs közel, fáradt voltam, esett az eső, és nem tudom, hogy jutott eszembe épp a belül szőrmés, kívül átázós bokacsizmámat felvenni, mindenesetre akkor már lábszárközépig cuppogtam a csuromvizes szőrmében, meg a szintén tocsogós farmeromban. A dzsekim kapucnija nem védett semmitől, az arcomon folyt le a víz. Utáltam az egész világot.

Gondoltam, bedobom anyuhoz a cuccokat, aztán húzás haza, vizes holmit le, puha zoknit fel, gyorsan letudom a muszáj-háztartási teendőket, talán még leskiccelek egy cikkvázlatot, aztán egy csésze forró tejeskávéval bekucorodom a kanapéra, bekapcsolok valami hülyeséget a tévében, bebambulok, és a napot ezennel befejezettnek nyilvánítom.

Így is lett – volna, ha kifelé, már az előszobában nem állít meg anyám álmosan nyűgös hangja: “Kislányom, mogyorós keserű csokoládét nem hoztál?” Nem volt őszinte a mosolyom, ahogy megtorpantam: “Nem, mert nem mondtad.” Kis, bűntudatos csönd a szoba felől: “Hát...lehet. Pedig úgy ennék most egy kicsit.” Na, itt szakadt el a cérna, és itt csúszott ki a számon, feltartóztathatatlanul:

“Most már nem fordulok vissza. Hatszor kérdeztem meg reggel, mit hozzak. Listát is írtam. Bentről is felhívtalak. Komolyan, a tököm kivan veled.” A végét csak mormoltam, odabentről, a tévé mellől már nem is hallhatta, de kimondtam, nincs mentség. Becsaptam magam mögött az ajtót.

A mondatban nyilván nem az volt a leghelytelenebb, hogy nincs tököm. De dühös voltam, és ahogy lecuppogtam a lépcsőn, kezemben a saját bevásárlószatyrommal (mert ugye még az is nálam volt), a laptoptáskámmal, és egy bazi nagy könyvvel, ami félig már szintén átázott, magamban tovább pufogtam. Határozott léptekkel elindultam hazafelé, közben a lakáskulcsom után kotorásztam. Anyut nagyon szeretem, meg minden, de lássuk be, egyre nehezebb vele.

Mindent ötször kell neki elmondani, mert nem hall – negyven évig, egész a nyugdíjig általános iskolai tanár volt, a gyerekek szétordították a fülét. Ha ötödjére már kiabálva ismétlünk meg neki valamit az öcsémmel, megsértődik: “Jól van, nem kell velem üvöltözni...” Most jött rá, hogy facebookozni akar. Öcsém féltve őrzött laptopján. Persze tök cuki, hogy ilyen lelkes, de azóta kétszer állította át az öcsém profilképét (fogalmunk sincs róla, hogy csinálta), eutanáziára ítélte a WIFI-rootert (azt a rejtélyt is örök homály fedi, nem tudtuk feléleszteni, le kellett cserélni), és Google fordítóval angolul kommentelget vadidegen embereknek. Ja, és angolul is meg akar tanulni. Tele kell ragasztanom a lakását cetlikkel, amikre angol szavakat írok jó, nagy betűkkel, és időnként ki kell tőle kérdeznem. Na, abból is többnyire vita lesz, mert szerinte az írásom olvashatatlan, és mi az, hogy az angolban nincs magázás, amikor híresen udvarias népek.

Emellett mindig, mindenről tudni akar, török szappanoperákat néz, és állandóan édességet enne. Tonnaszám. “Akármennyire is szépítem, az anyák hetven felé már idegesítőek” – dohogtam magamban, ahogy a csatakos csizmámmal egy kissé lassúbbra vettem a tempót. Azt hiszem, a házam előtti árvácskaszigetnél jártam éppen, amikor bevillant az a kép. Egy emlék. Nem számítottam rá, sőt, annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam.

Három éves lehettem, lázas betegen feküdtem a rácsos kiságyamban. Körülöttem forró önkívületben hullámzott a világ, amikor egy fiatal, selymes hajú, gyönyörű nő hajolt fölém. Előbb a nyakamra, aztán a homlokomra tette a kezét, és én megnyugodtam. Az volt életem első emléke anyámról.

Álltam a még mindig ömlő esőben, dugig szatyrokkal és táskákkal, és arra gondoltam: igen, ez a keserű csokoládé dolog idegesítő. És nagyon kényelmetlen lenne visszabumlizni a boltba, átázva, fáradtan, megrakodva, mint egy málhás szamár. De vajon mennyire lehetett idegesítő és kényelmetlen mellettem virrasztani azon a régi, lázas éjszakán, amikor tüdőgyulladással feküdtem, és a riadt, tapasztalatlan, huszonéves anyám abban sem volt biztos, hogy megérem a reggelt?

És mennyire lehetett idegesítő kikapni engem a babakocsiból, és a fél város szeme láttára a lábamnál fogva rázni egy percig, mert félrenyeltem a kisboltban vett savanyúcukrot, és mire anyám észrevette, már lila volt mindkét kezem, és másodpercekre voltam a fulladástól (a cukor végül kijött, utána anyut kellett beinjekciózni, mert rosszul lett a sokktól).

És mennyire volt kényelmetlen a válásom után, már harminc éves koromban, amikor pár hónapra hozzá költöztem, végignéznie, ahogy szinte napok alatt lefogyok tíz kilót, nem bírom abbahagyni a sírást, és reggelente, amint felülök az ágyban, már hányok is az idegtől? Anyám szó nélkül ült mellettem, heteken át, az első lelki krízis szörnyű reggelein át. Tartotta az állam alá a műanyag lavórt, és egy törölközővel itatta a verejtéket a homlokomról.

És ha már az édességnél tartunk, mennyire lehet kényelmetlen neki most, a fájós derekával hajnalban nekiállni, és bedagasztani a fánkot, ha vasárnaponként néha nála ebédelünk? Mert tudja, kérés nélkül is tudja, hogy élek-halok a szalagos fánkjáért, ami kívül aranybarna, belül meg lyukacsos és könnyű, mint a tengeri szivacs.

Bandukoltam az esőben, ami, valljuk be, nem a legjobb ötlet a morfondírozásra, de már nem bántam. Úgy pörögtek az agyamban a képek, mint egy film. Beugrott egy jó pár évvel korábbi nyár is, amikor a nagyszüleim falujában töltöttünk az egész családdal egy hétvégét. Falunap volt, a színpad körül nagy tömeg, népviseletbe öltözött kislányok, céllövölde, mézeskalácsárusok, meg egy helyi lakodalmas banda, akik egy szívfájdító dalt énekeltek az elveszített szerelemről. Mivel épp egy kapcsolatot próbáltam kiheverni (az elváltak is próbálkoznak néha), sajgott a lelkem, de szégyelltem, hogy egy ilyen bugyuta kis dal így megérintett. Ezért hát vállrángatva tréfálkoztam, ej, micsoda helyi mjuzik van itt, de jól nyomják, aztaaa. Mindenki elhitte a bolondozásomat, egyedül anyám nézett rám fürkészőn, és halkan odasúgta: “Ne sírj.” Pedig nem sírtam, sőt, csupa mosoly voltam.

Most, az esőben, teljes bizonyossággal éreztem, hogy a világon ő az egyetlen ember, aki akkor is megérzi, ha belül szenvedek, amikor kívülről a világ legmagabiztosabb nőjét adom elő. “EZ” a mikrocsip egyedül belé van belé ültetve.

Az eső kicsit alábbhagyott, és én megálltam a bolt előtt. Bementem, a rajtam lógó szatyrok-táskák miatt kissé körülményesen, de bemanővereztem a kosárba két tábla mogyorós, keserű csokoládét, és elvittem anyámnak. Megálltam a nappalijában – áhítattal nézte a török sorozatát – és leraktam a dohányzóasztalra a csokikat. Felnézett rám. Nem szóltunk egy szót sem, csak összevillant a tekintetünk. Már sarkon is fordultam, ezúttal tényleg hazamentem. Az úton egy kis félmosoly játszadozott a szám sarkában. Arra gondoltam, hogy ami anyám szemében volt abban a pillanatban, az bőven megérte azt a két tábla csokoládét.

Ezret is megért volna.


KÖVESS MINKET:





Szeretlek Magyarország - szmo.hu
1970. január 01.


hirdetés


KÖVESS MINKET:






Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!
x